Tornay fórumtársunknak egy történet, kicsit engesztelésül, amiért kissé morcos voltam vele.
Szakiskolás voltam, mikor először avattak. Kál környékére mentünk a tantervben előírt fácánhajtásra az osztálytársaimmal, tanárainkkal és a helyi vadászokkal, akik vendégül láttak minket. Nem volt szerencsénk az idővel, nem is volt nagy teríték. Mire elkészítettük, már mindenki meg volt dermedve a széltől, havas esőtől. Nekem is sikerült egy kakast lőnöm, így vacsora előtt keresztapát kellett választanom, és szednem egy avatópálcát. Nagy ravaszul az erdőrendezéstan tanáromra esett a választásom, mert tudtam, hogy valami betegség folytán nem emelhet, így arra gondoltam, nem is üthet nagyot.
Pálcának meg egy kinics vesszőcskét szedtem. Ez lelendő keresztapám méregette egy darabig, de nem volt megelégedve vele, így kis idő múlva megjelent egy villanypózna méretű bottal. Kicsit elámultam, de mit volt mit tenni, ráhasaltam a fácánomra.
Első suhintás: "Kísérjen Diána vadászataidon!"
Második suhintás: "Kerüljön el minden vadászbalaset!"
Harmadik, irgalmatlan erős ütleg, magam is meglepődtem, finoman szólva: "Soha többé ne csomagold el az iskola egyetlen teodolitját sárosan!!!"
