Oldalak: [1]   Le
  Nyomtatás  
Szerző Téma: Napló a jövőből...  (Megtekintve 10883 alkalommal)
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 14839



« Dátum: 2009. December 20. - 20:32:25 »


Részletek vadásznaplómból




Albertirsa, 2019. december 20. Csütörtök

Három méter magasan lógok a szürke nyár ágai között egy beülőben,  amilyet az alpinisták használnak.
Kényelmesnek egyáltalán nem mondható, de a célnak nagyon megfelel.
Egy - régen nagyon erősnek számító, de ma már szinte alig használt- váltó felett himbálódzok, és várom a jószerencsét. Két napja erre sétáltam, akkor szórtam ide két, három marék kukoricát, de még a madarak sem nyúltak hozzá.

A közelgő karácsony miatt szeretnék valami vadat lőni. Lehetőleg sutát, vagy gidát. Három éve nem volt vadhús, a karácsonyi asztalon, és mi tagadás, igen csak megkívántam. Három éve még volt vadásztársaság, és terület is ahol vadászhattunk, de a haszonbérleti szerződések lejárta után nagyot változott a világ. Hat éve, - hála az Európai Uniós tagságunknak - mióta a külföldiek is vehetnek földet hazánkban, szinte kirántották a vadászok alól a területet. Persze nem csak a vadászok alól, de a gazdálkodók, a termelők alól is. Voltak kik a versenyt nem bírták a fejlett külföldi technikával szemben, voltak, akik a magas áraknak, az ígérgetéseknek, és olyanok is, akik a fenyegetéseknek nem tudtak ellenállni, és eladták a földjeiket. Így hát, kik eddig saját földjeiken gazdálkodtak, most napszámba járnak a mások birtokaira.  Itt felénk, ameddig a szem ellát, a Mayer család vette meg a földeke. Az öreg Josef von Mayer aki, egy osztrák erdész leszármazottja, igen csak messze gurult a fájától. Nem, hogy a vadászat nem érdekli, de legszívesebben kiirtana minden élőlényt, ami termését veszélyezteti. Mikor a földeket megvette, rohant fűhöz, fához, és annyi vadkártérítést harácsolt össze, amennyit csak tudott. Amióta saját jogon vadászik, meg is tesz mindent, hogy hírmondója se maradjon itt vadnak.
Bekeríttette az erdeit, lezáratta, beszántatta a földjein átmenő utakat. Leromboltatta a magasleseket, etetőket. Táblák százai jelzik, hogy a magánterületre tilos a belépés. Ez az egyetlen erdő ami még nincs bekerítve, bár az oszlopok már állnak.
Most én is ilyen tilosban járok. Még ha csak járnék, de vénségemre, orvvadászatra adtam a fejem! Megpróbálok vadhúst vinni az ünnepi asztalra. Ezért vagyok hát itt, e madár sem járta erdőben.
Elsőre elhessegettem a bűnös gondolatot, de mikor kisebbik unokám megkérdezte „Papa, neked minek van puskád, ha soha sem vadászol?” döntöttem.
Ezért lógok most a fán, ahelyett, hogy egy magaslesen várnám a vadat, vagy cserkelmék kedvemre.  De hiába, ezt már én nem tudom megfizetni. Vadászbarátaim túlnyomó része is rég abbahagyta már a vadászatot. Akinek szerencséje volt, az fegyvereit is eladta. Én ragaszkodtam hozzájuk, nyakamon is maradtak. Kézbe is csak ritkán veszem fegyvereimet. Jobb, ha nem is látom őket, csak elszomorodok. Maradt a rabsickodás, és a puska helyett a két hete vásárolt számszeríj használata. Most azt szorongatom.

Szürkül.
Erősen fúj az északi szél, elgémberedett lábaim majd lefagynak. Nem mozdul semmi. Végül is nincs itt nagyon minek mozognia.
Távolabb szajkók rikácsolnak. Valami, vagy valaki mégis csak mozog arra. Pár perc múlva látom is a szép téli szőrben kocogó rókát. Ahogy mellém ér emelem az íjat, de belém hasít a tudat, hogy nem szabad kockáztatni! Csalódottan engedem el. Bezzeg pár éve! Már rég dörrent volna a puska.
Sötétedik. Indulni kell, mert, még ha jönne is ide valami, már nem tudnám meglőni. A kocsi messze van, még oda is kell gyalogolni.
Alig tudok lekecmeregni a fáról. Hiába, nem nekem való már az ilyen légtornászat!
A beülőt összehajtom, és a szétszedett íjjal együtt a közeli fa odvába dugom. Csak az ideg kerül a zsebembe, hogy az ne legyen vizes, ha esne. Kiveszem az odúból fényképezőgépemet, és elindulok. Egy órába telik, mire a sötétben elbotorkálok a jó két kilométerre lévő kocsihoz.



Albertirsa, 2019. december 21 Péntek.

Újra itt lógok a fán.
A kukoricát valami felszedte, és ahogy jöttem befelé, egy őznyomot is láttam az úton. Reménykeltő! Régen, tán észre sem veszem, vagy nem foglalkoztam volna vele különösebben, annyi volt itt az őz. Lám, most milyen örömöt okoz egy árva őznyom is.
Dám is volt szépen, de annak már nyomát sem látták, még az itt élők sem egy jó éve.
Kiszórom a zsebembe maradt fél marék kukoricát, és várok.
Innen pár száz méterre lőttem valamikor első dámborjúmat. Ez az erdő volt az egyik kedvenc tartózkodási helyük. Egy hétig lestem őket, s csak hazautazásom előtti este lőttem meg egyiküket. Puskával, és főleg nem titokban! Volt is öröm, mikor a vadászház udvarára bevittem. Vadásztársaim, nem csak a sikeremnek, hanem a várható avatásnak, és a kitöltött konyaknak is igen örültek. El is verték a fenekemet rendesen.
Én is szerettem ezt a Hollósiról elnevezett erdőt. Van benne sűrű, soros nyárfa, fenyves, legelő, egyszóval igen változatos.
Azaz, csak volt! Mert tán mondanom sem kell, átváltozott ez is. Már csak ez a középkorú akácos áll, a többit felváltotta a nyárfa. Vad pedig szinte semmi. Tavaly télen, mikor a tulajdonos vendégei hetekig itt vadásztak kilőttek mindent. A volt vadőrünk elmondása alapján, lőttek 17 dámot, és 41 őzet, hat disznót, csak itt, ezen az alig több mint négyszáz hektáron. Lőttek bikát, bakot, kocát, és mindent, ami a szemük elé került!
Sokszor eszembe jutnak mostanság, a társaság utolsó közgyűléseinek vitái.  Hányan mondták, emeljük meg jól a kilövéseket, mert az öreg Mayer úgy is csak elherdál, kipusztít itt mindent. Mi pedig többet nem vadászunk itt sem, meg máshol sem. Álmodni sem mertem, hogy igazuk lesz. Most meg közel a hetvenhez itt csüngök egy fán, és készülök vadat lopni! Ha szegény Apám most látná, hogy pereg le rólam minden tanítása, miként fordítok hátat elveimnek, vadászerkölcsnek, valószínűleg elszomorodna. Fel sem merek nézni az égre, nehogy találkozzon a tekintetünk.

Gondolataimból valami ropogtatás térít vissza a jelenbe. Egy őz szedegeti előttem a leszórt kukoricát!
Hogy került ide, és mikor, nem is tudom. Fiatal, agancsát hullatott bakocska. Lassan emelem az íjat, és pár pillanat múlva az irányzék már lapocka mögé mutat.  
Bakot lőni decemberben? Hát idáig süllyedtem! –mar belém a gondolat.
Ahogy leengedem az íjat, a bak észrevesz. Csak les rám nagy barna szemeivel, de nem mozdul, míg rá nem pisszegek. Akkor viszont nagy méltatlankodva megugrik.
Nehezen lemászok a fáról. Az ülőke, és az íj a megszokott rejtekhelyére kerül. Fényképezőgép a nyakba, és irány haza.

Gondolataimba mélyedve lépek a Szarvasi útra. Szinte nekimegyek a  lóháton ülő, engem figyelő vadőröknek. Vadőrök? Szürke egyenruhájukkal, pisztollyal, gumibottal a derekukon inkább nézem őket csendőrnek. Ha a vegyescsövű bock nem lenne a hátukon nem is hinném, hogy vajmi közük lenne a vadászathoz. A nyolcezer hektáron tizenkét ilyen pribék teljesít szolgálatot. Általában lóháton, vagy terepjárón közlekednek. A vadászathoz, vadgazdálkodáshoz szinte semmi közük, igazából inkább csak őrök. Elzavarnak minden sétálót a területről, a gallyszedő, vagy netán hurkozó pedig akit elfognak, egy életre megemlegeti a találkozásuk napját.

- Mi a francot keres itt? - förmed rám a szakállas.
- Hagyd az öreget! Ismerem.  Valamikor itt vadászott, már csak fotózni jár ide. – mondja a fiatal
- Hajtsa szét a kabátját! – mordul a szakálas
Szétnyitom. Nyakamban a fényképezőgép.Csak meg ne nézze- gondolom. Még elem sincs benne.
- Na kotródjon csak haza innen! Az kell, hogy itt fagyjon meg az erdőn, és holnap megtaláljuk megpunnyadva! – recseg a szőrös.

Nem válaszolok. Begombolom a kabátom, és elindulok. Forr bennem a méreg!
A szakálas anyja, és a legősibb női foglalkozás jut eszembe, meg az, hogy ez a szarjankó pár éve még a Csapó birkáit legeltette ellátásért, és napi egy üveg borért, Koszossága, szaga, esze meg egy volt a birkákéval. Most meg maga az Atyaúristen.



Albertirsa, 2019. december 22 Szombat

Délben indultam otthonról. Mire Pilisre érek szállingózni kezd a hó. Irsán már vékony fehér lepel fedi a tájat. A Geisz útnál megfordulok a kocsival, és hazaindulok.
Annyira azért nem vagyok bátor, hogy nyomot hagyjak magam után.
Az országút szélén egy nyúl baktat. Nem igazán szerettem az ízét, de most összefut a nyál a számban.
Hmm! Egy jó vadas zsemlegombóccal!
Monoron a hentesnél megállok. Veszek egy nagydarab marhahúst. Egy kis szalonnával, gombával megbolondítom, és mint szarvas sültet tálalom majd karácsonykor. Az unokák úgy sem ismerik meg, (a kicsi még vadat sem evett soha) mi felnőttek meg majd hallgatunk.

« Utoljára szerkesztve: 2010. Február 13. - 23:54:03 írta Erdojaro (Molnár Attila) » Naplózva

A Vadászat olyan mint a NŐ!  Minél több időt töltesz vele, annál jobban rájössz, hogy nem tudsz róla semmit!
wetzlar
Vendég
« Új üzenet #1 Dátum: 2009. December 21. - 18:43:22 »

Albertirsa 2019. december 27.

Elmúlt a  Karácsony, a marhasült a gyerekeknek nagyon ízlett...galád embernek érzem magam, hogy így kellett vadat enniük.
...de eldöntöttem Szilveszterre ha törik ha szakad öreg fejemre igazi őzhúst eszik a család, Isten engem úgy segéljen!!!
A szürkekabátos pribékek itt isznak a sarki kocsmában, amikor a múltkorjában betértem egy üveg borért - nem volt otthon hűtött fröccsnek való - a szőrös kőkemény szemmel nézett rám, azt hitte megijedek tőle...
A szeme már meglehetősen vérben forgott, mondjuk ki olyan részeg volt mint a fene.
Beszélni sem tudott már nagyon, persze szolgálatban volt oldalán a pisztollyal és miegymással.
Próbáltam volna én ezelőtt 10 évvel ilyen állapotban puskával kocsmában ülni.
Persze más idők járják, az ilyen brigantiknak mindent lehet...

Szóval itt az ideje indulni, gép a nyakamba, jól beöltöztem irány a kocsi és az erdő.
A monoton kocsizúgás miatt észre sem veszem, hogy már kint vagyok, a hó jótékonyan elolvadt, így nyomom sem maradt.
Még időben vagyok, mert a kerítésnek nekifogtak a zord idő ellenére, de van még egy jó 300 m-es szakasz ahol be tudok menni az erdőbe.
Elő a zugcuccokat és irány a múltkori fa ahol a kisbakot láttam.
Nem hallatszik ide a közút, jó itt ücsörögni, a fejem óvatosan a függesztő kötélnek hajtom és hallgatom a csendet, talán az sem érdekelne, ha most azonnal lefognának labanc kopói.
Már meglehetősen fázok, amikor gondolataimból apró nesz ébreszt.
Lenézek, hát Jázusom egy dámborjú áll a nyiladékon.
Nem a kiszór kukoricára jött, csakúgy nekiindult, gondolom megy kifelé a kerítés nyitott részéhez.

A szürkület már kezdi birtokba venni a revírt, de a borjú óvatosan felém ballag, szerintem az utolsók utolsója a környéken.
Emelem a felajzott nyilat és ahogyan kődobásnyi távolságra ér elhúzom a kemény ravaszt.
Halk suppanás, a borjú elugrik.
Most nincs nagyon idő, lemászok összepakolom a felszerelést és azonnal viszem is az odúba, nem vacakolok sokat.
Vissza a tetthelyre...vért találok, majd 50-60 m után ott a borjú!
AtyaIsten mit csináltam, életem első rabsickodott vadja!
Őrülten szégyellem magamat és mivel ebben rutintalan vagyok, fogalmam sincs mit csináljak vele, hogy fogjam meg, vagy egyáltalán...
Gyorsan a kocsiért, az idegesség miatt homlokomon gyorsan kiserken az izzadtság cseppje, de szerencsém van, itt vagyok, gyorsan beteszem a vadat, letakarom fekete fóliával, ráteszem a 3-4 karvastagságú ágfát, mintha száraz tüzifát szedtem volna...
Megyek hazafelé a monoton kocsizaj, a tévelygő gondolatok, a lebukás veszélye feszülten tart, de szerencsém van, hazaérek.

Beállok a kocsival és ekkor döbbenek rá mit tettem.
Ülök a kocsiban az udvaromban és azt kérdezem hová jutottam, hová juttatott engem a világ, a sorsom?
Nem tudom meddig ültem ott, de a pára belülről is ráfagyott a szélvédőre.
Fázom...kiszállok és kiveszem a vadat.
Egyedül vagyok a nejem az unokáknál, így van módom rendbe tenni a vadat.
Amikor az utolsó zacskó is a helyére kerül, megint rámtör valami furcsa érzés.
Orvvadász lettem, az osztrák pribék erdejében idehaza, hazai vadat lőttem...és orvvadász vagyok!!!
Leülök a konyhában és csak bambulok magam elé, iszom egy korty jó bort és megintcsak rámtör a magányos orvvadász érzése.
Nem tetszik ez az érzés, valami nem nagyon akar bennem megmaradni, valami olyan van bennem ami nem én vagyok...valószínűleg a vadászembernek nincs maradása bennem.
Komótosan megyek a szobámba, leülök a számítógép elé, a modern kornak rabja lettem már én is.
Ujjaim szinte maguktól ütnek be különböző kalibereket, puskatípusokat darabszámot miegymást...hosszú várakozás után megnyugvó lelkiismerettel böki meg ujjam az ENTER billentyűt...összes puskám eladva!
 


« Utoljára szerkesztve: 2009. December 23. - 19:41:24 írta Voldemort » Naplózva
Sziju
Vendég
« Új üzenet #2 Dátum: 2009. December 22. - 10:23:42 »

Albertirsa 2019  dec. 28.
Ma hazajött az asszony. Vidáman mesélte mi van a gyerekkel unokákkal, majd belenézett a hűtőbe és nagy csend lett.
 -Mi ez itt?- kérdezte. - Vadhús? Honnan van?
Úgy néztem a számítógép monitorját, mintha az életem függne tőle.
De hiszen az is függött. Mit mondjak? Hazudjak életem párjának? Vagy ismerjem, be hogy loptam?
Hosszú éveken át hangoztattam, minden rabsicnak a kezét kellene eltörni. A társaságon belül sem tűrtem meg a máshol elnézett „belső rabsickodást”.
-Igen. Vadhús. Az erdőből van…
Nem szólt semmit, értett mindent.

Azóta valami megváltozott,  a szemében ott van valami, amit eddig nem láttam. Az aggódás. A ki nem mondott kérdés. Ezután mindig így lesz? Lehet félni a lebukástól?  A meghurcoltatástól? Mit fognak szólni a gyerekek? Milyen fényt vet rájuk?
Gyenge a szíve. Nehogy rosszul legyen.

Albertirsa 2019 dec. 29
Megállt ma egy autó a ház előtt. Színes festéséből rögtön ráismertem, a „ pribékek „ szolgálati kocsija”. A szakállas ült benne meg a fiatal, akivel az erdőn találkoztam. Az asszony rémült szemmel nézett rám, amikor becsengettek. Nekem is torkomban dobogott a szívem, de nyugalmat erőltetve magamra, mentem a kapuhoz. Agyamban cikáztak a gondolatok, hús egy része már a gyerekek hűtőjében, a csontot és bőrt jó messzire elvittem, és külön-külön elástam. Meg aztán nem jöhetnek be, nincs joguk hozzá. -Nyugtattam magam.

A két bérenc izgatottan toporgott a kerítésen kívül.
 -Jó napot!- köszöntek illedelmesen. -Bemehetnénk?  
-Nem! Mit akarnak?
-Fontos dologról lenne szó, - mondta a fiatalabb - az utcán mégse beszélhetjük meg.
-Nekem itt is jó.
A szakállas a fejét rázta, de a fiatalabb folytatta. -Emlékszik bátyám a múltkor ott a kocsmában. Szóval a társam kicsit sokat ivott meg, bele is kötöttek, szóval elővette a fegyverét, de nem lőtt, csak rájuk fogta. A rendőrség meg most tanúkat gyűjt, hogy mi is volt.  
-Tudjuk, hogy maga meg szeretett vadászni. Mi sokat járjuk az erdőt, tudjuk hol jár a vad. Mayer meg sosincs ott jóformán. Szóval néha napján nem figyelnénk annyira… Szóval érti… ? - Nézett rám kérdően.

Eladtam már a puskáimat. -mondtam neki. –Nincs mivel vadászni.

A szakállas kigúvadt szemekkel bámult rám. -Hát vegyen egyet, vagy nyílpuskát! Vagy ha nem akarja, akkor hozunk mi magának húst. Egy egész szarvast, vagy disznót. Fizetni se kell.  

-Értse már meg nekem is van családom, kis gyermekeim, idős szüleim, az asszonynak nincs munkája. Ha innen kirúgnak, mehetünk mind az utcára, mert nem tudom fizetni a kölcsönt!

Hogy megjuhászodott!  (Fojtogat a röhögés, hiszen juhász volt.) A máskor oly magabiztos ember hangja cérnavékony, máskor oly kegyetlen szeme könnyes, ahogy könyörög. Mint egy kis féreg, ami a porban csúszik előttem. Legszívesebben rálépnék, hogy eltapossam. De amit mond, az szíven üt.

Hirtelen nem tudok válaszolni. Ilyen egyszerű lenne? Letagadom, hogy láttam inni, és tanúsítom, hogy rendesen viselkedett, ezzel máris visszakapom a lehetőséget, hogy vadászhassak? Igaz az se legális, de az érzés, hogy félelem nélkül vadászhatok megint,  -még ha csak alkalmakként is-, izgalommal tölt el.
Aztán a kétség… Megéri? Rabsic lettem, és még hazug is legyek? Ezeket pártoljam? De a lehetőség…vadászni…Vadászat nélkül élni nem tudok…



« Utoljára szerkesztve: 2009. December 24. - 20:20:43 írta Erdőjáró (Molnár Attila) » Naplózva
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 14839



« Új üzenet #3 Dátum: 2009. December 24. - 21:59:12 »

Vecsés, 2020, január 7. Kedd

Ma Cegléden voltam a rendőrségen. /Jobb helyet is el tudok képzelni névnapom megünneplésére./ Pár napja kaptam az idézést a szakállas kocsmai balhéja miatt.
Napokig, sőt éjszakánként is, törtem a fejem, mit fogok mondani a meghallgatáson. Mert, hogy nem hazudok, és nem védem meg őt az egyértelmű volt számomra. Csak hát súlyosbítani sem akarom a helyzetét bármennyire is megérdemli. Nem szenvedhetnek a gyerekei, mert egy ilyen ember az apjuk.
Jó fél órát üldögéltem a folyosón, mire rám került a sor.
Kicsit távolabb egy fiatalasszony ült, mellette 5 éves forma kislány, ölében egy még kisebb fiú. Az asszony szemei kisírva, a gyerekek is szótlanul üldögéltek. Nem volt nehéz rájönni, hogy a szakállas családja. A kisfiúnak akkora óra volt, mint az apjának! Ha birkák lennének, biztosan éhen halnának, mert nem férnének a fűhöz az orruktól!  Nem volt jókedvem, de majdnem elnevettem magam saját hülyeségemen.

Végre szólítottak.
Úgy mentem a bíró elé, hogy nem néztem sem jobbra, sem balra, ne is kelljen ránéznem az őrökre.
A bíró felszólított az igazmondás kötelességére, és megkérdezte, ott voltam e az említett napon az albertirsai Szittyó kocsmában, és ha igen, mit láttam.
Elmondtam, hogy kora délután valóban betértem oda, és vettem egy üveg bort. Keveset időztem, éppen csak annyit, amennyi idő alatt megittam a kávémat. Azt láttam, hogy az általam látásból ismert őr, többedmagával, üldögélt egy asztalnál, és borozgatott. Valóban elég hangosan beszélgettek, de nem éreztem veszekedésnek.
Arra a kérdésre, hogy láttam e az oldalán a pisztolyt, és hallottam e fenyegetődzni, egyértelmű nem-el válaszoltam. Az igazat mondtam! A pisztoly tényleg nem volt az oldalán, mert mellé a padra volt téve, és a fenyegetődzés is csak az után történt, hogy én már elmentem. De hát nem ezeket kérdezte.
Kifelé menet a tárgyalóteremből tekintetem találkozott a szakállaséval. Ahogy észrevettem megnyugvás tükröződött benne, és egy halvány mosolyt is felfedeztem az arcán. Ne örülj te féreg , nem lettem a cinkostársad, és nem fogadom el az ajánlatodat sem soha! - gondoltam, de  rezzenéstelen próbáltam maradni.


Hazafelé menet tettem egy kerülőt Albertirsa felé. Kíváncsi voltam a volt vadászházunkra, mert a minap Pista azt mesélte teljesen átépítették.
Hamar odaértem, mert az utat leaszfaltozták. A sorompót könnyen megkerültem. Nem én voltam az egyetlen, már egész kitaposott kocsiút ment a fák között.
Hát mit tagadjam, igen csak meglepődtem, mikor a házat megláttam. Egy igazi kúria épült a helyén. Ha a nagy meggyfa nem állt volna a kapunál, tán el sem hiszem, hogy jó helyen járok.
Alig tátottam ott a számat egy percig, már nyílt is a nagy vaskapu. Az öreg Mayer jött ki rajta a lovas szánnal. Ahogy meglátott odaszólt.
- Mit keres itt? Van itt valami dolga?
- Igen van. A rokonomat keresem.
- Magának itt nem lehet rokona! Ez az én házam!
Elöntötte a méreg az agyam, és akaratlanul is emelt hangon válaszoltam.
- Na ide figyelj te pökhendi szaralak.  Jobb, ha tudod, te vagy a rokonom! Magdus nagyanyád és az én Teréz nagyanyám édes testvérek voltak. Tehát a te dédapád, és az én dédapám egyazon ember!
Ezután, mint aki jól végezte dolgát sarkon fordultam, beültem a kocsiba, és elindultam haza. A visszapillantóban egész az útkanyarig láttam, hogy Mayer az út közepén áll, és moccanni sem tud. Tán még a szája is nyitva volt.



Kérés: Csak nehogy valamelyikőtök úgy folytassa, hogy az én vadászatom ezután megoldódott!
Naplózva

A Vadászat olyan mint a NŐ!  Minél több időt töltesz vele, annál jobban rájössz, hogy nem tudsz róla semmit!
Sziju
Vendég
« Új üzenet #4 Dátum: 2009. December 25. - 09:11:50 »

Vecsés. 2020 január 09
Ma délután több régi vadásztárs is eljött. Szó került a régi időkről, a falra felrakott trófeáim  alatt könnyen indult a beszélgetés. Megannyi emlék, megannyi vadásznap, megannyi beszélgetés.
Poharazgatás közben a legújabb hírek is felröppentek. A fő téma persze Mayer volt, meg a viselt dolgai. Egyik öreg cimbora nevetve mesélte, hogy a Mayer családfakutatókat keres. Tán csak nem állampolgárságot akar váltani?
Az igazi okot persze senki nem tudta, én meg hallgattam, mint a csuka.

Aztán megint irányt váltott a társalgás és ismét előjött az örök szerelem, a vadászat. Mit tehetnénk, hogy újra vadászhassunk? Jöttek sorban az ötletek: alakítsunk vadászközösséget, fizessünk bérleti díjat Mayernek.
Mindnek a vége az lett, hogy bizony ehhez sok pénz kellene. Nagyon sok. Amióta bevezették az eurót, azóta még annyi sincs, mint előtte. A pribékekkel boltolni senki nem akar, nem megbízhatóak, még feladnának, hogy magukat védjék valami simlis dologért.
Legrégebbi cimborám megjegyezte: -Egyébként is azok a legnagyobb orvvadászok.

Érezhető csend lett.
Végül valaki bedobta. Rabsickodni kell! Ingyen is van, vadászat is. Kivonulunk az erdőbe betyárnak, mint Vidrócki.

Összeszorult a gyomrom, de nem szóltam semmit. Mit tudtok ti erről? Addig rendben is van, míg meglövöd, de utána...

A beszélgetés új erőre kapott a pillanatnyi csend után. Annyit űztük ,hajtottuk annak idején az orvul vadászókat, hogy mindenkinek volt legalább egy története, volt egy tuti biztos vadfogó receptje. Természetesen illegális.

Próbáltunk megegyezni abban, mi lesz a legjobb. Hurok az undorító, a vasba gyerek is beleléphet, kocsiablakból lőni férfiatlan, kiskaliberű puska felesleges szenvedés a vadnak,  nagy kaliber meg hangos. Hangtompító? Azt nem árulják... kéz alól meg megbízhatatlan, és drága.

Végül megszületett a nagy ötlet. Csendes is, hatékony is. Számszeríj. (Nem én vetettem fel.)
- Te olyan barkácsolós vagy csinálj egy jó nyílpuskát!- kérték tőlem.
Láttam az izzó szemeket, a láttam, hogy ősz hajjal borított, vagy tar homlokcsontok mögött újra feléled a régi tűz. Hej, kuruc világ! Újra vadászni megyünk!!!
 
Csendben ültem, és megállapítottam, hogy mennyire nem vagyunk normálisak. Rabsickodni akarunk, – a vadászat etikájának betartásával. Vadásztársaság helyett egy jóravaló, hagyománytisztelő bűnszövetkezet...
Mi lesz a neve? Tán Robin Hood fiai?
Naplózva
Oldalak: [1]   Fel
  Nyomtatás  
 
Ugrás: