Oldalak: 1 ... 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 [57] 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69   Le
  Nyomtatás  
Szerző Téma: Így írunk mi...  (Megtekintve 161293 alkalommal)
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #840 Dátum: 2018. Január 06. - 18:49:37 »

Köszönöm kollégák, nem volt briliáns de ez van, egyszer jó, máskor kevésbé sikerül az írás. Majd hozok még, ha lesz jobb. Üdvözlettel az Egyszeri
Naplózva
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #841 Dátum: 2018. Január 21. - 15:57:03 »

Idényszerű iromány (olvasmány - nézőpont kérdése) :

                                                             Harcosok

            Bandi halkan ment a vérnyomon.  Az utolsó standdal szemben - a csapa elején - még nagyobb fröccsenések voltak, aztán húsz-harminc méterrel arrébb már csak kissebb cseppek, egyre ritkábban. Laci előtte járt, már elment pár perce, de azért ő is csak ment, mert: “soh’se lehet tudni?”. A rádión szólt Leventének is, hogy jöjjön a kutyással, biztos kelleni fog. A kutya megérzi azt is amit a szem nem lát. Százszor többet ér egy kutyaorr, mint egy emberi szempár. Mikor mellé értek – kollégája és a kutyás - előre engedte őket  s balra került, a nagyerdő felé, hátha arra ugrik ki a sebzett. Közben a nyom kettévált -ezt a rádióban mondta Levi - s kiderűlt, hogy két sebzett van, két süldő a tizes kondából, amire a sarokstandon álló vendég rálőtt. Hallotta amint kollégái tovább mennek a sűrű cserfás-kökényes bozótosban: a kutyás követte a völgy felé tartó nyomot, amerre Laci ment, Levente pedig a jobb oldali csapán nyomozott, a teraszok irányába. Rettenetes egy katlan volt az egész: a völgy felől sűrű  tüskés bozót, helyenként látszólagos tisztásokkal amiket a bokrok helyett benőtt az embermagasságú szeder. A teraszokon a régi gyümölcsös romjai kínlódtak : néhol még teljesen ép, de godozatlan almafák, szilvafák, vagy megcsonkított sorstársaik hordozták az elmúlt évtizedek terhét. De összességében itt is a szeder volt az úr, mely átszőtt minden járható tisztást, a gyümölcsfák helyét elfoglaló udvarnyi kökénybokrokat, a vadvizes-sásos oldal füzeseit. Néhány keményfejűbb falusi földesgazda megpróbálta kitakarítani a dombéltől a völgyig ereszkedő, a volt TSz-es teraszokra merőleges, még régebbi családi parcellácskáját, a néhai szőlőföld-örökségét, de legtöbbször csak akácot ültetett a valamelyest kitakarított , felületesen megmunkált agyagos talajba, azt sem sok haszonnal. Az akác nem szereti az agyagot, de a disznók igen.
         A kutyák hangja már felcsapott egy pár perce, megtalálták az egyiket. A vadőr tovább futott alól a cseresben, a csaholás irányába. Már közelről hallotta a kutyákat , mozgást észlelt jobbról, a bozótos katlan felől  - ott kell legyenek az erdőszéli szedervár túloldalán. Felkiáltott, hogy Laci tudja – ő is itt van, ne veszélyeztessék egymást. A kutyák a bokor alatt morogtak, neki-neki ugrottak a bent forgó dühős fekete ellenségnek, majd visszamenekűltek gazdájukhoz . Amelyiknek már volt dolga disznóval ilyen közelről, az tudta, hogy a szedresben nincs esélye, még ha csak egy süldő is az ellenfél. Hirtelen megindúlt az egész bokor – s mint a villám – vágódott ki a nagyerdő felé a disznó.
-   Laciií ! – kiáltott Bandi, de a disznó olyan gyors volt, hogy sem ő, sem kollégája tudott rálőni, s  látszólag egészségesen  továbbrohant a cseres alatti bokork közt, nyomában a kutyákkal. - Elment a völgy felé, olyan hatvankilósforma süldő!
-   Láttuk mi is a bokorban, de a kutyák miatt nem lehetet lőni, aztán meg már el is tűnt – jött a válasz a szeder túloldaláról.
-   Megyek a hang után – szólt vissza Bandi – ti meg menjetek a vérnyomon, valamelyikünk csak utóléri!         
Futott a völgy felé, kerűlgette a vastag fákat, a galagonya- és sombokrokat. A disznó - nyomában az üldöző falkával - a fenyves felé tartott. A parcella szélén Bandi megállt, hogy betájolja a hangot – kicsit balra, a völgyön túl, de még messze , sietnem kell! Lihegve fújt egyet , aztán nekilódúlt a kidőlt, korhadó fákkal telihajigált fenyvesnek. Az avar fel volt ázva, nem keltett nagy zajt a lábdobogása, inkább csak a gallyak súrlódásának nesze lehetett árulója, de tudta, hogy amíg megint közel nem ér hozzájuk, addig a disznó nem fog elriadni, a kutyák lefoglalják. Lehet, hogy le is folytják mire odaérek ... Volt már, hogy elbántak egy ekkorával.  Keresztűl ugrott egy ágcsonkos fenyőtörzset, balról kerűlt egy mogyoróbokrot, futott tovább. Kezét , arcát - tüskék marták, a kalapját is leverte egy gally, fékezett-visszahajolt, felvette s futott tovább  puskáját -  mint egy lándzsát – a jobb kezében hordva. Néha megállt hallgatózni, majd gyors ugrásokkal továbbindúlt - bokrok ágai s a ferdén fennakadt , foszló vöröses kérgű gyantás törzsek közt bújkálva.
-   Mennyire vagy még a kutyáktól ? – hívta a rádión Laci.
-   Nincs több mint száz méter, ott foghatják a domboldalban, a másik standsor előtti cseresben – lihegte vissza Bandi, most már halkan. Lassított tempóján, csendben akarta megközelíteni a disznót. Még ha fogják is a kutyák, elrugaszkodhat tőllük jöttére, s nem volt kedve még egy parcellát keresztűlfutni.
Már kiért a fenyves szélére, előtte, mintegy húsz méterre gomolygott a fekete testek örvénye. A két nagy kopó a disznó füleit próbálta letépni, a pofáját vagy  a nyakát harapni, a jagdok meg hátúlról tépték, marták, az inát csípték. Bandi közelebb rohant néhány hosszú ugrással, s archoz rántotta a tizenkettes duplát. Csak egy brenekkém van, okosan kell lőjjek . A bal csőben ötös sörét, az is megteszi, csak a kutyák ... A kutyák nem engedték, rácsimpaszkodtak, lehúzták, forgatták a disznót. Bandi felemelt puskával figyelte az egész forgó, csaholó, morgó tömeget, várt a pillanatra. Alíg volt tőllük öt lépésre. A süldő hirtelen összeszedte minden erejét, s kitépte magát a kutyák fogai közűl . Bumm !!! – csattant a puska, s az utolsó ugrás lendülete a levegőben megtört, ahogy a vadat földhözvágta a nehéz ólomdarab.
-   Főnök, jelentem , megvan az egyik sebzett … - zihálta a rádióba a vadőr.
-   Milyen disznó, hol volt meglőve ?
-   Egy kis süldő, olyan negyvenöt – ötven kilós lehet, a két első lába volt átlőve, csontot nem ért a vendég golyója, most meg blatton lőttem ... Itt vagyok a gödör léniáján, a fenyvesi standok előtt, a cseresben.
-   Jó, küldök két hajtót hogy felhúzzák.
-   Rendben , főnök, itt várok az úton.
A kutyák lassan abbahagyták ernyedt ellenfelük rángatását, s a közeledő gazdájuk hívására gyorsan eltűntek a fenyvesben. Bandi letérdelt, bal kezével tétován végigsimított a nedvesen csillogó sörtéken. Jól harcoltál kispajtás, de most már vége. Nem lett belőlled nagy kan, most így alakúlt. De a testvéreid megúszták , velük talán még találkozunk. Neked meg jó utat odaát ... – s a disznócska szájába tette a cserlombból tört utolsó falatot.
                                                                    ***
         Hátulról ferdén vágott a hó, a kalap alá is befújta a szél, a nyirkos lé hidegen csorgott a waxos kabát felhajtott gallérja alá, megnedvesítve pulóverét, ingnyakát. Összehúzta magát, s hóna alá szorította az öreg ZKK-t. A céltávcső szemlencséjét időnként meg kellett törűlgetni, hiába próbálta elárnyékolni a szelet, a gyorsan olvadó hópelyhek mindenhova eljutottak. Helyben topogott, csizmái alatt már pocsolyaként gyűlt össze a ragadós sárgásbarna agyag . Kevés az egy-pár zokni, meg a bekecsem is hiányzik. De az a jó, hogy itt vagyok.
           Bandinak reggel még más volt előírva a mai napra. A hétvégére befutott egy olasz csoport, őket kellett vadásztatni. Pénteken még csak-csak elvolt valahogy, elkísérgette a kényelmesen fácánozó öregurakat, de óránként érdeklődött telefonon a kollégáinál, hogy: “mi az állás?” – az erdészek disznót hajtottak, egy másik nagyobblétszámú külföldi csoport számára. Levi válaszolt hívására: “ A disznók kitörtek oldalra, de egy kan kiment a standra, azt megsebezték, de csak elment. Egy kutyát kinyírt .” – Biztos a Dudás esett el, a legvakmerőbb. Mondta a tegnap a kutyás, hogy az az erdőn fogja  a halálát lelni. A fenébe, hogy én nem lehetek ott !  A nap végére a majd-negyven, standon leadott lövésből - négy disznó esett, meg négyet sebeztek. Pocsék eredmény. A sebzetteket hiába keresték a kutyákkal is , eltűntek a Nagyerdőben, vagy ki is mentek belőlle .   Szombat reggel aztán, mikor látta, hogy milyen szépen elkezdett havazni - meg még a szél is fújt – kezdett éledni benne a titkos remény. Hátha nem lesz kedvük kimenni ezeknek a vén makarónifalóknak ilyen időben? Hátha mégis eljutok a hajtásra, végül is olyan ritkán van nálunk az egyesületnél ilyesmi … Ember tervez … s a Szerencse végez – az olaszok tétováztak, majd elmentek, s Bandi az utolsó pillanattban bejelentette a főnöknek, hogy neki végül is  ma standban kéne állnia  - “Akkor menj “. Csak ennyi kellett ! Már rohant is haza, kapta a golyóst , a töltényeket, s irány a találkapont! Csak átöltözni felejtett el.
            A hajtás már negyed órája elindúlt, de a hosszú , kanyargós, többfelé ágazó völgy miatt  a hangok még sokáig el sem értek hozzá. Egy domboldalban állt, alatta egy szélesedő búzavetés háromszöge húzódott az itt csak húszméterre levő akácosig, s le jobbra egészen a százméterre levő bokros völgyig, ahol a vetés is mélyebben beékelődött a szemközti bozótosba. Balra, vagy nyolcvan-száz méterre, a szomszédját csak deréktól felfelé látta, a többit eltakarta a domb csúcsa. Jobb oldali szomszédja – vagy kétszáz méterre, egy másik vetéssel fedett dombon, egy másik bozótsor szélén állt - csak a sapkájának sárgája sejlett át néha a sűrű havazásban. “Ez a te placcod “  - emlékezett vissza a felvezető vadőrkolléga mondatára. Az előtte mélyülő kis katlan zöld vetésű látható része – ami a bozótos akácoson kívűl esett – az volt az ő területe, ahova biztonsággal lőhetett. Meg persze hátrafelé, a hullámos , hajlatos domb horizontja alá, ha lesz lehetőség. Bandi morfondírozott magában - Kint állok a placcon, sárga mellényben, csuda lesz ha valami is idejön. De ha már ide állítottak, akkor el nem mozdulok, tudja jól a kolléga, hogy miért így állított. Talán mert így egyenes a vadászvonal, s láthatom a szomszédomat. Jól van ez így.
         A hó kezdett havasesőbe váltani. A szél is jobban csapkodta hátúlról, a felhajtott gallér sem segített sokat. A hajtás hangjai már elértek hozzá, hallani lehetett a kutyák csaholását, s gazdáik biztató kurjongatásait. Valahol a katlan legsűrűbb bozótos alján forgatják a disznókat. Nemigen jönnek ide. A szelem is rossz. Nem baj, vadászom, az a fő. Azért még jöhet egy bánatos róka is a völgy-aljon ... Megint csak visszaidézte kollégája szavait: “ Rókát lehet. Disznóból, meg nagy kant nem, se kocát, inkább süldőt. “  - Na, még jöhet bármi. Akár disznó is. Mondjuk egy magányos kan. Csak vajon mennyitől számítjuk itt a kant nagynak? … azt felejtettem el megkérdezni …
        Az öreg cseres felől, a szemközti domboldal tetejéről – onnan ahol a sörétesekkel telipakolt erdei út kanyargott az akácos oldal és a nagyerdő közt – lövések hallatszottak. Bumm-bumm – egy sörétes duplája, majd háromszor egymás után, nagyobb dörej is. Egy konda lehetett, ott a sarkon törtek ki az utolsó puska meg a szomszédja közt ... Nekik legalább szerencséjük van. Láttak disznót. Fél perc múlva jobbfelől a völgyben mozgást észlel – egy termetes fekete kan galoppozik a bozótos vízér errülső oldalán. A puskát reflexszerűen archoz rántja, a céltávcsövet ráteszi az elejére, kíséri ... de nem lő. Nagy , túl nagy ... A disznó másodpercek alatt eltűnik hátrafelé a dombhajlat mögött. Szemével kíséri, talán még elérné, ha futna utánna, de nem mozdúl. Az agyagos föld mintha fogva tartaná lábait. Nagy volt. Aztán , mikor látja, hogy újra feltűnik a fekete kan hosszú sörtéjű marja a horizont tetején  - int a dombtetőn túli szomszédjának aki észrevette forgolódását, topogását. Most már Bandi nem látja a disznót – de a megpördűlt szomszéd igen – Bumm! Bu-umm !! – viszhangozza a cseres. Talán mégsem volt olyan nagy … lőhettem volna … Na, mindegy, legyen másnak is szerencséje ... Még nem tudja, hogy haragudjon-e magára, vagy törődjön bele, hogy eleresztette a kant. Volt vagy száznegyven-százötven kilós. Nagy volt . Jól van ez így.
                A völgy túloldaláról újabb lövések hangzanak. De bent a katlan közepén is folyik a harc - messzire cseng a kutyák csaholása, néha fájdalmas vonyítása. Ott megint lehet valami. Valami ami nem akar kijönni. Talán egy sebzett gurult vissza odáig, s bevette magát egy szedervárba? … Vagy egy másik kan ? …Hm, ki tudja? A csaholás percekig egyhelyből szól, majd a vékony hanghoz egy öblösebb is csatlakozik. Most érkezett meg az egyik kopó … most a másik, …s még egy jagd, …vagy a foxi ? Az állandó csatazaj  néha magasabb hangokba csap, mikor a sarokba szorított sertevad ellentámadásba lendűl. Csak nehogy megint megvágjon egyet, kár a kutyákért … A kutyás barátjára gondolt, aki már négy jó kutyáját is elveszítette egy éven belűl. Valaki meEgyet egy kan vágott szügyön, hármat meg meglőttek az idióta kocapuskások … Valaki menjen már és lőjje meg azt a disznót! … Hátha mindjárt odaér a hajtás , az egyik kutyásnál van puska… meg a hajtásvezetőnél is … A kutyák hangja már nem helyből hangzik – kimozdíthatták a vadat rejtekéből. Bandi balra néz – szomszédja melszobra izgatottan figyeli az előtte sűrüsödő bozótos szakadást, néha már a puskáját is emeli … De aztán … másodpercek alatt elérnek hozzá a völgyben a kutyák, s balfelől – szomszédja s közte - kivágódik a vetésre egy közepes , fiatalnak tűnő kan s már a Bandi háta mögé is kanyarodik . Pördültében a vadász puskája is arcához repűl , a célkereszt a nyaktövön egy pillanatra – Bumm ! – de a halálra sebzett vad robog tovább ... Bandi még egyszer húzza a ravaszt, de egy pillanat múlva kapcsol hogy nem a sörétes van a kezében – ismétel : az üres töltényhüvely messzire repűl, az új töltény már a helyére csúszott , rövíd célzás a vállból kalimpáló melső lábbal tovarohanó vadra – Bummm!!! A disznó még csúszik lefelé pár méteret a havas domboldalon, aztán elfekszik ... de nem dől el ! A kutyák már rajta is vannak :  előlről ugatják, a bozontos kopók nekiugranak, a jagdok a farát tépik, a hátát marják, a kis fehér foxi körberohangálja az egész kavarodást. Bandi most már automatikusan ismétel és céloz –   de a disznó túl messze van … lehet vagy hetven méterre, … a kutyák ! Állandóan takarják ! Lerohan a dombon , pár méterre megtorpan a tehetetlenül hörgő, fejét feltaró vad mellett, látja véres agyarait, célozza fejét … de most sem tud lőni ! A kutyák folyton irányban vannak. A vadász megkerüli a küzdők sáros-véres forgatagát, már csak egy méterre áll a fekvő kantól, s szinte csővégről teszi az utolsó lövést, egy tiszta pillanatban. Megvan .
               A győztesek még tépik egy pár percig a legyőzöttet, míg gazdájuk messzehangzó hívószavára egyenként visszaoldalognak a völgybe. A vadász csak most tudja megnézni zsákmányát. Az első lövés a bal felkart törte, de a lövedék halálos utat talált a tüdőhöz, szívhez is . A második lövés hátracsúszott, de megállította a halálvágtát , ... s aztán a kegyelemlövés. Nézi a végső harctól sáros, sebektől vérző , oldalán fekvő szép hosszú disznót, aztán az utolsónak ottmaradt nagy fekete kopót, s elégtétel tölti el. Megfizettünk a Dudásért ...  Szép kan, ugye Brúnó ? … Nem nagy, de szép.  Kissebb mint az első volt. Lehet vagy százhúsz kiló, ... talán több. De ezt már csak nem eresztettem el. Ez a harcos már az enyém. - aztán megsimogatja a kopó szálkás szőrű busa fejét – Jó harc volt, Brúnó, ti győztétek le.  Én csak segítettem ...

                             Egyszeri vadász
Naplózva
Plank Csaba
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1341



« Új üzenet #842 Dátum: 2018. Január 21. - 18:49:54 »


 Gratulálok az íráshoz Egyszeri Kolléga és az "írói vénádhoz"!  Emelem  Igen Élmény volt olvasni!  Igen Ne fojtsd magadba a többit! Várjuk!  S.Peti  Emelem Wave
Naplózva

"Az legyen a vadász nemes törekvése,hogy a vadat óvja,kímélje és védje,vadásszon ahogy a törvény és szokás kívánja,s teremtményeiben a teremtőt áldja"
Tomek
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1497



« Új üzenet #843 Dátum: 2018. Január 22. - 12:23:31 »

Köszönjük!  Emelem
Naplózva

"... nem is a lövés a vadászat. A puska elsütése csak kicsengése, emberállati kiélése a vadászatnak.
Mert a vadászat - áhítat." (Gr. Sz.Zs.)
jatti
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 141


« Új üzenet #844 Dátum: 2018. Január 22. - 20:57:46 »

 Egyszeri vadász!  Emelem Ez megint nagyon tetszett,köszönjük!
Naplózva
Stefi
Vendég
« Új üzenet #845 Dátum: 2018. Január 23. - 10:20:15 »



 Igen Emelem  Kösz !
Naplózva
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 14839



« Új üzenet #846 Dátum: 2018. Január 23. - 14:49:01 »

Jóóóóóó!  Köszönöm! Igen Taps Emelem
Naplózva

A Vadászat olyan mint a NŐ!  Minél több időt töltesz vele, annál jobban rájössz, hogy nem tudsz róla semmit!
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #847 Dátum: 2018. Január 23. - 16:38:14 »

Én is köszönöm mindenkinek , barátaim. Üdvözlettel az Egyszeri kolléga
Naplózva
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #848 Dátum: 2018. Február 15. - 19:34:59 »

Már megint közlési ingerem van, bocsi. Most nem egy "brilliáns" értékű irodalmi művet teszek közzé, csak egy régebbi írásomat, de a téma, sajnos időszerű:

                                                      Min múlik a biztonság ?

