Oldalak: 1 ... 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 [54] 55   Le
  Nyomtatás  
Szerző Téma: Így írunk mi...  (Megtekintve 75926 alkalommal)
jatti
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 101


« Új üzenet #795 Dátum: 2017. Szeptember 03. - 22:22:42 »

Jó volt!  Emelem
Naplózva
Tomek
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1408



« Új üzenet #796 Dátum: 2017. Szeptember 03. - 22:38:31 »

 Emelem
Szuper!
Naplózva

"... nem is a lövés a vadászat. A puska elsütése csak kicsengése, emberállati kiélése a vadászatnak.
Mert a vadászat - áhítat." (Gr. Sz.Zs.)
dama
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2436


« Új üzenet #797 Dátum: 2017. Szeptember 04. - 05:51:48 »

Jó volt olvasni!  Igen Emelem
Naplózva

Az áram alatt lévő alkatrész ugyan úgy néz ki mint ami nincs áram alatt,
csak más a fogása!
chris
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 509



« Új üzenet #798 Dátum: 2017. Szeptember 04. - 10:28:17 »

 Emelem Igen
Naplózva

Üdv Chris
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 12556



« Új üzenet #799 Dátum: 2017. Szeptember 04. - 15:27:24 »

Abonyi! Emelem

 Igen Taps Taps Taps Emelem
Naplózva

“Hiába van jó viszonyom a munkához, ha a szervezetem nem kívánja!”  Be is fejeztem erre az életre! Mosolyog
Abonyi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 523


« Új üzenet #800 Dátum: 2017. Szeptember 04. - 17:44:16 »

Köszönöm még egyszer mindenkinek!

 Sajnos igen ritkán akad egy kis idő írásra, mert este és hajnalban is a határt járom.
 Ugyanakkor  a lesen elgondolkodik az ember a múltról, a jelenről és a valószínűtlen jövőről .
 Ott szokott jönni  az "ihlet" , a megtörtént és kitalált dolgok mozaikjaiból rakódnak össze ezek a kis történetek.
 Hát majd igyekszem azért, hogy legyen folytatása a TSZ-es történetnek!
 Semmit nem ígérek, de azt betartom! Mosolyog

 Még egyszer köszönet!
Isten adjon egészséget mind az íróknak, és olvasóknak.
 Emelem
Naplózva

" Ha az utolsó fát is kivágtátok, az utolsó halat is megettétek , és az utolsó  patakot is megmérgeztétek, majd rájöttök , hogy a pénz nem ehető!"      A mondás egy amerikai Indiántól szármozik.
Abonyi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 523


« Új üzenet #801 Dátum: 2017. Szeptember 09. - 14:56:06 »




         Jóska , ügyetlenül kerülgette a tavaszi pocsolyákat kerékpárjával.

 Sajnálta öreg Csepeljét, amit még a bátyjától  kapott, Pistától, aki a Weiss Manfrédban volt üzemvezető.
 Elismert munkájáért egy Csoda Csepelt kapott, de révén, hogy Pista Pesten lakott  és busszal járt dolgozni ,nemigen tudta hasznát venni egy kerékpárnak, így öccse gondjaira bízta e nemes járművet.

Hát e fajta megbecsülésben tartotta Jóska ezt a biciklit , midőn a repce vetés mellett tekert a lucernaföld  irányába.
Elkísérte őt Kópé nevű hűséges társa,  aki egy hosszabb szőrű vizsla kutya benyomását keltette, de mégsem volt az az igazi drótos, mert az anyja sem volt az.

Lucernát mentek vágni ők ketten.
 No nem sokat , csak tán egy fél zsáknyit , hiszen csak a két kis libának szánt egy kis friss zöldet, had gyarapodjanak.
A kerékpár csomagtartójára vászonzsák és sarló  volt fölkötözve erős madzaggal.
 A pára ekkorra már fölszáradt a lucernalevelekről, igy Jóska magabiztosan kezdett bele a sarlózásba. Kópé boldogan ugrándozott körbe a majd térdig érő lucernában.
 Örült az gazdájának, örült a természetnek , de ilyenkor, legfőképp a szabadságnak örült ez a hóbortos jószág, aki úgy ugrándozott és szaladgált, mintha nem hat éves lenne már.
 
 Jóska,  serény sarlózás közben , rá-rá pillant a játékos kutyára , aki egyszer csak úgy lefékez futtában, mintha falnak szaladt volna!

-Mi van ott Kópé!? -kérdezi Jóska négylábú barátját, aki felelet helyett  , csak egyik első lábát emelte föl, s orrát előre nyújtotta.

-Fácánt, vagy  nyulat találtál-e !?- hangzik egy kérdés , ismét Kópénak.
De kópé csak leül , fejét oldalra billenti, és nyüsszent egyet gazdája felé.

-No! Hát mit találtál Kópé? Te így nem csinálsz!- csodálkozott el Jóska a kutya viselkedésén, miközben fölállt és Kópé előtti lucerna mozgását kémlelte.
-Mi a fene van ott?- de ekkorra már Kópé körbe- körbe ugrált valamin, amit még Jóska most sem látott, hogy mi az?

-Mi ez hát? -tette fel Jóska a kérdést ahogy közeledett a teremtményhez.

A lucerna zöldjéből, kis kerek orr világított , ami  két riadt szemmel és egy kis csíkos bundával folytatódott.

-Kópé! Ez egy kis vadmalac!- mutatott Jóska, Kópénak.

- Hogy kerültél te ide kis haver!? - mosolygott Jóska , Isten kis teremtményére.
- Mi ? A többiek hol vannak? Anyád hol van? -vonta volna felelősségre a hetes körüli malackát.

 A kismalac viszont csak bánatos tekintetével tudott válaszolni.
Jóska lehajolt, hogy fölemelje a kis jószág remegő testét.
 
-No most légy résen Kópé!- figyelmeztette  kíváncsian pislantó ebét, gazdája.

Jóska , hogy megtudja , a malacka anyja a közelbe van- e, a kis állat fülébe csípett egyet. De csak épp akkorát , hogy a kis csíkos visítson egyet.
 A legjobban a kismalac várta volna , hogy anyja megjelenjen, a két megtaláló már kevésbé.
 Sajnos,  a várt, vagy nem várt találkozó elmaradt .
 Jóska ismét megvisíttatta  az árva jószágot, de csak nem jelentkezett senki  érte.

  -Kópé! Keresd!- szólította fel Jóska a kutyáját, annak reményében, hogy az esetleges "fészekalj" többi tagját megtalálják.
  Néhány nyúlon és egy- két  sértődött fácánkakason kívül más nem volt a lucernában.

 -Hát mi legyen most veled kis pajtás !?- kérdezte megtalálója,  a leheletnyi állatkát, majd a földre tette.

 Ekkor Kópé odalépett a malackához ,és  nyalogatni kezdte az orrát. A a kis kan, mert kan volt , Jóska megállapította , örült , hogy végre valaki oltalmába vette.

 -No mi legyen hát Kópé? Haza vigyük ezt a szerencsétlent?- kérdezte Jóska,  a házőrzőt.

 Kópé , az emberi nyelv beszédének hiányában , IGEN válaszként, megnyalta gazdája kezét.
 A kismalac  Jóska kabátja alá került, a lucerna pedig a csomagtartóra.

 Csak kérdések keringtek Jóska őszes fejében. Válaszok nem voltak .  A lelki ismeretét is hullámok korbácsolták.
 Vajon helyesen döntött, hogy hazavigye a kis jószágot, vagy ott kellett volna hagynia?
 Efféle gondoktól mardosva tekert Jóska hazafelé, már nem is figyelve a pocsolyákat.
 Kópé viszont boldog volt! Ő egy új játszótársat és egy barátot látott saját jövőjében.


                                          *******


 -Anyjuk !- kiabált előre Jóska, feleségének, Icának,  a nyitott nagykapun , az udvarra hajtva.
- Melegítsél kecsketejet! Szopós gyereket hoztam -utasította  asszonyát.


                                      *******


     Teltek a hetek, és a hetek hónapokká híztak.

 A malacka gyorsan cseperedett a kecsketejtől. Csíkjai egyre halványodtak, majd vöröses színe sötétedni kezdett.
 Kópé szinte megfiatalodott. No nem azért mert öreg kutya volt, csak eddig nem volt játszótársa. Az öreg puli már tavaly előtt elpusztult, de ő is távolság tartó kutya volt, nem lett Kópé nagy barátja.
 Kópé szinte még soha nem fáradt el ennyire azelőtt, hogy új barátja a házhoz került, pedig jó néhány fácán és nyúlhajtáson részt vett már.

 A  minap is úgy elfárasztotta Kópét az új jövevény, hogy azt hitte többé már nem fog tudni fölállni. De a kis disznó még akkor sem hagyott békét neki.
 Kópé feléje akart kapni ,csak ijesztésképp , de úgy elmérte a távolságot , hogy malacunknak a fülébe egy cakkot harapott.
 Ezt Kópé is hamar megbánta , hisz nem állott szándékában ilyesmit tenni , de csak megtörtént.
 A malac úgy megsértődött, hogy pár napig  kópé felé sem nézett.
 Ezt a pár napot Kópé szűkülve élte végig, és megtanulta    , hogy a fegyverével óvatosan kell bánni.

 Aztán minden visszatért a saját kerékvágásba. A leckéből mindketten tanultak, és a sérelmeket rég elfelejtették.
 Legújabban  a malacka azzal ijesztgette Kópét, hogy távolról nekiszalad a kutya irányába, majd előtte pár méterrel elvágódik és csúszva érkezik a Kópé lábai elé .
 Ettől Kópé megijed  először, majd mikor már elkerülték az ütközést odaugrik a malac orrához és megnyalja azt.

   Ez a malac, ez négy dolgot csinál egész nap: Eszik, játszik , alszik és túr. Igen, nagyon túr!  Ica veteményesét kitúrta mind, az udvart is föltúrta, és túr mindent!

 -Berci!!- így nevezték el Jóskáék a malacot, aki igen hallgat a nevére.Ezúttal Ica kiabál reá.

 -Berci!! Hogy a Mária mozduljon meg a falon!!  Hát már a kerítésoszlopot is kitúrtad!!- kérdezte az asszon a malacot, kezét a bedőlt kerítésoszlop felé rázva.
 A malac értetlenül néz Icára  és még egyet tol már az amúgy is fekvő faoszlopon.
- Ennek véget kell vetni Jóska! Ez a disznó tökreteszi a kertet, az udvart..... lásd be Jóska, ennek a jószágnak a határban a helye.

 Jóska tudta , hogy előbb utóbb eljön majd az idő, amikor Bercit vissza kell vinnie  a vadonba, mert az az ő élőhelye.
 
                             
                                                                                                   Folytatás Következik






Naplózva

" Ha az utolsó fát is kivágtátok, az utolsó halat is megettétek , és az utolsó  patakot is megmérgeztétek, majd rájöttök , hogy a pénz nem ehető!"      A mondás egy amerikai Indiántól szármozik.
Abonyi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 523


« Új üzenet #802 Dátum: 2017. Szeptember 11. - 15:53:19 »



   Jóska, a szomszédját kérte meg, Bélát, hogy a Nivával vigyék ki a már-már- süldővé cseperedő Bercit a határba.

 Oda ahol megtalálták, még kora tavasszal.

 A TSZ-ben mindenki ismerte már a Berci történetét. Azt is tudták , hogy  mennyire közel került a kismalac Jóskához és Kópéhoz is.
 Jóska nem volt vadászember. Valahogy mindig rossz érzés fogta el amikor fegyvert fogott a kezébe.
 A vadászatokról viszont sohasem hiányzott. A legjobb hajtó hírében  álltak, ők ketten a Kópéval.

 A hajtás vége felé , amikor már a többi kutya, a gazdája mellett sertepertélt , Jóska kutyája még mindig hajtott föl  egy- két kakast vagy éppen nyulat.


 A Niva zötyögve ért a Jóska által megadott helyre. Béla nyitotta ki a csomagtartót.
 A malac ugyanazzal a riadt szemmel nézett Jóskára  mint mikor megtalálták. Érezte, hogy most valami kellemetlen változás elébe fog nézni.

- Légy jó Berci! Vigyázz magadra! Majd néha azé' meglátogatunk kópéval.- köszönt el Jóska a magányra ítélt jószágtól , majd a két ember beült  a terepjáróba ,és elindultak haza felé.

 Berci még reménykedett egy darabig, hogy nem fogják itt hagyni , de ahogy a Niva távolodott, úgy Berci reménye is tova szállt.


                                         ******



  Pár hét telt el mióta   Berci visszatért a vadonba.

Kópé azóta  nem találja helyét . Néha percekig szűköl, néha pedig a levegőt szimatolja és a kapu felé figyel , nem-e tért vissza barátja.

-Gyere Kópé! Szétnézünk a határban!- kiáltott  Jóska kutyájának.

 Titokban persze, a kutya és gazdája is   Bercivel való találkozást várta volna.
 Már háromszor jártak kint azóta a határban, de a malaccal nem találkoztak.
 Most Jóskáék a patak felé indultak, oda ahonnan nem messze kukorica van ültetve vadföldnek.

 Már jó ideje taposta Jóska a Csepel pedálját  és már kópé is alig várta hogy ihasson a patakból, mert nyelve már hosszan lógott.

 Túrájuk végeztével épp hazafelé indultak volna , amikor a patakparti susnyásból  valami feléjük rohan!

 Hát a Berci volt az!!
Elvetette magát vagy két méterre Kópé előtt , és oldalán csúszva  érkezett , Kópé lábait majdnem kicsapva teste alól, mint máskor is tett.

Kópé boldog farokcsóválással nyalogatta Berci orrát, de ahogy Jóska közeledett volna , hogy megsimogassa , Berci visszaszaladt a susnyásba.
 
Először Jóska megdöbbent a  süldő tettén, de végül is elégedettséggel nyugtázta. -Hát így kell ennek lenni!

 Berci és Kópé, még örömmel futottak néhány kört, majd mikor Jóska elégnek gondolta a "látogatási időt" , kiáltott Kópénak!

-Kópé! Gyere, megyünk!
 De kópénak nem akaródzott otthagyni barátját. Az amúgy szófogadó Kópéval , végül  ordítva kellett tudatni, hogy most már tényleg itt az ideje a búcsúnak!
- Vigyázz magadra cimbora!- köszönt el Bercitől , Jóska.

Jóska és Kópé szívét is melegség  öntötte el. A hazafelé út sokkal rövidebbnek  tűnt.
 Ahogy begurultak az udvarra, Ica rögtön látta az arcokon, hogy valami történt!
 
- Meg van a Berci!- kiáltotta Jóska mielőtt Ica kérdezhetett volna!



                     *****

        November vége van.

Lehullott az első hó ezen a télen.
 A TSZ-ben  nem állt meg az élet. A műhelyben dolgoznak  serényen. A gépek karbantartása, javítása és a jövő évre való felkészülése folyik.
  Az istállókból tehenek és bikák bőgése hallatszik. Több mint 2000 van belőlük.
 István, az állatorvos van  vizitelni náluk. Ő régi jó barátja Bélának, az agronómusnak. Együtt voltak katonák. Akkoriban az orvosi egyetemről is bevitték katonának az ember fiát.
 És mivel István apja bíró volt a háború előtt, így ő különösen nem volt kebelbarátja a rendszernek. A fegyvertartási engedélyét is nagy nehezen kapta csak meg.
  A dolgok nem mentek simán, terelgetni kellett őket , és Béla segített terelni az István ügyét abba a mederbe, hogy végre vadász lehessen belőle.
 István ezt nem is felejti el  soha Bélának. Bármi probléma merül föl a TSZ-ben  állategészség ügyben, István rögtön segít!

 -Doki!- szól Béla , Istvánnak,mert csak ő szólíthatta így, mindenki más Doktor úrnak szólítja.
-Vasárnap fácánhajtás! Szívesen látunk, ha van kedved, jöhetsz!

-Természetesen! Ha élek , jövök Bélám!- köszönte meg a meghívást a Doki.
-Hanem! -folytatta István- A Jóskát mellém tegyed a Kópé kutyájával.... mert az egy olyan kutya!
Béla egyetértően kacsintott Dokira.


 Eljött a vasárnap reggel .
 Hideg , de tiszta levegő vette körül, a körben álló vadászokat a vadászház udvarán.
 A havon, halvány rózsaszínben csillogott a Nap fénye.
 A vadászmester köszöntötte a vadászokat és a hajtókat is. Elmagyarázta a hajtások menetét , módját  majd   kellemes és balesetmentes napot és vadászatot kívántak egymásnak.
 Doki kezet fogott Jóskával és megsimogatta Kópé okos pofáját.
 
-Jóskám! Érzem kellemes napunk  lesz ma!- mosolygott István ,Jóskára, majd folytatta:
- Remélem Kópé is jó formában van ma!

 -Ö mindig jó formában van!- bólintott Jóska.

Eredményes hajtások voltak. rögtön az elsőben 27 kakas esett  , a másodikban 22, a harmadikban 15, de még hátra volt a patakpart, ami a legeredményesebb szokott lenni.
Tizenöt vadásztól ez jó eredmény, viszont a terület is jó . Vadföldek szinte mindenhol .Cirok a fácánoknak, és   kukorica az őzeknek.Ezen kívül etetők és sózók minden fasorban .
Béla ügyel rá , hogy mindig tele legyenek.

 A templom harangja már rég  elütötte a delet, és vadászaink is éheznek már egy jó ebédre.
 A hajtók  már  a leállók felé közelednek. Előre már nem lő senki.  Kakas esikszép számmal. Jóval több mint az első hajtásban!
 Hol egy őz robban ki a fasorból , hol egy nyúl riasztja meg valamelyik vadászt. De legtöbbször kakasok  rebbennek föl kakatolva rejtekeikből.

 Most is robajlik a kökényes!

De most egy jókora süldő szalad Jóska irányába!

 A Doki rákiált Jóskára :

 -Vigyázz Jóska! Disznó! 
De már robajlik is két lövés.
Két lövés a Doki duplájából. Mielőtt föllökné a disznó Jóskát!
 
-Ne!!! -kiabált Jóska a Doki irányába
- Ez Berci. - nyögte még halkan.
 Már késő volt!

 A disznó élettelenül csúszik Kópé lábai elé , aki ezer közül is fölismerné ezt a szagot!
 Ez, a már-már elfeledett barátjának szaga!
 Ismét játszik, gondolta Kópé és odalépett megnyalni az orrát. De most  nem az az íze volt! Ez vér íz!

Kópé szűkölve ült le halott barátja mellé.
 
 Jóska levetett sapkáját   kezében gyűrögette.
 Lábai előtt Berci feküdt. Cakkosra harapott füléről hó pergett.  Szeméből talán egy könnycsepp indult el, de ezt Jóska csak évekkel később említette.
 
Csend lett úrrá a környéken. A kutyák sem szaladgáltak most. 
 
-Ki az a Berci!- kérdezte a Doki félszegen

Jóska elmesélte!


 Emelem

 
Naplózva

" Ha az utolsó fát is kivágtátok, az utolsó halat is megettétek , és az utolsó  patakot is megmérgeztétek, majd rájöttök , hogy a pénz nem ehető!"      A mondás egy amerikai Indiántól szármozik.
Stefi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 6216


közvadász helyettes


« Új üzenet #803 Dátum: 2017. Szeptember 13. - 08:53:43 »


Jó !  Emelem   ( De abban az időben még nem kívántak balesetmentes vadászatot - ez a fa@ság csak az utóbbi időkben lett divat.)
Naplózva

"Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek." (Petőfi)
Abonyi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 523


« Új üzenet #804 Dátum: 2017. Szeptember 13. - 14:49:59 »

Jó !  Emelem   ( De abban az időben még nem kívántak balesetmentes vadászatot - ez a fa@ság csak az utóbbi időkben lett divat.)
Így igaz! Mosolyog
 Hitelesebb lett volna ha azt írom: Körbeadták a pálinkás üveget..... kétszer.  Vigyorog
  A történet egyébként megtörtént , a 70-es évek végén, azzal a  különbséggel , hogy szórón lőtték le a süldőt.  Emelem
Naplózva

" Ha az utolsó fát is kivágtátok, az utolsó halat is megettétek , és az utolsó  patakot is megmérgeztétek, majd rájöttök , hogy a pénz nem ehető!"      A mondás egy amerikai Indiántól szármozik.
Stefi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 6216


közvadász helyettes


« Új üzenet #805 Dátum: 2017. Szeptember 14. - 09:46:41 »

Így igaz! Mosolyog
 Hitelesebb lett volna ha azt írom: Körbeadták a pálinkás üveget..... kétszer.  Vigyorog
  A történet egyébként megtörtént , a 70-es évek végén, azzal a  különbséggel , hogy szórón lőtték le a süldőt.  Emelem

Sajnos a természetből kiemelt állatot megunás vagy más ok miatt visszahelyezni nehéz és sokszor lehetetlen feladat.
Szintén megtörtént eset mikor két régebbi vadász valami okból megárvult ( lehet ők lőtték le az anyját ) kis rókát elkezdett nevelgetni a kotorék környékén. Hallal és  minden házi maradékkal etették . Már a Simson motor hangjára előjött és kereste az etetőit. Egy idő után terhes lett a mindennapi etetgetés és rafinált módon meglövették az akkor ép felvett ifjú vadász barátjukkal . Persze nagy dicsőségként beállítva a dolgot és sűrűn lenyelt áldomások és avatás fejében . Ördög     Röhög
Naplózva

"Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek." (Petőfi)
egyszeri vadász
Liget
***
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 16


« Új üzenet #806 Dátum: 2017. Szeptember 16. - 16:14:52 »

Először is gratulálok Abonyi kollégának az írásokhoz. Habár én nem éltem túl sokat a régi rendszerben, de még van amire emlékszem. Nem sírom vissza. A legkissebbik gyermekem kíváncsikodott a minap, hogy milyen is volt a kommunizmus ... hát rövíden elmeséltem neki a hosszú sorban állásokat, az üress élelmiszerboltokat, a napi kétórás műsoridőt az egyetlen állami csatornán, a rendszeres áramszüneteket, a munkahelyi kihelyezések kötelező elfogadását, a bezártságot( az országól ember ki nem, információ be nem)  ... azt hiszem ennyi elég is volt neki egyszerre.
Abonyi kolléga hatására nekem is eszembe jotott egy régi történet. Nem olyan ütős, de talán ez is nosztalgiát ébreszt az "öregebb" korosztályban. Megosztom veletek:

                                                                                                                                                                                             Az utolsó bak

          Halkan csikordúl a kavicsos út a bicikli kereke alatt. A kissé meggörnyedt ember csak tolja, most már nem űl rá, hiszen közel van az erdészet főépülete, nincs miért sietni. Hamarabb is jött mint ahogy kellett volna, de hát mindíg azt tartotta:” inkább én várjak a főnök úrra egy fél órát, minthogy ű várjon rám egy percet is ” – s ha a “főnök úr” hallaná, még igazat is adna neki .
          Megáll a zöldruhás ember a valaha imponáló külsejű, klasszikus századeleji épület sarkánál, majd óvatosan letámasztja a biciklit a fal mellé. Lábát törűli, pedig most nincs sár, hetek, ha nem hónapok óta nem esett. De hát mégis, az illendőség azt kívánja. Hiszen nem minden nap izennek utánnam fentrűl.  Csak pár lépcső, majd előtte áll a vasalt sarkú nehéz tölgyfa-ajtó. Halkan kopog , csak úgy megszokásból – nem válaszol senki, de nem is várt választ - benyit. Homályos, hosszú folyosó, kopott szőnyeg, a falon porosodó régi agancsok, gazdavesztett trófeák, molyrágta héjja, megsárgúlt képek. Szöszmötölés hallatszik a bal oldali utolsó ajtó mögűl, meg éles kattogás. A fene vigye el ezt az írógépet, mindíg a géppuskát juttattya az eszembe. Mán több mint húsz éve, hogy víge vót ... el kéne mán felejteni. Aztán, egy hosszú sóhajtás után ezen az ajtón is bekopog, de itt már kivár :
- Szabaad ! -énekli bentről egy női hang.
- Szíp jó reggelt Margitka kissasszonka, kezit csókolom !
- Jaaj , hogy mondhat ilyet János bácsi, nem vagyok én már olyan fiatal ! – válaszol elpirúlva az irógép mögűl a kissé teltkarcsú, pirospozsgás, negyvenes vénkisasszony. – Ugye a főnök elvtárshoz tetszett jönni? Tessék csak bemenni, a főnök elvtárs még nincs itt, de üljön le a kanapéra, mindjárt meg kell érkeznie.
- Na , azt mán nem, inkább ide űlök maga mellé, szeretem a szíp kilátást – mosolyog huncutúl az öreg, s ráadásnak még meg is pödri régimódi huszáros bajszát.
- Ejnye naa, már megint kezdi! – s ha lehet még pirosabb arccal mosolyog vissza a “kisasszony”. – Mondtam már magának, hogy ne incselkedjen velem, hiszen, akár a lánya is lehetnék ...
- Ami igaz, az igaz. De hát nincsen abban semmi rossz ha egy férfiember szereti a szípet...
- János bácsi, tessék kérem abbahagyni, már hallom is a kocsit, most fordúlt be .
      Az öreg már fel is állt a székről, s haptákba vágta magát, mikor a főnök benyitott.
-   Erőt , egészséget főnök elvtrás !
-   Jó napot Margitka, magának is Varga elvtárs! Jöjjön be az irodámba.
-   Igenis kérem ! – bokázik megint az öreg vadőr.
-   Hagyjuk ezt a divatjamúlt szokást, csak jöjjön, sietek ! Margitka, kész van már a dossszié? Mindjárt indulok a megyéhez !
-   Igen , főnök elvtárs ! Beviszem, ha kijött Varga bácsi,  s alá tetszik írni ...
-   Hozza be most ! Mondtam, hogy sietek !
-   Értettem, már viszem is !- kapja fel az aktaköteget a titkárnő és belibben a főnöki irodába.
Na, ez is paprikás kedvibe’ van, mán korán reggel. Jó lesz vigyázni – gondolja az öreg, s bemegy ő is.
-   Csukja be az ajtót , Varga elvtárs. – enyhűl meg a főnök amint eltelepszik a súlyos bőrfotelben, faragott, patinás íróasztala mögött.– Bizalmas , amit most mondok. Nem kell elmondani senkinek!
-   Igenis kérem ! – vágja vigyázba magát megint a vadőr, de a bokacsattogást félúton megállítja.
-   Üljön csak le, Varga elvtárs. – mutat a kanapéra a főnök, s közben sebesen átfutja, s nyomban írja is alá az aktákat.
-   Nem szoktam én, kérem – szabadkozik az öreg, s a kalapját gyűrögeti.
-   Üljön már le, ha mondom !
-   Igen …, kérem.
-   Figyeljen ide , János – a főnök leteszi a tollat, két kezét az asztalra támasztja, s jelentőségteljesen hátradől – vendégünk lesz, fontos vendég. Mondja , vannak jó bakjaink az idén ?
-   Vannak hát, mind egy szálig megvan, egy se’ hiányzik ! – vágja rá az öreg magabiztos arccal, s kihúzza magát ültében.
-   De amolyan érdekes bakjaink , olyanok is vannak ?
-   Hát, kérem akad olyan is. Ott van példáúl az a mocsári bak, az az összenőtt agancsú, tetszik tudni, ott lakik a Tyúkászat alatti kaszálón, meg ugyi ott van az a ...
-   Jól, van jól van, erre most nincs időm ! Menjen ki , János a kerületbe, s keressen olyat, ami érdekes is, meg nagy is. De legfőképpen nagy. A vendég olyat akar. – ezt már közelebb hajolva, s halkabban mondta a főnök.
-   Megértettem , kérem. – áll fel tétován a vadőr – Engedelmet kérek,  lehet-e tudni, hogy mikor jön a vendég?
-   Még én sem tudom. Most megyek be  a megyéhez. Majd üzenek , a sofőrrel.
-   Igenis kérem. Akkor , én mennék is ... Csak teccik tudni, ha mán itt vagyok, eszembe jutott ... a lődíj, a kóbor kutyák, meg a szarkák után ...
-   Majd beszélünk rólla. Most sietek. Menjen csak, Varga elvtrás. De ne feledje, senkinek egy szót se !
-   Értettem, kérem. Úgy lesz. Isten éltes… akarom mondani  Erőt- egészséget !
-   Jól van, János, menjen csak ...- fordúl az aktákhoz megint a főnök.
         Na, ezt megkaptad, Jani. Kell egy bakk. Nagy is legyen, meg érdekes is. Csak hunnan a fenébűl halásszak elő én egy ilyen bakkot, most ?! Az aratásnak mán víge van, de az üzekedís még hetek múlva lesz csak. Ilyenkor az okos bak nem mozog, kivár. Tuggya, hogy lesz mit rohangásszon a jányok után, amikor eljön az ideje. Amék meg nem sunnyad, a’meg inkább csak olyan íretlen, tejfeles-szájú suhanc, vagy gyerekbak lehet, arra nem vihetek vendíget. Most osztán vakarhatom a fejemet ...
-   Csak nincs valami baj, János bácsi ?
-   Nem ..., Margitka, ... nincsen semmi baj. Na Isten álgya kedves ...
-   Viszont látásra, János bácsi – de az öreg már nem hallotta a becsukott ajtó mögűl.
                                                                ***   
           Alkonyodik lassan. Az erdő halkúl, már csak a feketerigók neszeznek a bokrok alatt. Ilyenkor már a fülemile sem tanítja fiait, befejzte az iskolázást. Már talán ki is repűltek a kis tollas újoncok. Halkan zörög a szélfútta avar, inkább csak zizzen egy párat, ahogy a szellővé gyengülő esti szél megsimogatja a göcsörtös cserfákat, s fáradó tenyerének ujjait végighúzza a lombok közt. Az öreg vadőr görnyedt háttal űl az erdőszéli les deszka-ülőkéjén , hosszan, mozdulatlanúl belebámúl a növekvő sötétségbe, s gondolkodik . Ott a rípatábla mellett, ott vón’ a legnagyobb esély. Arra kijárnak, vagy öten is. Az az öreg visszarakott hátradűlős, ... csak annak kicsi az agancsa. Meg az a másik öreg, a görbeszárú, fekete agancsú, ághiányos ... az is jó vóna, de a’se  igen van több nígyszáz grammnál, ... van az egy fenét! ... Akkor ott van még aza  fiatalos, szűkebb állású, na a mán jó vóna grammra,... de ammeg  fiatal, jó ha van öt éves, ... inkább csak nígy ... Ráadásnak meg ott van az a kis gombos, meg a másik , a kajla agancsú, ... de hát azok csak olyan kis konyhabakok, egyévesek. Mi a fenét csináljak, ... azt se tudom mikor jön  eza, ... azt se to’om hogy kicsoda?! Fenenagy titkos ember lehet ...tán valami miniszter, ...vagy tábornok ...
            A hajnal kint éri , s kint esteledik rá, napokig járja a határt, szinte eredmény nélkűl. Megvannak a jó bakok valahol, most is. Nagyjából ugyanott, ahol áprilisban, vagy májusban voltak, csak most nem akaródzik nekik parádézni. Néha kisompolyognak, szinte sötétben, aztán hajnalhasadáskor már húzódnak is vissza a takarásba. A vadőr járta a poros utakat, figyelte a tarlókat, néha felűlt egy-egy lesre, s várta a jó szerencsét. Estére hajlott már, mikor a Kapros tetőn járt éppen és eszébe jutott az a tavalyi bak. Elballagott a nagy, nyitott lesig, aminek a teteje még hiányolta  a palát, aztán komótosan felmászott az enyhén lengő létrán. Ezt is meg kéne támasszam valamivel, ki tuggya miféle ember az a vendíg, tán még le tanál esni, ha ide jön ... Na itt vagyok hát, megint. Ha még megvóna az a tavalyi fekete-agancsú öreg bakk, ... ott jött ki ippeg az úton, csak ott most tengeri van nem napraforgó, a másik ódalt meg talló, ott vót a tavaly tengeri. Abbúl jött, oszt megállt egy kicsit , rágni a kalapokat, meg inkább a zaftos leveleket. Ott állt vagy fél órát is, nem vót a’ több mint ötven méterre. Ha nagyon odaníztem vóna , ... há még a gyöngy is ... na de nem is gondolunk ám ilyesmire. Meg osztán a kisunokám is itt vót véllem, az meg csak gyerek még, nem tuggya tartani a száját. Még csak a’ kelletett vóna, hogy bakot lűjjek, oszt ... meg is kötöttek vóna.   Na, ha nem jött vendíg, há’ így öregesznek meg a bakkok. Az is milyen szíp vót ... akkora vót a rózsája, ... tán még körbe se tu’ttam vón fogni a kettőt. Igaz ága mán alíg vót, de a szára az vastag vót! … meg fekete, minta az ördög ... Hát, ha még meg is lenne most is,  mán csak kissebb lenne mint a tavaly, a’ mán nem kéne ennek a nagy titkos embernek.
             Valami mozdúlt a bal oldalon. Ott ahol az útra merőleges napraforgó nekifut az erdőig lehúzódó  tengerinek, s L-betűt alkotva ölelik körűl a lesig szélesedő tarlót. Apró mozgás volt, lehetett vagy száz méterre, de az öregnek még éles a szeme, jól tudja, hogy nem tévedett. Van ott valami. Veress. Őz kell hogy legyen. Most emeli csak szeméhez a kopott, fényesedő kis hadikukkert, s jobban megnézi a vöröslő foltot, ami a napraforgó utolsó sorközén áll. Bakk. Valamiféle bakk. De nem látom jól, hogy miféle,  mindíg lehajtya a fejit ... Na gyere mán ki komám, ide a tallóra, ... hadd nízzelek meg jobban ...   Ha valaha is hitt a varázslatban, a tündérek , vagy boszorkányok bűverejében, esetleg az aranyhal teljesítette három kívánságban ,  hát akkor most eljött a bizonyosság ideje. Mert a bak tett egy lépést oldalra – még elfedte a szélső sor , majd még egyet – és kilépett a tarlóra. Jó bakk. Nem kicsi. Nem is egyszerű hatos. Nem. Nem is fiatal. Jó koros. De még nem láttam eddig. Nem is a tavalyi. Az kissebb vót testre. Ez valami más bakk ... Miféle bakk lehet e’? ... még soh’se láttam  …
           A vöröslő csuhájú , de fehéres - szürkére halványult arcú, jó erőben lévő nagytestű bak csipegetve, meg-megállva közeledett a leshez. Az öregnek dobogni kezdett a szíve. Már érezte a vér áramlását, ahogy megy felfelé, forrósodik a mellkasa, a nyaka, majd felmelegíti az arcát,  kopaszodó fejét is, a kalapot is hátrébb kellett tolnia . A bak most megáll legelészésében, már nem csipeget, hanem agancsával forgat egy szalmarendet, mintha csak jó gazda módjára villázna, gyűjtene. Aztán oldalt fordúl, a patájával kaparni kezd, kicsit még forgolódik, teknőt kapar magának, … s belefekszik. A lestűl hatvan méterre. A nyílt tallón. Fínyes nappal! Há’ miféle ördögbújta bakk e’? ... Na hadd látom csak az agancsodat, koma... Nem kicsi  ... nem is egyforma. A jobb száron három ág, szíp hosszú ágak, ...ez jó. A bal száron , ... ami , igaz hajlott  – hátra is, meg kifelé is, ... – ott meg kissebbek is az ágak, de ... valami van ott lent. Még egy ág ? … Nem. Még kettő! S nem kicsi ágak ám ! Páratlan tízes! Vastag is, fekete is, gyöngyös is. Mintha a tavalyinak a tesvíröccse lenne, ... vagy tán a fia ? Súlyra is megvan, ... legalább , nígyszáz...ötven. Vagy valami akkörűl. E’ mán jó ! Legalábbis itt nállunk.  Na, Jani, megvan a bakk. Hát, a főnök nem fogja elhinni ...

           A bicikli vidáman karikázik be a hosszú udvarra, meg sem áll a raktár mellett, sem az irattárnál, de nem megy az istálló felé sem, hanem egyenest az udvar közepét uraló főépülethez gurúl. Az öreg vadőr lepattan a bőrnyeregből – mintha csak húszéves volna, de legalábbis negyven – s vidáman fütyörészve lép fel a kőlépcsőkön. A bejárati ajtó nyitva, a szőnyeg mintha tisztább lenne, az agancsokon megcsillan a beszűrődő napfény.
-   Kezit csókolom Margitka kisasszonka! A főnök úr benn van?
-   Jó napot János bácsi. Tessék leűlni, bent van, de várni kell. Azt mondta ne engedjek be senkit.
-   Rendben van, kezitcsókolom . Itt jó lesz? – s már le is huppan az íróasztal melletti ívelt-támljú székre. – Oszt, hogy teccik lenni mámma?
-   Köszönöm, kedves János bácsi, jól vagyok. Látom maga is ...
-   Kitűnő a kedvem. Ha magát látom, mindíg kitűnő ...
-     Tessék már hagyni, ... még elpirulok, megint.
          Nyílik a belső ajtó, kilép az egyik fiatal erdész, nem túl vidám ábrázattal. Csak bólint az űlőknek, s már megy is kifelé. A titkárnő feláll, s bekopog a főnök irodájába.
-   Bocsánatot kérek, Já ... Varga elvtárs van itt,  a főnök elvtárssal szeretne beszélni, szabad?
-   Jöjjön be ! – hallatszik , s a vadőr már sírűl is befelé, mentében eres kemény kezével lágyan érintve a titkárnő lobogó szoknyáját.
-   Csukja be az ajtót, Varga elvtárs !
-   Igenis kérem. Főnök úrnak jelentem aláss..., megvan a bakk !
-   Elvtárs, nem úr, hanem elvtárs! Tanulja meg végre, maga is !
-   Igenis , kérem. Tehát, megvan  - s az öreg vadőr már mondja is, hogy hol találta a megfelelő bakot, leírja az agancsát, részletesen elmesél mindent, hiszen több mint egy óráig nézhette – „szinte a les alatt vót”.
-   Rendben van, János. Csak figyelje tovább, s vigyázzon hogy ne járjon arra senki.
-   Főnök ú ... elvtárs, ha megbocsát, lehet-i mán tudni, hogy mikor jön a vendíg ? Teccik tudni, az üzekedís, nemsokára kezdődik, akkor vón’ a legjobb …
-   Még én sem tudom. Majd szólok. Most sok a dolgom, ha nincs más, mehet Varga elvtárs.
-   Igenis kérem. Vagyis hát, csak még egy szóra ... teccik tudni, a bakkancs, ... még nem kaptam meg, ... meg a lődíj....
-   Majd szólok a raktárosnak – aztán a főnök hirtelen felpillant az aktahalmaz forgatásából - De várjon csak, ... Margitkaaa !
-   Igeen, főnök elvtárs ?
-   Mikor is van kiírva a Varga elvtárs nyugdíjjazásra ?
-   Egy pillanaat ! ... November elsejétől !
-   Na akkor ,Varga elvtárs, a bakkancsot már nem kell kiutalni, maga is tudja, hogy az a következő két évre volna !
-   … igen kérem. Megértettem. Akkor , a viszont látásra, főnök elvtárs . Magának is Margitka... – s az öreg mintha megroskadt volna egy pillanatra, halkan, szellemként járva hagyja el az irodát, a folyosót, az épületet. A titkárnő elgondolkodva néz utánna, szájáról automatikusan hangzik a válasz-köszönés, de az már csak a távolodó hátának szól...
                                                             ***
         Augusztus . Forróság , por , szélmentes kánikula. Az őzek már néhány napja megmozdúltak. A vadőr először csak egy kergetődző párt látott, egy késő-esti lesen, a nagy lucernatábla mellett, amint egy tarlón rótták a köröket – nyolcasokat, hol gyorsan, hol lassúlva, de kitartóan. Aztán egy-két napig semmi. Majd egy másik este, kicsivel arrébb – két fiatal, három-négy éves forma vöröss legény vágódott ki a tengeriből egy tarlóra, pár percig kerülgették egymást, kapáltak karcsú patáikkal, majd leszegett fejjel egymásnak rontottak, taszigálták, szúrni próbálták ellenfelüket. Száz méterrel arrébb egy sárgás-fakó szoknyájú érett suta, meg egy piros ruhájú tavalyi ünő nézték kissé félve, megilletődötten a bakok párbaját. Pár perc után az egyik bak fáradni kezdett, vagy csak a másik bizonyúlt erősebbnek, mert az eltaszította ellenfelét. A gyengébbik sebesen perdűlve , de sértetlenűl megfutamodott, a győztes még lendületből futott utánna száz métert, majd komótosan, szinte lovagiasan odatáncolt a várakozó sutákhoz. Aztán kergetőzve eltűntek az estében ... Hát elkezdődött .
             Teltek a napok, mozgolódtak az őzek itt is – ott is, látni lehetett a nyomokat: a harmatos erdőszéli kaszálóban, vagy a lucernában a köröket, a bakok frissen kapart jelzéseit a bokrok tövén, vagy a sárguló háncsú tisztítófák éppen csak száradó , karikába perdülő kéregfoszlányait. Aztán már napközben is lehetett találkozni kereső bakokkal, kergetődző párokkal, megfutamodó fiatal bakok után vágtató, majd lassuló , lihegő öreg harcosokkal. A napok teltek, az öreg vadőr szinte mindíg kint volt, erdőszélben cserkelve, nádas mellett, harmatos sású hajnali kaszálókat járva, vagy csak csendesen megűlve egy okosan elhelyezett lesen. Néha megzavarta az est csendjét egy-egy lövéssel, ha róka tévedt a les közelébe. Ha van lődíj, ha nincs –
amíg patronom van - rókát nem engedek el lövís nékűl
. A napok teltek, az öreg végezte a dolgát, de a vendég csak nem jött.
          Aztán egy kellemes délután, mikor a koránkelő ember az ebéd utáni csendes pihenőjét tartja árnyékos otthonában, kopognak az ablakon:
-   Tiszteletem János bácsi! A főnök elvtárs izente, hogy hatórakkor tessík az irodánál lenni! Aszonta, hogy tuggya maga mír ...
-   Köszönöm Ferus! Mond meg neki, hogy ott leszek – fogott kezet a fiatal sofőrrel, aki már el is porzott a nagy fekete Moszkviccsal. Na akkor ma lesz a napja. Csak még tanáljunk kint valamit. Augusztus 17.-e van.
         Háromnegyed hatkor, már az erdészet lépcsőjének karfájához támasztva állt az öreg biciklije. A bicikli gazdája látszólag türelmesen várt, de nem mert leűni, csak állt az árnyékban, néha topogott egy párat. Tétován az órájára nézett, a másodperc-mutató állandó iramban járta körútját a karcos üvegű Pobeda számlapján. Sercegő kavicsot hallott, autó gördűlt be az udvarra. A szélvédő mögűl a főnök mosolyog de nem a vadőrre, hanem a mellette ülő sofőrre. Nem a szolgálati Moszkvics az, hanem egy újszerű, fényesen-zöld szovjet katonai terepjáró. S nem Ferus a sofőr. A terepjárót a vendég vezette.
-   Jó napot Varga elvtárs! – pattant ki a főnök a jobb oldalról, s szokatlan módon kezet nyújtott az öregnek.
-   Erőt egészséget főnök elvtárs! – válaszolt vigyázállásban a vadőr.
-   Bemutatom Juhász elvtársat, a Megyétől – s jelentőségteljesen megnyomta az utolsó szót.
-   Jó napot kívánok, Varga elvtárs -köszönt mosolyogva, a szépen vadásziasan öltözött ötvenkörűli vendég. – Hiszen mi már ismerjük egymást?!
-   Igenis kérem. A tavalyi szezonban tetszett nálunk járni, disznóhajtáson. Hármat tetszett lűni a Nagyárok-i szálasban.
-   Igen, igen. Jó a memóriája, Varga elvtárs. Derék dolog.
Nem lesz baj. Jó ember. Nem lesz baj. Csak tanáljunk valamit odakint.  Az öreg most már megnyugodva, kedélyesen beszélgetve csatlakozott az irodába tartó főnökhöz és a vendégéhez. hamarosan elintézték a papírmunkát, s egy rövíden elfogyasztott kávé után már indúltak is kifelé.
-   János bácsi, maga üljön hátra, s ha lát valamit szóljon. Innentől én vezetek – szállt be a főnök a sofőrülésre.
-   Indúlhatunk, csapott vidáman az ajtóra Juhász elvtárs.
A területre kiérve befordúltak egy dűlőútra s János bácsi éppen kezdte volna mondani, hogy itt nemsokára baloldalt lesz a répatábla, s hogy milyen bakok járnak ki rá,  amikor :
-   Főnök úr! Ott egy bak! – mutat balra – a szílső sor tengeribűl jött ki a tallóra !
-   Látom, suta is van vele. Milyen bak ez , János?
-   Hát kérem, innen messzi van, de megnízem a kukkerrel ...
-   Úgy látom jó bak. Vegye ki az én távcsövemet is János, Ott van a hátsó űlésen a dobozban.
-   Igenis. Addig tessík itt az enyém. – a vadőr már csomagolja is ki a vadonatúj nyugati távcsövet, s átadja a főnöknek, cserébe visszakapja a háborús veteránt.
-   Messze van, nagyon. – mondja a vendég – menjünk egy kört, hátha látunk valamit közelebbről is. Azért a puskát betöltöm, ha már megálltunk. – aztán a biztosított fegyver tusát letámasztja a lábai közt a padlóra. A terepjáró tovább halad a poros úton.
Elhagyták a répatáblát, ezúttal nem volt kint rajta semi. Korán van még – vigasztalta a főnök a vendéget, de annak amúgy sem volt borús a kedve. Száz méter múlva János megint szólt a főnöknek, hogy egy őz áll előttük az úton. Ez is bak volt, de az autót meglátva beugrott a job oldali napraforgóba. Tovább gurultak a kocsival, majd a baloldali kis akácos sarkánál megálltak. János felállt , s körbetávcsövezett a ponyvátlan tető fölött. A kocsi előtt az erdőszélen, a távolabbi cseres melletti hajlásban egy másik bak állt.
-   Ott van , kérem, az az öreg visszarakott, hátrahajló agancsú bak, teccik tudni a főnök úrnak meséltem mán … csak az a baj, hogy mán kicsi az agancsa …
-   Akkor járjuk körűl a job oldali parcellát, a lucernást – s a vendég szemhez emelte távcsövét.
-   Ott is van, kettő – fordúlt arra a vadőr – egy suta, meg egy fiatal…os bakk. Nízzük meg közelebbrűl, főnök elvtárs …
A kocsi befordúlt a lucerna utáni tarlón jobbra, s a lucerna túlsó sarkához érve megállt egy kis halmon. Most már hárman nézték a bakot, ami innen egy kicsit közelebb esett, de nem jó szögben állt.
-   Az országút felé nem lőhetek – suttogta a vendég – meg amúgy is fiatalnak gondolom, maga mit szól hozzá , János?
-   Igen, kérem – válszolt az öreg, távcsövével vizsgálva a mintegy száz-százhúsz méterre, egy hajlásban legelésző, nyugodt bakot. – Olyan középkorú, nígy-öt éves, de jó bakk.
-   Az, sőt még jobb lesz két év múlva. – Eresztette le a távcsövét a vendég. – Menjünk tovább.
Derík dolog. Jó vadászember ez a Juhász. Csak addig-addig megyegetünk, nehogy majd hoppon maradjunk. János csak magában mormogott, de jólesett neki, hogy a vendég nem lődöz akármilyen elébe kerülő, s főleg nem - ígéretes , de még éretlen bakra, ráadásúl még a biztonsággal is törődik.
-   Fönök úr … elvtárs ! Nízze csak, ott balódalt! -Az erdőből most vágódott ki egy kergetődző pár. – Bakkok! Az öregebbik hajtya a fiatalt …
Mindhárman a nyitott tetejű kocsiban állva nézik a futást, a bakok szempillantás alatt eltűnnek a lucernatábla egy hajlásában. Fél perc múlva , az öregebbik jön vissza, lihegve. Kilép a tarlóra, de nem áll meg, egyenes vonalban halad vissza az erdőbe. A vadőr a zubbonya mellzsebéhez kap, kotorász, majd pillanat alatt meg is szólal szájában a síp : ”Fiíp ... fiep ...fieep ...”
-   Tessík lűni, jó bak! – súgja hangosan a vadőr. A vendég készülődik, a puskát a váz tetejére támasztja , a céltávcsőben keresi a vadat, de az rájön, hogy a nyílt terepen álló autóból jön a hang és hirtelen tovább indúl ...
Fiep ...fiíp ...fiiíp ... – sípolja a vadőr. A bak újra megáll, de a sípszóra megjelenik a kergetett ellenfél is a lucernából. Az öregebbik észreveszi korábbi ellenfelét s az autót feledve újra nekiiramodik a vetélytársnak. A fiatalabbik elvágtat a közeli napraforgótábla felé, ahonnan egy harmadik bak ugrik elő – a sípszóra jöhetett – s bekapcsolódik  a kergetődzésbe. Pillanatok alatt eltűnnek mindhárman a széles, erdőig nyúló táblában.
-   Na , ez szép volt ! Nem is bánom, hogy nem lőttem … - ereszkedik vissza a vendég az űlésre.
-   Hát, igen. Szíp vót. Meg a bakk is. Csak vajon tanálunk-i még másikat is, … eddig mán láttunk hetet. A fene se gondolta, hogy még ilyen forgalom lessz itt  mámma.Csak tarcson ki a szerencsénk …
-   Merre menjünk most , János? – kérdi a volán mögűl a főnök.
-   Hát, kérem, át ké’k menni az erdőn túlra, arra a Kapros felé ... hátha megtanáljuk azt a másik bakkot amirűl meséltem a főnök úrnak ...
A terpjáró fél órával később az erdő déli oldalán kerűlgette a művelt parcellákat – tengeriket, napraforgókat, tarlókat, kissebb répaföldeket. Azonban , úgy tűnik hiába, mert nem mutatkoztak az őzek. Bár már kezdett hajlani a Nap, már nem volt több mint egy óra lővilág, itt mégis csend volt. Csak egy helyen ugrott meg előllük egy őz – egy keskenyebb répából ugrott a szomszédos tengeribe – valószínüleg az a szép hatos, amit a vadőr előre jelzett, hogy ott kell lennie. Csakhogy ő mindíg gyalog járt, zaj nélkűl,s lehetőleg jó széllel.
-   Főnök elvtárs, itt kéne hagyni az ótót, oszt elballagunk a vendég elvtárssal a lesig, amoda ni – mutatja a párszáz méterre álló alkotmányt. – Kinízünk a tallóra, hátha kinn lesz AZ a bakk.                                                              7
-   Hát, ... jól van , János. Addig én mit csináljak ?
-   Csak tessík itten várni. Majd integetek, ha nincsen semmi, oszt írtünk teccik jönni.
Az öreg leszállt hátúl, kezébe vette a maga-eszkábálta mogyorófa lőbotot, majd a kissé türelmetlen vendég után loholva, mellé ért és  - rang ide vagy oda – megelőzte. Csak jobb, ha én megyek elől, még elkapkoggyuk itt a vígin ... A leshez érve a napraforgó takarásából kinézett a tarlóra – semmi.
-   Tessík csak idelent maradni, én felmászok, oszt ha látok valamit, majd intek, hogy jöjjík fel.
Óvatosan, macskamódra mászott fel az öreg, s eszébe jutott  - a létra – ami még mindig imbolygott. Fentről sem látszott több vad, mint lentről. Nem baj, felhívom, oszt várunk egy kicsit,  ... a főnök meg legyen türelemmel ű is a kocsiban. De hó, álljunk csak meg ott egy suta ! Az őz a tengeriből ugrott ki és leszaladt a tarlón az erdő felé. Ez nem tűllünk kapott szelet, nem is hallhatott meg, ez nincs egyedűl ! Szaporán mászott le a les alatt várakozó vendéghez.
-   Tessík felmenni, én meg idelent maradok, oszt sípolok. Ha kijön egy bak a tengeríbűl, tessík lűni.
         A vendég szintén óvatosan mászott fel – szerencsére. János – mikor látta, hogy fent minden rendben, lehúzódott a gaz közé a les alatt, s zsebéből előhalászott síppjával a suta vágyakozó hangját utánozta: “ fiep … fiep …fiep …fi…” ekkor suttogott le a vendég – “ jó bak, lőni fogok ...”       Bu-ummm!!!
Az erdő sokszorosan visznhangozta a lövés dörejét, de a vadőr csak az első hangra figyelt – a becsapódásra.
-   Jó vót a hangja! Ez meglesz ! – mosolyogta felfelé kalapemelve.
-   Már megvan, János! Tűzben rogyott !
Csak most vették észre, hogy alkalmi sofőrjük is ott áll már a les alatt . Na, e’ se bírta a kocsiban kivárni a sorát . Immár hármasban mentek a tarlón a mintegy százméterre fekvő bakhoz. János, ugyan biztos nem volt benne, de remélte, hogy a tízes lesz az.
-   Na, teccik látni, pont errűl beszíltem – nyújtotta a kezét levett kalappal az elejtőnek - Hagy gratulájjak Juhász elvtárs!
-   Hát, ez gyönyörű , köszönöm szépen! És ahogy a sípra jött ?! Ilyet eddig még csak egyszer lőttem életemben!
A magában mosolygó vadőr töretnek valót keresett a tarlón, hiszen semmi fás növény nem volt a közelben. Egy pár kis szederágat tört – jobb híjján ez is megteszi. – Külön gratulálok a jó lövíshez. Nyaklövís, ez nem szenvedett, meg nem is kell keresni.
            Így hát a vadászat jól sikerűlt, a vendég meg volt elégedve, a főnök is és nem utolsó sorban a vadőr is büszke volt magára és a területe legjobb bakjára . Csak az fájt neki egy kicsit, hogy a gépkocsiból előkerűlt fényképezőgép elé nem állhatott, a mosolygó vendég a még szélesebben mosolygó főnökkel térdelt a terítéken fekvő bak mögé. Há’ micsináljunk, ez van. Valakinek a gombot is meg kell nyomni.
                                                  ***
            Csendesen szemerkél az eső, halkan súrlódik a gumicsizma talpa az erdőszéli út füvéhez. Most is gyalog, egyedűl jár az öreg vadőr, járja a reggeli körét. Október van, fácánra egyelőre nincs vendég, de azért dolga még akad: etetni kell a vadat, sózókat, szénatartókat feltölteni, s minden nap járőrözni kell. Sok szép emléket őrző, vakrozsdás csövű duplája most is bal vállát húzza, csővel lefelé, hogy ne essen belé az eső. A jobb csőben háromfeles -varjúra, héjjára, a balban öt milis sörét- rókára, kutyára. Elszaporodtak az idén ezek is, soh’se lehet tudni mikor kerűl elibém egy kóborló falka.
           Tengeri mellett halad az út, csak pár lépés az erdőszél. Rengeteg volt itt a vadkár a nyár végén, a disznók beköltöztek a tengeritáblába, tán ki se jönnek, csak ha learatják. Cuppog a sárban a csizma, az öreg
vadőr visszalép a füves csíkra. Nem szeret zajolni, sem nyomot hagyni maga után. Arra gondol, hogy már nem sokáig járhatja a határt puskával a vállán, három hét múlva nyugdíjba megy. Nyugdíjba küldik. Kell a hely egy fiatalabbnak. Már meg is van rá az ember. Aki öreg , mehet, annak már csak múltja van, de jövője...? Az már nem számít senkinek.
          Mozgást hall balról, a tengeriből. Valami jön, mozog a levél. Tán egy süldőcske? Reflexszerűen csúszik le válláról a puska, már kézben, vállban , szemnél tartja, arra irányoz ahol a levelek megmozdúltak, alíg tíz lépésre  – egy bakk!                                Bummm ...
                 Térdel a sáros földön az öreg vadász, simogatja az öreg, gyöngyös barna agancsú, kistestű bak vérescseppes ernyedt nyakát, akinek most húnyt ki a fény a szeméből. Simogatja a bak ősz fejét, megtörli sáros, törötthegyű, rövíd-kis agancsát, közben mintha egy pillanatra megremegne a keze, s az ő szeme is elhomályosulna ... Látod öreg cimbora. Nekem jutottál. Nem is lesz nekem többé más, csak te. Nem adtak nekem semmit, Ezek a       ... se bakkancs, ...se lődíj, .., se patron, ... még puskám se lesz többet, ... csak te jutottál nekem, utoljára ...

                                                                                                                      Egyszeri vadász
Naplózva
Stefi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 6216


közvadász helyettes


« Új üzenet #807 Dátum: 2017. Szeptember 16. - 17:17:08 »


A szokásos !   Igen
Naplózva

"Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek." (Petőfi)
Tomek
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1408



« Új üzenet #808 Dátum: 2017. Szeptember 16. - 20:25:51 »

Többet kellene írnod. Ismét szuper!  Igen
Naplózva

"... nem is a lövés a vadászat. A puska elsütése csak kicsengése, emberállati kiélése a vadászatnak.
Mert a vadászat - áhítat." (Gr. Sz.Zs.)
Bentshaft
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1830


vadaszijasz


« Új üzenet #809 Dátum: 2017. Szeptember 16. - 22:19:16 »

Tetszett, nagyon jo.
Naplózva

I don't hunt in order to kill, I kill in order to have hunted.
Oldalak: 1 ... 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 [54] 55   Fel
  Nyomtatás  
 
Ugrás: