II. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázat pályaművei

[Voldi]

Az ötagyarú.

 
Már két éve, hogy egyedül van. Azóta már megszokta a magányt és azt, hogy csak magára van utalva, csak magára számíthat. Már nem hiányzik neki a konda társasága a testvérei játéka és zajossága. Önként hagyta ott a kondát. Már nem volt maradása. Ahogy egyre nagyobb lett úgy bántak vele egyre gorombábban.  Az anyja is már zavarta, nem hívta oda azzal a rövid röffenéssel, mint az elmúlt időkben, ami mindig valami frissen kitúrt csemegét jelentett. Gyökeret, gumót, gilisztát és nagy ritkán egeret, amit nagyon szeretett. Először csak a konda szélén helyezkedett, ahol azért megtűrték és ritkábban bántották. Már csak ő volt egyedül kan a kis kondában. Először még négyen voltak Ő és két testvére, és az anyja testvérének a három malaca közül egy. De ez az unoka testvére hamar elpusztult még egészen kis malac korában. Az egyik kantestvérét a juhászkutyák fogták meg még csíkos korában. Akkor nagyon megijedt. Már napok óta úton voltak. Amikor egy frissen vetett kukoricaföldnél, ahol csak a soron végig menve kellett felszedegetni a kukoricát ott érte őket a hajnal. Az anyjuk most egy kicsit elszámolta magát. Az éjszakák is rövidebbek, és a frissen vetett kukorica is nagyon csábította a vedlésben lévő leszoptatott kocát. Ezért csak a legelő szélén lévő kis nádasban feküdtek meg. A hely új volt, erre még nem jártak, és a szagok nem jeleztek semmi rosszat, ezért veszélyre nem számított a vezérkoca.

 Aztán amint nappal lett a pirkadatból, bégetve közeledett a legelőn egy birkanyáj.

 A koca felállt a vacokban csendre intette a malacokat és felálló farokkal, mozdulatlanul várt.  A nyáj el is haladt lassan bégetve mellettük, amikor a birkák elől egy vackában megzavart nyúl ugrott meg. A három kutya nyomban utána vette magát és hangos csaholással kerítette be áldozatát. Aki, mivel a birkáktól nem tudott a nyílt kukoricaföldre menekülni ahol könnyedén lerázhatta volna üldözőit, egyedüli egérutat látva a nádasba futott. Egyenesen a kondába vezetve üldözőit.

A két koca hangosan röfögve vetette rá magát az elsőnek közéjük rohanó kutyára. A malacok szétszaladtak és ekkor érte el a végzet a testvérét, aki egyenesen a harmadik kutya szájába szaladt. A nagy fekete keverék kutya nem először vadászott. Bár malacot még nem látott, de habozás nélkül kapta el az elé kerülő csíkos kis jószágot. A visításra őrjöngve indult a koca a malaca mentésére, de már elkésett. A kutyák a váratlan erős támadástól megijedve behúzott farokkal szaladtak a nyáj után, maguk után hagyva a pár rúgás után elcsendesedő áldozatukat.

A másik kan testvérét még vörös malac korában vesztette el egy teliholdas estén, amikor a tejes búzában dorbézoltak. A hangos durranás után, amikor a rémült menekülést követően jó messze újra összeszedte a koca a kondát már nem volt ott.

Ezek után már csak ő maradt kan a kondában. Ő volt a legerősebb a testvérei között. Először még féltek tőle, de aztán egy éves kora körül már mindenki őt támadta még a leggyengébb emse süldő is neki fordult. Akkor már megelégelte az állandó zaklatást. Már elég erőt érzett magában ahhoz, hogy otthagyja a kondát. Azóta magányosan éli életét.

 Lassan azonban egyre erősebb lett, és az anyjától tanultakat saját tapasztalataival kiegészítve jól elboldogult. Két évesen már az őszi búgáson is részt vett. Néha találkozott fajtársaival, de sosem állt be közéjük. Egy novemberi éjszakán, egy dagonyázás után, a dörgölődző fán valami ellenállhatatlan szagot érzett, amit idáig még nem ismert. A feltámadt vágya késlekedést nem tűrően indította a csábító illat nyomába. Akkor újra beállt egy kondába itt már ő volt a rangelső két napig. Ez alatt az egyik kocával többször párzott és bizakodva várta a többi koca búgását. Ekkor azonban egy nagy magas, habzó szájú kan került elő, és hangosan csattogtatva az agyarait támadt rá. Esélye sem volt ellene, és csak a vastagodó páncélján ejtett arasznyi vágás után tudott menekülni.

A sebe begyógyult és ő a következő ősszel már nagy területeket bebarangolva kereste a búgó kocákat. Ekkor már ő volt a legerősebb. A tavalyi nagy kan nem került elő.

Ezeken a barangolásokon jutott el erre a helyre. A nagy nádasoktól távol ahol a táblákat erdősávok határolták. Itt az erdősávokban a tölgyek alján mindig talált makkot és egeret, ami a kedvenc csemegéjévé vált. Az agyara egyre nőtt. De valami miatt ez egyre több kellemetlenséget okozott neki. Az egyik kisagyara mellett volt egy rendellenes fog. Ez is agyar volt, de ez lefelé hajolva nőtt. Ahogy egyre nagyobb lett úgy zavarta az evésben. Lassan már nem bírta az alsó állkapcsát oldalra tolni, mert ez a fog egyre jobban aggatott neki. Ekkor törte le az alsó agyarait, és ez után a plusz fog már nem zavarta az evésben.

A makkolások közben az egyik erdősáv mellett a télen egy nádasra akadt. A közepén csak nád volt, de a szélét fák bokrok és gyalogakácos sűrűség szegélyezte és elég nagy volt ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Nagy volt a hó a télen, ekkor telepedett itt meg. Az erdősávokba járt ki éjjelente. Kiszagolta az egerek járatait és ezeket kiásva jutott hozzá a kedvencéhez és a lakók téli tartalékát képező, néha több kilónyi makkhoz. Az éjszakai lakomák után mindig visszatért a vackára, amit a bokrok szegélyének a védelmében alakított ki. Február közepén aztán egy csapásra vége lett a télnek. A sok hó elolvadt, és a mélyen fekvő nádas tele lett vízzel. A télen oly csendes kihalt nádas megtelt élettel. Kacsák költöztek bele, és mindenhonnan hallatszott a szárcsák tavaszi rikongatása. A vackát is elöntötte a víz. Ez azonban nem zavarta, ezt a védett, napos helyet nem hagyja el. A vacok melletti derékig érő sűrű füvet letépve magasította a víz szintje fölé. Még az sem zavarta, hogy így egy szobányi tisztás lett mellette. Innen járt ki éjszakánként turkálni a nádas füves szélére, és az erdősávokba egérfészket ásni.

 

Etettem. A nagy sárban mélyen vágta a traktor a nyomot, és a sofőr melletti szűk helyen kucorogva láttam meg az erdősávban lévő friss túrást. Apróvadas területemen ez ritka dolog volt. Másnap, amikor ráértem visszamentem, és körülnéztem a helyet. A nádas déli részén volt pár friss túrás. Az északi oldalon azonban ahol nincs út az erdősáv mellett sok mély túrás és kiásott frissebb és régebbi egérfészek volt. A nádas szélén is több túrás. Látszott, hogy ez nem csak átvonuló disznó és egyedül van. A nyomaiból ítélve nem is kicsi. Kivittem egy zsák csöves kukoricát, nagy nehézségek árán. Vagy háromszáz métert vállon cipelve, bokáig süllyedve a sárba. A nád szélén lévő lestől negyven méterre lévő túrásba öntöttem.

 

A második este vezetett erre ismét az útja. A vackától már jól látható váltót gyúrt a fél lábszárig érő vízben, ami csak a bokroknál tűnt el ahonnan mindig más irányba indult. A váratlanul idekerült csemegéből jól belakott és már tele hassal ment az erdősávba. Másnap ismét odavezetett útja a könnyen megszerezhető táplálékhoz.

 

Négy nap múlva délelőtt jártam újra ott. A kukoricának már csak a fele volt meg. Látszott, hogy nem csak egy alkalommal volt rajta a disznó. Ezért jó eséllyel számíthattam a megjelenésére. Késő délután már a lesen ültem. A március első napját az időjárás is a kegyeibe vette. A derült égen lassan nyugodott le a nap. A les előtt szúnyogok repkedtek az enyhe melegben. A nádasból egyfolytában a szárcsák visítása, verekedése hallatszott, kacsák hápogtak és csacsogva feleseltek egymással a sűrű olajfűz bokrokba éjszakázásra beszállt fenyőrigók. Lassan lement a nap és egyre hidegebb lett, a nádas elcsendesedett. A rádió reggelre fagyot ígért.

 

Még nem volt teljes sötét, amikor felkelt a vackáról. A szárcsák már elhallgattak csak néha csacsogott még egy két rigó. Éhes volt. Beleszagolt a levegőbe és mivel nem érzett semmit, ami aggódásra adna okot és egész télen nem volt itt semmi, ami megzavarta volna elindult.  Nem óvakodott, a bokroknál rálépett egy ágra, ami reccsent a talpa alatt. Egy röfögéssel vette tudomásul, aztán kilépett a füves részre és lassan a földet szaglászva ment a terített asztal felé.

Ahogy odaért hangosan kezdte ropogtatni a kukoricát.

Ahogy lement a nap egyre nagyobb lett a homály, és egyre gyorsabban kúszott elő a sötétség a bokrok alól. Hosszú várakozásra voltam felkészülve, ezért meglepődtem a hangos reccsenésre, amit egy jól hallható röffentés követett. A hang olyan százötven méterről jött. Aztán egy perc múlva, a sötét bokrok alól, egy még sötétebb árny vált el. Lassan, szaglászva, a téli hó által lenyomott fűben keresgélve közeledett. Óvatosan emeltem a puskát. Kitapogatva a biztosítót meggyőződtem, hogy el van zárva. A két billentyűt egyszerre behúzva, a hátsót beszorítva, az elsőt lassan visszaengedtem. Miután csendben be lett gyorsítva a fegyver, már kibiztosítva követtem a disznót. Többször keresztbe állt, itt-ott turkálva, de nem lőttem, tudtam, hogy odajön a kukoricára. Ahogy odaért, hangosan ropogtatni kezdett. Már erősen sötétedett, de a sziluettjén még jól látszott a vastag szálkereszt.

 

Csámcsogva mohón kezdte az evést. Egy hatalmas ütés érte az oldalát és egy nagy durranást hallott. Menekülni akart, de nem bírta az elejét felemelni. Orrával túrta az avart, de azért beugrott a nád közé. Lassan fogyatkozó erővel törte a nádat, a gyalogakácot, aztán egy idő után elfogyott az erő. A lábai kaszálva rúgták egy kis bokor ágait, ami hangosan ütötte a száraz nádat, aztán csend lett.

 

A torkolattűz elvakított egy pillanatra. Rögtön újratöltöttem, de lőni még egyet esélyem sem lett volna. A disznó orra esett, és a földet túrva az orrával beugrott a nádba. Hangosan törve és csobogva távolodott, de egyre lassabban. Aztán elhalt a zörgés és párszor mintha a nádat csapkodták volna olyan hang hallatszott. Ahogy a sötétben a hang alapján be tudtam azonosítani kb. 150 métert mehetett el. Vért nem találtam. Keresgéltem a nyomán, de semmi.

Na, majd reggel. Ennek meg kell lennie. Ez lenne a harmadik disznóm és az első kanom, nem veszhet el.

Egy hosszú éjszaka után öcsémmel megyünk reggel keresni. A lesről újra betájolom merre ment, és bujkálunk a nádban a gyalogakácok között. A vízen recsegve törik a jéghártya a csizma alatt. Egyre nagyobb körökben járunk, de semmi. Aztán öcsém szól, hogy megtalálta a fészkét. A fél lábszárig érő vízben szobányi területen letépve a derékig érő fű és középen felhalmozva a víz szintje fölé benne jól látható fekvésnyom. Jól kijárt váltó vezet hozzá, látszik, hogy ezt a helyet már régóta használta. Aztán keresünk tovább, de semmi. Már lassan kezdem elveszteni a reményt. Kis idő múlva öcsém szól távolabbról, hogy menjek oda.

Mi van?

Itt volt előttem hallottam a nádban, ahogy fájdalmában visít.

Mit csinált? Nem szokott visítani. Ilyenről még nem hallottam.

De csak bizonygatja.

 Megyünk abba az irányba. A víz egyre nagyobb. Néhol már majdnem becsap a csizmaszárba.

Hallod? Megint!

Ezt a hangot hallottad az előbb is?

 Igen.

Ezek a szárcsák nem a disznó – mondom.

Na, gyerünk haza. Ez már nem lesz meg. Már több mint egy órája keressük.

Lassan indulunk bóklászva kifelé. Aztán a lestől ötven méterre…

Gyere, megvan!

A pár centis vízbe befagyva fekszik. Agyara nagyon furcsa, az oldalán beforrott vágás nyoma. Felhúzom a szája szélét. Két kisagyar egymás mellett, az egyik lefelé áll, nagyagyarai tövig letörve.

Kihúzzuk a vetés szélére. Mélyre süllyednek a kocsi kerekei. Ha nem lenne az a kis fagy, be sem tudtunk volna jönni érte. De szerencsére nem akadtunk el.

Március másodika van, és én boldogan viszem az első kanomat, aminek a helyét a sötétben jól eltájoltam. Csak ötven méterre volt a lestől, de én százötvennek hittem a sötétben.

[Voldi]

Cybervadász!

Dübörög a  V.6 motor éppen úgy, mint a GTA 4 –ben. Hangerő maxon. Vadászni megyek haver!!!!! Majd megmutatom én azoknak a kis okoskodóknak, ott a fórumokon, meg blog oldalakon ki az igazvadász. Igazi Profi Hunter!

Beloggolok a nagykönyvbe, és már a towernél vagyok.

Campelés  a toronyba, majd gumiborítású binoval, körbevizslatom a területet. Semmi. Na, szuszogjuk ki ezt a létramászást. Dőlnék hátra, de nincs gázrugós fotel, épphogy visszabírom tornázni magam a fa ülőkére.

A ködös rét, mint egy alacsony pixelszámú fotó. Semmit nem mutat, de sokat sejtet. LOL!

A zene és motor zaj által felturbózott véredények lassan szűkülnek, pulzus normálissá válik, mert én vagyok most a SNIPER. Élet és halál ura az előttem lévő FPS –ben. Shootgun letámasztva a sarokba. Kevlár tus és a fényesre krómozott puskacső, idegennek hat ezen az elmúlt századokat idéző korhadt fa alkotmányon.

Gyárthatnák a leseket is műanyagból. Ábrándozom. Nem eszi a szú, steril és tartós. Jobb lenne egy forgatható sportkocsi ülés is bele, meg csúszásgátló az aljába, és fűtés meg italtartó. Az amiknál biztos van, ott minden van.

REAL TIME –ban kicsit unalmas az üldögélés. Legközelebb kihozom a laptopot, álmodozom tovább. Hogy ütögetné a guta sok netező okostónit, ha innen nyomnám a KOMMENTEKET.

Ping. Mi volt ez? Bino fel! Körbenézek? Semmi, de a recsegés erősödik bal felől. Hiába meresztem a szemem. Tudom, valami jön, de a kis zöld nyíl nem jelenik meg a távolban, hogy mutassa, milyen messze jár még a célpont. Elég gagyi ez a program. Vagy az élet egy kicsit más…

Sniper puska fel. ÁÁÁH Eeezt imádoom!!!!!.

Ahogy célkeresztet végig húzom a tájon, megint érzem az izgalmat, COUNTER STRIKE Forerver!!!! Na, ki a király?!!!

Ott is van-e!!!! Fekete pontok bontakoznak ki a pixelhalmazból. Az ellenség! Több is. Ne aprózzuk el! Kezdjük mindjárt a legnagyobbal. Rászorul a lövészkesztyű a műanyagra, és a cső alá szerelt fényszóró szétvágja a szürkeséget.

Nem gagyi piacos cucc,- a kommandósok is ezt a lámpát használják. Van vagy ezer lumen!!! Ebay-en tök olcsó volt. A főellenség mozdulna, de a shooti dörrenése szétüti a csendet, meg őt is. Felborul, dobálja magát. LOL!!!  A többi elrohan. RELOAD! Újra meg újra lövök, de nem tudok közéjük pörkölni, az AI jól mozgatja őket. MAGNUMOT nekik!!! Reload megint, majd: Csett!!!!!

Wat a fak!!!! Hol az ammo csomag? Zsebembe kotorászok. Jó lenne most egy gyorstöltős joystick. Mire megtalálom a next adagot, minden eltűnik a screenről. Betárazás, majd desszantolok az OP ból.

Akciózok a fekete halom felé. Ezt legalább kikaptam közülük. Óvatosan előretartott shootival közelítek, - így csinálják a  CALL OF DUTY - ban is. - Semmi mozgás. Szúrós szagú ellenfél holtan fekszik a földön. Diadalmámor! Elő a telót, és nyomom róla a pic-seket.

Csörög a multifunkci handy. Mit csörög! Énekel! A Valkürök lovaglását a helikopteres filmből.

Vadász span a link másik végén:
•   Mizu??
•   Lőttem egy nagy kant vazze, gyere gyorsan!! - ordítom bele a fülébe.
•   Egyet!? Volt egy csomó lövés!!
•   Persze kikentem rájuk a tárat, de tudod új a lőszer, meg a puska nincs még összeérve az aggyal, a ballisztikai program meg nem számolt rendesen.

Valamit még gagyog, inkább kinyomom és várom, hogy megérkezzen. Van egy frankó NAVY SEAL késem, sajnálnám összemocskolni, megvárom a spant, amíg odaér.

Egyik kezembe puska, másikban a kés, de majdnem elhányom magam, ahogy felnyitja a dögöt. Hogy lehet egy állat ilyen büdös? Ő meg ott hajlong felette, és az arca se rezdül. Amikor belemarkol a még gőzölgő zsigerekbe, inkább hátra lépek. Olyan 20 méterre.

Végre befejezi. Nagy levegő, marcona arc, feszül a terepkabát a vállamon, - na jó, egy kicsit a hasamon is, - ausztrál kalapomat a tarkómra tolom, a szemüvegemet leveszem, és a zsákmány mögé lépek. A fegyvert a karomra fektetem, mint a profik. Kircsi!!!

Villog a vaku.
•   - NET -re jó lesz?
•   - Jó. - legyint lemondóan. - Csak a lábad vedd le róla!
•   - A haverjaid úgyse veszik észre, hogy ez egy koca.
•   - Az nem lehet! - húzom fel magam. - Ez volt a legnagyobb!
•   - Attól ez még nem kan. – morogja. Sáros gumicsizmájában, egyre nagyobb ívben járja a környéket. Azokat a részeket nézi leginkább, ahol jól látható csíkokat húzott a nedves földbe a többi lövedék.
•   - Wazzup? - nézek rá kérdően.
•   - Legalább sebzés nincs. - tolja hátra zsíros kalapját.
•   - Persze, hogy nincs brother!!! Qrva jó vagyok!!! - vigyorgok rá a kocsi üléséből.
•   - Imádok vadászni, jobb, mint a gép!- integetek neki, és a még a visszapillantóból látom, ölelgeti azt a nagy sáros testet, hogy feldobja a vadszállítóra.

BLUETOOTH IN ... Hívom a girlt.
o   - Hello édes! Nem fogod elhinni, megint lőttem egyet… Lávolunk ma… Dehogy hozom! Összevérezné a platót, meg büdös is… menjünk inkább a Mekibe … Na pux !!!

[Voldi]

Az első

…. kényelmesen elhelyezkedett a lesen. Háta mögött, az erdőben szarka cserregett.  A lemenő nap még nem érte el a horizontot, sugarai izzadtságcseppeket csalt elő a homlokára. Hunyorogva nézett az előtte elterülő búzatáblára…. járja rendesen a vad, kisebb, nagyobb foltok jelzik az éjjeli látogatók munkáját. Elmélázik, gondolatai peregnek…. egy „dezsavü” érzés keríti hatalmába…. több mint 30 évvel ez előttről….  
... lassan tizenegy óra. A vonat csikorogva fékezett. Annak ellenére, hogy szombat volt, a megállóban csak néhányan szálltak le. Ahogy leléptek vonatról, a Balaton felől érkező meleg fuvallat, az elkövetkező két és fél hónap szabadságának illatát hozta. A gőzmozdony hangos prüszköléssel továbbállt, magával vitte az elmúlt tanév emlékeit is. A júniusi nyár már javában ontotta melegét, de még nem volt sok turista a parton. A tanév is a héten ért véget. Mintegy tíz perces séta után elérték a család nyaralóját. Lepakoltak. A nyaraló még nem volt bepucolva, de kit is zavart!
Megkerülte a homokkupacot, majd elindult, hogy körbejárja a telepet, van-e már ismerős a környéken.  
Már ebédelni készültek, mikor a fuvaros megjött.
-   Adj isten! – a barátságos hang egy cserzett arcú, közel hatvanas embertől származott.
-   Örülök, hogy megjöttek Béla bátyám! – pedig majd egyidősek voltak.
Megszorították egymás kezét, hisz barátságuk már régről ered.
-   Hozta a puskát? Este megnéznénk a disznókat!
Aztán minden oly gyorsan történt. Mint oly sokszor már, ha vadászat került szóba, mindig az apja körül sürgölődött. Azt nem merte, hogy kérje, vigye magával, de a – jössz velem – megszólítás ritkán maradt el. Most sem történt másként:
-   Jöhet velem a gyerek is?
-   Maga tudja! Bírni fogja Lackó az ébrenlétet?
-   Ha jönni akar, muszáj lesz neki.
Mire megérkezett a kocsi, már tűkön ült, mintegy félórája felöltözött, és igyekezett nem útban lenni, nehogy elússzon a menet. Ketten ültek benne, a létszám a vadőrrel bővült. Nekilódultak a mintegy félórás útnak. Átvágtak a felvidéken, a szomszéd faluba. A vadászháznál megálltak. Az elnök üdvözölte őket, miközben az öreg diófa alá húzódtak. Régen látott ismerősként örültek egymásnak. Az elmúlt év bőven hagyott beszédtémát, s eközben előkerült a lapos kulacs, jófajta helyi borral. Megvakarta fejét Sándor, az elnök, miközben a gyerek felé sandított:
-   Örökölte a szenvedélyt Béla bátyám? – kérdezte nevetve, választ sem várva.
Tudta már régről, hogy szeret kalandozni a határban, korábbi nyáron már összefutottak az erdőben, többször is ő vitte haza. Még a csúzlit is visszaadta, maradt az a közös titkuk.
Rövid beszélgetés után elindultak a megbeszélt helyek felé. Már nem volt velük a vadőr.
-   Béla, maga a majori dagonyánál levő leste ül, én meg elviszem magammal a gyereket,
meglessük az erdő alatti vetést, már bagóznak a disznók. No, egy kalappal!!!.....
….eléggé messzi mentek a majortól, csendben, minden lépésre odafigyelve, meg-megállva. Márton, az öreg fuvaros, miután elváltak az apjától, kezébe nyomta a távcsövet, vizsgálódjon csak a maga örömére. Ennél nagyobb megtiszteltetést! Figyelte is lépteit, a neszeket, hangokat, a tájban levő foltokat. Roppanás hangja állítja a lépést. Márton az erdő felé figyel, de a gyereknek a réten levő vöröses folt kelti fel az érdeklődését. Figyeli a távcsővel az őzet. Fel-felkapja fejét, körbekémlel, majd újra legelve tovább lépeget. Áhítattal figyeli, azt sem veszi észre, hogy Márton már megindult. Pisszegésre figyel fel, az öreg óvatos intéssel hívja maga után. Néhány perc múlva elérik a lest. A rét, az erdő és a búzatábla sarkára állított kilátó már nem mai gyerek, látszik is rajta, megfeketedett már az akác láb, meg a létra. Mégis, gondos kezek az elöregedett deszkákat kicserélték.
Csendben feltelepülnek, Márton elrendez mindent, kézre esik fegyver, kulacs, cigi.  A kabátot ráteríti a búza felöli palánkra. Néha törik meg a nyugalmat, akkor is suttogva beszélgetnek iskoláról, vadászatról, horgászatról. A lenyugvó nap utolsó sugaraival még szemükbe világít, ahogy a sárguló életet kémlelik erősen.
A rétről őzbak vált be a vetésbe.
-   Ez az?- kérdi Lackót, az nézi még a távcsövön, közben bólint – öregecske mán, ha jön a német, majd meglövi. Persze, ha itt lesz, mert figyeltem a dagonyát májusban, oszt nem láttam errefelé őkelmét. Okos jószág, tuggya mikor nem kell félnie!
Az alkony felerősíti a környék zajait. Szöszmötölés, madárdal, és szarka cserregése adja az alaphangot. Néha roppan egy ág. Távolból a birkás kutyája tereli a nyájat elhaló csaholással az akolba. Minden idegszálával figyel, tanulja a zajokat, lesi távcsővel eredetüket. Néha meg is látja, figyeli azokat. Közben lassan átveszi az uralmat a sötét, de mégsem nyer csatát, a dagadó hold nem hagyja kibontakozni a sötétet. Alig mozdul, tudja már, eggyé kell válni a környezettel, és kitárul a világ.
-   Pauu.. pauu..- összerezzen az éles hangra, ami alig félszáz lépésről töri meg az est csendjét. – pauu.. – tudja eredetét, hisz már máskor is hallotta ezt a hangot – pauuu… - vajon mitől riadt meg a hang gazdája? Szinte belesajdult a füle, próbálja kiszűrni, mi a riadalom oka. Mellette az öreg szuszogva bóbiskol, ő már túl van azon, hogy e zajokra lázba jöjjön, tudja azt, hogy mi a fontos zörej.
Remegés fut végig a lesen. Aztán még egyszer. Nem tudja mire vélni a dolgot, minden idegszálával figyel – megint remegés. Márton ujja a szája előtt, jelzi: csönd!!!  Lackó az öreg arcát figyeli, mozdulatlanul vár, érzi zsigereiben, hogy a vadlesés kellős közepébe csöppent egyszerre, az izgalom, a vadászláz minden porcikáját átjárja.
-   Nofene – mondja szinte hangtalanul, miközben újával lefelé mutat – vakaródzik! Szinte folyamatos a les remegése, és érezni a levegőben a sár és az állat szagát. A szúnyog zümmögését is lehetne hallani, ha a fenn ülők közül valaki is erre figyelne! Aztán halk surrogás a búzából. Óvatosan kémlelnek előre, és kirajzolódik előttük a szarvasbika kontúrja, amint fenségesen, növekvő koronáját billegtetve ballag a hasáig se érő gabonában. Remeg a kezében a kukker, gyönyörűséggel tölti el a látvány.
Éles csattanás töri meg az látványt. Robaja visszhangzik a környező hegyekről, erdőkről.
-   Aha – szösszen Márton, de másra nem méltatja, a gyerek meg nem meri kérdezni.
Távolabb még látszik az erdő királya, nem vette zokon e természetellenes zajt, Lackó figyeli tovább, nem tud betelni látványával, mikor finoman megérinti az öreg. Leveszi a szeméről a távcsövet, követi az irányt, amerre a cserzett kéz mutat. Végigfut a hátán a hideg, alig harminc-negyven méterre négy sötét folt mozog a rét irányából a búza felé. Szinte öntudatlan.
-   Amelyiket látod, a közepibe. – A puska, már a kabáton fekszik, ahogy adja a gyerek kezébe. Remeg minden porcikája, alig látja a távcsőben ugráló feketeséget. – Nyugi – teszi kezét a gyerek vállára Márton – lőtté te már ilyennel! – közben nekinyomja Lackót a les oldalának, mindjárt meg is nyugszik a távcsőben a sötét folt. A biztató kéz megteszi hatását, nyugalom szállja meg, már automatikusan követi a foltot. Elméjéből előtörnek a szabályok: levegőt beszívni, benntartani. Hallja fejében ereinek lüktetését. Fütty hangja hasít ball fülébe, de már nem reagál rá, minden idegszála a vadra összpontosul.
-   Most – mondja Márton, de ezzel egy időben már dörren is az öreg hadipuska, megtaszajtva tartóját. A torkolattűz elvakítja a gyereket, próbálja lesni az irányt, de csak lángocskák ugrálnak szeme előtt.  Néma csend veszi körül őket, ő nem mer megszólalni, Márton meg már tudja, hogy rövid vágta után a serte eldőlt, mielőtt még elérte volna a búzát. Elzárja a puskát és letámasztja.
-   No, erre rágyújtunk – élvezi ki Lackó bizonytalanságát – aztán megnézzük.
Az öreg mögött kullog, teljes bizonytalanságban, szólni sem mert a lövés óta. Még azt se tudja, merre lőtt, hát még azt, hogy eltalálta-e. Talán még a szemét is becsukta lövéskor.
-   Arra rugott el – mutat a búza felé, és megindul irányban. A hold megvilágítja a kis sötét kupacot.
-   Na egyöcsém, mostan nagy bajban vagy! – fordul a gyerekhez, aki nem érti igazán.
Cserzett tenyér szorítja meg kezét, aztán megveregeti vállát. Márton hamar rendbe teszi a sertét, s már indulnak a vadászház felé.
Látott már Lackó ravatalon vadat, így nem nehéz dolog a vaddisznót tisztességben elrendeznie. Ül a vad mellett. Végtelen boldogság tölti el, gondolatai csapongnak, észre sem veszi, hogy valaki áll felette, és a büszkeségtől kicsordul könnye…..
…. a sötét tömeg szinte varázsütésre terem előtte, visszazökkentve a valóságba. Kell néhány perc, hogy megtalálja a vadat, jól rejti a méteres búza. Kihúzza, megadja a végtisztességet. Benyúl zsebébe, előveszi a kis fémbutykost. Szertartásosan lecsavarja a tetejét, kilöttyint belőle néhány cseppet, könnyes szemmel felnéz
-   Köszönöm nektek……

[Voldi]

Miért van az, hogy…..?


Hat napja, amikor etettem leöntöttünk a tarlóra négy zsák csöves kukoricát ötven méterre a lestől. Most már alig van 4-5 ép cső és negyedzsáknyi lemorzsolt szem. Az összetaposott sárban süldő és őznyomok. Balról fás bokros, nádas csenderes, jobbról ötven méter széles lábon hagyott kukoricacsík. Így januárban már nem nagyon találni rajta semmit. Eddigre már letakarították a disznók az aszály miatt amúgy is gyenge termést. Fél ötkor értem ki. Két őzet már a tarlóról ugrasztottam el. Szerencsére azért nem riasztottak. Újhold van, ezért felrakom a lámpát a puskára. Csendes derült az idő nulla fok körül lehet. Már sötétedés kezdetén öt óra körül egy süldővisítás hangzik jó négyszáz méterről a bozótból.
 Lassan éjszaka lett. Semmit nem látok a földön még távcsővel sem. Hiába meresztem a szemem. Csak az égen a csillagok és az ég előtti fák sziluettjét látom. Itt csak a fülemre hagyatkozhatom. Aztán több apró törés mögöttem jobbról és balról is. A szóró balra van tőlem. A hangok is lassan mintha arra közelednének. Feltűnően csendben vannak semmi fújás nyikkanás. Aztán ropogtatás a szóró felől. Meggyőződöm róla kis ideig, hogy jól hallom-e, aztán odavilágítok.
A várt disznók helyett egy csokor őz van a kukoricán. Öt darab. Na, ezek jól megtréfáltak. Lámpa le és hallgatódzás tovább. Később már a kukoricában is motoszkál valami. Megszalad. A futásán hallom, hogy ez is az őzek közül van. Jobbról valami hangosabban jön a szóró felé. Biztos őz ez is. Egyszer letép egy csövet. Vagy nem őz? Annak mintha kicsit hangos lenne. Hasztalan próbálom átfúrni a szememmel a sötétséget, nem látok semmit. Várok. Később mintha a szóró felé menne ez a valami a kukoricában és olyan furcsa rágásszerű hang is van. Odavilágítok. A szóró üres nincs rajta semmi. Az őzek hamar befejezték a vacsorát ezek szerint, és most a kukoricában bóklásznak. Tovább hallgatom a neszeket, amikor fújás és egy disznó megindul bent a kukoricában a szóró mellől visszafelé.  
 Hű a fenébe, ez mégis az volt nem őz.
Felállok. Most már mindegy. Végig világítom, a kukorica szélét legalább meglátom, ahogy a levágott részen átszalad.
Ahogy vezetem, végig a lámpát megtalálom. Ötven méterre áll. Farral. Ahogy elfordul balra nekem keresztbe a fejére fogva csak úgy szabadkézből odalövök.
A lövés pillanatában hirtelen sötétség, csattanás a lábam előtt. Szétesett a lámpa.
Kitapogatom a zseblámpát és összeszedem a darabjait. A foncsort meg sem találom. Világítok a les alá, amikor észreveszem, hogy a puskán maradt.
Odavilágítok ahol a disznó állt, de nem visz odáig csak gyengén a kis lámpa ezért semmit nem látok.
Pár napja mutattam a páromnak a lámpát, amikor az ebédlőben kicsúszott a puskán lévő „konnektorból” és a kövön landolt. Akkor elrepedt a menet a kacsalámpán ahol az akkuk vannak benne. Úgy látszik, a visszarúgást nem bírja pedig akkor úgy tűnt, hogy nincs komolyabb baj.
Összeszerelem, és világít!
Csak jó lámpa ez.
Odavilágítok és egy kis halom púposodik a sáros tarlón. Már nem mozog. Fogalmam sincs hol találtam el. Azt sem tudom mekkora, elég gyorsan zajlottak az események.
Lemászok a lesről és megyek oda. Farral van felém. Hoppá! Töke van, a menyasszonynak- örülök meg.
Jókora nagy kan sikerült lőnöm. A lövés pont fültövön érte.  Csak úgy kunkorodik ki az agyara. Csak sajnos a felsők. Mindkét alsó letörve. Öröm az ürömben. Telefon segítségért.
Mekkora –kérdik?
Százhúsz körüli –mondom.
Amikor letettem a telefont akkor próbálom odébb húzni a vízből és csak akkor nézem meg jobban. Alig bírom odébb rángatni. Van bizony ez 140-150 körül. Az őszi kanomat, ami mérve volt 120 kg, ehhez képest könnyedén arrébb húztam. Csinálok pár képet. Sajnos bepárásodott a lencse ezért nem lettek túl jók.
Amikor megjön a két segítség ők is 150 körülire saccolják.
Az agyarai az összes kanom közül a legvastagabbak.
Az agyarak 14,5 és 15,5 törötten. Épen húsz körüli lenne. Az agyar index szerint hat éves volt.
Miért van az, hogy ha az ember végre lő egy öreg nagy kant, akkor annak töröttek a fogai?

[Voldi]

Egy csillagos éjszaka

Vagy húsz évvel ezelőtt történt.
Csengett a telefon felveszem:édesapám legjobb barátja van a vonalban és kérdez.
Nincs-e kedvünk egyet horgászni?
Már hogyne volna volt a gyors összenézés utáni válasz.

Bár nem sok reményt fűztünk a  kiránduláshoz mert Július közepe volt és a meghívás a Balaton  déli partjára szólt.
A megbeszélt időre a siófoki vitorláskikötőben voltunk.
Gyuri bácsi apám barátja megszerezte erre a napra az üdülő csónakját.
Még világosban ki is eveztünk.
Már ekkor olyan idő volt amire a helybéli öregek azt szokták mondani „döglött a víz”.
A balatoni naplemente mindig gyönyörű ebben az áhítatban csak az erőszakos szúnyogok zavartak meg néha.
Napszállta után megpróbáltam a nagyon finom kis úszós pici horgos szerelékkel egy csalihalat fogni.
Némi hiba csúszott a számításomba egy olyan jó sütnivaló vörös szárnyút sikerült akasztanom csak. No nem baj gondoltam és nekiláttam egyforma szeletkéket készíteni belőle.
Apám műgonddal és biztos kézzel tűzte fel a horogra és már repült is a ragadozós szerelék.

Elég sokáig semmi sem történt leszámítva persze az apróbb mocorgásokat a csónakban.
Aztán egyszer csak apámnál mozdult a kapásjelző.
Egy olyan kiló körüli garda volt a tettes. De szinte sajnáltuk felverni vele a tökéletes csendet.
A telihold szinte már a szánkba világlott ekkor.
Apám cigarettájának füstje pedig zavartalanul függőlegesen szállt felfelé.
Némi keresgélés a csónak aljában újabb halszelet után és megint repült befelé a szerelék..
Egy ideig megint semmi mozgás.
Aztán újabb erőszakos kapás után az előbbi garda ikertestvére végezte a drótszákban.
Hová is tettem a halacska maradékát?Nem kapcsolok zseblámpát inkább a tapintásomra
hagyatkozva  megint megtalálom .Ezúttal én csalizok és repítem be a szereléket a csónak
másik oldalán..

Elég sokáig „nem mozdul semmi”.
Elnyomok egy ásítást és jól teszem,mert ebben a pillanatban úgy kell a horgászbot után  kapnom.
Mint kevéssel később kiderül a gardák folytatják a megkezdett sort.
Mivel ekkor már hajnali két óra megpróbálok újabb csalihalat fogni.
Kezdetben nem sok sikerrel járok. Bő negyed óra mire sikerül egy óvatlan küszt a horgon maradásra bírnom.
Ha már ott van fel is tűzöm és repül vissza a ragadozós felszerelés.
Feszült várakozás után sikerül még egy gardát fognom.
Az urak amondók:ebből az estéből már szinte túl sokat is vettünk el esetlen mozgolódásunkkal.

Szívem mélyéi egyetértek velük. Csodálatosan nyugodt csendes éjszaka volt amilyen még
A Balatonon is ritka:Az meg,hogy egy ilyen éjszakán még zsákmány is akadjon végképp
Csodálkozásra adott okot.
Megköszöntük az  Égi Rendezőnek ezt az éjszakát.
Majd csendesen amennyire lehet zavarás nélkül partra eveztünk.
Azóta Édesapám és Gyuri bácsi is már az Égi Tavakon horgásznak.

[Voldi]

A háromszárú

- Értse meg, Tóni bácsi, hogy nem lehet. Sajnos nekem is parancsolnak… - mondta szinte szomorúan a vadászmester, és hátradőlt a székben.
- Tudod, pedig reménykedtem benne, - ingatta fejét az öreg – de ha nem hát nem. – legyintett egyet, mint akiben megkeményedett az elhatározás.
Lassan állt fel a székből, megigazította magán a kopott nadrágot, vette a kalapját, és lassan kicsoszogott a szobából. A vadászmester az ajtóig kísérte, és kezet fogott vele.
- Isten áldja, Tóni bátyám. Nagyon sajnálom… talán majd tavasszal egy bakot.
- Hol leszek én már a tavasszal… – sóhajtott az öreg, és ahogy visszanézett a vadászmesterre, könny ült a szemében.
Az ajtó nyikorogva csukódott be utána.  Tóni bácsi megállt a lépcső előtt, és nagyot szívott a kora őszi langyos levegőből. Ábrándozva kotort cigaretta után, de mikor végre rátapintott, felkiáltott benne valami. „Tudom, nem szabad ezt sem!” – kiáltott fel magában, majd hirtelenül belső zsebébe nyúlt, és a csomag cigarettát mérgesen a földhöz vágta.
Szinte futva indult meg hazáig. Nem a faluban lakott, volt egy kis háza az egyik vágás szélén, ott éldegélt már régóta, magányosan. Most még egy kicsit örült is annak, hogy sokat kell gyalogolnia, jó lesz kisszelőztetni a fejét – pedig régebben sűrűn átkozódott a hosszú út miatt.
Az ismerős fákat ezen az úton szinte észre sem vette. Gondolataiba merülve haladt, eszébe jutottak a régi idők, amikor vadászmesterként felvirágoztatta a területet. Senki sem hitt benne, hogy a pocsékként elkönyvelt vadászterületből sikerül valamit is kihoznia. De Tóni bácsit nem olyan fából faragták, aki megijedt volna a saját árnyékától. Szó szerint a körmére nézett a dúvadnak, a vadőrökkel meg pár kitartó taggal közösen apasztották a rókák számát, a szárnyas kártevőkről nem is beszélve. A vaddisznót sem tűrték meg a környéken, így a kondák megunva a zavarást, átváltottak a szomszéd bérlő hatalmas erdeibe, csak néha tévedt vissza közülük egy-egy példány. Amikor Tóni bácsi egy közgyűlésen bejelentette, hogy jöhetnek a fácánok, az akkori elnök úgy nézett rá, mint egy meghibbantra.
-   Apróvadat ide, Tóni bácsi? – nevetett. – Na, ne vicceljen.
-   Csak hozzák őket. A többi bízzák rám.
És az öreg megmutatta. Sok-sok órájába, még több álmatlan éjszakájába került, de amikor a tagok az első közösen megtartott vadászat után megszorították a kezét, úgy érezte, megérte.
Azért persze a nagyvaddal is törődött. A gyenge őzállományból a kilövési tervvel sikerült hosszú évek alatt közepest nevelnie, és a gímszarvasok számát is sikerült szinten tartania: minden évben mosolygós külföldi vendégvadászok távoztak a társaságtól.
Arról már nem is beszélve, hogy vadászmestersége alatt minden évben megszervezte a helybéli óvodások téli kocsizását, ha hó volt, szánkózását. Sohasem fogja elfelejteni az örömtől ragyogó apró arcokat, amikor a fák között, őzet, szarvast pillantottak meg.
Aztán jött az első, majd a második infarktus. Egészsége megrendült, a tagság élére is új elnök került, akinek első dolga volt Tóni bácsit a közgyűléssel leváltatni. Így hát az öreg csendesen meghúzódott a kis házban, csak az orvosokhoz, meg a boltba járt el néha. Az orvosokat nem szerette. „Mindentől eltiltanak” – gondolta szomorúan, amikor az egyik fiatal doktor rajtakapta a kórház folyosóján dohányzás közben, és a cigarettát elkobozta tőle.
„Ha nem vigyáz magára, mi nem tehetjük meg maga helyett!” – korholta, aztán elsietett. A főorvos aggódva engedte el. „Csak semmi cigaretta, és megerőltetés Tóni bátyám! A harmadik infarktust nem fogja túlélni”
Egy lába előtt felrebbenő fácánkakas rántotta vissza a jelenbe. Kicsit meg is ijedt, amikor a madár esetlen repüléssel, és nagy hanggal felburrant előtte, de azért szeretettel nézte, amint a kakas rövid szárnyalás után ereszkedni kezdett, és eltűnt a bokrosban.
- Hát akkor sem esznek belőle, nem! – kiáltott az öreg, és megszaporázta lépteit, hogy minél hamarabb hazaérhessen.

*

A vadászmester kalapját gyűrve közeledett az elnök felé. Az éppen nagy hangon az egyik vendégvadászt kísérő vadőrt oktatta.
- Ami kijön, és tetszik a vendégnek, lőhető! Megértetted? – kérdezte.
- És a kora nem számít? – vágott vissza kissé ingerülten a vadőr.
- Kit érdekel? Csak nyomja meg a súlyt rendesen, a többivel te ne törődj! Na, eredj! – veregette vállon kissé lekezelően a férfit.
A vadőr fejét csóválva távozott.
- Szervusz, Berci! – vette észre Menyhért a felé tartót.
- Szervusz! Ma délelőtt járt nálam Tóni bácsi… - kezdte félénken, de Menyhért belefojtotta a szót.
- Ne is folytasd! Beszéltem én is a vén betyárral, még tegnap. Szóval nálad is járt… - tűnődött. – Lefogadom, kilövést kért a háromszárú bikára.
Berci bólintott.
- No, azt lesheti! – csapott a levegőbe Menyhért. – Nem elég neki, hogy tönkreverte a vaddisznóállományt, még a bika is kellene neki? Persze, a nyugdíjazása, meg a területért végzett munkája miatt… köszönöm szépen az ilyen munkát! A vaddisznókból szinte semmi bevételünk! – tajtékzott. – A háromszárú bikát meg már elígértem az egyik svájcinak. Csak úgy lesett, amikor lefestettem neki. Igaz, ahhoz még tudni kellene, hogy merre állt be. De ami késik, nem múlik… - morfondírozott hangosan, megbékélve.
- Délután majd nézz ki a vadászházba, érkeznek az új vendégek, szeretném, ha ott lennél. Én is ott leszek. Na, szervusz! – köszönt el.
Berci utálattal nézett utána. „Hogy vinne el az ördög…” – gondolta, és dühös volt magára, hogy nem védte meg Tóni bácsit, aki elindította az úton, és akinek annyi mindent köszönhetett. „Majd estére” – nyugtatta magát. „Majd estére”

*

A levegő még langyos volt egy kicsit, de már lehetett érezni az este hűvösségét, amikor a szarvasok megindultak az erdőfoltból a kukoricatábla felé. Nappalra ott feküdtek meg a fiatal fák között, ahol volt egy kis dagonya, meg frissen serkedt kora őszi fű, csak éjszakára váltottak ki a kukoricába, hogy csemegézzenek egy kicsit. Öten voltak összesen, három tehén, egy ünő, meg a bika.
De milyen bika volt az, ami még a dagonyában feküdt! Testre nem volt valami óriás, hanem az agancsa, az bizony megdobogtatott már pár szívet. Legelőször Tóni bácsiét, mert ő volt, aki felfedezte a különös szarvast az egyik heretábla szélén. Még barkában volt az agancsa, de a bal oldalán látott vastag szár, már úgy is megremegtette kezében a távcsövet. Hát még mikor oldalt fordult! A jobb oldalon két különböző szár meredt az ég felé, az egyiken négy, a másikon két hatalmas ággal. Bizonyára valahol megsérthette az agancstövét, azért alakult ilyen különlegesen a bika agancsa. Azóta leste, későn-korán, kilincselt érte, de hiába.
A bika felemelkedett a dagonyából, és az egyik tehénhez futott, hogy oldalba vágja, amiért az ki akart bújni a rejtekhelyről. A tehén oldalt perdült, a hatalmas agancs csak a levegőt kaszálta. A koronás úr mérgesen hördült egyet, aztán összeterelte a csapatot, és lassan kifelé szorította őket a kukorica felé. A tehenek lassan poroszkáltak a fiatalosban, a bika fejét lógatva követte őket. Az erdő szélén megállt a vezértehén, és nyakát vékonyra nyújtva figyelt, orra kortyolva szívta a levegőt, de abban nem volt más szag, csak az út túloldalán hullámzó kukoricatenger édes illata. Ura meghördült mögötte. Szépen megindult hát, aztán néhány gyors lépés után eltűnt a szárak között. Társai követték. A bika nem is gondolkodott. A tehenek baj nélkül átértek, követte őket.
Ekkor jobb oldalról mérges bőgés rezgette meg a levegőt. A háremúr megdermedt, de a következő pillanatban már vissza is válaszolt a kihívónak, amit ebben a bőgésben még egyszer sem tett meg. Senki nem zavarta mostanáig.
De a hang még el sem hagyhatta a torkát, amikor hatalmas dörrenés ütötte le a lábáról. Megpróbált csülökre kapni, ám az nem sikerült azonnal. Felverte az út homokját maga körül, mire sikerült felállnia, és lassan sántikálva eltűnt a kukorica rezgő szárai között…

*

A vadászházban emelkedett volt a hangulat. Menyhért körülrajongta a most érkezett vendégeket, udvarolt a már itt tartózkodóknak, csak Berci ült sötéten az egyik sarokban, és összehúzott szemmel figyelte az elnököt. Pár perce próbált már vele beszélni, de Menyhért elküldte, hogy ha Tóni bácsiról van szó, nem hajlandó rá szavakat vesztegetni. Már éppen azon volt, hogy újra megpróbálja, amikor nyílt az ajtó, és az egyik tagjelölt lépett be, kezében egy láda sörrel, amit nagy lendülettel koppantott az asztalra.
- Na, itt az áldomás! – kiáltotta, és mosolyogva nézett végig a többieken.
- Milyen áldomás, te? – kérdezte kissé bambán Menyhért.
- No, csak ne titkolózzatok. Melyiktek lövetett bikát ma a zsigrai erdő melletti kukoricánál?
- Tőlünk senki. – kapcsolódott be Berci is.
- Akkor nem értem. – vakarta a fejét Lóránt.
- Mit nem értesz, te anyaszomorító? Beszélj már értelmesen! – fortyant fel az elnök.
- Hát jó. – ült le Lóránt az asztal mellé. – Hazafelé tartottam, és gondoltam lerövidítem az utat, azon a kis úton, ami ott vág át a zsigrai erdő mellett. Vesztemre, mert defektet kaptam. Éppen csak hogy kiszállhattam, amikor valami vén bika elkezdett bőgni az erdő alatt, rögtön rá válaszolt is egy másik, jó hangú, de akkor már durrant is a puska… - mesélte.
Az elnök fehéredni kezdett.
-   Ott ma közülünk senki sem járt. Mikor volt ez? Folytasd, az ég szerelmére!
-   Folytatnám, ha nem vágnál közbe. Úgy négy órája lehetett. Kicseréltem a kereket, jól össze is kentem magam, hazamentem fürödni, elhoztam az asszonyt a munkából, aztán gyorsan elugrottam egy láda sörért, hogy megihassuk az áldomást, de most már látom, hogy hiába volt…
-   Még ilyet nem láttam! – mérgelődött Menyhért. – Kapjátok magatokat, azonnal indulunk kifelé. Hozzatok puskát, fényképezőgépet, satöbbi… kint várlak benneteket. – azzal kiviharzott.
-   Ezt meg mi lelte? – kérdezte Lóránt Bercit.
Az nem válaszolt semmit, csak megvonta a vállát.
Az út alatt nem hangzott el egyetlen szó sem. Mindannyian gondolkodtak, mi történhetett, csak akkor szólalt meg Menyhért, amikor odaértek az erdő alá.
- A fene vigye el ezt a sötétséget. Hozzátok a lámpákat. Te mégy előre – fordult Lóránthoz, te nagyjából tudod, merre menjünk.
- Végig ezen a kis úton, valahonnan erről jött a lövés. – intett a férfi, aztán felvillantotta a lámpát, és megindultak. Vagy negyed óráig pásztázhatta a három fénycsóva az utat, meg a szélét felverő magas füvet, amikor Lóránt megszólalt.
- Ott mintha lenne valami… - mutatott előre.
Megindultak, és pár lépés után ott álltak a vérfolt felett.
Menyhért letérdelt, és ujjával beletúrt a homokba.
-   Fogalmam sincs, milyen vér ez, de itt valamit meglőttek. – tűnődött.
-   Itt a kukoricán kenést látok. Mégpedig tüdővér, ha jól nézem – kiáltott Berci, aki míg a másik kettő a rálövés helyét vizsgálta, elbóklászott a kukorica közé.
A többiekkel együtt indultak el a nyomon. A szárak kitörve, letaposva. Nem kellett sokat haladniuk. A sorok között tisztás tágult, és a fehér fényben ott feküdt a bika.
- A mindenségit neki! – lépett közelebb Menyhért. – Valaki elvitte az agancsot!
Berci és Lóránt is leguggolt a torzó mellé. Menyhért dühöngött.
- Nekem senki nem mondta, hogy ide beállt egy bika! És most tessék…
Ahogy lóbálta kezében a lámpát, a bika mellett megcsillant valami.
- Hát ez mi? – kapta oda a tekintetét.
Lóránt megkerülte a testet, és felemelt egy kést.
Berci elfehéredett.
- Ez… ez… Tóni bácsié – suttogta – tőlem kapta… amikor… nyugdíjazták.
- Tessék! – kiáltott Menyhért. – Ennyit róla! Most azonnal hívom a rendőrséget! Gyerünk az öreghez!
Bercinek egész úton remegett a belseje. Tóni bácsi… csak valami baja ne essen! Nagyon jól tudta, hogy öreg barátjának nem szabad magát megterhelnie, mert az végzetes lehet számára. És mégis… mikor érnek már oda?! – gondolta kétségbeesetten.
Amikor feltűnt a kis ház, elsőnek ugrott ki a kocsiból. Az ablakon át fény szűrődött ki, az ajtó nyitva volt.
-   Tóni bácsi! Mi vagyunk azok! – lépett be az ajtón, de vissza is hőkölt.
A konyha kövén ott feküdt öreg barátja, valami kényszeredett pózban, és Berciben élesen vágott végig a felismerés, hogy itt már nem lehet segíteni…
-   Na, mi az, miért nem mész beljebb? – tolult mögé Menyhért, de Berci nem szólt semmit. – Hol az agancs? Sehol sem látom… - nézett át Berci válla fölött, aztán torkán akadt a szó. – Jézus… - szörnyülködött, de Berci már nem hallotta.
Sarkon fordult, aztán csak bandukolt szótlanul a sötét úton, nem is tudta hová. Csak ment, minél távolabb a háztól, minél távolabb attól, amit valahol mélyen már egész úton érzett. A villogó fényekkel közeledő rendőrautót szinte észre sem vette…

*

A tél lassan eltelt. Menyhértet a társaság rendkívüli közgyűlésen leváltotta, amikor rajtakapták, hogy barátaival egy illegálisan szervezett hajtóvadászat után egy teherautó platójára dobálják fel a szarvasokat, és őzeket. Bercit megválasztották utódjának, aki keserűen gondolt arra, hogy ha csak fél évvel előbb sikerül leváltani elődjét, akkor Tóni bácsi még mindig élne.
Tavasszal az egyik tagtársa kopogott be az ajtón.
- Gyere gyorsan, ezt látnod kell! – hadarta.
- Micsodát? – döbbent meg Berci.
- Ne kérdezz semmit, csak öltözz, és gyere. A vadászházhoz.
Bercinek fogalma sem volt, hogy mi lehet az a sürgős dolog. Biciklire pattant, és kikerekezett a vadászházhoz. Letámasztotta a kerékpárt, besétált a kapun, de meg is torpant abban a pillanatban. A féltető alatt, a falnak támasztva ott volt a háromszárú agancs.
-   Hogy kerül ez ide? – kérdezte suttogva.
-   Valami dobozkereső geoizés hozta be. Úgy találta egy hangyabolyba dugva. – válaszolt mosolyogva a vadásztárs.
Berci letérdelt a trófea mellé. A koponya sárga volt, de különben úgy nézett ki, mint akit rendesen lefőztek, a hangyák alapos, és jó munkát végeztek. Végigsimította a szárakat, az érdes gyöngyöket, aztán odafordult a társához.
-   Keressetek neki egy méltó helyet neki, itt a házban. – szólt, de sírás fojtogatta.
-   Ne fehérítsük ki?
-   Hagyjátok így… - motyogta, aztán lassan elindult vissza a biciklijéhez.
Már lenyugvóban volt a nap, amikor a temetőbe ért. Kimért léptekkel haladt a sírok közt, aztán megállt egy egyszerű kereszttel jelzett halomnál. Beletúrt a zsebébe, és zsebéből elővette a kis csomagot. Remegő kézzel bogozta szét a zsebkendő szárait, tartalmát lassan a tenyerébe öntötte.
A bika gyöngyfogai voltak.
Kis mélyedést kotort a fejfa alatt, aztán belepotyogtatta tenyere tartalmát, majd betemette őket.
Sokáig guggolt a sírhalom mellett.
Végül felállt, levetette a kalapját, és szeretettel megsimogatta a fejfát.
- Waidmannsheil, Tóni bácsi. Waidmannsheil…

[Voldi]

Újjászületés

Szédülten támolygott ki a klinika bejáratán. Nem is tudta merre indul, hát ugyanazokkal a botladozó léptekkel, amikkel átlépte a küszöböt, ment, egészen a rakpart támfaláig. Ott megtámaszkodott, és csak nézte a nyár végi melegben lassan hömpölygő folyót. Nem is tudta még felfogni igazán, amit odabent mondtak neki, egy szó mégis megbénította, jeges borzongással ölelte körül a szívét. „Rákos vagyok” – gondolta még most is, ahogy a horgászt figyelte, aki éppen egy keszeget csúsztatott a szákba. „Miért pont én?!” – kiáltott magában, aztán hogy a kemény beton nyomni kezdte könyökét, lassan hazafelé indult.
Otthon is csak ténfergett, mint az őszi légy. Nem találta helyét, sokáig állt az ablakban, nézte a forgalmat, meg a galambok röptét. Arra riadt fel, ahogyan felesége becsukta a bejárati ajtót.
- Szervusz, mi újság? – csicseregte, de ahogyan belépett a szobába, egyszerre mellbe vágta a férfiban felgyülemlett feszültség. Férjére nézett, akinek arca egy nap alatt tíz évet öregedett.
- Mi baj van? – suttogta.
- Úgy gondoltam, felhívlak, de aztán rájöttem, hogy ez nem telefontéma. – mondta a férfi nyugalmat erőltetve hangjára, ám az még így is színtelen maradt. – Gyere, üljünk le, beszélnünk kell.
Az asszony akkor már minden rosszra el volt készülve. És a férje mesélt. Mesélt a szokásos kivizsgálásról, a röntgenfelvételről, arról az átkozott foltról a filmen, mesélt, mint akiben áttörte a gátat a reménytelenség. Minden félelmét, kétségbeesését elmondta feleségének, aztán ráborult a vállára, és sírt, mint egy gyerek. Nem sírt azóta, hogy apját eltemették… Erős férfinek érezte magát mindeddig, és most úgy érezte, vége mindennek.
Nem is tudta, hogyan telt el a nap. Végül ott találta magát a fegyverszekrény előtt, kulcsokkal a kezében. Tétovázott pár pillanatig, aztán kinyitotta az ajtót. Orrát megcsapta a fegyverolaj szaga, és most először a mai napon, elmosolyodott. Szeretettel nézegette a fegyvereket, majd kinyitotta a lőszeres részt is, kivett egy doboz töltényt, kiöntötte őket az ágyra, és élvezettel turkált közöttük. Sokáig ült az ágyon, ölében a vörös hüvelyekkel, felidézte magában a régi szép emlékeket, apja intelmeit első vadászatukon, azt a különösen hosszú farkú kakast, amit első vadként sikerült elejtenie, és azt a fehér hasú szajkót, amit nem olyan régen zsákmányolt. Azután a kis gombnyársas bak jutott eszébe, három héttel ezelőtt lőtte. Mennyit járt utána, istenem, mire sikerült meglőnie! Szomorúan álldogált mellette, és arra gondolt, hogy újra egy csodával kevesebb járja a határt. „Ha tudtam volna, hogy az lesz az utolsó…” – sóhajtott magában, és gyorsan, mintha szégyellné, visszarámolta a szekrényt.
Este volt már, amikor a számítógép elé ült. Sokáig kereste a megfelelő oldalt, de végül megtalálta. Ujjai nehezen indultak el a billentyűkön, és gombóccal a torkában kezdte írni a hirdetést: „Eladó egy 16/70-es kaliberű sörétes fegyver, kitűnő állapotban…”… meghirdetett mindent, amihez engedély kellett. Úgy gondolta, ne a feleségének kelljen vesződnie a hivatalos ügyekkel, ha már ő nem lesz… mindig mindenkitől azt hallotta, bolondság erre gondolni. Idáig ő is így érezte, de most, hogy vele történt meg, másképpen esett minden.
A fegyverek gyorsan vevőre találtak. A sörétest egy idősebb vadász vitte el, kicsit még örült is, hogy édesapja fegyverét nem egy kapkodó kezdő fogja ezután gondozni, de ez az öröm túlságosan is kicsi volt ahhoz, hogy eltompítsa benne a fájó lemondást. A golyós egy pattanásos képű kamaszhoz került, aki vagy fél órán keresztül alkudozott rá. Sehogy sem volt jó neki az Áron által mondott ár, csak kötötte az ebet a karóhoz. Végül mégis csak hajlandónak mutatkozott, de úgy, hogy az árban benne legyen a szekrény is. Áron beadta a derekát. Csak vigye. Idegesítette a gyerek, idegesítette a betegsége, de amikor a srác vigyorgó képpel pakolta el tokba a fegyvert, és segítségével a szekrényt is a kocsiba tette, akkor már bánta egy kicsit. Amikor pedig visszatért a szobába, úgy érezte, üresebb lett a helyiség. „Legalább az emlékek megmaradtak” – mondta magában, és összeszedte az aggatókat, puskaszíjat, fegyverolajat, töltényövet, minden apróságot, ami megmaradt a puskákon kívül.
Aztán jött az ősz, és Áron befeküdt a klinikára. Azt mondták neki az orvosok, hogy a műtét előtt még kezelést kell kapnia, hogy a tumor nagyságát egy kissé lecsökkentsék. A férfi lemondó belenyugvással vetette alá magát a tortúrának. „Nem is olyan borzasztó” – gondolta, miközben az első infúzió lefolyt, de ahogy a második is elindult, már kínzó hányinger gyötörte. A kezelés előrehaladtával, egyre rosszabbul érezte magát. Csak felesége támogatása tartotta benne a lelket, aki minden este ott volt vele, és megvárta, amíg elalszik, fogta a kezét, mikor szüksége volt rá. Áronnak jól esett a gondoskodás. Erőt merített belőle, és összeszorított fogakkal ugyan, de tűrt. Egyre inkább remélt, egyre inkább küzdeni akart.
- Ez egy agresszív kezelés volt, Áron. – mondta egy reggel viziten az adjunktus. – De maga erős volt, és kibírta. Úgy néz ki, hogy a daganat megkisebbedett. El lehet végezni a műtétet.
Áron nem is akart hinni a fülének. Mégis csak igaz… csodálatos, de először arra gondolt, hogy mégsem kellett volna eladni a puskákat. Fog ő még vadászni… amikor hazafelé tartott, olyat tett, mint amit már nagyon régóta nem. Betért a templomba, leült a padsorok egyikében, és hosszan imádkozott.
A műtét előtti napokban rettenetesen izgult. A befekvés előtti éjjel alig aludt valamit, és reggel, amikor felvételre jelentkezett, az orvos aggódva kérdezte meg tőle, karikás szemeit látva.
- Jól érzi magát?
- Persze, nincsen semmi baj – válaszolta – csak keveset aludtam az éjjel.
A doktor megértően bólintott.
A felvétel gyorsan megtörtént, vért is vettek tőle, Áron iszonyodva meredt a tűre, aztán elfordította a fejét, hogy ne lásson semmit. Végül az orvos behívta a szobájába, hogy elmagyarázza neki a műtét lényegét. Áronból ömlöttek a kérdések, a doktor készségesen válaszolt mindenre, amit csak a férfi megkérdezett. Végül Áron elé tette a papírokat.
- Itt, itt, és itt tessék aláírni. Ahogy már megbeszéltük. – mosolygott páciensére.
- Rendben. Csak csinálják. Vegyenek ki mindent, amit muszáj. – mondta Áron, és visszamosolygott orvosára.
A műtét napjára csak homályosan emlékezett. Bágyadt volt, amikor betolták, bágyadt, amikor ki. Mire feleszmélt, felesége állt mellette.
- A docens úr szerint a műtét jól sikerült. – suttogta férjének, és szemében könny csillogott.
Áron csak bólintott. Fel sem fogta igazán, mi történt vele, és miközben felesége némán szorította kezét, csendesen álomba szenderült.
A másnapi viziten az orvos jókedvűnek látszott. „Ha visszajöttek a leletek, többet tudok mondani. Bizakodók vagyunk” – mondta, amit Áron örömmel hallgatott.
A régi félelem már elült benne, most már akarta a gyógyulást, nem úgy, mint mikor meghallotta a rossz hírt. Minden nap kíváncsian várta az új fejleményeket, és ahogy csökkentek a műtét utáni fájdalmai, úgy nőttek meg benne a remény szárnyai.
- Holnap reggel hazaengedjük. – mondta egy reggel az orvos.
- Minden rendben van? – kérdezte egy kis izgalommal Áron.
- Nagyon jó esélyei vannak a gyógyulásra. – válaszolt a doktor.
Áront majd szétvetette az öröm. Már nem bírt megmaradni az ágyban, a klinika egyszerre rideg és idegen lett számára. Vágyta az otthoni levegőt, vágyott kint lenni innen, minél messzebb akart lenni onnan, ahol minden a betegségére emlékeztette. Csigalassan múlt el az utolsó nap, még lassabban az utolsó éjszaka. Másnap már hajnalban a folyosón ült felöltözve, elcsomagolva. Kivetette magából fekhelye.
Az orvos jó tanácsokkal látta el, amikor átadta neki a zárójelentést. Áron elválásuk előtt félve kérdezte meg.
- Lehet nekem még valaha vadászni?
A doktor tétovázott.
- Egyelőre nem ajánlom, hogy megerőltesse magát. Pihenjen, és erősödjön. Pár hónapig nem javaslom. Csak úgy puska nélkül sétálgasson. Érezni fogja, mikor jött el az idő. – válaszolta, aztán búcsúzásra nyújtotta kezét.
Áron mélyen a szemébe nézett.
- Nagyon szépen köszönöm, doktor úr.
Felesége a folyosón várta. Átölelte az asszonyt, aztán elköszöntek a portástól, és Áron örömmel vágta a sporttáskát az autó csomagtartójába.
- Nézzük meg szívem a Tiszát… régen jártam arra. – kérte, és egymás kezét fogva lassan lesétáltak a folyópartra.
Mennyivel más volt ez a víz, mint akkor nyár végén! És nem csak a hideg miatt. Áron úgy érezte új ember lett, akinek érdemes küzdenie valamiért, nem úgy, mint korábban, amikor nem látott mást, csak egy fenyegető rémet, ami benne nő, hogy egyszer elpusztítsa. Így hát mosolyogva nézte, ahogyan a víz fodrai közt úszkáló kacsák egymással viaskodnak egy-egy falat kenyérért, amit egy totyogó kisgyerek, és édesanyja szórtak be nekik.
Otthon jóleső érzéssel nyúlt el kedvenc foteljában. Felesége a konyhában szorgoskodott, kedvenc ételét főzte, amit már igen megkívánt a sovány kórházi koszt után. Az ínycsiklandó illatoktól összefutott szájában a nyál, de ahogy a falra nézett, megkeseredett benne. Ott volt a fegyverszekrény nyoma, és ezzel a nyommal együtt végigvágott benne a hiány érzése. Milyen jó lenne most babrálni a kacatok között, kitisztítani a fegyvereket, emlékezni… így csak a trófeák maradtak. Szertartás volt neki a fegyvertisztítás, utána végigjárta tekintetével a falon függő agyarakat, agancsokat, büszkén állt meg a fehér hasú szajkón és a gombnyársas bakon. Most, hogy a tisztítás elmaradt, ez a szemle más volt, mint az eddigiek. Határozottan érezte, hogy valamit tennie kell.
Teltek a hetek, de várt, nem is tudta, miért. Azután egy reggel úgy érezte, eljött az idő. Nyakába vette a várost, kiváltotta a szükséges engedélyeket, szerzett új szekrényt, beadta a kérelmeket, és izgatottan figyelte a naptárat, mikor mehet végre vásárlási engedélyéért.
Amikor kezébe vette, úgy érezte magát, mint első fegyvere vásárlásakor. Igaz, akkor még másképp mentek a dolgok, de a lényeg, a várakozás, és a várt beteljesülés mit sem változott azóta. Égette zsebét a kis papír, nem is ment haza, azonnal az egyik vadászbolt felé vette az irányt.
Szomorúan látta, hogy a régi tulajdonos helyét új vette át. Kissé bizalmatlanul adta elő, mit is szeretne, de a fiatal férfi barátságos hangjával, és szakértelmével hamar eloszlatta benne az aggodalmat.
- Tessék, kérem, ezek a tizenhatos kaliberű fegyvereink vannak jelenleg. –mutatott végig a polcon sorakozó puskákon. Áron nézegette őket. Újak voltak, még a gyári olaj csillogott bennük, valahogy olyan ridegen csillogtak, nem úgy feküdtek karjában, mint régi hűséges külső kakasos duplája.
- Nincsen használt fegyverük? – kérdezte.
- Dehogy nincs, tessék átjönni ide, azokat itt tartjuk. – intett, és odavezette Áront egy kisebb, üvegezett szekrényhez.
Áron lehajolt, hogy jobban lássa a bent elhelyezkedő puskákat, és nem akart hinni a szemének. Ott volt! Ott volt az ő szeretett duplája, az a külső kakasos tizenhatos, jobb oldalon amellett a cifra bock mellett.
- Azt a duplát meg szeretném nézni. – hadarta, és az eladó már hozta is a kulcsokat.
- Egy öreg vadász hozta be, - mondta, miközben kinyitotta a szekrényt – nem tudott vele összeszokni. Sorra hibázta vele a fácánokat. – mosolygott.
Áron úgy vette karjába, mint anya a csecsemőjét. Az agyon végigfuttatta ujjait az ismerős karcolásokon, a markolat díszítésein, aztán belenézett a csőbe, és örömmel látta, hogy a harag nem hanyagoltatta el az öreg vadásszal a puska tisztítását.
-   Nagyon jó állapotban van… – kezdte az eladó, de Áron leintette.
-   Tudom. Ez az én puskám volt.
-   Igazán? – álmélkodott – Akkor nagyon nagy szerencséje van, hogy megtalálta.
-   Megveszem. – mondta Áron, és a pultra tette az öreg fegyvert.
-   Gondoltam, - derült az eladó – igazán örülök, hogy újra egymásra találtak.
-   Bizony. Nem hittem volna, hogy még egyszer kezembe foghatom. Tudja, beteg voltam… - tétovázott Áron, és az eladó úgy érezte, hogy most jobb hallgatnia.
-   Kérnék még három doboz töltényt is hozzá. – törte meg Áron a csendet.
Kifizette a puskát, meg a lőszert, és rohant haza, mint egy kisiskolás, mikor színjeles bizonyítványt visz haza. Felesége kíváncsian nézett végig megérkező férjén. Látta arcán az örömöt, és mikor Áron kibontotta a tokot, éppen úgy meg volt lepve, mint a férfi a boltban.
- Apuka puskája… - suttogta.
Áron bólintott. Kezébe vette a fegyvert, kinyitotta a szekrényt, előhozta a dobozok mélyére pakolt kacatokat, és újra úgy érezte, minden olyan, mint régen volt. A golyós fegyvert nem bánta. Az nem nőtt hozzá úgy, mint ez az öreg puska, és úgy gondolta, azt bármilyen puska pótolhatja. Csak ezt nem…
Most már hasonlóan teltek a napok, mint évekkel ezelőtt. Visszatért a tisztítások szertartásos hangulata, a trófeák megszemlélése, és ahogy közeledtek a szalonkák, Áron kezébe vette hűséges társát, hogy kiballagjon a kiserdő sarkához.
Leszúrta a széket a tavalyi avarba, majd várt. A feketerigók csattogása búcsúztatta a nappalt, a felhőfoszlányok közt úszó nap pedig sejtelmes fénybe vonta a tájat. Áron várt. Nyugalmat érzett. Olyan nyugalmat, amit már nagyon régen élt át, amihez foghatót csak az erdőn tapasztalt.
Aztán meghallotta. Halk pisszegés közeledett, és a szürkéskék égen feltűnt a hosszúcsőrű vándor. A férfi el is felejtette, hogy fegyver van a kezében. Lassan felállt a székéről, és megemelte kalapját a madárnak, mert tudta, hogy ez a kép örökre emlékezetébe vésődött, és ez a szalonka számára a tavaszvárás izgalmán kívül új élet, és új vadászatok örömét is hozta.

[Voldi]

Égi váltó

Abban az esztendőben nagyon furcsa volt az időjárás. Már a tél is rengeteg havat hozott, ami kora tavasszal elolvadva kisebb-nagyobb tavakat hozott létre a földeken. Az őzek még téli ruhájukat viselték, de a bakok már nekiálltak tisztítani agancsaikat, a búzában már kezdett elveszni a peckesen sétáló vöröslő fácánkakas, amikor rákezdett az eső. Esett heteken keresztül, néha csak szemerkélt, máskor zuhogott, esett folyamatosan, a föld már nem bírta elinni a rengeteg vizet. A csatornák megteltek és kiöntöttek, a laposabb területek víz alá kerültek, az öreg vadásztársaink pedig felidézték a régi időket, amikor még nem voltak belvízelvezető csatornák, meg nagyteljesítményű kutak, melyekből vastag csöveken nyomják az ivóvizet a városba. Voltak azonban legendás vízállások, laposok, gödrök, nádasok, melyekben egész évben állt a víz. Nosztalgiáztak az öregek nagy vizekről, régi récehúzásokról, csodás élményekről, hihetetlen terítékekről, egymás után mesélték a történeteket, mi meg fiatalok dörzsölgettük a tenyerünket, hogy végre nekünk is eljön a Kánaán, mert az elmúlt években réce csak mutatóba fordult elő nálunk.
Jól számoltunk, barátommal üzekedésben hajkurásztuk a bakokat, bejártuk vadászterületünket széltébe-hosszába és volt ahová csónakkal kellett volna mennünk. Kisebb erdőfoltok, kaszálók, lapos területek kerültek víz alá, volt olyan búzatábla mely teljes egészében vízben állt, nem tudták learatni. Viszont a kalászban ott ültek a majdnem érett búzaszemek, a kacsák ideális tápláléka, a vízen úszkálva csak a nyakukat kellett kinyújtani és habzsolhatták a kenyérnekvalót. Ezt a búzatáblát hangzatosan Hammer-dűlőnek hívták. Hogy miért Hammer, azt senki sem tudta, bizonyosan valamikor itt állhatott egy ilyen nevű gazda tanyája.
A Hammer-dűlőben most hemzsegtek a kacsák. Na, majd mi hűek leszünk a nevéhez - gondoltuk, és itt fogjuk kalapálni augusztus közepén a récéket!
El is jött a szezonnyitó récevadászat, szépen össze is jöttünk a dűlőbe, akár közgyűlést is tarthattunk volna. Körbeálltuk a vadásztársakkal a dűlőt és kivettük a vámot a récékből. Mindenki lőtt, mindenki jól érezte magát, öröm volt látni a csillogó szemeket, amikor a húzás végén baktattunk kifelé a kövesútra az aggatékunkon himbálódzó kacsákkal.
Aztán a következő hetekben bárhogyan is szerettem volna menni récevadászatra, nem tudtam, mert sajnos egy hosszabb elutazással járó munkahelyi fejtágítás meggátolt minden vadászati szándékomban. Hallottam a vadásztársaktól, hogy még egy páran kijárogatnak, de a teríték egyre csökken, a kacsákat szétzavarták a kisebb tocsogókra. Na hiszen a teríték nagysága zavart volna engem a legkevésbé, inkább azért főtt a fejem, hogy annyira rákészültem a nyáron és annyira elterveztem, hogy majd hol állom útjukat a húzó récéknek.
Aztán egy novemberi hideg délután kisfalum főutcáján a kocsma előtt összefutok Palival a törzshajtónkkal.
Pali furcsa szerzet, de a hajtóink között kétségtelen hogy ő a „number one”. Együtt telt a gyerekkorunk, a tatája a társaságunk hivatásos vadásza volt, apám szintén vadász, nagyon sokat mentek együtt vadászni, nemcsak hivatalból, hanem igaz, mély barátság is összefűzte őket. Így nem is kérdés, hogy a Palival én is összekovácsolódtam, felmenőink már korán belénk oltották a vadászat ősi szenvedélyét. Előírásszerűen jártuk ki a vadásziskolát, műanyag, középen megtörhető dugós duplapuskával kezdtük, később következett a légpuskás időszak a helyi verebek nagy bánatára. Természetes volt, hogy gyerekként nem hiányozhattunk egyetlen társasvadászatról sem, ha nem bírtunk menni a mélyszántáson vagy átázott a ruhánk a havas-latyakos nádba, akkor apám beültetett minket a traktorba és onnan néztük tovább a hajtást. Később együtt bújtuk a gazosokat, nádasokat, versenyeztünk, hogy melyikünk bír több lőtt nyulat kivinni az őszi mélyszántásból és kamasz fejjel kimondhatatlanul örültünk, ha valamelyikünk megkapta az öregétől a puskát és lőhettünk egyet-egyet szigorúan csak gerlére.
Sajnos felnőttkorunkra a Pali erősen rászokott a „célzóvízre”, az italok iránti szenvedélye meghiúsította vadászpályafutását, nem tudott  megboldogult nagyapja nyomdokaiba lépni, pedig gyerekként mindig azt tervezgette. De ettől függetlenül puska nélkül is szerette a vadászatot, ismerte a fortélyait, a vadászatokon ő irányította a többi hajtót, büszke volt rá, ha a vadászok „főhajtó úrnak” szólították. Persze a vadászat végén a vadászházban el is várta tőlük, hogy hálájukat pálinkában és sörben fejezzék ki.
Szóval a Pali nekem szegezi a kérdést:
-   Nincs kedved délután kimenni Hammerba? Újra jár rá a kacsa.
Mit lehet erre mondani? A fejtágításnak – istennek hála – immár vége, újból élhetek szenvedélyemnek, naná ha jár Hammerba, ott a helyem, azaz helyünk!
-   Rendben van Pali! Menjünk! De a kutyádat hoznod kell!
A Palinak a kutyája is megér egy misét. Hogy nincs törzskönyve az a legkevesebb, de még a fajtáját sem lehet tudni biztosan, vizslagénekkel alapvetően rendelkezik, de kell hogy legyen benne valami szettervér is és ha a termetét nézed biztos lehetsz a spániel rokonságba. Arról nem is beszélve, hogy az ősök között tuti akad egy-két falusi házőrző keverék eb. A neve: Lobó. Ha Palitól becsmérelve megkérdezték a kutya fajtáját, ő sztoikusan csak így felelt: „ausztrál pipinéző”.
Én azonban nem foglalkoztam Lobó gyászos származásával, ismertem a képességeit, tudtam, hogy ügyes kutya. Pali sokat foglalkozott vele és minden vadászatra hordta magával, így nem csoda, hogy a pipinézőből előjöttek őseinek vadászgénjei és mint egy csiszolatlan gyémánt ragyogott Pali lábainál. Nekem akkoriban nem volt kutyám, így az esti húzásra mindenképpen vinnünk kellett a Lobót.
Késő délután ki is értünk a területre, a kocsit a kövesút mellett hagytuk és beballagtunk a dűlőúton. Menet közben mindjárt lőttem egy csörgőrécét, Lobó előírásszerűen hozta és adta át gazdájának. Jó jel!
Pali szerint a legígéretesebb hely a búzatábla legtávolabbi sarka, ami teljesen víz alatt állt. Tudott ott egy kis gyékényes-sásos kiemelkedést, így legalább nem kellett vízben állnunk, ami a novemberi hidegben nagyon jól jött. Kínkeservesen caplattunk a helyünk felé, mert minden lépésünket meg kellett fontolnunk, sokszor csak két-háromujjnyin múlt, hogy nem folyt be a csizmaszárba a hideg sáros víz. Tapogattunk a lábunkkal, mert ha véletlenül traktornyomba lépünk, elkerülhetetlen lesz a vizes zokni.
De Diana kegyes volt hozzánk, megúsztuk a merülést és elfoglaltuk a helyünket a púpon. Téptünk száraz gyékénylevelet és próbáltuk Lobót törölgetni, majd rágyújtottunk az ilyenkor elmaradhatatlan cigarettára.
Lassan alkonyodott, de hiába kémleltük Palival az eget, kacsát nem láttunk, hápogást is csak messziről hallottunk. Egyre erősebben kezdtem hinni benne, hogy Pali rászedett engem és a potya felesekért átvágott.
De mégsem, most meghalljuk a jellegzetes, mással össze nem téveszthető zizegő hangot, amit már annyira vártunk. Aztán a zizegőből süvítő hang lesz, és már látjuk is az egyedüli tőkés gácsért, ahogy lefelé görbített szárnnyal ide-oda imbolyogva ereszkedik a vízre. Placcs… Ahogy leért a vízbe szinte azonnal hangos sápogásba kezd. Jól van, hívjad csak a többieket.
Palival nyakunkat behúzva lapulunk a ritka gyékény takarásába, és reménykedünk, hogy hátha még az esti szürkületbe bejönne néhány kacsa. Közben rohamosan sötétedik, a vízen hangoskodó récét inkább csak sejtjük már, mint látjuk. Aztán megint halljuk a zizegő hangot és a halk kacsabeszédet, de látni nem látunk semmit. Egymás után érkeznek meg a vízre a récék és hangos zsibogásba kezdenek. Besötétedik, de a hold már fenn van, hideg, sárga fényt sugározva. Erősen markolom a Merkelt, meresztem a szememet és rájövök, hogy jó időzítéssel a hold és csillagfényben megláthatom a récét éppen akkor, amikor a fejem fölött van.
Először fülelés, szárnysuhogás, majd bámulás az égbe és egy pillanatra tényleg ott a kacsa sziluettje. Közben jönnek a récék szorgalmasan, kapkodom a puskát, de még nem sütöm el.
Aztán végre rászánom magam, egy szóló kacsára a fejem fölé kapásból odadobok egy lövést. Legnagyobb meglepetésemre a réce leesik! A durranásra a körülöttem leszállt récék szárnyra kapnak, de nem mennek messzire, a búzaföld másik oldalára szállnak le. Nekem persze megjön az önbizalmam a szerencsés lövéstől, bátran pufogtatok, de egyelőre csak az eget lyukasztom. Nem olyan egyszerű a holdfénybe kacsát lőni. Szépen fogy a patron, de azért lassan szaporodik Pali aggatékján is a ruca, Lobó szorgalmasan hordja, csak néha biztatni kell.
Egy szárnyazott keresése közben Pali olyan hévvel biztatja  a kutyáját, hogy elnézi a lépést és belefolyik a csizmájába a víz. Káromkodik egyet, majd fölcaplat a dombunkra, leveszi a csizmáját, kiönti a vizet belőle és rágyújt egy cigarettára. A hőmérséklet közel járhat a 0 fokhoz, nem szeretném ha valami nyavalya utolérné, a húzás is egyre ritkul, felajánlom neki, hogy induljunk haza, de Pali még maradni akar, hátha lövünk még egy-két kacsát.
Jó, maradjunk még egy kicsit. És akkor szinte egyszerre halljuk meg a távolban azt a recés hangot, amikor a szárnytollakon sziszeg a levegő. Sokkal erősebb, sokkal zizegőbb, mint eddig. Ezek nem kacsák! Már halljuk is a halk geggenéseket, borzasztóan figyelünk, nagyon szeretném meglátni a ludakat. Meg is látom őket, pontosan amikor irányomba érnek, de sajnos nem a fejem felett vannak, hanem jobbra tőlem, gyönyörűen mutatnak a hold sárga fényében. A magassággal nincs baj, inkább a távolsággal. Nem sokat gondolkodom, gyorsan odaduplázom. Tisztán hallom a ludakon a sörétszemek kopogását, de madaraim tovább szárnyalnak, még az alakzatuk sem bomlik fel. Ezek szerint mégis a sötétben rosszul becsültem a távolságot és messze voltak.
Bosszankodva töltöm újra a Merkelt és alig csukom össze, amikor megint meghalljuk a geggenéseket. Másik csapat jön! Újbóli szemmeresztés, már látom is őket, szinte ugyanazon az égi váltón húznak, mint előző társaik, de talán egy hangyányit mégis közelebb hozzám. Ismét megszólal gyors egymásutánban a Merkel és a lövés lángcsóvája által okozott pillanatnyi vakság után látom, hogy a csapat második libája hátravágja fejét és szinte süvít lefele. Hatalmas csattanással ér a vízbe. A szűk cső elvégezte dolgát. Kitör rajtam az igazi boldogság, meglőttem életem első vadlúdját! Ugyanakkor egyből belém hasít a kétely is, mi történik, ha nem találjuk meg? Pali, mint valami kiéhezett ragadozó veti magát a csattanás irányába. Lobó követi. Én maradok a púpon, ha esetleg kell az irányon igazítani.
Néhány perc múlva hallom Palit, hogy cuppog vissza felém a dombra. Bekapcsolom a zseblámpát, Lobó mögötte poroszkál a hasáig érő vízben, de engem most nem a kutya érdekel, hanem a Pali derekán lógó aggatékot nézem. Törzshajtónk sejtelmesen mosolyog, kiveszi szájából a cigarettát és hátranyúl, hogy az aggatékon lógó récék közül előhúzza libámat.
-   Ferikém, ilyen vad idén még nem húzta a derekamat- mondja vigyorogva.
Még sosem tartottam a kezembe vadlibát, a zseblámpa fényénél nézegetjük a gyönyörű nagy liliket, simogatjuk tollát. Tízszer is átbeszéljük Palival a történteket, hogyan jöttek a libák, hogy történt a lövés, mennyit fogtam elé, mekkorát csattant a vízen.

Természetesen nagyon belelkesültem az első elejtett libámtól. Amíg be nem köszöntött a komoly hideg és a libák délre húzódtak, rendszeresen jártam ki a Hammer-dűlőbe. Soha többet nem futottam össze libával sem ott, sem másutt. Következő évben pedig kevés csapadék esett, aszály köszöntött a vidékünkre, az összes tocsogó kiszáradt, hiába reméltük, hogy a nálunk kitelelő kacsák majd itt költenek és a szaporulatból majd augusztusban nem győzzük vadászni a temérdek récét.
A Hammer-dűlőt is felszántotta gazdája, de azért a dombunkat még megtalálom és néhanapján, melegebb novemberi estéken szívesen kiülök oda libalesre, mert úgy gondolom, hogy ott van a ludaknak az égi váltója és talán egyszer ismét bejönnek nekem a titokzatos égi vándorok, úgy, mint akkor azon a felejthetetlen holdfényes estén.

[Voldi]

Koslatáskor

Január végi csendes napos idő. Vékony, de egybefüggő hó, pár fokos fagy. Ilyenkor nem nagyon bír az ember otthon maradni. Úgy döntöttem, hogy a korhányi nádashoz kiülök rókára. Ez egy tizenöt hektárnyi téglalap alakú nádas, fás, bokros, gyalogakácos sűrűség. Mióta megjelent a disznó, azóta azoknak is kedvelt helyük. Öt les veszi körül.
Úgy döntöttem, hogy a nyugati rövid oldal felőli lesre ülök hívni. Ez a les úgy száz méterre van a nád szélétől egy úttal elválasztva egy árokparton, ami előtt nagy, mindig vízállásos lapos rész terül el ritkás náddal.
Negyed négykor igyekszem kifelé szemből a vetésen átvezető úton, de már elkéstem.
 A ritka nád mellett a jégen egy róka keresgél. Nincs százötven méterre a lestől. Így nem tudok felülni rá, hogy ne vegyen észre. Hátrébb az úton mögöttem van egy nádfolt és egy gödör, amiből régen az utat javították. Ebbe húzódok le. Párszor megfújom a nyúlsípot és várok. Ha jön a róka a nyílt helyen kell átjönnie és könnyen észrevehet, ha nem lapítok eléggé. Leguggolva a gödörben nem látok rá a rókára. Ezért figyelek minden irányba, hátha szél alá akar kerülni, de nem jön. Öt-hat perc múlva óvatosan felállok. Még mindig ott keresgél a nád mellett.  Sípolok neki. Csak erre néz, de nem érdekli. Aztán odamegy a les mellé és tíz méterre tőle leül, és az árokba figyel.
Úgy döntök, hogy az északi oldalon lévő lesre ülök.
Nem akarom viszont a nádas szélét végig szagosítani azzal, hogy mellette megyek el ezért a vetés közepén megyek be a lessel szembe és innen megyek a lesre egyenesen.
A vetésen a hó tele van libanyommal, és egy jókora egyes disznó, futó nyoma is vezet a nádba.
Ahogy elhelyezkedem a lesen pár perc múlva megszólaltatom a nyúlsípot. Főleg a másik les felé figyelek, ami olyan hatszáz méternyire lehet. Hátha az előbbi róka meggondolja magát.
Kis idő múlva tőlem kb. háromszázötven méterre kijön egy róka a nád szélére, és felém fordulva leül. Figyel. Hagyok neki időt, hogy elinduljon, de nem akar.
Újra sípolok egyet halkan.
Bemegy a nádba. Takarásban akar rám jönni ezek szerint. Egy strófát elfújva kezembe veszem a puskát, úgy figyelek.
Nemsokára újra kiül, de most már húsz méterrel közelebb.
Többször ráfújok, de csak figyel. Aztán nyújtózkodik egyet és végleg otthagy.
Ezután már csak tíz percenként sípolok egyet-egyet. Ha az este közeledtével valami kóborló róka hang távolba kerül, hátha felkelti a figyelmét.
Messze a szomszéd táblán egy jó kilométerre valami megy a havon. Csak a távcsővel ismerem fel, hogy róka. Szürkevarjak kísérik. Ezt távcsövezem sokáig mert a közelben semmi mozgás.
Egyre jobban fázom. Ahogy elkezd szürkülni, a nádas másik végén előjön egy suta a gidájával legelni.
Aztán mellettük egy róka is kijön a vetésre. A hátsó lábára sántít. Ahogy nézem a távcsővel, megjelenik mögötte még egy, de ez másfélszer akkora. Egy pár. Koslatás van.
Rájuk sípolok többször, de mintha nem is hallanák. A kan utoléri a szukát. Két lábra állva kerregve összekapnak.
Lassan de megindul felém a vetésen a szuka. A kan követi, húsz méterre mögötte.
A kan kétszer visszamegy a nádba, de utána ismét kijön. Látszik, hogy nem akar elszakadni a párjától.
Mikor már a sörétes lőtávolságának a határára érnek a szuka kezd a vetésen eltávolodni a nádtól. A kan ismét bement, és ahogy kijött elindul a szuka után. Negyven méterre lehet. Kicsit messze van, de nem akarok várni a lövéssel, mert félek, hogy nagyon eltávolodnak.
Ha a kant meglövöm, a másik csővel még elérhetem a szukát –tervezem el.
A lövésre a kan összeesik. Kapom a puskát a másikra, amikor látom, hogy ez mégis felugrik és fut a nád felé. A másik cső csak visszatéríti a vetés felé. Valószínűleg a sörétraj széléből érte csak valami. Aztán kicsit kerülve fut a nádba.
 Megtöröm a puskát, a bal csőből kidobom a kilőtt hüvelyt és egy lőszert benyomok helyette. A másikat kicserélni már nincs idő, mert a róka már a nád szélén fut befelé.
Odalőnék neki, de csak csetten a puska. Gyorsan lövök a másik csővel, ebben nem az üres hüvely van, mint az előzőnél, de már érzem, hogy lekéstem és mögé lőttem.
Kellett nekem telhetetlenkedni. Ha nem akarok dublét lőni, csak erre az egyre koncentrálok, akkor megvan. Így meg jól elkapkodtam.
Bosszankodva és összefagyva indulok haza.
Másnap már három óra előtt kint ülök a lesen. Azon ahova előző nap terveztem. Most két puskát hoztam itt a golyós is.
Negyed négykor a nád sarkán: kat, kat, kat.
Három rövidet kattant egy kakas az etető mellett, és felül egy fára.
Veszem a távcsövet és már látom is a tegnapi rókát kijönni.
Egy darabig az úton megy, aztán felém indulva befordul a nádba. Arra számolok, hogy bejön sörétes lőtávra, hiszen tegnap is itt volt a les közvetlen közelében.
 Most azonban nincs szerencsém. Egy ritkásabb részen látom, hogy távolodik. Rásípolok, de most sem reagál rá.
Várok. Ha kijön a nádból bárhol, akkor észre fogom venni. Jó negyed óra múlva a nádfolt legtávolabbi végén kijön, és a vetésen szaglászik.
Lassan elindul a nád szélén, a jégen felém. Rácincogok. Nagyon figyel. A golyós céltávcsövén keresztül célozgatom, de mivel szembe áll, ahhoz messze van, hogy biztos lövést tegyek.
Megoldja a dilemmát, bemegy a nádba. Közben felver egy tyúkot, amiből következtetni tudok a haladási irányára.
A szálkereszt a ritkás részre irányítva, ahol a jövetelekor is áthaladt. Lassan oda is ér és meglátom.
Amikor megáll, megszólal a puska. Száztíz méterre lehet. A fű egy kicsit takarja, de a 7x64-es golyója a földhöz vágja.
Ahogy lemászom a lesről és érte megyek, egy nagy fehérfarkú rétisas száll el fölöttem. Még maradok egy darabig, sípolok is, de nem jön már más.
Egy róka ugat a nádban messzebbről. Egy másik válaszol rá. Megy a koslatás.

[Voldi]

G. Bertram Q. nyomán, az úr 1996. esztendejében.

Az „Öreg Pepi”

Szellemtrófeák! Melyik, magára egy fikarcnyit is adó vadászterület ne ismerné őket.
A kapitális, páros 26-os bika, amely ha megemeli a fejét, sötét lesz a lénia…… kiről már a nagyapa is mesélt, édesapa remegő kézzel kétszer is megcélozta, az elnök 20 lépésről elhibázta és, amely – bizisten!  24 éves korában – a szomszéd búzában esett el vadkan gyanánt.
Vagy a legalább 555 grammos, négyszárú dugóhúzóforma agancsú bak, mely öt álltó idényen keresztül csodáltatta magát a fél vadászszövetséggel, a kamara vezetőségével, a rendőrkapitánnyal és a komplett helyi negyedosztályú focicsapattal, csak hát mindig lőtávolon kívül….
Aztán, egyszer csak örökre eltűnt, senki sem látta többé, vagyis, sok év múlva, egy magas rangú, köztiszteletben álló padlásról megkerült és most állítólag, a helyi itallerakat hátsó helyiségében a kannásborok  felett lóg, ott, ahova csak a legelszántabb törzsvendégek bejáratosak.
Aztán ott van, a bal hátsó lábán fehér kanróka, mely alig kisebb a farkasnál, egy este 118 tikot ölt halomra, a kokast meg élve vitte be a csalamádéba, a rikoltozást végighallgatta az egész falu…. A fehérlábú, mint a nőstény ördög, a hajtásban elsőnek szökik és, ha éppen nem a Józsi lába közt átszaladva tör vissza, akkor az utána dobott duplára csak lerázza magáról a 10-es göbecset.

Vadásszá válásom egyik fontos állomásán szintén ismertek egy ilyen jelenséget.  „Öreg Pepi” volt a böcsületes neve és világi formájában, egy hatalmas kanként rótta a tölgyeseket, gesztenyéseket.  Először közvetlen a rendszerváltást követő évben hallottam felőle. Akkoriban többedmagunkkal, mint fiatal vadászok, vadászjelöltek és a hajtónál már egy fokkal magasabb, de még jelöltség előtt álló, fegyvertelen, de igen elszánt várományosok; együtt özönlöttük el a tél eleji vadászházat. Nagyvadas területen az őz szakszerű selejtezésére nem túl sok hangsúlyt fektettek akkoriban, gyakran még ma sem, ezért szabad kezet kaptunk. Szarvasra ránézni sem lehetett, de disznóra is bátran lőhettünk. Az aznapi, esti lesről lassan szállingózott haza a társaság, ki a zsákmány cipelésétől kipirult arccal, ki csak élményekkel teli lélekkel. A csapat egyik tagja viszont hosszasan váratott magára, csak késő este esett be a vadászházba, remegő kézzel, falfehér ábrázattal. Egy törköly hamar életet lehelt bele, leültettük és mesélni kezdett:
Ahogy a vágás szélén ült a fenyves sűrű mellett, ott ahol soha senki sem szokott lesbe ülni, amikor megjelent három süldő, de elengedte őket, mert a szemközti lécesben, néhány roppanás mellett, kísérteties árnyék mozgott…. lassan, igen lassan és homályosan láthatóvá vált a fekete disznótest, ahogy közeledett….
- Hatalmas test, mondom nektek, hatalmas…..!
Ki is lépett végül, a szűrt holdfényben dicsekvően villantak meg az agyarak az őstest elején! Aztán nagy sóhaj és szünet… azért nem sikerült, mert amikor a lövés mehetett volna, az ilyenkor kötelezően megjelenő vastag felhő hosszasan takarta a holdat, éppen addig, míg tarkóba nem fordult a szél és a kan bedobta magát a rudasba.

Nagy riadalom és izgalom: számos disznó a területen!
Holnap mindenki ki, mielőtt a sógorok lemészárolják a kukoricatarlókon!
Majd néhány pohárka kíséretében részletes tervezés, hogyan is legyen: - ezt a tagot kellene megmozgatni, vagy csak itt-ott lesbe állni? „Kutyával rámegyek!” - jött az ötlet – „Túrót, nem vacakolunk, leüljük a szórókat, váltókat!” – „A nyomán kell elmenni és leállni előtte!”  Az sem jó…. így legyen, úgy kéne, „szél alatt átmegyek, visszahorgolok” stb…. Végeláthatatlan gondolatok.

A kandalló előtti padkán a fájós derekát több réteg macskaszőrbe bugyolálva, egyik kezében a hosszúszárú pipát, másikban a pálinkáspoharat szorongatva üldögélt az öreg Dédi. Egy ideig hallgatta az ötletelést, majd így szólt:  „Csinálhattok akármit, ezt el nem éritek. Ez az Öreg Pepi és beléje már egész másoknak is beletört a bicskája!”   

Ez érdekesnek ígérkezett! „Micsoda? Mi ez? Mesélj Dédi!”
– Jó hát, csak előtte kéne valami ide az üres poharamba, onnan abból a kishordóból.
A pohár hamar elérte a kívánt telítettségi szintet és a Dédink mesélni kezdett. Mesélni? Nem is mesélni, hanem a történetének olyan gombolyagát fonni, hogy az nemhogy orsóra, hanem tán kábeldobra sem fért volna fel: ahogy a behavazott teliholdas éjszakán a nagy kan egy éjjel három vadásznak is megjött és egy sem tudta meglőni, mi több az egyik elbámészkodta, a másik elbólintotta, a harmadik meg mással volt elfoglalva. Reggel csak a tenyérnyi nyomok árulkodtak szemrehányóan a félméteres hóban. Máskor meg terelésen jött meg a Pintes Józsinak, ki a legnagyobb disznóhalál a környéken, futóvadlövő bajnok, ki sohasem hibázott, csak most az egyszer.
Ő maga csak egy alkalommal látta ezt az ősdisznót, lesről hazafelé jövet, de ekkor már tokban volt a mauser, jól meg is nézte a „Marinedienstglassal” amit még háborúból hozott a flottillától. Pedig, ha nincs tokban a puska, bizisten, úgy jár volna ez is, mint amaz, a Fogarasi havasokban, a téli ősbükkösben…..

Most következett a mindenki által sokat hallott és már jól ismert történet, mely minden esetben méltó befejezése bárminemű disznóval kapcsolatos Dédi beszélgetésnek és, amelynek van egy olyan jó tulajdonsága, hogy akár igaz is lehet.  Dédi ugyanis járt a Keleti Kárpátokban…. no nem turistaként, hanem az „Enzian” 4. Hegyivadász divízió őrmestereként és a szolgálatmentes napokban gyakran kacsintott a kárpáti bika és disznó után.  Mindezek mellett a Dédi volt az egyetlen közöttünk, ki utazott már U-bootban és rombolón is, szintén hegyivadász karrierje kapcsán, Narvik felé, ahol aztán hamar véget ért a nagy háborús dicsőség és kalandosan fergeteges úton érkezett haza Svédországból, de ez már –egy általunk szintén jól ismert és igencsak kedvelt, szőke ápolónőkkel tarkított – másik történet.
A kárpáti nagy kan nyomát az akkor még fiatal Dédi napkeltekor vette fel, egész nap üldözte, bele a holdsütötte éjszakába, míg végül három reszelt mauser patron kellett, hogy pont kerüljön a történet végére. Kétszázhetven kilót nyomott a mázsára és egy áltó hétig főzték belőle a pörköltet a csapat részére.
Elhittük neki….

Ez volt az első találkozás az Öreg Pepivel és ahogy az lenni szokott, ettől a pillanattól kezdve majdhogynem óránkét lehetett hallani felőle valamit. Valaki mindig látta, nyomozta vagy éppenséggel ismert valakit, akinek az ismerőse valahol látta. Találkozásról találkozásra lett a kan mindig nagyobb és erősebb, az agyarak, mint termetes sarlók kunkorodtak, rendszeresen hajtókat lökött fel, kutyákat öklelt halomra. és a kan képességei már-már egyenesen a misztikumot súrolták.
Ahol éppen megjelent a legtapasztaltabb jágerek is elbámészkodtak, a legmegbízhatóbb fegyverek mondtak csütörtököt és mindig rosszul fordult a szél.
Egy karácsony előtti napon aztán beteljesedett a sorsa ennek a misztikumnak. Vadászjelölt barátom egy kis ünnep eleji áldomásból toronyiránt igyekezett hazafelé, amikor a mindig vele lévő tacskólány, a Hexi, nyomot fogott és határozottan húzott volna be a közeli rekettyésbe. Tudva való volt, hogy a Hexi csak disznóra ugrik, ezért irány haza a puskáért és be a sűrűbe. Ott aztán hamar mentek a dolgok, a kutya szépen kidolgozta a nyomot a szederbokor alatt  szendergő hatalmas disznóig,  Peti pedig,  a montekarlóval szépen elhelyezett két fütyülőst a füle tövére….
Hatalmas kan, gyönyörű agyarakkal.
A telefonok izzottak, képek készültek, áldomások mentek. Ez csak az Öreg Pepi lehet!

De hát nem az Öreg Pepi lenne, ha csak úgy egyszerűen hagyná magát két olómpacnival kiiktatni.
Alig zajlottak le a karácsonyi terelések, hajtások, máris jöttek a hírek egy nagy disznóról, mely ravasz módon tört ki oldalt, egyenesen a temető sarkánál, át a járatos busz előtt a főúton. Nomeg, hogy az Öreg Pepi-ről van szó, afelől sem lehetett kétség, mivel ismét három puskás látta egyidejűleg három helyen.
Tény: A fantom kan él.
Hosszú ideig ez volt a fantom kan utolsó életjele, mivel úgymond életem következő szakaszában a vadászat kicsit háttérbe szorult.
Munka, tanulmányok, vállalkozás, világjárás, fehérnépek, vigadalom, vagy éppen az utóbbi három kombinációja, az akkori preferenciarendszeremben magasabb hasznosságot biztosítottak. Egyébként is az a véleményem, hogy egy vadászpályafutásnak vannak ciklikus szakaszai. Kezdetben természetes, hogy mértéktelenül ízlik a dolog, majd jönnek időszakok, mikor dőlnének be a lehetőségek a kapun, de valahogy nincsen motiváció, majd egyszer csak újra felrobban a fél lángon pislákoló szenvedély.
No, azért nálam ez a fél lángon pislákoló dolog is évi sok-sok disznót jelentett, de komoly agyarasról nem íródott bejegyzés a vadásznaplómba. A vadászházhoz is egyre ritkábban jutottam le, a fiatal csapatunk szétszóródott az országban-világban, de azért a kapcsolatot tartottuk és évente egyszer-egyszer összejöttünk egy kis vadászatra, de inkább baráti beszélgetésre, nosztalgiázásra.

 Az 1996-es esztendő, változást hozott! A Dédi féle, számomra oly kedves vadászterületre, vaddisznóhajtásra kaptam meghívást. Csodálkozva forgattam a levelet, tudván, hogy sohasem tartottak hajtást annál a társaságnál.  Este aztán felhívtam Peti barátomat, ki helyi illetőségű és átbeszélgettük a fél éjszakát. Az a fő hír náluk, hogy elvesztik a területet, vadászni akaró földtulajdonosok, meg furcsa pénzemberek már meg is alapították a vadásztársaságot, mely márciustól átveszi a gazdálkodást. Ezért a hajtások. Bár nem céljuk a terület lerablása, de néhány jó vadászatot még szeretnének szervezni. Meghívást kapott a teljes fiatal, vagyis régen fiatal vadászcsapatunk, így a keserű körülmények ellenére igen jó érzésekkel vártam a decembert.

A kora decemberi kétnapos vadászatra a mindig és mindenhol időt rabló munkám következtében csak szombaton késő délután érkeztem. Odafelé vezető úton hosszasan gondoltam vissza azokra a felejthetetlen élményekre melyek ide kötnek. Vadászélmények, vadászbarátságok, esti poharazgatások, Dédi meséi és az Öreg Pepi. Meglehet még? - tettem fel a kérdést magamnak. Sok idő eltelt, de jó hinni benne, hogy még rója valahol a titokzatos útjait.
Érkezésemkor éppen az aznapi teríték készült a vadászház előtt és számomra idegen kép fogadott, idegen emberekkel. Tereptarkás ruhában, láthatóan már nem szomjas „vadászok” fényképezkednek nagy hanggal és még nagyobb pöffeszkedés mellett a terítéken fekvő két nagy kocán.
Az elém sétáló Peti barátom, kérdően kétségbeesett tekintetemre csak szemmel int, hogy menjek utána. A vadászházban a jó öreg kandalló előtti sokat megélt kecskelábú asztalnál már többen ülnek a régi barátok közül.
Kölcsönösen meghatott üdvözlés után máris a vadászat a téma. Megtudom, hogy a kinti galeri már a jövőre hatalomra kerülő társaságból került ki. Nyilvánvalóan nem karitatív szándékkal, a tagság megszavazta, hogy vendégként legyenek itt már az ez évi vadászatokon is.
Miközben pakoltam ki a felszerelésemet az autóból az egyik ilyen „kolléga” megszemlélte az öreg mauseremet és megkérdezte, hogy „Ezt még az oroszok hagyták itt?  Mondom, hogy igen, csak tegye le, mert féltem nagyon. Undorral az arcában teszi le a kocsi tetejére.

A tereptarkák hamar elberregtek és a kellemes baráti társaságban gyorsan eljött az este és rövid maradt az éjszaka is.  A vadászházban a mi társaságunk aludt és egy Károly nevezetű ember, aki szintén az új társaság tagja. A közös vacsora után a beszélgetésbe hamar bekapcsolódott, kimért stílusa és néhány szóból is egyértelmű szakmai hozzáértése szimpatikussá tette. Nem igazán ismerte pontosan senki, a legenda szerint a nyolcvanas évek elején Olaszországba ragadt, majd ott megcsinálta a szerencséjét, néhány éve hazatelepült, földet-erdőt vett és panziót építtetett.  Az új társaságból ezernél több hektár földje kapcsán nem lehetett kihagyni.

Jóska, a régi vágású hivatásos vadász tudni véli, hogy ez egy „maffiózi”, de jó ember, mert az új csapat alakuló ülésen kiállt mellettük. Egyértelmű volt az álláspont, hogy elég lesz a két vadőr papíron is, így jut két bikával több a tagoknak. Károly úgy gondolta, hogy vagy átveszik a két vadőrt emberséges jövedelmi viszonyok mellett, vagy nem lesz terület. A vadőrök jöttek….
 Disznós történetek, bakok, szokások, hagyományok voltak a beszélgetés témái és persze a fegyverek. Károly nagy fegyverkedvelő és értő is, így volt téma bőven. Megszemléltük, sőt szétszedtük összeraktuk egyedi gyártású 7x65R duplagolyósát és Károlyból az esti beszélgetés folyamán, pontosan nem tudni mikor, de egyszer csak Karcsi – és a mai napig igazi vadászbarát – lett.
Jó hangulatban és várakozásteljesen álltunk másnap reggel a gyülekezőhelyen, a vadásznap kezdetén. 
Mindössze két hajtást terveztek arra a napra, egy hosszút és egy, amolyan visszahajtás jellegű kisebb leállást.
Az első hajtásban igen jó helyre kerültem, végigláttam majdnem az egész puskássort, mely a völgy alján húzódott, körbe bükkös szálas, a völgy melletti oldalban vette kezdetét egy sűrű tölgy fiatalos. A hajtás első fele viszonylag eseménytelenül telt el, két lövést hallottam az általam be nem látott oldalról, majd egy nagyobb egyedüli disznó ment végig a domb élen a völgyben álló puskások számára láthatatlanul, nekem messze és belőhetetlen helyen.

A hajtók hangjait már lehetett hallani, amikor a völgy közepe táján, a bal oldali gerincen megjelent a jól ismert fekete, hullámzó hernyó. Népes konda sorjázott le a völgybe, egyenesen rá a puskássorra. Elöl három hatalmas koca, mögöttük tucatnál több, igazán jól megtermett malac. A puskássorhoz érve hirtelen megtorpannak és feloszlik a libasor, felbomlik a rend; ekkorra ér fel hozzám a lövés hangja. Majd amikor a disznók már laza csoportban igyekeznek tovább újabb lövések. Elérik a vonalat és immár teljes vágtában neki a szemközti oldalnak. Ekkor látom, hogy két malac, majdhogynem egyszerre bukfencezik fel a hóban, néhány pillanatba telik, míg ideér a gyors dupla hangja. Látatlanul emelem a kalapomat és gondoltam magamban „Na, ez alighanem a Karcsi volt”  Jól is gondoltam, mint ahogy az később kiderült.
A konda nyomán rövidesen megjelentek a hajtók is, vége volt a hajtásnak. Összesen négy disznó esett. A két malac és két süldő, a hajtás eleji, számomra láthatatlan lövések eredményeként.

A következő ráhajtásra kicsit „sokan” voltunk puskások így nekünk, fiatal vadászcsapatnak egy széles bekötőút jutott lővonalként, ahol alig harminc méterenként állítottak le bennünket. Még apróvadvadászaton sem szeretem ezt a szoros vonalat, nemhogy disznóhajtáson, de hát nem volt mit tenni. Még szerencse, hogy csak barátok és emellett biztos kezű, higgadt puskások állunk együtt a sorban.
Előttünk meredek rézsű és vörösfenyves rudas, a hajtás rövid voltára tekintettel befele nem is lőhettünk. Mögöttünk szálas fenyves, balra, nem messze egy forgalmas közút amerre szintén nem eshetett lövés. Valójában csak a mi jobb oldalunkon lehetett visszafelé lőni. Nem túl fényes kilátások, de azért nem csekély izgalommal vártuk a hajtás kezdetét jelző kürtszót, mely nagyon halkan bár, de oda is ért a megbeszélt időpontban.

Arra számítottam, hogy közel húsz perc alatt vége lesz ennek a hajtásnak, de eltelt már vagy fél óra és a hajtóknak még csak hangjukat sem hallani, bizonyára nehezen haladnak az előttünk húzódó, szakadékos árkos disznórejtőben.
Közepes lucfenyőnek támaszkodva élvezem a havas erdő csendjét, pihentetem a szememet, kis idő után gondolataim elbokrosodnak, az álom és a valóság, a konda disznó, a vadászat, barátok, a napi történések a holnap feladatai lassan átláthatatlan, homályos masszát képeznek.
No, ebből a masszából, egy a jobb fülembe élesen belevágó „Peeeengggg…” ugrasztja vissza gondolataimat a havas erdőbe. Jobbra kapom a fejem és éppen láthatom, ahogy egy jól megtermett disznó, már nem éppen természetes mozdulatokkal vágódik bele a még kicsit zöldellő szederbokrok közé, ahol el is fekszik. Látom még szomszédomat, Peti barátomat, ahogy remegő kézzel éppen újabb brenekét tol a nevezetes Montekarlóba.
- Gondoltam, ha már nem lökött föl téged, azért el nem engedem. – mondja, és valóban látom a nyomon, hogy alig két méterre jött ki tőlem a hajtásból a süldő. Merthogy Peti szerint süldő volt és Ő kétszer is kiáltott nekem, hogy figyeljek, de nem reagáltam. Valóban, mintha a homályos masszában lett volna néhány szokatlan élénk hang is.
Így jártam, ezt jól elszundikáltam, és az hiszem, egy életen át fogom hallgatni.

A hajtók már közelednek és Petivel halkan a süldőlövést elemezzük, amikor tőlünk jobbról egy hangos, de mégis elfojtott furcsa hang érkezett.  „Röff” – hallatszott rövidesen még egyszer. Jobbra a negyedik puskásként felálló Zoli barátunk előtt, közvetlenül a rézsűn egy hatalmas disznó áll. Nem is disznó, ősállat, hosszú hófehér agyara kívánatosan világított le hozzánk. Zoli adta a furcsa hangot, hogy a disznót mozgásra bírja és felénk terelje, mivel befelé, sőt visszafelé ő lövést nem tehetett. A kan néhány pillanatig még feltartott fővel figyelt, majd elindult. Sajnos nem felénk, hanem az időközben a rézsű felett megjelent hajtók és a puskásvonal között, azzal párhuzamosan jobbra. Nem ment gyorsan, csak azzal a már nem lépegető, de nem is ügető mozgással, amivel oly hangtalanul el szoktak tűnni. Végigment az egész soron a már nem csendes hajtók előtt, a végén megállt ismét néhány pillanatig, majd megfordult és ahol ment, visszajött felénk.

Petivel összenéztünk és még görcsösebben fogtuk a puskákat. A disznó bejött elénk és az előbbi süldő nyomán elindult át az úton. Magam már-már önkívületi állapotban nézem, ahogy immár sebes ügetésben elrobog mellettem, majd amikor beér mögém a belőhető részre – mivel az alig tizenegynéhány méteres távolság miatt a hatszoros cső csak útban van – az öreg mauser csöve mellett elnézve, amikor a cső a kan fülére mutat, odalövök. A disznó pedig, elhasal és nem mozdul többet. A vadászbarátoktól érkező hangos és spontán „Hurrá” kíséretében dőlök neki a fenyőmnek. Most jó, hogy itt van mögöttem.  A hajtásnak vége, odasereglünk a disznó mellé.
Ősállat, hatalmas kan. Nem kansüldő, nem kéthárom éves kanocska, pedig de szeretem azokat is, hanem egy igazi ősöreg remete, melyekből igen kevés szaladgál az egyre zaklatottabb erdőinkben. Barátok őszinte öröme mellett adtuk meg az „Öreg Pepi”-nek  a végtisztességet, mert egységes  a vélemény, hogy ilyen disznó itt még nem esett és ez csak Ő lehet.
A vadászháznál a teríték központja, hihetetlen öröm, különösképpen azért, mert igazán önzetlenül őszinte vadászbarátokkal osztozhatom benne.

Sokáig tart még a beszélgetés, élménybeszámoló, nehezen akaródzik elindulni. Élményekkel telis-teli gondolatokkal, a levágott agyarral a hátizsákban, hosszas búcsúzkodás után, jócskán belekeveredek már az estébe, mire el tudok indulni.

A vadászháztól kivezető út, hála az este eleredt őszidéző, ködös esőnek sötéten kígyózik a terepjáró lámpájában. A bekötőút vége felé egy kanyar után, hirtelen egy fekete tömegen törik meg a fényszórók fénye, ösztönösen lépek bele a fékbe. Egy disznó áll az úton előttem. Hatalmas teste sötétebb a sötét országútnál és jóval hosszabb ennél az egy nyomvonalú erdészeti útnál.
Felém néz, soha nem látott agyarak csillognak…. Látom a szemén, hogy nem érez veszélyt.....majd  a következő pillanatban, egy elegáns mozdulattal belép az út menti száraz jágerkenderbe.  A nyomában lehulló esőpermet megcsillan még egyszer, majd újra sötét lesz az út.
Az Öreg Pepi!?

[Voldi]

A szajkó átka

Meleg őszi délután. Fúj a szél. Csak finoman, lágyan, de mégis megzizegteti a még fent levő leveleket, és a kis erdő fái halkan, csendesen beszélgetni kezdenek.
Elsőként  mindig egymás hogyléte felől, utána pedig a friss hírekről érdeklődnek a régi barátok, akik azóta állnak  már egyhelyben mozdulatlanul, mióta sok-sok évtizede apró kis csírájuk először dugta ki fejét a nyirkos tavaszi talajból. És ha nincs érdekesebb téma, ráadásul az öregek beszédes kedvükben vannak, a vékonyderekú fiatal suhángok hallhatják azokat a csodálatos történeteket, meséket is, melyeket majd ők mondanak el idős korukban a következő nemzedéknek.
A száraz nyárról, a nagy őszi esőkről, vízben álló gyökerekről suttognak most a tekintélyes, nagy fák, a bennük élő, testüket marcangoló pajorokról, vaddisznókról, akik az összes makkot felennék, ha lehetne. Az első fagyról, a fekete harkály gyógyító tevékenységéről, és a nagy kan rókáról, aki nem elégszik meg a számolatlanul bekapkodott egerekkel és tegnapelőtt hajszál híján megfogta a környék legszebb fácánkakasát. Sok mindenről beszélnek, de arra, amit a magányos tölgy kérdez immár sokadszor, bár mindenki szeretne, mégsem tud senki válaszolni. Barátját keresi, egy embert, akivel oly közel kerültek egymáshoz, és akit már hosszú ideje senki sem látott ebben az erdőben…



Az öreg tölgy régóta állt már ott az égeres nyugati szélében. Jó két évtizede levágták a tőle keletre húzódó vegyes tagot, akkor a rettegés, a pusztítás járt körülötte.  Érezte az ember gyilkos elszántságát, azonban tehetetlen volt vele szemben. Elkészült a halálra, mégis életben maradt, egyedül az idősebb fák közül. Talán azért, mert törzse elég hamar elágazott, vastag ágakat nevelt minden irányban és nem nyúlt meg úgy, ahogy elvárták volna. De az is lehet, hogy akkor még fiatalnak tartották a favágók. Vagy más területén állt. Ki tudja?
A letarolt rész helyén aztán ismét telepítettek, sűrű, vadrejtő fiatalos lett néhány év múlva, ennek déli oldalán sorba ültetett akácos, északról kisebb, pár hektáros szántó. Alatta, a tölgyfán túl, keskeny, de hosszú, öreg égeres, majd megint fiatalosok.
Távolabb aztán már a szomszéd terület nagyobb erdejével kapcsolódott össze ez a mindössze pár száz holdnyi, nedves talajú erdőcske.
Méretei ellenére, kiváló adottságai következtében, kedvelt tanyája volt az állatoknak, és ezekre vadászva az emberek is sűrűn megfordultak itt.
Nem volt tehát unalmas életük a fáknak, akik mindent láttak, hallottak, éreztek, és ha a szél feltámadt, susogó leveleikkel, összeütődő gallyaikkal elbeszélgettek egymással.

A tölgy elég idős volt ahhoz, hogy még hallja a régi, öreg fák meséjét, akik akkor is óriások voltak már, amikor a nagyobb patakokon még malmok őrölték a gabonát, betyárok bujdostak hatalmas erdők sűrűjében, és lopott jószágokat tereltek titkos ösvényeken a vaksötét éjszakákban.
Ezek az idők azonban régen elmúltak, a világ megváltozott. Eltűntek a szegénylegények, az utánuk szaglászó pandúrok, a nagy erdők, a gigantikus, őserejű fák. Megfogyatkozott a rovarok és színes lepkék milliárdja, hajnalonként nem csirikkel gabonakévék között a családját hívó fogolykakas.  A kapás-kaszás, verejtékező napszámosok helyett nagy teljesítményű szörnyetegek művelik az egyre terebélyesedő, de vegyszertől fulladozó szántókat, és a kis rőzsegyűjtő öregeket szűk látókörű, kapzsi emberek váltották fel, akik kezében reggeltől estig bőg a láncfűrész.
Felgyorsult az élet, a sokat megélt fák egyre kevesebbet mesélhetnek a régi, nyugalmas időkről, helyette a mindennapi történések, aggódások alkotják társalgásuk zömét.

Bárhogy is legyen, ez az erdő még őriz valamit a letűnt, ősi hangulatból. Langyos tavaszi alkonyatban lágyan korrogva hirdeti szerelmi vágyát a szalonkakakas, meleg későnyári délutánokon félénk fekete gólyák köröznek az öreg fák felett, hűvös szeptemberi hajnalokon forró párát fújva harsog a háremét féltő szarvasbika, a csikorgóan hideg téli éjszakában pedig keservesen nyivákolva keresi párját a titokzatos szürke szellem, a bársonyos talpain hangtalanul osonó vadmacska.

A kis erdőben régebben sokat vadásztak. Jobbára olyan emberek jártak ide, akiknek csak a zsákmány volt a fontos, a hús, az ölés, a kétes, de annál nagyobb mellénnyel hangoztatott dicsőség, és semmit nem láttak a természet szépségéből. A tölgyfára lest építettek, távolabbi jó barátjára, egy hatalmas nyárfára szintén, közelükben kukoricát, csicsókát szórtak ki csalétkül. A sűrű fiatalosokban hol itt, hol ott porladtak elveszett, kínok között elpusztult állatok csontjai, és a nagy fák rosszallóan csóválták lombkoronáikat, ha az éj vaksötétjében is dörrent a fegyver.

Aztán, jó évtizeddel ezelőtt, az újjászülető tavasz változást hozott. Más vadászok jöttek, de jóval ritkábban és az öreg fák közé lassan visszatért a béke és a nyugalom.

Az a vadász, aki aztán olyan jó viszonyba került az erdővel, eleinte alig fordult meg itt. Csak apránként, fokozatosan fedezte fel ennek a területnek a változatosságát, varázsát. Újdonság volt, hogy ő általában gyalog járt, és nem csak este gubbasztott a magasleseken, hanem hajnalban is szívesen cserkelgetett a nyiladékokon.
Mikor először találkoztak, a vadász társaival volt, együtt sétáltak el a tölgy alatt húzódó ösvényen, mely a bokrok között kivezetett a kukoricaföldre, onnét pedig a hatalmas nyárfára szerelt leshez. A férfi alaposan megnézte a tölgyre épített, már erősen korhadó felülőt, az üres üvegeket az avarban, a csontokat az ösvényen és száját indulatos szavak hagyták el.
Aztán hosszú ideig csak a távolabbi fák meséltek róla, hogy megint itt volt. Kezdte megismerni az erdőt, és az erdő elfogadta őt. A tapasztalt öreg fák megérezték, hogy nem teljesen egészséges, de azt is tudták, hogy milyen jól érzi magát közöttük.
Ahogy teltek az évek, a kapcsolat egyre szorosabbá vált és az erdő is kifejezte szeretetét. Megmutatta rejtett csodáit, madarait, vadjait, virágait és nem bánta, ha néha valami zsákmányul esik fegyverének. Már a tölgy is meg tudta különböztetni a puskája hangját, de a többiek is elmesélték, ha valami érdekesség történt.
Így értesült a második év két süldőjéről, a harmadik nyár kanjáról, ami egész közel dőlt el hozzá, a kis bikáról a vadföld melletti fiatal égeresben. Hallotta, mennyire aggódott, amikor kereste megsebzett disznóját, látta szinte elmaradhatatlan kutyáját, és a szürkés autót, amellyel időnként takarmányt hozott a vadnak.

A tölgytől csak pár ugrásnyira állt egy magasles, ami vak nyiladékra nézett. A vadász eleinte ott etetgette a régi szórót, hogy vendégét disznóhoz juttassa. Nem sokkal utána, hogy ez sikerült, a lest eltették onnan, ki a mező szélére, háta mögött az előzővel párhuzamos nyiladékkal.
Erre az útra is öntöttek gabonát és a következő májusban egy szeles, borult hajnalon ismét két süldő esett el a már ismerős puska lövéseitől.

A vadász hamarosan tapasztalta, hogy a kis erdőben az év minden szakában tartózkodik disznó, de a rendkívül nagy takarás miatt úgy a cserkészet, mint a les eredményessége igencsak függ a véletlentől is. Mivel éjszaka, lámpafényben lőni nem akart, szórót szeretett volna csinálni, olyant, amiről csak ő tud. Néhány sikertelen próbálkozás után egyre többször jutott eszébe a tölgyfa és a rajta levő korhadt les. Akár hogyan is gondolkodott, nem talált nála alkalmasabb helyet.

És eljött az a nap, egy szép májusi délelőtt, amikor megjelent egy barátjával, deszkákkal, szerszámokkal, és a tölgy aggódva figyelte a készülődést.
Először a létrát támasztották hozzá, aztán felmásztak, leverték a régi, korhadt deszkaroncsokat. Majd óvatosan elkezdték az építést. Figyeltek rá, hogy ne okozzanak felesleges sérülést a fának, és mindössze a legszükségesebb kis ágakat vágták le.
Elég gyorsan elkészültek. Igaz, felmászni csak meglehetősen nyaktörő mutatvánnyal lehetett, de ketten viszonylag kényelmesen elfértek, és távolabbról szinte láthatatlan volt.

Ettől kezdve az erdő valamivel többet találkozott a vadásszal. Általában élelmet hozott a fa előtti kis tisztásra, a nyomokat vizsgálta elmélyülten, és ha jó volt a szél, egy-egy este fel is ült a lesre.
Az ember vadra lesett, és a tölgy kezdte jobban megismerni őt.

Most már személyesen, első kézből is beszámolhatott a többieknek, ha történt valami izgalmasabb esemény a közös ismerőssel.
Mindjárt az első esti felülésnél dörrent is a fegyver és a távolabbi fák kíváncsian várták a hírt az öreg tölgytől.
- Érdekes ember ez, - suttogták másnap a levelek – eddig nem ilyenek jártak erre! Szinte süt belőle a szeretet! És ugyanúgy szeret benneteket, többieket is, nagyon boldog, amikor velünk lehet!
- Éreztük már mi is, főleg én, hiszen ült a lesemen. Ott van a tekintetében, a mozdulataiban – helyeselt a nagy nyárfa. - De minek szólt a durranás?
– Ez is szokatlan. Vaddisznót akar zsákmányolni, de azonnal rálőtt a rókára, ahogy az megjelent a les alatt! Abban a pillanatban elfelejtette a disznókat, csak arra gondolt, néhány apróvadat megmenthet ezzel a lövéssel. Szerencséje volt a ravasznak, túl közelre jött, nem is állt meg, a gaz is takarta kissé, elkerülte a golyó. Talán még most is fut…

A következő alkalommal ismét szólt a puska és a tölgy izgalmas híreket közölhetett:
- Képzeljétek, most nem azzal a hórihorgas barátjával jött, hanem egy lánnyal! Az volt, akinek az illatát eddig is éreztem rajta! Amint felültek a lesre, és a vadász látta, hogy még mindig nem nyúlt semmi a kukoricához, egymás szemébe néztek, elmosolyodtak és kezdték levenni a ruhájukat. Már szinte semmi nem volt rajtuk, amikor váratlanul megjött a konda…
- És, és, mi történt? – kérdezett közbe egy türelmetlen fiatal éger.
- Nem a kiszórt kukoricára mentek a disznók, - folytatta az öreg, - hanem elfordultak és a barátom, a hatalmas nyár felé igyekeztek. Szerencsétlenségükre mellettem vonultak el és a csupasz vadász meglőtte az egyiket, egy kisebb, malacokat nem vezető kocát. Alig volt a törzsemtől egy rókaugrásra…
- És aztán?- kotnyeleskedett bele az egyik vékony akác, akit főleg az emberek dolgai foglalkoztattak – Mit csináltak így ruha nélkül?
- Hát a disznóval pillanatnyilag semmit, a többi meg csak rájuk tartozik!- torkolta le a tölgy. – Legyen elég annyi, hogy amint szürkült, leszálltak, elrendezték a vadat, aztán elmentek az autóért, de közben egyfolytában mosolyogtak…

Hetek teltek el, egy gyönyörű meleg nyári délutánon megjelent a vadász, ezúttal ismét régi kísérőjével.
- Most nagyon zaklatott volt, - adta tovább a látottakat még az éjjel a vén fa, - nem érdekelték a disznók, csak egy őzbakról beszélt, valami torz agancsú csodáról, amit idejövet a vadföldön vettek észre. Ki tud róla valamit? Én még nem láttam!
- Mi ismerjük - zizzentették meg leveleiket a vadföld sarkában álló füzek, - tavasz óta tanyázik itt. Nagy, erős bak, még a sutákkal is gorombán bánik! De az agancsa tényleg különleges, ilyenről eddig nem nagyon hallottam!
- Akkor azért volt olyan feldúlt a vadász – bólintotta meg koronáját a tölgy, - csak arról beszélt, hogy sokan ellopnák, de mindenképpen meglőnék, ha látnák. Ő viszont hivatalosan is elejtheti. Ha minden jól megy, akkor már holnap kijön újra!

Másnap este a vadföldről felhangzó lövésre azonnal elkezdett kíváncsiskodni, de csak kora reggel támadt olyan szellőcske, ami a híreket továbbítani tudta.
- Igen, elesett a bak - jelentette a fűz, - az a durva fráter megint csúnyán megkergetett egy szép kis sutát, de szerencsére nem érte utol. Aztán, ahogy visszafelé lépkedett nagy büszkén, megkapta a golyót. Olyan izgatott volt a vadászod, hogy alig tudott célozni! Rögtön szólt az apjának, az is megérkezett és leesett az álla, amikor a bakot meglátta!
- Jól van – suttogott a tölgy, - valahogy úgy érzem, megérdemelte.
- Megérdemelte??? - rikácsolt felháborodottan egy szajkó, aki épp az égeres felett repült el, és most azonnal leszállt, hogy a híreket hallja. - Azt érdemelné, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint mi! Hát már nem emlékeztek, mit csinált a rokonaimmal? A családommal? Békésen szedegettünk a kiszórt kukoricából, több fészekalj együtt, nem is számítottunk semmi veszélyre, olyan szép, csendes reggelnek ígérkezett. Ő meg csak ideosont, és mire felfogtuk, hogy most ránk vadászik, már öttel kevesebben voltunk. Nemrég reptettük a fiainkat, gyönyörködtünk bennük, aztán tessék! A héja nem ilyen vérszomjas!
- Emlékszünk – bólintott az öreg tölgy. – De a pintyeknek, rigóknak, vörösbegyeknek más a véleményük, nem gondolod? Amikor szeded ki a fészkéből a tojásokat, meg a pelyhes fiókákat, akkor ki a vérszomjas? Arról már nem is beszélek, hogy hetekig lopkodod az érett makkot, amiket azért nevelek, hogy utódaim legyenek.
- Én azért teszem, amit teszek, hogy egyek, hogy éljek. Nem is tehetek mást. Ez a törvényünk, te is tudod. De ő a kutyáját tanította a fiókáinkkal! – világoskék szeme könnybe lábadt, bóbitája az égnek meredt, ahogy egyre jobban rátörtek az emlékek. – Akkor megátkoztam. Remélem, nemsokára átéli azt a fájdalmat, amit mi!
- A törvénnyel igazad van, de azt is tudnod kell, hogy ez a vadász kicsit más, mint amilyeneket mi eddig ismertünk. Ő is betartja a törvényeket és nem okoz felesleges fájdalmat.
- Nektek lehet, hogy nem, de nekem több rokonom is mesélte, hogy ahol lehet, ott próbálja elkapni a fajtánkat. Párszor már találkoztam vele én is, nem sok jót olvastam ki a szeméből!
- Most, hogy mondod, eszembe jutott valami. Egyszer valakinek mesélte, hogy többször látta, amint ágról-ágra ugrálva kutatták át a rokonaid a fákat, fészek után kutatva. Májusban, a legfőbb költési időben. Ezen eléggé feldühödött…
- Nem érdekel! – zárta le a vitát a szajkó. – Mi így élünk ősidők óta. Ezen nem lehet változtatni, csak ha kiírtja az utolsót is közülünk. Amit mondtam, megmondtam! Kínlódjon ő is!
És mire a tölgy válaszolni tudott volna, eltűnt a fák között, egyre messzebbről hangzott fülsértő rikácsolása…

 Az idő lassan haladt a maga útján, abban az évben nem esett már több disznó a szórón. Elkerülték, hiszen a közeli táblákon tejesedni kezdett a kukorica.  Más vadászati módot kellett választani, előnybe került a hajnali cserkelés. Az erdő és a vadász változatlanul rendszeresen találkoztak, de a téltől kezdve egyre kevesebbet. Sáros, vizes talajon az erdőcskét néha még terepjáróval is alig lehetett megközelíteni.
A vaddisznókra hajtást rendeztek, ezért egy időre elhúzódtak a távolabbi vidékekre, nem volt érdemes leselkedni rájuk, amikor meg beköszöntött a tavasz és a kocák csíkos malacaikat vezetgették, az erdőben mindenki tisztában volt vele, hogy ez a vadász ilyenkor aligha zavarja őket.

És eljött újra a nyár.

A szóróra ismét eleség került, és az öreg tölgy azonnal látta a férfi mozdulataiból, ahogy csendesen tett-vett a tisztáson, hogy valami nagy baj van, csak még azzal nem volt tisztában, miféle.
Ám amikor aztán pár nappal később vendégével, egy kezdő Nimróddal ült fel a lesre, a fa viszonylag gyorsan megfejtette a talányt.
- Nem érzem rajta a lány illatát, mint eddig – adta tovább a hírt még éjjel, - magányos és nagyot csalódott valakiben. Még a vadászat sem érdekli, a gondolatai egyfolytában csak a múltban járnak. Olyan, mint a súlyosan sebzett vad, legszívesebben félrevonulna valami rejtett zugba, hogy egyedül küzdjön meg a fájdalmával.

Aznap este sikertelenül leskelődtek, de vagy két hét múlva magányos kis kancsi lépett ki a szóróra a sötétedés beálltával.
- Igen, ezt meglőtte - mesélte másnap a tölgy a barátoknak, - de nem tudott örülni neki igazán. Még mindig nagyon komor, mintha gyógyíthatatlan beteg lenne, pedig csak a lelke sebesült meg. Sok idő kell még, hogy rendbe jöjjön. Talán elérte annak a  buta szajkónak az átka?
- Figyeltük mi is – zúgott a fiatal akácos. – Nagyon pocsék bőrben van. Rosszabbul néz ki, mint egy orrbagócsos őz, akit meghajtott a friss repce. Mondd, öreg tölgy, te rengeteget tapasztaltál már, létezik ilyen, hogy egy madár beteggé tegyen egy embert?
- Nem tudom! Sok-sok, még ennél is hihetetlenebb történetet hallottam a több évszázados óriásoktól, amikor annyi idős voltam, mint ti. Akkor nem is kételkedtem bennük, most már viszont óvatosabb vagyok. Az biztos, hogy nagy gondja van. Ha vad lenne, azt mondanám, nem éri meg a jövő tavaszt. De az ember furcsa lény, bármi megtörténhet…

Azon a nyáron keveset látták az ismerőst, és ha mégis nagy ritkán eljött, árnyéka volt régi önmagának. Szemében nyomát sem lehetett felfedezni a megszokott vidámságnak, boldogságnak, csak ténfergett a nyiladékokon. Az erdőben pedig lassan elterjedt, hogy a vén, házsártos mátyásmadárral jó lesz ám vigyázni! Lehet, hogy még az ember felett is van hatalma! Hónapokig erről beszélt mindenki, és a beképzelt szajkó, aki biztosra vette, hogy ő idézte elő a vadász szerencsétlenségét, szinte fürdött a beteljesült bosszú örömében.

Így köszöntött be az ősz.

A kellemesen meleg szeptember olyan átmenet nélkül váltott enyhe októberbe, hogy alig érzékelte valaki. Nyugalom és béke honolt a fák között. Aztán egyik délután a vadföld melletti vöröstölgyes váratlanul azt vette észre, hogy valami mintha megváltozott volna…
Majd úgy egy óra múlva, gyors egymásutánban kétszer dörrent a már jól ismert fegyver.
- Valóban ő volt itt, a nyurga barátjával, akivel szokott is jönni - mesélték a vadföldi les mögött álló cserfák, amikor a többiek kérdezősködni kezdtek, - és már szürkület elején kiváltott eléjük az a hároméves kan, amelyik makkhullás óta a fiatalosban tanyázik. Meg is kapta a golyót rendesen, sőt, elugrása után rögtön egy másodikat is. Nem is vitte sokáig, a fiatalosban hamar eldőlt. Így jár, aki vét a törvények ellen, és világosban mutogatja magát, mintha ő lenne az úr a környéken…
- Beteg még a férfi?
- Nem hinném, nagyon jókedvűnek láttuk, pedig alaposan megizzadtak, mire ketten kihúzták a disznót a sűrűből. Úgy sejtem, nem csupán a kan miatt volt boldog, más is van a háttérben…

Ismét adódott hát beszédtéma. Eddig hatott csak a rontás? Vagy nem is volt semmi és a szajkó hatalma légből kapott ostobaság? Ki-ki a saját véleményét hangoztatta, és dűlőre nem jutottak.

November elején hajtást rendeztek a vadásztársaság tagjai. Ritkán szóltak a puskák, éppen akkor kevés vad tartózkodott az erdőben. Korán véget is ért a vadászat, hiszen kicsi ez a terület, és az erős északi szélben a fák már délután megbeszélték az eseményeket.
-  Három disznó feküdt kiterítve a füvön, két kisebb, meg egy fiatal, de gyönyörű fekete kan! Őket állták körbe a vadászok – tudósították a többieket az erdő végén álló akácok.
- Nálam váltott át a szomszédba egy koca meg három süldő – hajladozott a nyugati oldalon egy éger. – A többiek mostanában máshol tanyáznak.
- Amikor előttem mentek el hajtók, láttam az a magas fiatalembert, aki a vadászomat kísérni szokta, de ő nem volt sehol. Talán nem is jött el? – csodálkozott a tölgy. – Mindig a hajtói között szokott lenni. Viszont mintha hallottam volna a puskáját…
- Jól hallottad – susogott a délnyugati fiatalos, - itt állt mellettem. Illetve ült, mert szépen elhelyezkedett a régi farakáson a nyiladék szélében. Jó helyet kapott, ezt tudta ő is, de beszélték a vadőrrel is! A kan erre akart átmenni a nyiladékon. Nem ért át a túloldalra…
- Az volt olyan szép fekete? –kérdezte egy fűz a vadföld mellől. – itt ugrasztották ki a kutyák a közelemben egy bokor-rokonom alól. Ketten is rádörrentettek, de csak az ágakat találták el..
- Igen, alighanem ez volt az.
- Pont alattam zörögtek már a hajtók – egy vadföld szélén álló nyírfa gallyai még mindig rázkódtak széles jókedvében, - amikor a vadőr meghallotta a lövéseket hátulról, a leállók felől, és odafordult a mellette álló égimeszelőhöz: - Megkérdezem a haverodat, tudja-e ki lőtt? – aztán már is emelte azt az izét, amivel olyan messziről beszélnek egymással az emberek. A hajtó szemében olyan fény villant, amit csak a rókáéban láttam eddig, ha be akart csapni valakit, és kapásból válaszolt: - Hagyd békén, zsigerel!  Látnotok kellett volna, hogy nézett rá a vadőr, miután levette a füléről azt a kis valamit!!! Aztán hatalmasat nevettek…
- Igen, az a két ember folyton ugratja egymást. De, képzelem, mennyire örült a barátunk az újabb disznójának! – mélázott el a tölgy.
- Örült, nagyon is örült, viszont egyáltalán nem figyelt annyira a vadászatra, mint illett volna. Fél délelőtt egész máshol járt az esze – a fiatalos boldog volt, hogy most ő is jelentős szerepet kapott az idősek beszélgetésében és mindent kikotyogott. – Egy lányról ábrándozott, aki vele tölti a hétvégét. Szárnyal a boldogságtól, újra erős és egészséges!
- Sejtettem én, hogy egy szajkó képtelen bármit is tenni az ember ellen. Mostantól rendben lesz az élete.

Így is történt.
Évekig semmi nem változott az erdő és a vadász kapcsolatában. Örültek, ha találkoztak, és minden nyáron történt valami olyan érdekesség a szórón, amit a vadász szinte hitetlenkedve mesélt el ámuló társainak. Csodálkozott, hogy ilyen dolgok megeshetnek, és bár nem tudta, valahogy mégis halványan sejtette, ez mind az erdő ajándéka…

Az öreg mátyásmadarat, aki haláláig nem tudta megemészteni, hogy képtelen volt ártani a vadásznak, már réges-rég megfogta egy fiatal héja. Ő új volt ezen a vidéken és mit sem tudott a szajkó állítólagos rontó képességeiről. Leakasztotta hát a vén házsártost a fáról, amikor éppen nem figyelt és alaposan bereggelizett belőle.  Szétszórt tollait elhordták a böjti szelek meg beépítették fészekanyagnak azok az énekesmadarak, akiknek azelőtt oly előszeretettel dúlta fel otthonát.
Emléke szinte teljesen feledésbe merült.

Aztán a férfi lassan kezdett elmaradozni. Sokkal ritkábban jött, mint régen, bár szívében ugyanaz a szeretet lobogott. A fák érezték, hogy más elfoglaltsága van, nem tud annyit vadászni, mint szeretne, azonban egyszer csak megéreztek valami egyebet is.
Ismét változást hozott a tavasz. Hasonlót, mint tíz évvel ezelőtt, csak most sokkal kevésbé örültek neki.



…A délutánból este lesz, az estéből éjszaka. Sötét, mint a szurok, őszi vihar közeleg. A levegő szinte szikrázik a feszültségtől, a fák reszketnek. Hirtelen hatalmas kékesfehér villanás ragyog be mindent és a fél égbolton keresztülcikázó villám fényében az erdő fái előtt lidérces kép jelenik meg.
Látják a vadászt, akit már régóta hiába várnak. Alszik, bár nyugtalanul hánykolódik ágyában. Azért látják, mert éppen róluk álmodik. És még a legkisebb, legfiatalabb facsemete is érzi azt a mérhetetlen fájdalmat, keserűséget, ami tüzes vasként égeti a lelkét, hiszen örökre elszakították kedves erdejétől…

A villámot követően szörnyű dörrenés csap közéjük, de alig veszik észre. Attól borzonganak meg rémülten, amit a megdöbbent tölgy suttog szinte csak magának, mégis hallja valamennyi fa:
- Hát teljesült a szajkó átka…

[Voldi]

Baklövés…

   Az év legbőségesebb idejét éljük, amely a nyári munkák tömkelegét vonzzák magukkal. Éppenséggel a lovainknak kazlazzuk a téli betevőt, amikor apám lehív a kazalról, hogy igyunk meg egy pohár bort, hisz már kell egy kis lazítás a napi munka után. S mint nyári melegben dögre a döglégy, úgy jelenik meg a hűs zamatú borra Józsibá. Azt tudni kell Józsibáról, hogy egy nagyon jó szívű, jó humorú, kedves ember, aki a bort és egyéb földi jót nem vett zokon soha. Amúgy nagyon jó barátunk, hisz egy húron pendülünk, és ez a húr a vadászat húrja. Ő a vadőr abban a társaságban, ahol apám is tag. S szerény reményem szerint én is az leszek pár év múlva.
   A harmadik pohár bor után, apámnak meg ered a szája és szóba hozza azt a bakot. Én csak fülelek, hisz nem tudom, miről van szó. Mint kiderült, apám szeretne velem egy bakot lövetni a saját kontójára. S Józsibát kérte meg, hogy keressen már nekem, egy 17 éves legénynek, kinek még vadász engedélye sincsen, egy megfelelő selejt bakot.
   Józsibá kacagva nevet, és megfogja a vállam.
-Na fiam, ha nem értenéd, mit beszélünk, akkor arról lenne szó, hogy apáddal múltkor a pincében elbeszélgettünk. A beszélgetés egyik témája az volt, hogy te mennyire is szereted a vadászatot és a vele járó természet minden apró kincsét. Tudom jól, hogy szeretnél puskát is venni a kezedbe és járni az erdőt. S annak ellenére, hogy még vadászvizsgával nem rendelkezel, apád meg kért, hogy keresek neked egy selejt bakot. S teljesen egyet értek vele, hisz annak ellenére, hogy nincs vadászvizsgád, tudom, hogy jóval többet tudsz, mint a vadász vizsga megszerzéséhez kell. S azt is tudom, amikor náthásan, még csak 12 évesen, könyörögtél, hogy a nagy hóban jöhess velünk etetni. Az volt az a pillanat, amikor mondtam apádnak, hogy a két kezem összetenném, ha nekem ilyen fiam lenne. S attól a naptól úgy kezellek, mint ha a fiam lennél, így hát apád kérésének eleget téve néztem egy bakot, de nem akár milyen bakot.
   Én csak néztem és hallgattam, apám törte meg a csendet, hogy legalább önts egy bort Józsinak és köszönd meg, hogy holnap meglöveti veled életed első bakját.
   Mit mondjak én, örömteli arccal megköszöntem, és nem is egy, hanem több pohár bot is öntöttem Józsibának. Persze az utolsó szekér széna váratott magára és a hold is feljött már. Az este nagyon hosszúra nyúlt, hisz bor volt és volt, aki el is fogyassza. Azon az este sok mindent elmesélt nekem Józsibá az életéből, hisz apánk nyugovóra tért és így én lettem az ivócimborája. Az utolsó pohár bornál azt mondta nekem, hogy „olyan vagy nekem, mint ha fiam lennél, ezért egy olyan bakot néztem neked, hogy apád is megirigyli, pedig ő már sok mindent látott és kapott”. Utólag már tudom, hogy ez a kijelentés volt a vesztem és egyben a szerencsém!
   Reggel nagyon nehezen és fájó fejjel keltem. Keltem? Dehogy keltem én, apám rugdosott ki az ágyból, hogy „aki legény este az legyen legény nappal is”. Szó se beszéd nagy nehezen fel keltem, és fél óra múlva már szó nélkül a kazlat tetéztem. Egész nap nagyon fáradt voltam, s csak járt az agyam, de mindig csak a bakon. Mire befejeztük a kazlazást már a kedvem is javulni kezdet. A javulást tetézte az, hogy megjött Józsibá és azon nyomba megkérdezte, hogy „na készen állsz életed első bakjának a trófeáját megsimogatni”. Én persze rögtön rávágtam, hogy igen.
   Másfél óra múlva már a szekéren ültünk mind a hárman és egy erdei tisztáshoz értünk. Apám megállította a lovakat és mondta: Na fiam én most Józsira bízlak, s amíg ti vadásztok, én addig elmegyek a vontatóig és megrakom a szekeret, hogy ne menjünk már üresen haza. Na de ne aggódj, hagyok egy baknyi helyet, mondta mosolyogva. Én persze kérdőre vontam, hogy miért nem akar első bak vadászatomon elkísérni, hisz első rókám elejtésekor nagyon hangsúlyozta, hogy milyen jó volt a fiával vadászni. Apám a gyeplő közzé csapot és azt mondta, „csak zavarnák”.
   Elcsodálkozva néztem és nem értettem, de Józsibá mondta, hogy induljunk. Menet közbe elmesélte, hogy a tölgyfa csemetésből minden áldott délután ki jár egy szép bak a szomszédos szedresre. S ezt a bakot kellene meglőnöm. Én ennek nagyon megörültem, mert az öt nyaramat töltöttem sarlózással abban a csemetésben és ha a jó Isten is úgy akarná, akkor pont ott ejthetném el életem első bakját. S akár az én kitartó munkám árán nevelkedett tölgyfa ág lehetne a töret. Jajjj, ordítok nagyot, elmélkedésemet megszakítva egy fácán rebben fel mellőlem. Józsibá le is hord, hogy így nem lesz bak, ha végig kurjantom az erdőt. Én nagyon elszégyelltem magam és a lehető legnagyobb csendben próbáltam tovább haladni. A tölgyes sarkához közeledve, megállít Józsibá és fülembe súgja, hogy lehet már a szedren van a bak, s ha azt mondja lőjek, akkor lőjek azon nyomba, mert ravasz már az aggastyán és hamar elugrik, ha valamit megneszel. Halkan a sarokhoz lépünk és látjuk a rétet a térdig érő fűvel, meg az emlegetett szedrest a szélén. S azon nyomban ugrik a bak, s Józsibá távcsővel nézi, de nem szól. Én emelem a puskát, hogy lőjem, de rám hőrmed, és lenyomja csövet.
   Nem látod, hogy suta a gidájával. Na már látom, s így kétszer is leégtem Józsibá előtt.
Na mindegy, üljünk le a ficfa tövibe, és ott várjuk meg, míg ki lép a bak.
   Nagyon szégyelltem magam, hisz Józsibá annyiszor, de annyiszor megdicsért már engem, és most kétszer is ellent mondtam a dicséretnek. Gondolataim lassacskán megnyugszanak, s Józsibá egy vele történt történettel teljesen megnyugtatott. A történet röviden arról szólt, hogy egyszer lőtt egy bakot, aztán kiderült, hogy suta. De a történet végét nem ő, hanem egy hang zárja. Vaaaaaaaúúúúúúú, vaaaaaúúúúúúúú… ő lesz az, mondja Józsibá. Este 7-kor szokott ki váltani a cserjésből és mint mondtam, hogy ha meglövöd, apád is irigyelni fogja. Én izgalomtól fűtötten markolom apám puskáját, és büszke vagyok apámra. Boldog vagyok, hogy itt lehetek és ezt csak neki köszönhetem. Apám már biztos megrakta a szekeret fával, s a bak ugatását is hallja, hisz a hegy másik oldalán van a vontató. Már biztos várja a dörrenést és már a hangjából fogja tudni, hogy meg van-e. Mit se mondjak, várom azt a bakot, de úgy izgulok mint a fene, főleg így, hogy Józsibá van mellettem.
   Lassan 7 óra van és recseg a tölgy cserje. Józsibá megszólal „ ez ő lesz”. Na hát az előbbi izgulást felejtsük el, az csak kételkedés volt a sikerben, na de ami most van az, az izgulás. S a hang csak jön, és csak jön. Néha meg áll, s neszel, aztán megtesz pár sort és újból hallgatózik. Már az utolsó soroknál lépked, amikor megáll. Nincs messzebb 30 méternél, de nem láthatjuk. Hosszú percekig gyötör engem és Józsibát is, hisz látom rajta, hogy nagyon feszült. Aztán megtörik a jég és kilép, és mint a jég törik, úgy törik meg az erdő csendje. De nem a puskától, hanem Józsibá hangos kacajától. Rá nézve én is nevetni kezdek, hisz nem a bak lépett ki, hanem egy tehén a két borjával. Persze a nevetéstől uzsgyi neki, vissza a cserjésbe. Jól ki nevetjük magunkat, s mondjuk, hogy ha ettől a nevetéstől még maradt vad a környéken, akkor az csoda lesz. Na sebaj, ilyen a vadászat, élvezni is kell, nem csak durrogtatni.
   Fél nyolcig semmi zörej semmi ugatás, ma már valószínűleg nem jön a bak. Na de várjuk ki a sötétet, hisz a remény hal meg utoljára, meg apád is csak szürkületbe fog indulni, hogy ne zavarjon minket. Ezzel teljesen egyet értve, a nevetéstől megnyugodva élvezem az utolsó napsugarakat. S reccs. Csöndben vagyunk, meredten ülünk, s megint, reccs. Valami lépked. Mi meg se merünk mozdulni, hisz mögöttünk van. Józsibá a szemével kacsingat a puskára, a kacsingatásából annyit szűrök ki, hogy forduljak, hátra, és ha az, amiért itt vagyunk akkor lőjek. Persze fogalmam sincs, hogy miért vagyunk itt, csak azt tudom, hogy egy selejt bak, ami „ olyan bak, amit apám is megirigyel”. Na de ez már tényleg nem vicc, mert mögöttünk van és már húsz méterre se lehet. Megmarkolom a puskát és lassan hátra fordulok és magamban mondom, hogy te jó ég. Egy bika. Már Józsibá is látja. A bika nem ránk figyel. Egy gyönyörű 10-es bika. 10-es de még ilyen vastag szárakat nem láttam sose, pedig már sok bikát láttam élve, s ravatalon is. A bika mint ha ott se lennénk közeledik hozzánk s már 10 méterre van, amikor észre vesz. S néz bennünket, találgatja mik lehetünk. Én meg majd a gatyámba teszem az ebédem, hisz ha ez az állat nekünk támad, valamilyen oknál fogva akkor nekünk készíthetik a koporsót. S szorítom a puskám, hisz már csak ő minden reményem. Kerüljön bármibe, de én nem leszek agancs dísz. S tudom, hogy minden vad kerüli az embert és tart is tőle, de mint már mondtam, be vagyok tojva. Feszült pillanatok következnek, és hirtelen megugrik, de nem felénk, hanem egyenesen vissza amerről jött.
Húúúúú, sóhajtok nagyot, s megjegyzem, ha ezt elmondom apámnak, el se fogja hinni. S látszik Józsibát is megviselte a találkozás, hisz jókedv helyett csak hangosan szuszog. Nagy nehezen megszólalva s viccelődve azt mondja: -úgy látszik az ősz se lesz unalmas. Persze én rögtön tudtam, mit akar ezzel mondani, hisz nem egyszer voltam velem bőgést hallgatni. Sok-sok hajnalt és estét hallgatóztunk, s néha, ha nem is bikát, mert annak csak a hangjára vadásztunk, de olykor egy-egy disznócskát elcsíphettünk.  S ha egy róka tévedt ép arra, akkor Józsibá mindig megengedte, hogy én lőhessem meg a puskájával.
   Józsibá zsebkendőét elővéve törli arcát, s mondja, hogy ez aranyérmes bika volt ám. Nem tudja honnan került ide, de szerinte a most még Szlovákiának nevezett, felvidékről jöhetett át. Mert ilyen bika itt nem volt, és ha ő azt mondja, akkor nem is volt. Igaz, ahogy meséli, látott itt nyomokat, meg a tölgyesbe is látott tisztítást bikától, de ő eddig azt a „katlanos” bikának tulajdonította. „Katlanos” mi már csak így mondjuk, hisz tudtuk, hogy minden nappal egy katlanban fekszik meg, s késő délután indul útnak. Így hát ennek a bikának is lesz neve, s nem 10-es bikának fogjuk hívni, mert az ágak száma évente változhat, de ha azt mondjuk, „ficfás bika”, akkor mindig fogjuk tudni, melyik bikáról van szó.
   Már szürkül az idő és már csak a bikáról beszélünk, amikor Józsibá abba hagyja mondani valóját és távcsövezni kezd. Én már szabad szemmel látom, hogy az előttünk lévő rét felső határán, a galagonyás részen eszik a bak. Józsibá mondja, hogy ő lenne az, nyugodtan célozd meg és ha úgy érzed, hogy biztos a lövés, akkor lődd meg.
   Eljött a pillanat, s puskámat a ficfa oldalához támasztom és megcélzom a bakot. Józsibá látván rajtam az idegességet, nyugtatva mondja, hogy csak nyugodtan. Na de ilyenkor egy szó sem nyugtat meg, s már húzom is a ravaszt. Dörren a puska, morajlik a hegyoldal s látom, hogy összeesne, de a szürke ködtől már láthatatlanná válik. Józsibá mondja ismételjek, én keresem a bakot, de már nem találom, s szabad kézzel mutatja, hogy ott fut níí. S még vagy harminc métert megtesz, amikor meg áll. Józsibá sürget, lődd már fiam, az isten áldjon meg. Én meg keresem, keresem, s megtalálom a céltávcsőben. S újból megszólal a puska, durrr. Süvít a levegőben a golyó s csattan bakon. Hallom s látom, hogy törik a csont. A bak fektében az utolsókat rúgja már.
   Józsibá ismét nagyot sóhajt és gratulál. S egyben megnyugodva mondja, hogy azt hittem már, hogy elengeded sértetlenül. Én mentegetőzve mondom, hogy az első is talált rendesen, csak valahogy felállhatott belőle.
-Ugyan már felállhatott, én távcsővel néztem, s még egy szőr szálát se súrolta.
Én ennek ellenére erősen tiltakozva állítom, hogy mind két lövés talált és jó helyre is ment. Józsibá nevet egy nagyot, s előveszi a butykosát, húzd meg fiam, bak vadász lettél. S ha biztos vagy abban, hogy kétszer is találtál, s még jól is -kacag nagyot Józsibá- , akkor gyerünk, nézzük meg.
   Na hát nézzük meg, örömteli mosollyal mondom és pattanok fel a helyemről. De Józsibá rám szól: -Nem felejtettél el valamit? Én persze rögtön a puskámat nézem, s nem értem mit felejtettem el. S Józsibá megint szól, húzz már fel te büdös kölyök! Na hát igen, öreg csont már nem fiatal, s ha már pocak is van….
   A ficfától számolom a távolságot és már látom is azt a helyet, ahol a fű le van nyomva. Hatvanhárom méter, mondom hangosan! Bámulva állok felette, s mi tagadás, lövés előtt nem is néztem az agancsát, s már látom, hogy ez nem semmi. Józsibá hóna alá vesz, s megkérdi:
- Na fiam, ugye apád megirigyli?
Én csak szótlanul nézem és mennék, fognám már a kezembe, de Józsibá visszahúz.
-Válaszolj már fiam, vagy ennyire satnya lenne ez a bak, hogy szégyenled.
-Jajjj Józsibá, dehogy szégyenlem, hisz ez gyönyörű. Ez egy gyilkos bak. S ahogy elnézem már idős is lehet.
-Jól látod fiam, na itt van, húzd meg még egyszer a flaskát, amíg hozok töretet. S Józsibá kezembe adta a flaskát és magamra hagyott a bakkal. Megkortyolva a barack pálinkát el ered a könnyem, de nem a pálinkától, hanem ettől a gyönyörű baktól. S mint igaz, csak egy lövés nyoma látszott rajta, s nem értettem miért. Legnagyobb boldogságomra Józsibá az én általam ápolt tölgyesből hozta a töretet és átadta azt. Szó se beszéd én boldog voltam, de úgy fojt a könnyem, hogy azt nem lehet leírni. S Józsibá kérdi:
- Csak nem erős a pálinka fiam?
- Nem erős, hanem zamatos.
- Na de hagyj nekem is.
S Józsibá a kis fém flaska aljáról behúzta a maradékot.
- Na akkor mutasd meg nekem azt a két sikeres találatot, mondja nevetve.
- Mentegetőzve mondom, hogy hát úgy látszik, tényleg csak az egyik talált. De én, amikor elsőnek lőttem, ha hiszi, ha nem, én akkor is láttam, hogy a bak kezd összecsuklani a galagonyában.
-Elhiszek én mindent fiam, csak azt, hogy kezdet összecsuklani, meg azt, hogy a galagonyásban, mert az szeder.
- Dehogy szeder, galagonya.
- Fiam, az ott szeder.
Nézek nagyot.
-De a bak ott állt a galagonyásban fent.
-Nem, a bak ott állt a szedresben.
-Jó apám életére is megesküszök, hogy ott állt Józsibá, ne nézzen már hülyének. Jöttem ki sodromból.
Józsibá megrettenve gondolkozik, s már én is megijedek, hogy ezt lehet, nem kellet volna mondanom. De megszólal: ha ez így van, akkor jobb lesz, ha megnézzük.
   S elindulunk a galagonyáshoz, Józsibá elkezd találgatni. Csak nem volt itt a réten egy másik bak? Teszi fel a kérdést hozzám.
 Én akkor is csak hajtogatom, hogy én ismerem ezt a rétet, s tudok szeder és galagonya között különbséget tenni. S láttam, hogy az első lövésem talált.
Már a galagonyáshoz érünk, s mutatom, hogy ott bent állt a nagy fűben és a galagonyából csipegetett. Előre megy Józsibá és véletlenül belerúg, s mondja az égi áldást nem szép hangon, Na fiam ezt jól megcsináltuk. S áll komoly és bizonytalan arccal. Nézegetem a bakot. S mit ne mondjak –„apám megirigyelné bak”- erős nyolcas, s nagyon vastagok az agancsszárak. Csöndben állunk. S Józsibá leírhatatlanul káromkodik még egyet és kezet fog velem.
-Gratulálok fiam, s neked volt igazad, mind a kettő lövés talált. Megvallom őszintén, én nem láttam ezt a bakot, s akkor te meg a másik bakot nem láttad, ugye?
-Józsibá én a másik bakot már csak akkor láttam, amikor a kezével mutatta, de nagy rémületemben és a füstöl elvakulva azt hittem, az én általam lőtt bak szaladt el odáig.
-Na de fiam én ezért mit kapok. Tudod milyen bak ez?
- Szégyellve magam, s érezve a helyzet súlyát, mondtam: Józsibá bocsánat én nem láttam, mentegetőztem.
-Nem a te hibád fiam, nem a te hibád. Inkább az enyém, de én ezt úgy mondanám, hogy a sors keze. Remélem nevetnek egy jót rajta a társaság tagjai és elfelejtik. Igaz ezt soha senki nem felejtheti el, ekkora két balféket, mint mi ketten.
   Zörög a szekér, s halljuk, hogy jön apám. Józsibá mondja, menjünk le az útig, s elindul. Kérdem tőle, hogy a bakot nem visszük, s erre Józsibától megszokott mosolygós sunyisággal válaszol, hát ezt a saját szemével kell, hogy lássa.
   Elindultunk, hát kételyekkel, de szó mi szó jó kedvel apám elé, s a lovak, majd a szekér a megrakott fával és nem utolsó sorban apámmal, meg is jelent a cserjés sarkánál. Apám már ittasan, hangosan kérdezi, na mi az fiam, izgultál, hogy kétszer lőttél. Én összenézek Jószsibával, s mosolygunk. Na ne mosolyogj, hallottam a hegy másik oldalára, hogy mind a két lövés talált. Egyszóval, akkor lehet gratulálni fiam?
-Bizony gratulálhatsz a fiadnak, hisz ha meglátod mit lőtt, elkap az irigység.
-Na hát, ha ez így van, akkor van még bor a kannában, gyertek kóstoljuk meg.
-Én erőltettem, hogy elsőnek a bakot nézzük meg és hozzuk le, mert már tényleg alig látni, de Józsibá mondja, hogy jobb lesz, ha iszunk valamit. Így hát előkerült a bor, s megittuk a sikeres vadászatra valót. S nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy nézzük már meg ezt a bakot. Apám ekkor még semmit nem tudott a mai vadászatról.
-Ne siess annyira, gyere, meséljen a fiad, hogy is volt az a bak vadászat, mondta mosolyogva Józsibá. Elsőnek is menjünk a ficfa alá.
   Én a felkérésnek eleget téve, a boldogság örömében elkezdtem apámnak mesélni. Az elején mosolyogva hallgatta, s már látszódott a bor hatása, de mire a bikához jutottam, megkomolyodott.
-Na ne, Józzzsi, úgy-e nem bikát lövettél vele.
-Bikát nem –mosolygott sejtelmesen Józsibá-.
Folytattam a történetet, bakot meglátjuk, meglövöm, nem talál Józsibá szerint….
-Fiam, mondom, hogy talált, hisz hallottam, hogy mind a két lövés talált.
-Apám, én is úgy láttam, de nem talált- nem akartam még a poént lelőni-.
S mondom tovább: második lövés, bak elejtve, töret átadás, s kezdenék bele a lényegbe, de Józsibá beleszól, na most már nézzük meg. Persze most úgy pattant fel ülő helyéből, mint a riadt disznó a vackából. Na a sötétben nagy nehezen megtaláltuk a bakot, s apám tényleg megirigyelte. Ez igen fiam, s köszönöm Józsi.
-Hagyjad már megérdemelte, s azt majd idővel megérdemli, kacag megint nagyokat.
Apám nézz ránk, hogy most mit akart ezzel mondani, de rájön.
-Ugye Józsi nem lövetted meg vele a Bikát? –förmed rá Józsira-.
S nevetünk mind a ketten, s felelek, hogy nem.
-Akkor mi van ott, amit nem érdemelt meg?
-Hát nézzük meg, mondja Józsibá.
Apám szörnyen megkomolyodik, s már azon gondolkozok, hogy megmondom neki, hogy mi is van ott, mert már aggódok érte. Hisz túlzottan komoly, s látom, hogy nagyon ideges. Na de valahogy csak ki bírtuk azt az 50-60 métert. S megállunk felette.
   Apám nézi a bakot, s kérdi már nyugodtan, hogy ezt mire vélje. Jöhetett a magyarázkodás, hogy két bak meg minden….
   Mikor apám már megértette, hogy mi is történt itt, már ő is nevetett. S mondta, vigyük le őket a szekérhez, s ott majd meg kapom a magamét. Én megint megijedtem, de folytatta. Amíg ti vadászgattatok, én addig megraktam a szekeret fával, s mivel időmből kitelt, elmentem neked vágni egy avató botot. S mivel tudom, hogy kemény gyerek vagy, így hát kemény gyerekhez keményfa dukál, ezért kerestem neked egy somfát avató pálcának. Igaz így a történetet ismerve, lehet jobb lett volna galagonya bot, mondta nevetve, s nevettünk mind a hárman.
   Apám és Józsibá jószívűségének köszönhetően, mind a két bakot nekem kellett a szekérhez cipelnem, na de ez így illik. S szekérhez érve, Józsibá átadta a második bakomért a töretet. S jöhetett a bak vadásszá való avatásom. Vagyis jöhetett volna, ha apám megtalálta volna a somfa botot.
-Na fiam nagy szerencséd van, útközben biztos lerázódott a szekérről a somfa, így hát puhább fával avatunk. S vágott a csemetésből egy girbe-gurba tölgyfa csemetét. S mind két bakomra ráhasalva elsőnek Józsibá majd apám jól elporolták a fenekem. Szó mi szó, a tölgy puhább a somfától, na de akkor is fáj. S nem kicsit, bánatomra.
   A két bakot felpakolva a szekérre elindultunk haza felé. Nem mentünk pár száz métert, amikor apám megállítja a szekeret és hozzám szól.
-Mit mondtam fiam?
-Mit mondott édesapám?
-Azt mondtam, hogy hagyok egy baknak helyet a szekéren. Szóval édes kis fiacskám, leszállsz a szekérről és haza cipeled a felesleget.
Mivel láttam rajta, hogy komolyan gondolja, én leszálltam és vállamra kaptam a gyilkos bakot, s gyalog cipeltem a szekér után. Józsibá és apám persze jót mulattak rajtam és az este történteken. Néha azért megálltak, s megkínáltak egy pohár borral, hogy ki ne száradjak és fújni is legyen egy kis időm. Mindenesetre szerencsésen hazaértünk, a bakokat megnyúztuk, s saját fogyasztásra kerültek.
   Három nappal később már a szobám falát díszítették a trófeák. S Józsibá nem volt rest eldicsekedni „baklövésünket”. S így a vadásztársaság tagja is jót nevethettek rajta. Na de csak nem hagyták büntetés nélkül a „baklövésemet”. Mivel Zoltánbá és Lajosbá a vadásztársaság két vezető tagja eljött hozzánk, s megcsodálták a trófeákat, s mondták is, hogy azért ezek nem egyszerű mezei trófeák. Apám viccelt is velük, hogy persze, hogy nem egyszerű mezei trófeák, hisz ezek egyszerű hegyvidéki trófeák. Jót is nevettünk, na de viccet félretéve, megszólat Lajosbá.
   Na fiam, az a nagy helyzet, hogy két bak, nem egy bak. S mi így társaság tagjai megbeszéltük, mi legyen a büntetésed. S a vadásztársaság tagjai azt a döntést, hozták, hogy a gyilkos bak, az apád kontójára ment, így az rendben van. A nyolcas bakért, pedig annyi rókát kell majd lőnöd, ha vadásztársasági tag akarsz lenni, ahány deka a trófea súlya. Mivel a hibás kilövésért Józsibá is felelős, ezért feleztek a róka kilövésben. Na de mint azt mindenki tudja, Józsibá úri ember, ezért minden rókát kivált egy kancsó borral ígérete szerint. S a tagság ezt a felajánlást el is fogadta tőle. Viszont neked mindenféleképpen teljesítened kell a róka kilövéseket, ha valaha vadásztársasági tag akarsz lenni.
   Én minden tekintetben elfogadtam a büntetésemet. S mérlegelés után kiderült, hogy 23 rókával kell gyéríteni az állományt, s Józsibának 23 liter borába fog kerülni ez a kis kaland. Ez a 23 róka adta meg a lehetőséget, hogy két év múlva vadásztársasági tag lehessek, s addig se keljen otthon ülnöm.
   S most ébredek fel, hogy csak magamban beszélek. Hisz ez a kis ártatlan kisgyerek, már réges-rég alszik ölemben. Nem tudja mit mesélek én, s nem is fogja tudni már, hisz az,  amit mondtam, lehetett mese és igaz törtétet is. De kitudja, lehet, hogy már gyerek szívvel is a vadász ösvények nyomát járja már, hisz erre születni kell, s nem elég művelni…

[Boar]

I. helyezett Horrido: Az "Öreg Pepi"
II. helyezett: Tomek: A háromszárú  és az Újjászületés
III. helyezett: U.Péter: A szajkó átka



II. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázat pályaművei


Sungsam0318:    Baklövés…
U.Péter:       A szajkó átka
Horrido:       Az „Öreg Pepi”
Szik:       Koslatáskor
Bferi:       Égi váltó
Tomek:       Újjászületés
Tomek:       A háromszárú
YZXPF:       Egy csillagos éjszaka
Szik:       Miért van az, hogy…..?
O.Laci:       Az első
Taser:       Cybervadász!
Sziju:       Még sosem láttam ilyen szépet
Szik:       Az ötagyarú.