               Elmondanék néhány történetet, lehetséges és sajnos megtörtént vadászbalesetekről, hátha valaki okul belőle.
                                                                                  * * *
             A közelmúltban az a “megtiszteltetés” ért, hogy külföldi vadászvendégeket kísérhettem apróvadra, mégpedig olaszokat. Két napra jött egy régóta idejáró hattagú csoport. Eddig még nem volt hozzájuk szerencsém, hiszen új vagyok a cégnél. Az egyik erdészkollégám szintén meg lett bízva a csoport kíséretével, mert eredetileg az volt a terv, hogy kettéválnak. Kollégám kísérte volna azt a négy vendéget akik a Sz.-i szőllőhegyet járják körül, nyúlra és fácánra, én pedig a megmaradt két időssebb vadászt vittem a szomszédos völgybe , elsősorban nyúlra vadászva. Előzőleg próbáltam magam szellemileg felkészíteni a csoport érkezésére, mivelhogy olaszok. Sokmindent hallani ezen nép vadászairól, de feltettem magamban, hogy nem indulok el előítéletekkel. Lássuk, hogy kivel van dolgunk, majd aztán bocsájtkozunk vélemény-nyilvánításba.
           A kommunikáció sajátos volt, mivel a vendégek nem voltak hajlandóak egyéb nyelven értekezni , mint a sajátjuk, így kénytelen voltam összeszedni a kétes értékű kevéske olasztudásomat. A nyáron már volt itt két időssebb vadász azoktól tanúltam pár létfontosságú szót, mondatot, most próbáltam emlékezetemből kibányászni őket. Az öregekkel nem volt semmi baj, fürjészni jöttek, az augusztusi kánikulában. Talán csak az olasz temperamnetumnak köszönhető, hogy egyikük, aki mellesleg nyolcvan éves múlt , a saját kutyáját fenyítette meg aprósöréttel úgy száz méterről, miután a szeleburdi vizsla nem reagált a többszörös behívásra. A kutyának nem lett semmi baja, drótszőrű volt, de azért mégis csak finomabb és hatásosabb módszer lett volna , mondjuk - egy elektromos nyakörv használata.
            Visszatérve a mostani csoportra - első reggel , tökéletes látási körülmények közt, verőfényes indián nyári, november eleji idő - elindultunk kollégámmal, ki-ki a maga embereivel. Nekem jutott Silvano és Domenico, két hatvanon túli, kiegyensúlyozottnak látszó, szolíd úriember. Feladatom az lett volna, hogy olyan helyre vigyem őket ahol nyulat lőhetnek. Gondolatban hátratoltam a sárga sapkát és vakargattam a fejem búbját : hogy a fenébe fogunk nyulat lőni két puskával nyílt mezőn, két idióta kutyával?   … Mert ez volt a dolog buktatója: a két speciális nyúlászó kutya. Úgy tessék elképzelni őket mint két elkorcsosúlt, alacsony növésű, csúnya drótszőrű magyar vizslát, csak az egyik túl sovány a másik túl kövér volt és sajnos mind a ketten folyamatosan nyüszítettek ha szagot fogtak. Rohantak leszegett orral a már rég messze járó nyúl nyomán, észre sem vették mikor ugrott fel , vagy ha igen, akkor meg kihajtották a világból. Azért a mi egészséges jó kondiban lévő falusi nyulaink megfutottak párszáz métert, aztán megálltak és visszanéztek elcsodálkozva – még ők sem láttak ilyen hülye kutyákat. Lehet, hogy az én vadászebekről szóló ismereteim nem elég széleskörűek, de arra az első öt percben rájöttem, hogy így nem lessz nagy eredmény. Egyetlen nyulat sikerűlt lőniük, ami tőllem ugrott lábtól, mikor a kutyák a közelben sem voltak. Szerencsére a gazdájuk is belátta, úgy egy órányi “vadászat” után, hogy ez így nem vezet célra és megkötözte a kutyákat. Aztán mikor csatlakoztunk a szőllőhegyen kószáló négytagú csapathoz, akkor megint szabadon lett eresztve a két mihaszna „speciális” kutya, persze megint mindent elrontva. Mondtam az egyik vadásznak, amelyik közelebb járt hozzám, hogy szóljon az ebek gazdáinak, kösse meg őket, erre ő azt mondta, hogy szóljak én. Hát igaz ami igaz , végül is én vagyok a vadőr. Na de hagytam a fenébe, majd rájön megint magától.
          Mikor a hegyen találkoztunk, akkor néztem meg, hogyan vadásznak ezek a vendégek. Valójában semmilyen rendszert nem fedeztem fel a mozgásukban : ment mindegyik amerre kedve tartotta. Volt amelyiknek egy vizslája volt, olyan is volt amelyiknek öt, meg olyan is amelyiknek egy sem. De azt nem láttam, hogy a kutya nélküliek leálltak volna egy-egy lábonálló tengeri-kóróföld  vagy bozótos végén, hogy majd a kutyás rájuk hajtja a lapuló vadat. Olyan rendszertelennek tűnt az egész, mintha egy elfuserált mediterrán hadmozdulatot néznék. Hol van már a római birodalom magasfokú katonai szervezettsége? Ezek a cacciatore-k cseppet sem idézik a centúriók fegyelmezettségét, a légiók összehangolt taktikáját. Sic transit gloria mundi ...
          Na de sebaj, ahogy A. kollégám mondja - ne törődj vele , menjenek ahogy akarnak, mi csak menjünk utánuk, tudják a járást – így hát hagytam én is, hadd menjenek ahogy jónak látják. Azért titokban alíg vártam a pillanatot, hogy valamit kérdezzenek, akkor aztán tettem pár javaslatot, megpróbáltam elmagyarázni, hogy errefelé hogyan szoktunk vadászni. Végül is minden rendben ment, láttak is, lőttek is, el is fáradtak, igaz meleg is volt aznap.

         Másnap már minden megváltozott. Olyan ködös, novemberi, igazi libázó időre ébredt a táj, hogy alíg lehetett ötven méterre ellátni. Most éreztem csak indokoltnak a jólláthatósági-ruhát amit hordtam, nem csak sárga sapka, de narancs vállú nyúlzsebes mellény is volt rajtam. El is neveztem magamat Don Papagallo-nak, persze nem mondtam senkinek. A hajtókra is adtam golyóálló kukásmellényt, csak A. kollégám nem akart felvenni ilyesmit. Na ő tudja, én szóltam.
          Elindultunk a “nagyfeneköd”-ben , az erdő alatt a Nagyréten. Néha láttuk egymást, de többnyire nem. Hanem az olaszok sem tettek sokat a láthatóságukért, az egyetlen aki tegnap még felvett egy sárga mellényt, ma a térdét fájlalta és a kocsinál maradt, a többiek vagy zöldben, vagy tereptarkában jöttek, csak a csoportvezetőnek volt egy fehér sapkája. Úgy déligforma alíg esett lövés, igaz nem is nagyon volt mire, alíg láttunk vadat. A terep sem volt az igazi – mi a fenét kerestek volna a kakasok egy sima kaszálón – na de hogy a nádasokban sem voltak , az már engem is meglepett. Aztán ritkúlt a köd, már el lehetett látni száz méterre,majd kétszázra, ötszázra, végűl a Nap is kisütött.
            Megtaláltuk a vadat is, a tengeritáblákba, levágot, derékig érő napraforgókba húzódtak. Lőttek is rá, esett is, nyúl is - fácán is. Hanem az egyik tarlón majdnem megtörtént a baj.
        Épp egy kökény-gyepü résein vergődtünk át, a túlsó szélén falsorakozva, hogy tovább hajtsuk az előttünk levő rövíd tarlót a leállók irányába. Mert a tegnapi „szisztémá”-val ellentétben , most már voltak leállók is : a kutyátlanokat előreküldték, s a két kutyás, a két kísérő erdész meg a két vadcipelő-hajtó terelte rájuk a vadat. Épp így kellett volna a tegnap is. Elindultunk a gyepütől, alíg mentünk harminc métert mikor köztünk és a százméterre levő leálló Domenico közt felugrik egy nyúl, hozzá közelebb, irány mifelénk. Az öreg vadász meg szépen rádupláz, a hajtósor irányába, szerencsére úgy lőve hogy az egymástól huszonöt-harminc méterre vonulók közé egy résbe lőtte a nyulat. Erre már én is elővettem a cziframagyar temperamentumomat és vendég ide - öregvadász oda, rákiabáltam, hogy ne lőjjön mifelénk. Legnagyobb megdöbbenésemre olasz  szomszédaim megnyugtattak, hogy nem volt veszély ...
               Most már komolyan kezdtem magamban imádkozni, a magam ateista-keresztény módján, hogy csak ezt a napot ússzuk meg, csak ma ne lőjjenek meg senkit ezek a cacciatore-k. Hiszen mindenért én felelek, én vagyok a megbízott kísérő, akár minket, akár egymást lövik is meg. Túl sok rossz hírt hallani az olasz vadászokról, most már kezdtem komolyan venni. Ráadásúl pont az az öreg , tapasztaltnak és nyugodtnak tűnő vadász lőtt közénk aki tegnap mesélte, hogy a francia vadászok némely szokása mennyire etikátlan. Hát ez szép , igazán szép ...
               Mentünk tovább, lehet, hogy csak nekem tűnt fel a hiba. De azért értették a jelzésemet, mert egy másik, a vadászok közt felugró nyúlra már máshogy reagáltak – akire ráfutott nem lőtt rá, mert szemben állt egy kollégája, hanem félre-ijjesztette, aztán egy másik vadász tudott rálőni semleges irányba. Kezdett szimpatikus lenni nekem az a Marco aki megijjesztette a nyulat - hát mégiscsak szorult beléjük egy kis biztonságos fegyverkezelés, reméltem akkor. Aztán egy dombon felfelé menet, mikor egy keskeny tengeriben haladt Marco a kutyáival, jobbra tőlle én, előttem harminc méterre egy másik hajtó, felugrott egy nyúl a tengeriből, pont köztem és a hajtó közt menekülve. Hirtelen a fülem mellett pár méterre, a hátamtól hallom a lövést, a nyulat elkaszálja a sörétraj. Kétségtelenűl jól lő ez a Marco gyerek, de nekem még most is cseng a fülem néha. Természetesen hiába mondtam, hogy ilyet azért nem kéne csinálni, széles mosollyal válaszolt, hogy “nem volt veszély” … Úgy látszik náluk ez a szokásos magyarázat.              Na, mindegy ezt megúsztuk. Ezúttal azt hiszem én voltam a hibás, mert nem tartattam be a vonalat és hagytam a hajtót előremenni. Most már fokozottabb figyelemmel irányítottam a hajtókat, mondtam nekik, hogy csak a vadászokkal egyvonalban, se előrébb se hátrébb ne haladjanak.
           Aztán egy pihenő után , amikor az utolsó pásztára indultunk, láttam csak, hogy a csoportvezető, az egyetlen akinek nem félautomatája, hanem egy szép Beretta bockpuskája volt – betölt és előrenyomja a biztosítót, tűzkész állapotban vetve hátra a vállán a puskacsövet. Ezután már mögötte sem mertem járni, persze addig is kerültem a csővel való szemezést. Ez sokmindent elmond a vendégek fegyverkezeléséről, csak a biztonságot nem. Mifelénk az a szokás, hogy csak abban a pillanatban nyomjuk tűzkész állapotba a biztosítót, amikor a vadra emeljük a fegyvert. Nem tudom, őket hogyan tanították, de megfogadtam, hogy ha jönnek jövőre is és még én is itt leszek, akkor személyesen tartok majd nekik biztonsági kiképzést, még ha szegényes is az olasz tudásom. Majd demonstrálom üres puskával.
          Azért nem minden olasz vadász bánik felelőtlenűl a fegyverével, szerencsére. Volt másik csoporttal is dolgom, ahol majdnem minden rendben ment, csak néha felejtették el kiüríteni a félautomatát, vagy legalább egy keresztbetett tölténnyel jelezni, hogy biztonságos. De az előzetes kiképzés sosem árt, akármilyen „vecchio” is a cacciatore.
                                                                                 ***
                Mikor rámbízzák a szervezést, az eligazítás végén a szokásos "sz.rt a tarisznyába!”- kívánság után még hozzáteszem, hogy az a legfontosabb, hogy mindannyian épségben hazatérjünk. Elég egy másodpercnyi hiba és derékba törhet egy vadászkarrier, elvágódhat egy emberi élet fonala.

              Disznóhajtás. Első az idei szezonban. Meglátjuk milyen lesz az eredmény, sajnos nem nagy a mozgás az erdőn. Még mindíg túl meleg van, bár már elmúlt november közepe. A határban több élelmet és esetenként több nyugalmat is talál a vad. Paradoxonnak tűnhet, de sajnos ez a valóság: az erdőt állandóan megzavarják a rőzsegyűjtők –“csak egy kis száraz gallyat szedünk”- szokták mondani, meg aztán tördelnek amit csak el tudnak érni a hatméteres rúdra kötött horgokkal. Bejárják az egész erdőt, nap mint nap, így persze, hogy nem áll meg a vad hanem kihúzódik a nádasokba, tüskés bozótokba, gyepükbe, elvadult gyümölcsösökbe, szedetlen tengeritáblákba. Mi meg csak húzogatjuk a vállunkat amikor a főnök azt kérdi – “hol vannak a disznók?”  Reméljük azért most is csak lesz valami, a múlt héten és a hétvégén sűrjebben járőröztünk, hogy elzavarjuk a szedegetőket, meg hátha az eső is segített egy kicsit, hogy a disznók bejöjjenek az erdőbe, bár a kitett eleségből nem sokat fogyasztottak.
           Indúl az első hajtás a Cseresben, a Lápostó-i dűlőtől egészen a vadászház melletti széles léniáig. Jó másfél, inkább két kilóméter hosszú, vegyes erdődarabokon halad keresztűl. Van köztük akácos, égeres, feketediós, de legtöbb a sarj-cseres,  s van még tölgyes elegy-ültetés is. Némelyik ritkább aljú, mások sűrű galagonyások. Meg persze ott vannak az erdőszéli vadrejtő rakottyás nádasok, szederindás tövisbozótok. Szóval remény az van, hátha lesz eredmény is.
            Már majdnem a hajtás vége felé járunk, én a szokásos helyemen a jobbszárny közepén, amikor hallok két mélyhangú dübbenést a szélső stand felől. Ez mindenképpen disznó kellett, hogy legyen. Mikor kiérünk a stand-léniára, megtudom, hogy az erdőszéli szedresből ugrasztottak ki a szélső hajtók egy nagy kant, arra lőtt rá az egyik idős külföldi vadász. El is felejtettem, mondani, egy svájci csoport a vendégünk, az átlag életkor hetven feletti. Ez nem jelent semmit, mondhatnám, ha visszaemlékszem arra a jó húsz évvel ezelőtti esetre, amikor a hetvenhat éves Herr von Bismarck ( a vaskancellár unokája) egy hajtásban három golyóból három disznót lőtt, úgy feküdtek ott tíz-húsz méteren belűl egymástól, mintha csak terítékre lettek volna előkészítve. Jó kézben egy golyós puska nem viccel.
              A kan valóban nagy volt, ahogy a vadász is elmondta, de a lövés csak sebezte. Egyik kollégám elindúlt a vérnyomon, de hamar visszarendelték, mert a következő hajtás úgyis azt a darabot fogja fel amibe a sebzett menekűlt . Mire mi megkerüljük az erdőt a Limbóhintóval , leérünk a domb aljába , hajtósorban felvonulunk és elindulunk  - már lehet, hogy ki is szenved a nagy kan és csak ki kell majd húzni. Csak azt tudnám milyen lövést kapott ...
              Indulunk, dombnak fel, három parcellányit, a második darab végén majd lesz egy kis szünet, amikor majd balra kell húzódnunk. Oda is érünk, eredmény nélkül, nem találtuk meg a sebzettet, lehet, hogy másfelé kanyarodott. A vonalra kiérve rendezzük sorainkat, már csak egy parcellányit kell menni a standokig. Kiabálunk jobbra balra - hogy kiért-e már az egyik, vagy másik szárny? - nem akarunk sokáig időzni. Jobbról valami felbolydulás hallatszik, majd két lövés, gyors egymásutánban. Ez a sebzett lehetett, mindenkit fokozott figyelemre intek mikor tovább indulunk. Hamar lejárjuk az utolsó parcellát a standokig, itt már nincs domb, egy akácoson haladtunk keresztűl. Kiérve a leálló vadászokhoz, mondom az érdeklődve hozzám forduló egyik vendégnek, hogy igencsak megtalálták a sebzettet, az lehetett a két lövés. Aztán megjönnek a többiek is, hajtók, erdészek, vonulunk le a csapatszállítóhoz, ami elvisz a következő hajtás kezdőpontjára. Közben kiderűl hogy mi történt: egyik kollégám, egy valóságos óriás, két méter magas, jó száznegyven kilós erdész szembenézett a nagy kannal. Azt mondja, hogy neki derékig ért. Piszok nagy jószág lehet. Mint mesélte - amikor a hajtók kiértek az utolsó parcella előtti léniára az egyik , földbe-gyökerezett lábakkal kiabált neki, hogy “itt a disznó, lűdd meg!!! ” Kolégám gyorsan bevágott két brenekkét a tizenkettes duplába és odafutott a pár méterre levő hajtóhoz. A kan egy akácos sűrűben állt, vele srégen szemben, alíg tizenöt méterre . Rálőtt, de nem találta halálosan, a disznó nekifordúlt, az erdész félreugrott és mikor elrohant mellette, csővégről belelőtt még egyszer. Nem volt lehetősége rendesen célozni, mert a hajtó a disznó túloldalán állt, még mindíg lecövekelve. Meg aztán ideje sem volt, olyan gyorsan történt minden. De az biztos, hogy mind a két brenekke benne van, az egyik lapocka tájékon, a másik a hasában. Egy  másik erdész még ment egy darabig az újjabb vérnyomon, de aztán vissza lett hívva, mert megint csak azt a darabot szándékoztunk meghajtani, ahova a sebzett menekűlt, a hajtósoron visszatörve, s elkanyarodva. Igazság szerint hagyni kellett volna betegedni, és kutyával utánkeresni, de sajnos erre nem volt lehetőség. Folytatnunk kellett a vadászatot,  nem rajtunk múlott .
            Felálltunk hát újjra az erdő szélén, most már harmadjára hajtani a nagy kant. Előttünk egy ültetett akácos, balra a völgyben levő tóig húzódik a századosnál időssebb tölgyes rezervátum. De a legesélyesebb a következő parcella, egy kb. négyszáz méter széles és majdnem ugyanolyan hosszú , több sávban levágott cseres-gyertyános-hársas utáni újulat. A katlanszerű, pászmákra osztott parcellában van négy-öt méter magas kefesűrű gyertyános, ugyanolyaforma hársas, derékigérő gazos ültetés és a hab a tortán – egy embermagas tölgyes-diós ültetés, ahol a szeder át meg átszőtte a csemeték közti gazfoltokat, mindez tarkítva kétméter magas gyertyán-sarj szigetekkel amiben csak a disznók által kitaposott alagutakon lehet közlekedni. Aki ebbe belekeveredik, az csak igen lassan tud mozogni, nem lát messzebb három–négy méternél és nincs sok lehetősége ugrálni, ha forró a helyzet. Felmászni meg végképp nincs mire, a legvastagabb tölgy is csak csuklónyi és mindössze két méter magas. Ez az igazi disznótanya.
         Elindulunk a délelőtti utolsó hajtásra . Átvágunk az első parcellákon, ki a tetőn jön az az akácoson - ki az oldalban a tölgyrezervátumban. Elérünk a sűrű szélére. Nem volt mit tenni, az a parancs, hogy ezt is meg kell hajtani. Itt mégegyszer végig-kiabáljuk a hajtóvonalat, hogy nagyon vigyázzanak, ahol vért találnak azonnal szóljanak, ha disznót látnak ne menjenek közel hozzá, ott vagyunk a puskákkal köztük, szóljanak az erdészeknek.  Lassan haladunk, én a hársasban, aztán a gyertyánosban. Kiabálnak, hogy – „itt a disznó előttük, megy előre!” – erre lövök egyet a levegőbe söréttel, aztán beteszek két brenekkét. Balról, a völgy felől is hallatszik pár ijjesztő-lövés, aztán lassan közeledünk az első léniáig, ami a sűrűt elválasztja a megritkított lábas-cserestől. Még van vagy száz méter, mikor tőllem jobbra , vagy két hajtóval arrébb vért találnak. Azonnal odamegyek, és mondom a hajtónak hogy tartsa a nyomot, én meg mellette megyek s figyelek előre. A rudas hársasban haladunk, csepp csepp után látszik a lehullott tarka leveleken. Kiérünk a parcella szélére, a hajtósor igazodása után át a lábas-cseresbe, de hatvan-hetven méter után eltévesztjük a gyenge vérnyomot. Azért lassan figyelmesen végigmegyünk a háromszáz méter széles  cseresen amelyik már vágásérett lévén, megynyitott foltokkal van ritkítva. Itt nagyon figyelmesen haladunk, mert bármelyik gazos sarjbokor vagy szedres mögűl kiugorhat a sebzett. Azonban nem kerül elő. Felsorakozunk a standoknál a lénián, ekkor ér utól a hír, hogy látták a sebzett kant kijönni a sűrűből és visszamenni, csak egy kis félkört tett a lábaserdőben. Azt mondják alíg bírt menni, húzta az egyik hátsó lábát, meg a bele is kilógott.
          A vadászatvezető értesített, hogy a vendégek most ebédelni mennek, de nekünk még van egy félóránk, így ebédszünetben meghajthatjuk mégegyszer a sűrűt. Igazán baráti gesztus. Ebéd helyett kétmázsás, súlyosan sebzett bosszúszomjas vadkannal szembenézni, egy olyan sűrűben ahol minden esély az ő oldalán áll. És mi erdészek még csak hagyján, de a szerencsétlen hajtóknak csak egy botjuk van, amivel a bokrokat csapkodják. De a parancs az parancs, megkerüljük a parcellát, visszasétálunk megint a sűrű másik oldalára , felvonulunk és elindulunk. A szakszemélyzet közül én és G. Kollégám a hajtásban megyünk, másik négy erdész pedig a cseres felől standban áll, közvetlenűl a sűrű szélén.
         Immár negyedjére indulunk a kan után és lassan, figyelmesen, pásztázzuk végig a süsnyőt. A hajtóknak mondtuk, hogy csak akkor kiabáljanak, ha disznó van előttük, inkább csapkodják a szedret, gyertyánt, gazfoltokat. Középtájon haladok, pont ahol a szederbokrokkal tarkított tölgyültetés határos a gyertyános kefével. Már megint csak mintegy száz méter van hátra a lábaserdőig, amikor jobbról a gyetyánosból vért kiáltanak a hajtók. Mondom nekik, hogy tartsák a nyomot, megyek én is arrafelé amint tudok. Piszokul nehéz ám haladni ebben a gyertyánban, keresem az alagutakat. Egyik hajtó megy a nyomon, én tőlle balra pár méterre, másik hajtó jobbra a nyomolvasótól. Szerencsésen kiérünk, baj nélkül, de a disznó ezúttal nem kerűlt elő. Most már mennünk kéne, ha nem akarjuk lekésni a következő hajtást, ami egy öt kilóméterrel arrébb fekvő erdődarbban lesz. Azért hárman, puskások, csak visszamegyünk, egyikünk a második vérnyomon, a másik kettő pedig tőlle jobbra - balra tíz-tíz méterre. Egyszer csak előttem mozdul egy szederbokor és vagy hat-nyolc méterre a túloldalán kiugrik egy mázsás-kanforma. Elkiálltom magam, hogy „itt van!” – „lűdd meg!” jön a válasz. Aztán magyarázom, hogy lehet, hogy nem is az vót, túl gyorsan ugrott meg, meg kissebb is vót. Azért a biztonság kedvéért beletaposok a szederbe ami alatt feküdt, megtalálom a fekvést, de ez nem sebágy , csak vacok,  semmi vér.  Most már tényleg indulnunk kell, marad holnapra a keresés. Meg is egyezünk, hogy reggel majd itt találkozunk, én hozom a kutyát, már keresett vérnyomon, talált is disznót, igaz hogy csak malacot.
          Az utolsó hajtásban úgy alakúlt, hogy megint történt egy sebzés, a mellettem jövő hajtó ráált a vérnyomra, én közvetlenül mellette haladva figyeltem a lábnyomokat, meg néztem előre, szépen látszott, hogy merre van felforgatva az avar. Mentünk vagy négyszáz métert, kiértünk egy széles nyiladékra ahol megjelöltem egy fát a vércsapa közelében, hogy majd holnap innen folytatjuk, mert már sötétedett. Még egy utánkeresés tehát, de előbb a nagy kan.
                                                                               
                Egész éjjel forgolódtam, rémálmaim voltak. Láttam a kétmázsás, habzó szájú, agyarait csattogtató dühös vadkant nekemfordulni, ahogy irtózatosan gyorsan jön, áttörve minden bokron, bozóton, megállíthatatlanúl. Az a kétméteres erdész aki rálőtt, nem ijjed meg az árnyékától, de tegnap láttam az arcán, hogy rendesen megijjedt volna ha lett volna rá ideje. Én meg csak feleakkora vagyok mint ő ... Aztán meg visszagondoltam a nyári disznós kalandjaimra, akkor mondogattam magamban, hogy : „egyszer még ráfázol erre a bozótban bújkálásra, vakmerősködésre ...” Hát ennél jobb alkalmat keresve se találnék. Féltettem a kutyámat is, igaz, hogy szépen megtalálta a sebzett malacomat, de most egy igazi vadkannal van dolgunk, amilyen már sok neves férfiút elintézett a világtörténelem folyamán és mégtöbb névtelen négylábú hőst. Abban reménykedtem, hogy nem lessz harc, nem kell kegyelemlövés, hogy dermedten találjuk meg a disznót.
              Az utánkereséshez összegyűltünk négyen puskások, egy fiatal hajtó plusz Ani-kutya. Aztán a rangidős K. el kellett menjen más ügyben, de a közelben maradt. Helyette később megjön majd A. barátunk egy másik hajtóval. A fiatal gyerekkel és  G.-vel bementünk hát megint a sűrűbe, a megmaradt  kollégát pedig elküldtük, hogy járja körbe a sűrű völgy felőli szélét, lehetséges kivezető nyomot keresve, ami nagy valószínüséggel a víz irányába vezethet. Habár G. mondta, hogy tegnap megtalálta a disznó csapáját ami elvezetett egy dagonyáig a süsnyő közepén, így ha éppen vízre vágyott a sebzett - nem kellett elhagynia a katlant.
         Én a tegnapi első csapán mentem a hajtófiúval, G. pedig száz méterel lejjebb a másodikon próbált nyomozni. A kutya egy darabig ment a nyomon, de aztán elvesztette az érdeklődését. Végűl is ő csak egy átlagos német vizsla, nem kapott utánkereső kiképzést, igaz ez az én hibám. Mentünk tovább a nyomon, a kutyámat nem látom - s egyszer csak a hátunk mögött csaholt. “Mi van megtaláltátok?” – jött a kérdés a rádióból. “Csak egy őz volt” – válaszoltam. Pedig már kezdtünk fellélegezni mikor meghallottuk a csaholást. Aztán a dagonya közelében mozgást hallottunk a kefesűrű gyertyánosból. Csak én vagyok – kiáltott G. Onnan  átvette a vezetést, mentünk a tegnapi csapán. Le a dagonyáig - odáig még láttuk a folyamatos vérnyomot, cseppeket a leveleken, kenést az alacsony cserjéken. Láttuk az egyik hárscserjén, hogy emberi vállmagasságig véres - “miazisten, ekkora nem lehet a disznó!?!” – de G. megoldotta a rejtéjt: a disznó lehajtotta az ágat és a hasa alatt végighúzta rajta a sebet, a kilógó zsigereit.
              A dagonyától megszűnt a vérzés, onnan a tegnapi sárnyomon haladtunk. Elől G. , utánna én, hátúl a hajtófiú. Ani meg ott nyüzsgött körülöttünk, hol erre, hol arra, meg-megindúlva a csapások útvesztőjében. Reméltem, hogy jelezni fog, ha valamit talál. Még vagy ötven métert tudtuk tartani a sárcsapát, aztán egy forgalmasabb helyen azt is elvesztettük. Olyan volt a hely mint egy közlekedési csomópont, mindenütt csülöknyomok, alagutak, folyosók a csemeték, bokrok közt . Kollégám azt javasolta, hogy menjünk ki a cseres szélére, onnan majd felvesszük újra a csapát, ott tudja merre kell indúlni. Csakhogy egy kicsit még bonyolódjon a helyzet, a hajtógyerek azt mondja, hogy nem csak a nagy kant hanem egy kissebb disznót is látott kijönni a léniára amikor tegnap elősször meghajtottuk, és az is húzta a lábát. Na csak ez kellett még, most aztán melyik vérnyom kié? Azért egy kicsit gyanús volt a dolog ,mert nem tudtunk több lövésről, csak ami a nagy kanra esett.
         Mikor elvesztettük a nyomot a sűrűben, G. javasolta, hogy ha már úgyis ki kell menjünk a parcella szélére, akkor álljunk fel ötméterenként és fésüljük át kifelé a süsnyőt. Közben megjött A. is még egy hajtóval, így öten indúltunk meg, na és persze Ani. A szomszédaimat sem láttam, olyan bozótosban haladtunk, de a kutya ott volt mellettem. Most hogy már csak mi ketten voltunk egy csapáson, rá is jobban oda tudtam figyelni, meg ő is komolyabban vette a munkáját. G. szólt, hogy innen már figyeljünk jobban, valahol itt kell legyen a vérnyomon egy kanyar oldalirányba jobbra, aztán kiáltott, hogy erőss disznószagot érez. Én visszaszóltam, hogy a kutya is érez valamit, mert láttam, hogy lemerevedik és csak szagol befelé egy szederbokorba. Meg kellett kerüljek egy tölgyfácskát, aztán átnéztem a szeder felett :  ott feküdt a kan, az oldalán. Már nem mozdúlt , még az éjjel kiszenvedhetett. Borzasztó nagy kő esett le a szívemről, megvan a Nagy Kan!
       Öröm , hogy nem lett senkinek baja, öröm, hogy nem veszett el az érétkes vad, öröm, hogy az elejtő megkaphatja a trófeáját . Most láttuk csak, hogy mekkora. Iszonyatos nagy állat. Igazat mondott a kétméteres erdész, hatalmas kan feküdt előttünk. Körülbelül két mázsa lehetett, csupa izom, őserő. A kilátszó agyara tíz centis, borotvaéles, tökéletesen halálos fegyver. A bal oldalán feküdt, a jobb válla volt felül, rajta kis helyen szőrmentes kráterke – a vállövés helye. Az erőss olasz brenekke csak a bőrébe hatolt, G. kézzel ki tudta piszkálni . A kan hasa alatt harminc centis vastagbél darab csüngött a földre, a bemenet valahol feljebb deréktájon, ez volt a végső, halálos lövés. Később a zsigereléskor kiderűlt, hogy a vendégvadász a jobb hátsó combját lőtte el, a golyó csontot is tört, s a sebek okozta eggyüttes vérveszteség fogyasztotta el cseppenként a hatalmas vad erejét. A jobb hónaljában nyolc-tíz centis, széles, mély vágás, alíg pár napos lehet. Mekkora jószág lehetett az amelyik ezt meg tudta vágni?
           Összegyűltünk mind az öten az erdő kimúlt ura felett. Most jött csak a neheze, ki kellett innen vinni. Végigkerestem a zsebeimet, eszembejutott, hogy a vadhúzó kötelet a kocsiban hagytam, lehet úgy ötszáz méterre légvonalban. Kerestem egy kivezető alagutat a süsnyőből, Anival gyorsan elfutottunk a hegymászókötélért, tíz perc alatt vissza is értünk, addigra a kollégáim már kitapostak egy utat ami kivezet a katlanból. Persze nem egyenesen a léniára, hanem balra kerűlve egy közelebbi lábas-foltig,  azon sikerűlt ötőnknek nehezen, botladozva, néha elakadva, egyszer-kétszer hasraesve, dombnak fel kivonszolni a hatalmas testet. Platós kocsira tettük, küzdöttük, nyögtük, beszállítottuk. A kan tehát meglett, s a baj is elkerűlt. Nekem már csak a trófea kifőzése maradt, de ezt majd holnap.
                                                                                       
             Ma reggel azt a parancsot kaptam, hogy maradjak itthon, nem kell menjek hajtani a másik vadászterületünkre, sürgősen főzzem ki a nagy kan agyarait . Bevallom részben csalódott voltam, de titokban egy kicsit még örűltem is. Tegnap jócskán kifárasztott a kettős utánkeresés. Mert miután a nagy kant beszállítottuk,  G.-vel még kimentünk az utolsó hajtás helyszínére és végigkövettük az utolsó vércsapát. Az ottani erdész is velünk tartott, aki eredetileg azt hitte, hogy a hajtás napján rossz irányba mentem a nyomon. Aztán kiderűlt, hogy mégiscsak jófelé kerestem, de egy cseres újulatban csak elfogyott a vércseppek sora. Megkerestük a csapa kiindulópontját is, ott egy kis tölgycsemetén húsz centis magasságban szalonnadarabkát talált éles szemű kollégám, így a végigjárt kb. hétszáz méteres csapa ismeretében, a nyomot elvesztve - húslövésre gyanakodtunk és abbahagytuk a kutatást. Reméljük túléli.
          Otthon szép nyugodtan kifőztem, megtisztítottam a gyönyörű agyarpárt. A jobb nagyagyar 22,2cm, a bal 21,5cm lett. A jobb kisagyar tökéletes, a bal törött végű, de így is szépen mutat majd a montírfán. Feltéve, hogy hozzáértő mesterember kezébe kerűl. Aztán estig nem volt dolgom, csak készenlétben kellett várnom, hogy ha még lőnek valamit ma, akkor majd én rendezem a zsigerelést, trófea-levételt, kifőzést.
      Öt óra körűl telefonál az egyik kollégám. Azt mondja, meglőttek egy hajtót ...
  Döbbenet. Hosszú másodpercek múlva, tompán kérdem - túlélte? ... Még nem tudja, majd szól ha megtud valamit.
Godolkodom, hogy történhetett ilyesmi. Mindenkin volt sárgamellény. Mindenkinek el lett magyarázva, hogy ne ugráljanak a hajtásban, maradjanak vonalban, tartsák a kapcsolatot egymással, hangosan jelezzék hollétüket ... Ha minden szabályt betartottak a hajtók, akkor , ... akkor is bármi történhetett. Valamelyik öreg jágert elkaphatta a vadászláz és a hajtósor irányába lőhetett,  ... vagy visszatört egy disznó és arra lőtt valaki, csak célt tévesztett, ... vagy gellert kapott egy lövedék ... vagy bármi , de bármi történhetett ... csak túlélje az a szerencsétlen ... Aztán jön az újjabb hír – nem súlyos a sérülése, a péniszét súrolta a golyó, még a mentőig is a lábán ment. Hát az azért csak elég súlyos …
     Később kiderűlt, hogy nagyobb a baj. Két szilánk érte, az egyik a fent említett nemesebb szervét ütötte át , a másik pedig a medencéjébe fúródott és a végbélt roncsolta. Ott elég sok vastag ér van, ha elkapja az alhasi vagy valamelyik lefutó femurális artériát egy szilánk, a fiú már a mentőig sem ért volna el. Szerencséje volt, de lehet, hogy már nem lessz belőlle férfi többé. A golyós puska nem viccel.
                 A baleset  az utolsó hajtás utolsó méterein történt. Az egyik idős vendégvadász standja közelében disznók mozogtak, aztán a tiltás ellenére, belőtt a hajtásba. A golyó egy vékony akácfába csapódott, átütötte és irányt váltva továbbrepűlt majd  még egy akácot kettéhasított , közben az energiája nagy részét elvesztette, de két szilánk elérte a szerencsétlenűl járt hajtót. Ha nincs ott az a két fa, egy lépést sem tett volna többé a fiú. S, ha aznap nem kellett volna otthon maradnom, akár én is lehettem volna az a fiú.

            Már láttam két olyan esetet , ahol a puskát ürítve történhetett volna szörnyű szerencsétlenség :
Tavaly, egy disznóhajtás szünetében az erdőszélen, az egyik portugál csoport tagja  elsütéssel ellenőrízte a fegyvere ürességét és derékmagasságban belelőtt az erdőbe. Tőlle húsz méteres körzetben hajtók csoportjai beszélgettek, várva a továbbindulást. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem maradt senki az erdőben amerre lőtt az az idióta ...
 A másik eset még cifrább volt. Egy spanyol csapat tagjai készűltek továbbindúlni a következő hajtás helyszínére, miután a hajtók kiértek a standokra. A vadász beűlt a Land Rover hátsó ajtaján a hosszanti padra és eszébe jutott, hogy kiüríti a puskáját. Aztán ellenőrízte, hogy nem maradt-e töltény a csövön és végiglőtt a lénián a Rover-ből ... Ott álltam a kocsi mellett egy méterre ...
                   
                    Szóval akárhogy vigyázhat az ember, betarthatunk minden szabályt, hogy mi magunk ne okozzunk balesetet, de valamitől csak nem szabadulhatunk meg  –  a mások emberi hülyeségétől.
                                                    Egyszeri vadász
Naplózva
Plank Csaba
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1341



« Új üzenet #849 Dátum: 2018. Február 17. - 12:14:29 »


 Egyszeri Kolléga!  Emelem Köszönjük, hogy megosztottad velünk!  Emelem Mindenből lehet, és kell is tanulni...szerintem...  S.Peti  Emelem
Naplózva

"Az legyen a vadász nemes törekvése,hogy a vadat óvja,kímélje és védje,vadásszon ahogy a törvény és szokás kívánja,s teremtményeiben a teremtőt áldja"
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #850 Dátum: 2018. Február 19. - 14:36:34 »

Köszönöm Csaba! Mint mondottam, nem egy jó írás, de a történet sajnos valós. Majd még jövök jobb mesékkel is, üdv.  az Egyszeri
Naplózva
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 14839



« Új üzenet #851 Dátum: 2018. Február 19. - 15:38:46 »

 Olvas Igen Taps
Naplózva

A Vadászat olyan mint a NŐ!  Minél több időt töltesz vele, annál jobban rájössz, hogy nem tudsz róla semmit!
Horrido
Globális moderátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 7942


Generalbakter


« Új üzenet #852 Dátum: 2018. Február 19. - 16:23:16 »

Jöhet!
Naplózva


A jó vasutasnak még a hetedik szomszédja is hülye...
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #853 Dátum: 2018. Február 21. - 16:43:44 »

Betartom ígéretem, itt egy másik mese:

                                               Türelemjáték


                   Sötét volt még, amikor a hosszú terepjáró megállt a hegy lábánál. Lekanyarodott az aszfaltról és behúzott egy kis, alíg látható bekötőútra, szorosan egy sziklafal mellé. A két vadász kiszállt, magukhoz vettek minden szükséges holmit, majd óvatosan csukva a kocsi ajtajait, egy pillanatra mozdulatlanná merevedtek és belehallgattak a hideg levegőbe : patak csobogott a fővölgy-béli út túloldalán, a bokrok közt a feketerigók már kezdtek ébredezni. De azt a hangot amit a kerestek, a fülük most nem érzékelte. A bikák még nem bőgnek. Vagy csak most és itt nem bőgnek.
          Franz haladt elől, lábával tapogatva az ösvényt. Magas termete, széles háta dacára - hangtalanul , sötét árnyként mozgott, mint egy erdei szellem. A vasalt végű hegyi botot – a bergstock -ot nem használta, félt hogy zajt ütne ha a köveken megkoppanna a vége. Laci követte barátját a felfelé kanyargó, sötét erdőben kígyózó ösvényen, csak a mészkövek moha és avar közül kisejő világos hátát látta bakancsa orra előtt. Magában csodálkozott is, hogy a nála tíz évvel idősebb barátja hogyan lát ilyen jól ebben a sötétségben. Talán nem is lát, csak tudja hol az ösvény. Nem először jár már itt. Az erdő fáit csak sejteni lehetett, az élő fák gyantás illata enyhén átérződött a kesernyés moha és avarillaton, az elmúlás természetes őszi szagán. Kanyart kanyar követett, mind meredekebben felfelé , majd pár perc múlva Laci lába érezte, hogy felértek egy tetőre.  Az apró magaslat után már enyhén lefelé ereszkedett a lábnyomnyi széles , féloldalas csapás. Egy pillanatra megálltak, hallgatóztak: semmi, még mindig semmi. Még a szél se rezdűlt a fák között. Az erdős hegyektől rejtett égbolt láthatatlan pereméről érkező , csak alig sejlő fény kezdett beszűrődni a fák koronái közt, talán azért, mert ritkúlni kezdett az erdő. Tisztáshoz értek, a jobb oldalukon nyílt, a völgy felől. Már csak pár lépés és elérték a kis épületet. Mikor Franz először mondta neki tegnap, hogy hova is  mennek reggel, nem értette igazán mi is az a “heustadl” – valami olyasféle építményről beszélt ahol a száraz füvet tartják - na akkor már beugrott, hogy az egy szénatároló, egy csűr lehet. Franz kinyitott egy láthatalan ajtót a pajta bal oldalán: a deszka halkan, szinte zaj nélkül mozdúlt, bent – falusi csűröket idéző – kissé dohos, de jószagú sötétség. Intett barátjának, s mutatta, hogy indúljon befelé és felfelé: Laci átlépte a küszöböt és felnézett: egy kis ablakon beszűrődő fényben meglátta, vagy inkább kitapogatta  a létrát. Felmászott, majd Franz is belépett , maga mögött leheletfinoman becsukta az ajtót és követte kisebb termetű barátját az emeletre. Fent egy padott találtak, helyet foglaltak rajta, majd pár pillanatra kifújták magukat. Franz óvatosan elfrodította a pókhálós , széles és alacsony ablak riglijét, óvatosan felemelte, majd kitámasztotta az ablakot. Arcukat megcsapta a rét felől betolakodó, hűs hajnali pára – ez jó jel, a szél szembe fúj. Bármi jöhet, csak csendben kell lenni.
          Hallgatóztak. Vártak. A fény percről percre erősödött, mind több sejlett szemükbe az ablakon kívüli világból. Egy másik kis ablakon jobbról, már lászott a bokros-füves völgy ami mellett felkaptattak . A csűrrel egyirányban, s onnan felfelé - kezdett szélesedni a rét, a völgy is kitárulkozott, ellágyúlt, ellaposodott. Előttük megnyílt a füves katlan, mely csak sejthetően zöldellt , de feljebb már tiszta volt, bokroktól mentes és kissé meredeken emelkedett. A pajtától vagy ötven méterrel feljebb, a rétet egy keresztben haladó út szelte át, néhány magas, lombos fától kísérve. Talán bükk? … vagy kőris? … nem, inkább juhar. Az hát, hegyi juhar – döntötte el magában Laci. Az útmenti fák között rés nyílott, melyen át fel lehetett látni majdnem a tisztás végéig. Lehet vagy kétszáz méter odáig. Csend van, még mindig csend.Vajon megszólalnak-e ma reggel?
          Szarvasokra várnak. Vagy legalábbis egy szarvasra. Egy bikára. Egy jó, öreg bikára. Mikor tegnap megérkezett barátjához, Laci még nem tudta mire is fognak menni, merre is lesz a másnapi út. Aztán Franz elmondta neki, hogy tekintettel az eddigi hosszú szolgálatára, kapott egy engedélyt a főnökétől , hogy lőjjön egy öreg bikát, talán először életében. Vadőrök voltak mindketten, tudták mit jelent ez. Nagy érték, nagy megtiszteltetés. Éppúgy a lehetséges elejtőnek, mint a távolról jött, alkalmi kísérőnek. Laci elmosolyodott bajusza alatt : mindíg valami csodás izgalommal jár, ha az ember új területet láthat, lába új , számára eddig ismeretlen ösvényen osonhat, még ha nem is fegyverrel a kezében. Orra beissza az illatokat, szeme felfogja az idegen fák alakját, a hegy meredek, köves oldalát, az erdő sötét , szinte komor zöldjét. Füle hallja a patak állandó zaját-sustorgását, vagy már csak a halk csobogását ha eltávolodtak tőlle, s aztán a csendet. Igen, a csendet. Ha az ember türelmesen vár, a csend hallható. Az ilyen csendben a vadász számára minden moccanás, minden nesz beszél. Egy legördülő kavics, egy halkan roppanó ág, egy száraz falevél papírszerű zizegése villámszerűen hat az idegrendszerre: a fül szinte kimered, a nyak megnyúlik, a pupilla kitágúl, a szem lázasan kutat : Merre lehet? Mi lehetett?
             Franz feje moccan – igen én is hallottam – mondja ki magában Laci, s visszabólint:  megszólalt az egyik. Bika volt, minden kétséget kizáróan, mindketten hallottuk. Fülelnek, figyelnek. Várnak. A tisztás felső végétől, vagy talán kissé távolabbról jött a hang - csak egy fáradt morcogás. Egy perc feszült várakozás még, aztán az öregebb vadász megpróbálja közelebb csalogatni a vadat. Zsebéből előhúzott kis teleszkópos  bőgőkürtjét az ablakon kidugva, beleásít, belenyög a hajnali ködbe: „Áuh, Áooh, Áuöööh” … Nincs válasz. Percek múlnak, várnak, figyelnek. A bika megszólalt ismét, de távolodik, talán már túl van a terület határán. Franz még egyszer megpróbálja, most már provokálni, hergelni a bikát, de nem jön válasz. Elment.         
        Laci gondolkodik. Barátja elmesélte neki, hogy az itteni viszonyok mennyire másak mint az otthoniak. Itt nincsenek több ezer, vagy akár több tízezer hektáros vadászterületek, mint Erdélyben, vagy  Kis-Magyarországon. Legalábbis nem ez a szokványos. Itt, Alsó-Ausztriában, ha valakinek van száztizenöt hektárnyi vadászterülete, az már önállóan vadászhat. Akár egymaga is. Vannak akik összeállnak, csoportosúlnak, mint az otthoni közbirtokosságok, egyesületek. Vannak nagyobb egységek is: gazdag családok, hercegek, grófok több évszázados nagy kiterjedésű területei, vagy városok, kisebb települések, apátságok erdei, földjei. Van, hogy egy tulajdonosnak, legyen az akár magánszemély, város vagy apátság – többfelé is vannak területei. Azokat mindet gondoznia kell, felügyelnie, a vadat számon tartani, etetni, óvni, a vadászati létesítményeket megteremteni, karban tartani a dagonyákat, a sózókat , ismerni a csapásokat-váltókat, vadrejtő sűrűket, tudni mindenről ami az erdőben van, amit a korábbi tulajdonos, vagy bérlő épített, örökűl hagyott. Lacinak nehezen fért a fejébe, hogy hogyan is lehet nagyvad-gazdálkodást művelni egy  - teszem azt – kétszáz holdas területen. Egy bika tíz perc alatt átsétál rajta és már a szomszédnál van. Sajnos ez a helyzet – erőssítette meg Franz. - Az élő vad nem egyéni tulajdon, még csak nem is állami , olyan senki tulajdona . Csak az jut a birtokába, aki (törvényesen) elejti.
              Telik az idő, múlnak a percek, negyedórák. A fény már teljes, a távcsőben minden fűszálat látni, már amikor a köd engedi. Néha az egész tisztás fehér burokba, nedves lepelbe, hűvös, borzongató párába burkolózik, mint egy didergő, fázós , ezüsthajú, fogatlan vénasszony. Ilyenkor a két várakozónak is eszébe jut, hogy nincs meleg az ablakon belűl sem. Laci néha sziszeg magában - Hideg ez a pad. Rá kellett volna teríteni a lódent, de hátha mégis jön valami, s akkor a puska alá kell, az ablakba, ahol most is van. A tisztás közepén ritkúl a köd. Van ott valami. Egy test . Egy sötét, zömök állat. Zerge! - Laci már a távcsövön keresztűl figyeli a fiatal, talán három-négy éves, jó karban lévő sutát. Most még egy alak válik el a baloldali erdőszéltől , kissé erősebb, vaskosabb: ” Bak, négy-ötéves forma” – súgja Franz. Igen már látom én is a hasa alatt az ecsetet, meg a kampója is hajlottabb, vastagabb – mormolja magában a síksági vendég, s közben hangatalanúl örűl a szerencséjének – nem is számítottam rá, hogy zergét is fogok látni! ”Még hadd nőjjön, még van jó pár éve” – Franz szerint. De vajon hol lesz majd akkor, itt-e, vagy a szomszédoknál? Ha kissebb  szomszédos területeken nincs elegendő számú nagyvad, úgy a kilövési kvótát közösen kapják, s lehet, hogy csak háromévente kerűl sor egy-egy elejtésre. Olyan is van, hogy aki a gyorsabb az örűlhet a trófeának, a többiek, meg csak várhatnak, akár évekig is, egy jó bikára, vagy zergebakra, muflonkosra. A fene se érti ezt, magyar fejjel. De hát nem az én dolgom. Régi rendszer ez itt, ők tudják miért jó nekik .
             A két fiatal vad lassan, legelészve kisétál a képből, kiürűl a tisztás. De nem sokáig tart a szünet két felvonás közt az erdő színpadán. Most jobbról jelenik meg egy szakállas úr, de a szakállát a hátán hordja, vagyis csak fogja hordani, majd ha kinő a téli bundája.   Ez már egy komolyabb , öregebb, robusztus, vastagnyakú zergebak. Franz szakértő szemel nézni – „elejthető korú” – a spektívben tisztán látszik minden részlet. „De nem a milyénk, az ilyen bakot komolyabb vendég hivatott elejteni”. A bak csak pár percig hagyta magát nézni, aztán pár ugrással eltűnt a baloldali erdőben. „Legalább láttuk, s tudunk rólla”– súgja Franz - „Majd elmondom a főnökömnek”. Aztán Lacinak még elmondja, hogy a lehetséges öreg bikán kívűl lőhetnek, lőhetnének még fiatal selejtbikát, vagy szarvas-, muflon- , őz- tarvadat, öreg zergesutát. Még egy fertályóra eseménytelen várakozás, aztán a vadászok az órájukra néznek: „Lassan indúlhatunk” – mondja ki a szentenciát az idősebbik. Visszazárják az ablakot, lemásznak a létrán, halkan becsukják az ajtót is, majd a küszöbön kívül egy pillanatra még megállnak hallgatózni. Semmi. „Mehetünk”. Laci még visszanéz a kis rácsos végű pajtára, s mellette elhaladva beleszagol a levegőbe – még a szénának sincs olyan illata mint otthon. De hát a vendég ne válogasson. Az ösvényen ereszkedve, most látja csak micsoda meredek fal van alattuk. Még jó hogy nem vagyok szédülős – nyugtázza magában. Hamarosan leérnek a kocsihoz - úgy látszik visszafelé könnyebb az út, vagy csak azért mert látok is? Már felszabadúltan beszélgetnek, nyitnák az ajtót, mikor a műút átellenes oldaláról, a szemközti hegyoldalról mocorgás hallatszik – egy fiatalos hangú bika . Összemosolyodnak, majd Franz előveszi a kis teleszkópos bőgő-alkalmatosságot. A bikát provokálja, de nem túl erőss hangon, csak olyan unottan, mintha egy fáradt középkorú bika lenne. A fiatal bika szinte azonnal válaszol – nem lehet több mint száz méterre – de egy szőrszál sem látszik belőlle a sűrű erdőben. Most egy másik, idősebb  is megszólal, még száz méterrel feljebb a dombon, kicsit balra. „Hát ez nem igaz!” – nevetnek össze - „ilyen a szerencse, ezek is a szomszédnál bőgnek”. „Vagy nem is igazi bikák, csak a szomszéd vadásszal feleselünk?” - kérdi Laci. „Nem, nem,  ezek valódiak” – válaszol Franz halkan kacagva. Még pár percig beszélgetnek, de a bikák nem akarnak közelebb jönni. Hát akkor ennyi volt mára – nyitja ki Franz a kocsit – indúlhatunk másfelé.

                                          ***
                „ Ste-tten-hof ” - olvassa ki nehezen a magyar fiú a gót stílusú írást a kis erdészház oldalára szegelt , faragott fatábláról. Stettenhof , Stétnhóf – ízlelgeti az idegen hangzású nevet. Vagyis bocsánat – itt én vagyok az idegen. Mikor a kocsiból kiszállnak, Franz felnéz a dombra, ahol a kétoldali fenyvesek közt széles, üdezöld tisztás húzódik felfelé – „Most nincsenek kint a muflonok” - súgja Lacinak . Az Alföld peremén sarjadt fiatal vadász fejében megfordúl egy gondolat: Muflonok, de jó lenne, bár csak látni is belőlük.      
      A ház a völgyben épűlt, már egy ideje nem lakják, de még eljárnak ide erdészek, vadászok, erdei munkások, s megszállnak egy-két éjszakára. Nincs áram , nincs folyóvíz (csak a patakban), nincs angol WC, nincs térerő – de ez így a tiszta „Paradicsom” . Mármint egy vadásznak, aki el akar távolodni a város zajától. Azért az emeleten van három hálószoba valódi ágyakkal, a földszinten a nagyhálóban emeletes ágyak a munkásoknak - ha nagyobb társaság érkezne. A kis konyhában gyertyavilágnál lehet vacsorázni, igaz cigányzene az nincs, de hangulatos így is. Meg aztán az éhes , fáradt vadásznak csak az a lényeg, hogy minél hamarabb bekebelezze a tarisznyában hozott ennivalót, majd aztán éjfélig elbeszégethet a cimborákkal egy-két pohár bor mellett, míg el nem nyomja őket a fáradtság, vagy az idősebbik nyugovóra nem hajtja a társaságot, tekintettel a másnapi, hajnal előtti ébresztőre.
         De most éppen napfényes reggel van, úgyhogy gyorsan kipakolnak s megreggeliznek a konyhában. Igaz itt nincs olyan hideg mint a szénacsűrben, de meleg sincs. Aztán ahogy a falatok olvadnak a szájakban, úgy melegszik fel fokról fokra a test is - belűlről. A szalonna, sonka, vadhúsból készűlt szalámi, a sajt, túró, az ecetes fokhagyma, az édeskés savanyú uborka  hamarosan átvándorol a vágótábláról a vákumtól fájdalmas gyomrokba, s nemsokára már elégedetten dőlnek hátra a zöldruhás barátok. Még pár perc nyugalmas beszélgetés és indúlhat a munka. „Mert nem csak vadászatból áll ki a világ, dolgunk is van” – mondja Franz, végtére is germán vér folyik az ereiben. Laci sem félt sosem a munkától (igaz nem is keresi feltétlenűl), ígyhát hamar kész a terv: a ház előtti kis tisztáson levő mű-tavacskát kell kitakarítani, tele van hínárral, algával. Jövőre pisztrángtelepítés lesz, s a tél sincs már messze, nincs mit halogatni a munkát. A zsilip deszkái is korhadoznak, cserére szorúlnak . Nem párórás munka, de meglesz valahogy, ha nem ma , akkor holnap .
           Franz magára veszi a kantáros, hónaljig érő , gumicsizmával egybeforrott neoprén ruhát, s már mászik is lefelé a tóba lógó kis létrán. Először kinyitja a zsilipet, eltávolítván a vasrácsot, majd a deszkákból is annyit amennyit csak lehet - úgyis le kell ereszteni a tavat, hogy ki tudják cserélni a Mönch-gát egész zárófalát. Aztán , ahogy a vízszint csökken , munkába áll a hínárszedő-kotró alkalmatosság : egy hosszúnyelű gereblye. Szerencsére kettő is van belőlle, mikor az egyik megtelik zöld anyaggal, Franz partra dobja, s kapja a tisztát Lacitól. A hínár, alga - talicskába kerűl, s vádorol az erdőszélre. Mondja is Laci, hogy most ő az untermann, aki kiszolgálja a főszereplőt, csakhogy most az akrobata a vízben művészkedik, az untermann meg két méterrel feljebb, a parton.
      Szinte dél van már mire végeznek a nagyjával, s csak pár szál hínár marad , makacsan az iszapba gyökeredzve, de ha csökken a vízszint majd azokra is sor kerűl. Most már csak várni kell, holnapra lecsökken a víz , s lehet tovább folytatni. A fáradt , iszapszagú emberek a csorgónál megmosdanak, átöltöznek, s már pakolnak is be az autóba, már indúlnának hazafelé, amikor a hegy felől bőgés hallatszik. Összenéznek - mintha nem is az lett volna, csak képzelgés – de mindketten hallották. „Hát nézzük meg, hátha megmutatja magát!” -súgja Franz, s most már puskával a hóna alatt, hátizsákkal a hátán, jobbjában a bergstockkal indúl felfelé az ösvényen. Laci megy utánna halkan, várakozással telve. Hátha beérjük, mielőtt átmegy a gerincen, az a felső határ.
        Kanyarog az ösvény felfelé, amolyan igazi kőszáli kecskéknek való. Előbb az araszos fűvel borított rét alján, aztán bent a bükkös szélű lucfenyő-erdőben. De most jól látható minden kavics, minden keresztben fekvő ág, kidőlt fenyőcsemete. Csendben haladnak, néha megállnak, szusszanni egyet, s hallgatózni. A bika megint megszólalt, de már mintha többszáz méterrel feljebb volna. Hát , úgy néz ki ez is elmegy. De azért csak mennek tovább, legalább a nagy tisztás felső végéig el akarnak jutni. Takarásban haladnak, az erdő fái alatt kanyargó meredek ösvény most egy kavicsos útra ér ki, pont annak egy fordulójában. A jobb oldali ág megy a hegynek, arra veszik az irányt. Az út jobb oldalán keskeny fenyves sáv védi őket a réten kintlevő esetleges vad szemétől. Az utolsó húsz méteren már elfogy a kis , háromszögűvé keskenyedő fenyves-csík, takarás nélkül kellene elérni a felső erdőszélt. De mikor az utolsó luc mellől jobbra néz - Franz megtorpan: ”muflonok”- súgja . Aztán vállát rándítja, mosolyogva , mintha azt mondaná – „na akkor így is jó” - fejével int kísérőjének, s indúl visszafelé az úton. Ötven méterrel lejjebb az út rét felőli oldalán kis csapás ereszkedik  a fenyősáv széléig, amit a figyelmetlen szem eddig észre sem vett. Csak pár tíz lépés - és már előttük is egy kívülről jól álcázott, a tízméteres erdőszéli lucok közé épített kis les. Az ösvényről kivágott fákból épűlt, olcsó, környezetbe illő, szép és ízléses. A félgömbfák hasítása még friss, gyantaillat terjeng a sárgás-fehér belsejű emelvényben. Gyorsan felmásznak, óvatosan mozognak, halkan elhelyezkednek. Laci ül a rét felől, kezében távcső, a kis nyájat figyeli : egy fiatal, talán hároméves kos, két öreg juh, egy éves jerke, meg két idei jerke-bárány. A barátjától átvett spektívben nézi a pihenő, kérődző vadakat. A juhok, kosok nyugodtak, alig mozdúlnak, mintha aludnának. És persze a bárányok hallgatnak.
         Meleg van, hiszen dél körűl jár. A muflonok ráérnek, biztonságban érzik magukat. Lentről, a háztól nem is láthatták őket a vadászok, mert egy kis teknőben, s az utánna emelkedő dombocskán fekszenek, szétszóródva. Szemük minden irányba jól láthat, a dombocska tetején az egyik öreg juh a figyelő. A nagy rét hosszában keskeny fás völgy nyúlik felfelé, majdnem egészen a rét felső szélét határoló zárt fenyvesig. Pont annak a vízmosásban nőtt fenyőcsíknak a végében van a hajlás ahol a mufloncsapat delel. A vízmosás fái közt átsejlik a túlsó dombocskán lévő legelődarab. Vagy inkább rétféle, hiszen kaszálják, legelőnek csak a vad használja. A muflonok még mindig nem mozdúlnak. Nekik nem sietős.
            Laci próbálja fényképezni őket kis kompakt gépével, de a részletekből nem sok látszik a kis képernyőn, még a legnagyobb nagyításon sem. Lehetnek vagy száznyolcvan-kétszáz méterre. Várni kell. Hátha megunják a kérődzést és felállnak. Hátha közelebb jönnek. Vagy nem. De hátha mégis? Az egyik kos, mintha csak meghallotta volna a fiatal vadász gonolatát – feláll. Vakaródzik, görbe szarvával birizgálja a szőrt a hátán, a derekán. Most még megteheti, hiszen még nem hajlott csigába a szarva , még megvan a hegye is. Aztán kéjjesen nyújtózik és … visszafekszik. Pedig már azt hittem, hogy felállnak vele a többiek is. Hát várunk tovább.  Megint eltelik egy negyedóra, a kos még egyszer feláll, megint nyújtózik, tesz pár lépést, aztán háttal fordúl és – megint visszafekszik, megmutatva hatalmas tökét. Tényleg hatalmas, ez aztán tökös egy legény. Biztos nem lehet neki kellemes a reggeli harmat, vagy főleg télen a magas hó.
              Várnak. Laci fejében titkos gondolatok fogannak, majd gyorsan nőnek, felhőként dagadnak, tekeregnek s hamarosan veszett iramban kergetőznek . A szeme forog, halántékán láthatóan lüktet egy ér, kicsit izzad is a kalap alatt. Mi lene ha most szépen leszállnánk, és itt az erdőben visszaereszkednénk a rét aljáig, aztán a túlsó oldalon a fás vízmosás takarásában felosonnánk , széllel szemben, egészen addig a nagyobbacska fenyőig? Ott van egy kis nyílás. Talán nem látnának meg, s talán onnan már elég közel lenne, akár még nekem is. ”Tudom mire gondolsz”  – súgja Franz - „ Felejtsd el. Csak ülünk és várunk. Közelebb fognak jönni.” Laci magába roskadva bólint, s elfogadja a tanácsot. Mindíg tedd azt amit a helyiek tesznek. Abból nem lehet baj.
            Az idő lassan telik. De már nem kell sietni sehova, hát várnak. Percek telnek el, igen hosszúnak tűnő percek. De most már nem sok:   “Nézd, ott szemben a fák közt!” – böki oldalba fiatal barátját a hegyi vadász – „újjabb mufloncsapat! ” Távcsövön nézik, ahogy a jerkék, bárányok, juhok egyenként feltűnnek a vízmosáson túli tisztás felső végén. „Egy-kettő-három, ….- tíz-tizenegy-tizenkettő, … de nem, tizennégy ! Az összesen húsz!” - súgja izgatottan Laci. Gyorsan lefotózza őket, de már meg is indúl a csapat, egyenesen feléjük, az errülső rétre. Most bekövetkezik az, amit eddig csak remélt, de titkon biztos volt benne: „ ha közelebb jönnek próbálj lőni”  – nyomja a kezébe a töltött, biztosított fegyvert Franz.
           Laci fészkelődik, keresi a pozíciót, a könyöktámaszt. A puska előagya a korlátra támasztva, céltávcsöve maximálisra van tekerve, jól látszik a vad minden részlete. Csak kicsi a látómező, de hát valamit valamiért. Franz súgja az instrukciókat: „ Lődd meg azt a jerkebárányt, ott jobbról. Most ő az első, ... Várj! ... most takarja az öreg juh, … Most a második, … most a harmadik, … most megint takarja, … Most!” - a puska dörren, a bárány mintha elhasalna, de aztán rohanva megindúl lefelé, s kezdetben inogva de mind gyorsabban fut a völgynek,   s vele az egész nyáj szétrebben. „Weidmannsheil! Jó lövés! Ismételj gyorsan! Most lődd meg a kosbárányt!” - Bumm! - “Elesett! Ismételj!  Most lődd azt a jerkebárányt amelyik hátúl szalad! Lőjj!” - Laci nem látja a szétrebbenő nyájban a célt - túl közel vannak! – gyorsan visszább tekeri a távcső nagyítását, de mire befogja az utolsó bárányt és megállapodik rajta a szálkereszt, továbbugrik a nyáj maradéka is … és a muflonok eltűnnek az erdőben.
            A fiatal vadásznak csak most jutott el a tudatáig, hogy egyáltalán nem kerítette hatalmába a máskorról oly ismerős vadászláz. A keze nem remegett – talán csak egy nagyon kicsit, az első lövésnél ,  a szíve nem kalapált, a szeme nem homályosúlt el. Talán mert csak az utolsó pillanatban vette át a fegyvert, s akkor már nem volt idő izgulni. Célozni kellett és lőni. Tisztán, egyetlen golyóval találni. Most tudatosúlt benne, hogy élete első muflonját, sőt muflonjait lőtte, fél perc leforgása alatt. Aztán arra gondolt, amit barátja mondott az itteni vadászokról :
              „Vannak akik napokon át, vagy akár hetekig kijárnak egy lesre, melyet biztosnak hisznek. Aztán néha váltanak, hátha a másik lesnél több esélye lesz annak, hogy felbukkanjon a vad. De akkor is az jár a fejükben: mi van ha éppen most vált át a bika,  ott ahol eddig ültem? A jó vadász egyik legfontosabb erénye a türelem. Aztán ha eljön a pillanat, másodpercek alatt kell dönteni, elbírálni, s ha kell biztos kézzel lőni , hogy elég legyen az első golyó . De ami a türelem mellett elengedhetetlen, esetleg még fontosabb – az a Szerencse. S, ha már a szerencse elibéd terelte a vadat, hát fogadd meg az öreg vadász tanácsát:  Csak ülj és várj, a vad közelebb fog jönni . Az lesz a te pillanatod .”     
                               
                                                      Egyszeri vadász
Naplózva
J.vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2890


« Új üzenet #854 Dátum: 2018. Február 21. - 17:01:33 »

Élmény volt olvasni! Taps Igen
 Emelem
Naplózva

" ...A megbízható embert még az ellensége is tiszteli...A többi szemét, amit elfúj a szél... " (Wass Albert)
Oldalak: 1 ... 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 [57] 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69   Fel
  Nyomtatás  
 
Ugrás: