|
egyszeri vadász
|
 |
« Új üzenet #857 Dátum: 2018. Március 07. - 09:54:43 » |
|
Tisztelt vadásztársak, ha már más nem tesz fel semmit ide, akkor megint csak én próbállak szórakoztatni benneteket. De azért kérem a jövőben más is bátorkodjon ...
Tévedések végjátéka
- Főnök, befejeztük az etetést. Mindenhol elfogyott a múltheti adag, csak egy pár cső tengeri maradt a Vadas-ban, vagy két helyen. Most mindenhol szórtunk ki eleget, a góréból a maradékot meg beosztjuk az újig.
- Rendben. Majd meglátjuk mikor kapunk kombájnt. ….. Hallod, este kimegyünk bakozni.
- ( Juhééé!!! Végre! Hála az égnek …) Rendben, főnök, hányra jöjjek?
…...........
Tehát mégis! Hát van Isten! Pedig már lemondtam rólla. De hát ahogy mondani szokták: „ a tengerben trillió hal úszik, elől megy a tonhal, aztán a kardhal, majd a naphal ... és a Remény hal meg utoljára!” Hát mégiscsak lessz az idén is lehetőségem bakot ejteni a „ sajátjaim” közűl! Csakhogy, most már k.va nehéz lessz ám! ( Már bocsánat a vulgaritásért, de hát olyan izgatott vagyok!) A határ tele kombájnnal, traktorral, a tarlókat sok helyütt birkák járják aratás óta, a bakok revírjei alíghanem felborúltak (sőt, minden bizonnyal összekutyulódtak). Az öreg bakok rejtőznek, a fiatalokat elkergették még üzekedéskor, tiszta lutri az egész! De hát annál nagyobb a kihívás! Végre elővehetem, leporolhatom az öreg golyóst, nem kell dologtalanúl ásítozzon a vas-szekrényben. Most majd meglátjuk mire képes az új lőszer! A belövésnél jól hordta, ezzel volt a legkissebb szórásképe és a neve is beszédes: Hammerhead – azaz kalapácsfej. Ami igaz az igaz, régebben is használtam már, amit ez jó-helyen megüt, az nem nagyon megy sehova, vagy ha igen akkor is csak pár lépést.
Délután találkozó: ki merre menjen? Hárman vagyunk, lehetne három felé ( én kis naív!), de nem . A két tapasztalt „Öregvadász” együtt megy a terepjáróval, én meg örülök, hogy elengednek egyedűl. Kiválasztottam magamnak egy csendes, nyugodt erdőszéli lest, ami előtt egy széles, learatott , letisztított, de a milliónyi elszórt magból újrasarjadt repcetábla mászik az erdővel szemközti dombra. Csak annyi a bibi, hogy az én kis szerencsétlen kombimmal most nem nagyon lehet odajutni , csak igen nagy kerülővel, azt meg nem éri meg, kevés a benzin. Vagyis kevés a pénzem benzinre. De van lábam, kettő is! Úgyhogy lenthagyom a kocsit az erdészháznál és szépen felgyalogolok az erdei nyiladékokon a les feletti dombra, majd ki a szélre, a másik völgybe. Úgyis jó idő van ( végre!) , az avar megázott a napok óta tartó esőben, csendben lehet osonni és a színes októberi erdő ilyenkor is szép . A kocsinál felszerelkezem: puska, töltények, lőbot, fényképező, kés, telefon, óra, papírok és végűl egy öblös hátizsák ( ha mégis lőnék valamit). Indulás!
A szelem szerencsére tökéletes, néha oldalról fúj -amikor a kisebb léniákon kaptatok, de a főirányomban haladva szemből kapom. Így könnyű lesz a lesig eljutni, észrevétlenűl. Legalábbis remélem.
….......................
Már itt űlök egy ideje. Nem történik semmi. Sehol egy őz. De még egy nyúl se, fácán se, még egy árva, koszos róka se dugja ide az orrát! Talán rosszúl választottam volna? Pedig a kolléga látott itt őzeket a les előtt legelni, mikor valamelyik este lenézett a dombtetőről … meg hát ez a frissen sarjadt finom kis repce is hívogatóan zöldell itt előttem. „ Csak ülj és várj” - jut eszembe egy régi dakota közmondás ( vagy lakota ? ... mindeggy ) - amit az osztrák lélektestvéremtől tanúltam. Csak ülj és várj. Ma estére ez a taktikám. Jól van, barátom. Én tudok űlni. Van időm. Mi egyebet tehetnék amúgy is?
Lassan telik az idő. De lehet, hogy egy kicsit túl korán jöttem ki. Na, nem baj, van időm, mint mondottam. A hátam megetti hallgatag erdő eltakarja a lemenő Napot, a levegő is érezhetően hűl. Lassan csak meg kell mozdúljanak. Valamik. (Bár egy egeret látnék?! …)
Várunk. Csak várunk. Én és a les sarkába támasztott puskám. Az öreg puskában nincs semmi veszélyes. A puska nem bánt, nem öl meg semmit. Az csak egy darab vas, meg fa. Hideg és … szép. Valljuk be, vannak ennél sokkal szebbek is, meg jobbak is. Újjabbak, drágábbak biztosan. Meg csicsásabbak, cizelláltak, mélyvésettek, frissen barnítottak vagy kékesen márványozottak. Vannak nevesebbek, márkásabbak, erőssebbek, … de egy sincs olyan drága mint ez. Tudjátok miért? Mert ez az enyém. Egy puska sincs a világon amelyik olyan élményekkel ajándékozott volna meg engem mint ez az öreg vasdarab. Szeretem és kész.
Most már valami csak kéne mozdúljon. Már egy órája itt űlök. Lehet, hogy elég lett volna fél hatra jönnöm? Történjen már valami! ( Nem vagyok türelmetlen, nem vagyok türelmetlen, nem vagyok …)
Nicsak, egy őz! … Nézem a keresőben: suta. Csak most lépett ki az erdő szélére, vagy kétszáz méterre, de inkább többre, a les jobb oldalán. Több az mint kétszáz … az a kis akácfolt van kétszázra. Csak áll és figyel. Valamit vár, visszanéz. Hopp, ott egy másik: egy bak. Valami fiatal fickó lehet, olyan kölyök-képe van, meg a
nyaka is vékony. Vajon merre indúlnak meg?
Nem erre. A suta elfelé áll, a bak követi. Hogy ezek a bakok micsoda papucsférjek?! Tee, hát nincs benned egy kis férfias öntudat? Hát nem tudsz a patádra állni, s kimondani, hogy : „Idefigyelj te asszony, én most nem akarok jobbra menni, hanem balra! Punktum.” - Hát nem. Ez csak oda megy ahova vezetik. Ki látott még ilyet?
Mintha mégsem csak kétéves volna? … egyéves nem lehet, az biztos. Talán kettő a vékony nyaka alapján, … de talán több. Ha csak kétéves, akkor az a vékony fehéres-sárgás hatos agancs már nagyon jónak számít! Mér' nincs nekem egy spektívem? ( Mer' drága, azér'. Na, fejezd be. Érd be azzal amid van. ) Igaz, az ősembernek se volt. De az is igaz, hogy neki nem kellett válogató vadászatot folytatnia. Örűlt szegény, ha kupáncsaphatott a szakócájával egy akármilyen őzet, vagy varacskos disznót, vadtulkot, mamutot, … vagy akármit. Nem volt szezon, sőt nem volt szezonvégi utolsó három nap sem. Nem volt kilövési terv, sem kímélnivaló korosztály, vagy értékes agancsú reményteljes fiatal bak. Neki igazán mindegy volt, hogy mit eszik, csak ne legyen túl büdöss. Valahol igaza volt.
Na, most meg mi van? Mért néznek ezek meg errefelé? … Ahá, ott egy gida. Vagyis itt. Szinte a les mellett, vagy százhúsz méterre. Szép egészséges kis bakgida. Szép kerek az oldala. Ez nem lehet egyedűl … nem hát, itt a kishúga. Meg az anyukájuk is, most lépett ki a veresgyűrű-bokor takarásából. Tehát számoljunk csak: egy suta meg a bak, egy másik suta meg a két szép gidája – az öt. Na így már más. Így már lehet élvezni az előadást. Kár, hogy az a bak olyan fiatal. Vagy, csak egy gyenge középkorú lenne? Hátha közelebb jönne …
Bár csak kívántam volna a lottóötöst (is) - valami delejes erőm lehet ma este. Már meg is indúltak. Elől a bak, mögötte a suta. Na végre hogy a sarkadra álltál komám! Gyere csak közelebb. Gyere szépen, hadd lássalak … Hát, nem tűnik sokkal öregebbnek. Pedig most már jó lenne, nincs több mint százötven méterre. Ha szépen feltámasztanám a les korlátjára a puskát, begyorsítanám az elsütőt, leszorítanám a könyökömet, a levegőt kifújnám, … jól becéloznám, és … Nem. Szerintem mégis csak két éves. Hagyjuk. De azért pár fotót megereszthetek. Na: most együtt a család - sutamama és a két szép gyereke. Most besétál a háttérből a keresztanyjuk is meg a fiatal vőlegénye. Na, most együtt mind az öten, egy képen. Már ezért megérte kijönnöm. És milyen jó a fény! A Napocska egyik utolsó sugara még átvilágított az erdő lombján, vagyis majdnem – csak a felhők húzódtak széjjel, de nekem már ez is elég.
Most mi a fenét csináljak? … Már itt van szinte a les alatt. Nincs több mint száz méterre. És az oldalát mutatja, elképesztő ez a nemtörődömség !?! Pedig ha tudná szegény, hogy itt ül a szürke deszkák mögött, ezen a masszív , vadszőllővel befutott létrás alkotmányon ez a zöldkalapos fickó, aki csak arra vár, hogy ujjának egyetlen piciny mozdulatával útjára engedje azt az alíg darázsnyi méretű kis rézbe burkolt ólomdarabot, ami … maga a Halál. Szegény bakocska nem tud semmit. Csak eszi a finom zsenge repcelevélkéket amik sohasem voltak vegyszerezve. Csak falja, nyeli, tömi a bendőjét, engedelmeskedik az egyetlen parancsnak, ami mindennél előbbrevaló: élni, … enni és élni. Hogy jövök én ahhoz, hogy rászabadítsam a Poklot, az elmúlást, a Sohatöbbénemlétet?
Már célzom. De a céltávcsőben megjelenik a két kis gida is. Ott az a szép kis bakgida. Az is bak, csak gida … Neem. Azt már nem. Azt nem venném a lelkemre. Egy ilyen szép kis családot nem tudnék kettészakítani. Akkor inkább a bakot. Na de akkor ügyesen. Felállok, a puskát a kalaptakaró deszkára támasztom, célzok, levegőt be, majd lassan ki, rückstekker előre, tüdőm megint beszív, majd kifúj, lassan … Dü-Bummmm!!!
Szinte előbb hallottam a becspódást mint a puska hangját. De lehet, hogy tévedek. A bak viszont megugrik, félkörben fut vagy tíz-tizenöt métert, … meginog, eldől, még rúg egy párat és … kész. Vége. Legalább jól és gyorsan vége lett. Jó puska. Öreg, de jó.
Nem is nézek oda. Már láttam, eldőlt. Ott fekszik, az oldalán, ide fehérlik a hasa. Az orromat tapogatom. Orrbavágott a céltávcső, pont a nyergem közepén. Sajog … megérdemlem. Meg fog dagadni, pedig így is nagy. Na , ez van. Öltem, hát bűnhődök érte. A puska újratöltve, biztosítva, a les bal sarkában várakozik. Most már megint ártalmatlan.
Várok. Csak nem tudom mire. Talán egy második esélyre? ( mit gondolsz, hogy itt is kettessével fogod lőni a vadakat mint valahol, egy távoli vidéken?) Nem is tudom, igazából mire is várok. Egyszerűen félek
lemászni. Félek, hogy tévedtem és egy reményteljes fiatal bakot vettem ki az élők sorából. De ezt már nem lehet visszacsinálni. Akár tévedtem, akár nem, ez a bak már nem fog felkelni. Csak fekszik, mozdulatlanúl. Szinte vádlón, pedig nem is látom a szemét, az arcát. Csak fekszik. Lassan sötétedik. Le kéne másznom. Még
hátra van a munka. Meg a visszaút. Az sem lesz kellemesebb ha teljesen besötétedik. Van vagy másfél-két kilóméterre a kocsim. Hát akkor lemászok.
Lassan közeledek hozzá. Aztán megkerülöm. Most látom az arcát … és: Dübbb !!! - viszhangzik az erdő, ahogy a félmázsás kő legördűl a szívemről. ( Még jó hogy a lábomat félrehúztam!) Ez bizony nem kétéves, de nem is három. Legalább öt, ha nem több. Nézem a fogait: elől még nem koptak le, de hátúl – már csak fele magasság van meg. Az agancstő is vastag, a rózsák vízszintesen állnak, igaz vékonyak de összeérnek. Az orra szürke, a homloka is, … szürke az egész vad, megtévesztett ez a váltószőr. Meg a vékony nyak. Az üzekedés óta eltelt idő megváltoztatta a hormonháztartást, már nem dagadnak a nyakizmok, megereszkedett a bőr is. A nyári vörös bunda lekopott, a vastag téli még nem nőtt ki. Tévedtem. De jófelé, hála az égnek, … vagy akárkinek, aki illetékes .
***
Ma van az utolsó nap, az utolsó reggel. Jobban szeretek reggel vadászni, akkor a fény nekem dolgozik. Igaz, ügyesen kell kihasználni az időt, mert a vad sem marad fedetlen terepen a végtelenségig, ha melegszik a levegő - bevált, takarásba, biztonságba vonúl. Tegnap reggel viszont hiába fagyoskodtam már szinte hajnalhasadástól a fonott kosarú lesen, nem láttam lőhető vadat. Legalábbis nem őzet. Csak egy nagyon szerencsés róka húzott át sebesen a bal oldali , ötven-hetven méter széles nyílt vetésen, majd tőllem százötven méterre megállt a mocsár szélén egy pillanatra, s mintha még intett is volna a farkával: Most kicseleztelek, te nagyokos vadász! (Most is …)
De a szokásos őzeim nem mutatkoztak: sem a szép hatos a tiszta-kaszálón, sem az öreg villás, sem az a félagancsú fiatal, amelyiket három napja láttam. Még csak egy kis spíszer sem. Csak egy bátor sutika merészkedett ki a dombon lévő tengeriből, háromszor is mutatva magát, mind közelebb jőve ... Ezek tudják, hogy itt vagyok! Aztán egy órai gémberedés után lemásztam, mert már nagyon rámhűlt a bőrnadrág meg a gumicsizma - és jártam egyet. Persze a szél ezúttal nem lett a barátom, mert vagy kétszáz méter után már csak a róka farkát láttam az egyik kaszálón a fű közt, amint eltrappolt a nádas felé. Azért ennek is volt egy másodpercnyi ideje visszanézni, s mintha még gúnyosan el is mosolyodott volna … A puskát időm se volt vállról lekapni, meg hát rajta volt a lencsevédő, meg a lőbotot fel kellett volna támasztani, meg a kezemet felmelegíteni, … meg hát én nem tudok olyan jól lőni kapásból golyóval, mint a profik. Nekem idő kell, hogy lenyugodjak, hogy stabil pozíciót találjak, vagy legalább jól beledőljek a lőbotba. Na , majd máskor!
Az este megint eltaktikáztam magam. Egy távoli lesre ültem, ahol a szél az erdő felől fújt, legalábbis eleinte. A les egy sárgaszilva-bokor takarásában, az erdőszéltől negyven méterre, egy elhanyagolt gazos parlagföldön lett felállítva. Eleinte büszke voltam erre a helyválasztásra: ami kijön az erdőből, azt azonnal el lehet bírálni, s akár célozni, lőni. Aztán rájöttem, hogy egy kicsit túl közel is van ez az erdőszél … A hátam mögötti lucernás csíkot meg felszántották, sőt fel azt a tízhektárnyi birkajárta tarlót is ami lehúzódik a völgybeli kaszálókig. Egy órányi ücsörgés kellett hozzá, hogy rájöjjek : nincs itt semi , ami az őzeket kihozná az erdőből. Nem is tudom mire vártam megint, talán a második rókára. Merthogy az első már a felűlésem utáni ötödik percben surrant - vissza az erdőbe, a les alól. Csak azt nem tudom, hogy kerűlt oda. Míg az államat szedtem össze a padlóról, addig szépen el is tűnt a bokrok közt. De legalább nem nézett vissza.
Most tehát, reggel van. Új nap, új remény. Talán az utolsó, estére megint esőt jósolnak. Használjuk ki hát okosan ezt a lehetőséget! De a tervembe egy kis hiba csúszott, mert nem tudtam idejében kiérni. Családi ügyben késtem, mert ugye első a család. Azt szoktam néha mondani(persze csak magamban), hogy: mindennél jobban szeretek vadászni. De akkor eszembe jut, … az evés. Meg a fiaim, meg a feleségem ( és a főztje). Tehát, vegyük át még egyszer : első a család, aztán az evés, aztán a vadászat. Vagy néha összekeverem a sorrendet. Öregszem . (... a nőkről meg is feledkeztem ... meg a kártyáról … )
…..............
Gurul a poros, koszos( egyesek szerint büdös) ütött-kopott öreg kombim, hamarosan kiérünk az erdőből. Baloldalt az első dűlőn le is fordulok az aszfaltról, s gondolatban megtorpanok egy pillanatra: nem kéne előszedni a puskát, esetleg cső alá tölteni? Aztán meggondolom magam. Tervteljesítés ide vagy oda, én nem így vadászom. Abban nincs semmi maradandó élmény, hogy meglátok egy bakot, jó esetben kiszállok és oldalbalövöm. Neem, nem-nem, ez nem az én stílusom. (Hát akkor mi, te … okoska?) Szóval úgy képzelem
el, hogy ha meglátok egy lőhető bakot, akkor tovább gurulok a következő takarásig és szépen gyalogosan visszacserkelek ( Na, így már más).
Gurul a kocsi, lassan, csak egyes-kettesben, a földút hepehupás, kanyargós. Meg féloldalas. Néha az utat nézem, néha meg a baloldali földeket, amik az erdőig nyúlnak. Legyünk őszinték, inkább a földeket nézem, sajnálom is szegény öszvéremet. Alíg megyek vagy háromszáz métert, s elérem a kis baloldali völgyben levő akácost. Vagyis csak a vízmosást ami oda lehúzódik. A vízmosás, úgy száz méternyi kanyargós ív után a földutamal párhuzamosan bokros sávban, majd a valódi, mintegy félhektárnyi akácosban folytatódik. Itt szokott tanyázni a fehér őz. De ő suta, úgyhogy most nem érdekel. Sokkal inkább odakapom a fejem mikor az akácoson túl, a kis völgyön is túl, ott ahol a fekete kurtafakú malac is néha túr, szóval : ott egy csapat őz!
A belső tengeritarlón, a dombon legelnek, szemeznek, tallóznak. (Na, most jött el a te időd!) Már lassítok is, már állok is félre a külső tarlóra, mikor keresztben átfut előttem a fehér őz! Ennek is most kell itt az erdő felé futkorásznia?! De szerencsére jobbra kanyarodik és riasztás nélkűl eltűnik egy szedetlen tengeriben. Csak nyugi, most meg kell tervezni jól mindent. Ott van az a sok őz, köztetek a kis bokros-vízmosás, meg az akácos, takarásban vagy. Csak nyugalom. Lássuk honnan fúj a szél? - Jobbról, az erdővel párhuzamosan. Akkor el kell menjek balra, a bokrok takarásában, egészen odáig ahol a vízmosás belép a völgyecskébe, ott majd átnézek a bokrok felett, vagy egy nyiladékon, hogy lássam milyenek is ezek az őzek? Egy baknak csak kell lennie köztük!
Lassan, halkan osonok, a fejemet lehúzva, a bokorsor takarásában. A keskeny akácoson is átmehettem volna, egyenesen le a völgybe, de melléérve hallottam az őzeket a túloldalról, amint a tengerileveleket zörgették . Ha én hallom őket, akkor nincs esélyem megközelíteni a túlsó erdőszélt. Tovább hát balra, a vízmosásig! Nyújtogatom a nyakam, de a bokrok felett nem látszik csak a baloldali csapat – négy tarvad – akik a nagyerdő szélén szemelgetnek, tőllem mintegy kétszáz méterre. Lecsúszok hát a bokrok közt az árokba, s kinézek egy galagonya és egy késeimeggy közűl: egy-kettő-három- … ott egy bak! Nézem a keresőben: félagancsú! Hú de jó lesz, egy jó kis fiatal selejtbak! Ezt meg kell lőni! Csakhogy ezek vannak itt vagy tizen, az húsz szem és húsz fül. Az sok. Nagyon óvatosnak kell lenni. Ne rontsuk el most a végén. A bal kezemben a puska, a jobban a lőbot, gugolva sompolygok tovább jobbra – széllel szemben, a vízmosásban lefelé. Az őzek felől gazos part takar, néhol bokrokkal, néhol csak letaposott gyeppel a tetején. Már mászok mint egy macska. Ragadozó vagyok. Elszánt, határozott, céltudatos. Kinézek az árok pereme felett : a bak még messzinek tűnik, de nyugodt. Oldalát mutatja, legel. Két suta figyel felém, mozdulatom megfagy, aztán pár pillanat és leteszik a fejüket. Én is visszahajolok és tovább kúszok, csúszok a tízméterre levő varádicsos részig. A mögött szándékozom majd a lőbotot felállítani. Aztán mégis tovább kúszok a varádicson túli bokorig. Annak a tövében , a gazos part egy résén kinézek: ott vannak, nem neszeltek meg. Ott a bak is. Olyan furcsa a színe, az oldala még vöröslik, a nyaka szürke és vékony. Hm … ? De félagancsú. Meglövöm.
A lőbotról már letettem. Az árokban fekszik. Eszembe jut egy tévéműsor ( természetesen a vadászcsatornáról): a kolléga hasrafeküdt a nyílt mezőn, a távcsövét a földre állította és arra támasztotta a puskát. És meglőtte a bakot, majd kétszázötven méterről. Ha ő meg tudta csinálni, akkor én is. És az én bakom nincs is olyan messze, nincs több mint százhúszra. Nekihasalok a partnak, felállítom a távcsövet, lencsevédők rajta, puska a tetején. Helyezkedem, fészkelődöm. A könyököm stabíl, puska vállban fekszik, rückstekker előre, balszem behunyva. Szálkereszt lap mögé , levegő ki … Bumm!
Az őzek szétrebbentek, mint verébraj ha karvaly csap közéjük. De az egyik ottmaradt. Csak összeesett és meg se mozdúlt többet, mintha villám csapta volna agyon. Vagy kalapács. Vajon nem egy sutát lőttem meg? Kigombolkózva lihegek fel a dombra, újratöltött puskával, pedig tudom, hogy nincs rá semmi szükség. Itt fekszik előttem. Érdekes egy bak ez. Nem is fiatal. Nagyon is öreg. Szürke a feje, széles az orra, visszarakott - rövídűlő ágú - gyöngyös - vastag rózsájú az agancsa. A jobb. Mert a bal az hiányzik, tőből. A helyén varasodás. Hát persze (csapok a homlokomra), - hiszen már levetette! Ez az az öreg bak amit már kétszer láttam az idén, ugyanitt, ebben a völgyben. Hát megint tévedtem, de megint jófelé.
Nyugodj békében öreg bak, szép életed, szép családod , s gyors , tiszta halálod volt. Sutáid, nemzett gidáid megsiratnak majd. Talán még én is , egy kicsit, gondolatban.
üdvözlettel az Egyszeri kolléga
|
