|
egyszeri vadász
|
 |
« Új üzenet #780 Dátum: 2017. Május 09. - 20:00:50 » |
|
Köszönöm Tomek, hogy megosztottad velünk ezt a történetet. Attól tartok, hogy ennek is, mint minden jó mesének - valós alapjai vannak. Sajnos ilyen emberek is vannak a vadászok közt. Az még sajnálatosabb, hogy néha a többségi társadalom az ilyen példák alapján itéli meg az egész vadásztársadalmat. Magam részéről igyekszem más példákat követni (Sz. Zs., K. K., F. I., ... ). Szeretnék én is megosztani veletek egy történetet, igaz nem nagy valami, csak egyéni "hitvallásom" a bakokról. Íme:
Sóvárgás
Mindenkinek van egy vágya. Sőt a legtöbb emberenek több is - sok, rengeteg ,mondhatni számtalan vágya van. Lehetnek azok kimondottak, vagy titkosak - amikről nem is tud, csak hirtelen előbukkannak a tudatában , valahogy, valamikor. Lehet egy reggel már avval ébred, hogy: “ de jó lenne egy forró kávé “ , esetleg tea, vagy kakaó, ízlés szerint. Vagy csak úgy napközben, a lótás-futás egy váratlan csendes pillanatában a gondolatai közzé furakodik : “ jó lenne most egy kicsit lazítani, csak egy pár percre elnyújtózni ... ”, vagy “ jó lenne derékon kapni azt a csinos kis vöröskét ... ”. Vannak komolyabb vágyak is, mint példáúl megtalálni élete szerelmét, vagy mondjuk egy karibi hajókirándulás imádott párjával, vagy akár egy szibériai kalandtúra, esetleg egy szép autó, egy hatalmas, kényelmes rönkház, vagy csak simán csak egy kis fizetésemelés . Egy idő elteltével aztán az emberek többsége már azzal is megelégedne, ha békében élhetne a környezetével, ha meglenne a mindennapi betevője, a holnap biztonsága és főleg – az egészsége. Az övé és a szeretteié, családjáé, barátaié, jótevőié , példaképeié . Szóval vannak vágyak, sokfélék, anyagiak is, lelkiek is , kicsik is, nagyok is.
Az ember alapvetően ösztönlény (legalábbis a férfiak, vagy legalábbis én, ahogy észrevettem). Ezt tagadhatjuk, ha akarjuk, kitalálhatnak a filozófusok, tudósok, erkölcstanárok, jogászok - mindenféle teóriákat, szabályokat, normákat, törvényeket, de szerintem ezek csak szelídíteni tudják az alapvető lényeget - a tudat mélyén ott lappanganak a gondolat alatti dolgok, az ösztönös vágyak. Most csak férfiolvasóim figyeljenek ide: melyikünk ne cseppentené el a nyálát, ha csak gondolatban is, egy gyönyörű nőtársunk láttán, legyen az bár fiatal szépség , vagy érett asszony, mesterkélten előkelő , vagy póriasan egyszerű, hajadon, vagy éppen a legjobb barátunk felesége ... ha szép, akkor nincs mese, az embernek olyan gondolatai támadnak, amitől minden prűd hittérítő azon nyomban kitérne a hitéből. Van ez így mással is, nem csak a nőkkel, nap mint nap előfordúlnak olyan dolgok, olyan helyzetek amikor az átlagembernek igencsak nehéz leküzdenie a megszerzés, a birtoklás vágyát. Az ember esendő, gyarló, néha enged a kísérétsnek, de legtöbbször mégiscsak megfékezik a maga alkotta korlátok ...
A vadász sem különb mint a többi ember. Vágyakozik. Mindig egy újjabb kalandra, egy eljövendő csodálatos, titkokat ígérő sejtelmes útra, ami az erdő rejtett zugaiban olyan meglepetéseket tár a szeme elé amit addig még soha senki sem látott . Mindíg van egy következő cél amit el szeretne érni, egy újjabb terület amit puskával a vállán szeretne bejárni, egyedűl, vagy egy barátja kíséretében. Mindíg van egy következő fok amire fel szeretné tenni a lábát, hogy magasabbra jusson a tudás, a megismerés végeláthatatlan lépcsőjén. Viszont vannak olyan egyszerűbb, kézzelfogható vágyai is, mint egy bizonyos fajú vad elejtése, vagy egy már ismert és birtokolt vadfajból egy újjabb “példány” megszerzése . Van aki konkrétan gondol arra, hogy : “holnap kimegyek és meglövöm azt a bakot ...” - vagy esetleg, bikát, kant, kost, kinek mi a lieblingje. Már hetek óta bújkál benne a gondolat, hogy milyen is lesz majd ha megpillantja, vajon nem a vad veszi-e észre előbb? Lesz-e elég ideje, hogy gondosan kitervelje és végrehajtsa a megközelítését, jó lesz-e a szélirány, jók lesznek-e a terepviszonyok, hogy biztonságosan adhassa le a lövést? – és még ki tudja hány kérdés merülhet fel a vágyakozó vadász tudatában. Ha már idáig eljutott az egyszeri ember, az bizony feltételezi azt is , hogy megvannak rá a törvény adotta lehetőségei. Van engedélye, minden papírja érvényes, minden eszköze, szerszáma rendelkezésre áll. Nem mindíg van ez így, sajnos. De hát annál nagyobb a vágyakozás, minnél többet kell érte dolgozni, tűrni, szenvedni. De talán nem is baj, mert ha minden vadásznak meglenne minden feltétele ahhoz, hogy elejtse az összes vadat amit éppen kigondol - hát akkor már nem lenne mire vadászni.
Nekem is van egy kedvencem, az őzbak. Mindig is csodálattal töltött el az a sokféle agancs amiket a természet produkál ennél a kistermetű, nem is olyan ritka, sőt nálunk síkvidéken kifejezetten nagy számban előforduló, szép , kecses nagyvadunknál. Vannak köztük kicsik , nagyok és akár hatalmasak, egyszerű, “átlagos hatos”- ok, vagy különleges – “abnormális” agancsok, szépek és érdekesek, fénylő, villogó hegyűek, vagy csökevényesek, visszarakottak, koszlottak, töröttek. Mindegyik más, mindegyik egyéniség, akárcsak viselőik. Vannak rejtőzködőek, melyeket ritkán lát az ember , vannak amelyek tartják a szokásaikat és szinte percre pontosan ugyanott jönnek elő rejtekükből, nap mint nap. Vannak amelyeket könnyű lenne becserkészni, többször látjuk őket, lefényképezhetjük, a távcsövön keresztűl minden szőrszálat megvizsgálhatunk arcukon ... és vannak “szellembakok”, amelyek, vagy inkább akik csak egyszer mutatkoznak egy pár másodpercre, aztán mielőtt még egy mozdulatot is tehetnénk, egy lépéssel el is tűntek és ottmarad az ember, mint egy sóbálvány - ” vajon tényleg azt láttam-e , amit láttam? “
Egy ideje már bátran mondhatom, hogy “munkámból kifolyólag” sokat járok a bakok után. Hajnalok hajnalán kelek, hogy a napkelte lehetőleg már kint érjen a szabad mezőn, egy erdőszélen osonva, meg – megállva, harmatos fűben áztatva csizmámat, a még sötét erdő mélyén szóló fülemülét hallgatva melynek egész éjszaka be nem állt a szája és még nappalra is maradt ereje a fiókáinak énekelni. Az est leszállta gyakran még a lesen ér - amikor már minden apró nappali madár elhallgat (kivéve a fülemülét) - amit csak akkor hagyok el, mikor már annyira kevés a fény, hogy már csak az látszik a távcsőben, hogy: az ott egy őz ... de hogy milyen? A feleségem azt szokta mondani, ha felőlem kérdeznek, hogy: “ reggel ötkor tapogatózok az ágyban – hát már nincs ott” - pedig ha tudtam volna, hogy engem keres ... Máskor meg azt mondja: nem hiszi, hogy én csak az őzikék szőrös lábait nézegetem sötét este , kitudja hol? ... IIyenek ezek a feleségek . Pedig amúgy jóban vagyunk, vele szoktam megbeszélni a szakmai dolgokat , példáúl : jövök haza az esti lesről és mesélem, hogy milyen bakokat láttam, meg hogy kijött két nagy koca egy tucat malaccal, meg hogy láttam a macskacicót amelyik a múlt héten még vemhes volt ; vagy jövök haza , koszosan, véresen , csatakosan a téli vadászatból és lelkesen mesélem, hogy milyen szépen lőttem meg a nyulat, vagy a kakast, vagy hogy mekkora kant hibázott el a vendégvadász hiába hajtottuk az orra elé - és életem párja annyira figyel oda arra amit mondok , mint ahogy én figyelek amikor a virágairól beszél ( ... aha, igen drágám ...) . Így aztán jól megvagyunk, ki-ki a maga hóbortjaival, mintha nem is a feleségem lenne, hanem a legközelebbi, bizalmas barátom. Neki fejtettem ki a saját gyártmányú teóriámat is bakokról :
“ Mint hivatásos vadász, az a feladatom, hogy a vadállományt őrízzem, vigyázzam. De nagyon nehéz feladat ez. Valahogy olyan, mint amikor a szultán háremőre elfelejtette beleírni az önéletrajzába, hogy ő valójában nem is eunuch. Egész nap csak sétál a sok gyönyörű, fiatal, kívánatos, karnyújtásnyira levő nő között, de tudja, hogy soha nem nyúlhat hozzájuk. Mert ha mégis kiderűlne a titka - hát akkor a szultán tenne rólla, hogy többé már ne legyen gondja rá. Remélem átérzed a helyzetem ...”
***
Volt néha olyan , hogy megláttam egy bizonyos bakot, ami nagyon megtetszett.
Egyedűl cserkelek az új leshez. Tegnap állítottuk fel, remélem nem zavartuk meg vele nagyon a helyieket. Szépen beleillik a tájba, sárgult, szürkült deszka fedi a kosarat, egy csipkebokor mögé magasodik, arccal a közeli erdő felé. Balról búzatábla, vagy ötven méter széles, túl rajta repce. Jobbról a les mellett húzódik fel a dombra a nagy parlagföldet kettészelő út , eddigi megfigyeléseim szerint az egész placc forgalmas hely. Nyugatról a lesig vezető út mentén, jobbról van egy kis bokros-fás folt, balról csak egy fiatal kőrisfasor. Kicsit későn jöttem, de hátha még nem riasztok el semit, a szelem jó. Elérek a kőrisekig, most már sinen vagyok , illetve takarásban. Aztán egyszer valami sugallat megállít és balra húzza a szemem. Keresztűl nézek a fasor ágai közt. Ott van valami a búzában. Gyorsan a távcsövet ... egy bak. Lassan lépked, közeledik. Lent hordja a fejét - öreg , tiszta ősz a pofája, az agancsa szinte csak egy V-betűt formázó két szár, valami aprócska ágakkal, de vastag, fekete szárak. S azok a széles, lefolyó rózsák! Micsoda szép öreg bak ! Letérdelek , a sörétest a földre teszem, rókára van töltve. Nézem az öreget, komótosan halad, egyre csak közeledik a búzában. Mikor egyirányba ér velem, csak húsz-huszonöt méterre lehet. Nem is sejti, hogy itt vagyok. Valahol hátúl, mélyen az agyam legsötétebb zugaiban, megfogan egy gondolat . Egy olyan gondolat, amiért a bűntelenek megköveznének : „ ... mi lenne ha most kicserélném az egyik vastag sörétet az övemben hátul lapuló brenekkére ? ” … bizsereg a fülem, izzad a tenyerem ... de a puska a földön marad, s én … egy kicsit remegek . Nézem az öreget, ahogy lassan tovább megy, néha jobbra balra ingatva a fejét, harap egy-egy falatot a térdig érő zöld búzából. Még pár másodpercig látom, aztán eltűnik. Fúhhh ... Túl vagyok rajta. Kicsit furcsa érzéssel ülök a földön, szinte fizikailag jól esik, hogy elmúlt a kísértés. Aztán az öreg bak még egyszer próbára tesz – ahol a kőrisfa sor kezdődik, ahonnan jöttem, hántja a bokrokat, kapar, feni az agancsát ... most sincs több mint harminc méterre. Csak ülök és nézem, ahogy a lemenő Nap fényében , mint egy álomkép - lassan átsétál az úton , az oldalát mutatva. Végre elment. Jól van ez így, a bak elment, de az emléke megmarad. A képe még sokáig előttem fog lebegni, ha behunyom a szemem. Aztán még sokáig űlök a lesen, amíg csak be nem sötétedik. Felettem a csillagos ég hallgatja a nyugovóra térő madarak utolsó énekét, a halk lombú fák sóhaját, s talán az emberek - ki nem miondott , titkos gondolatait. Szép este volt.
***
Hűvös a hajnal, szinte fázni is lehet. A mocsár felett ködpára leng, a hajnali szürkületet most váltja fel a napkelte percenként növekvő világossága. Ereszkedek lefelé a dombról, meg-megállva, körbetávcsövezve. Körülöttem jobbra – balra szántóföldek, zöldellő búzák, friss tavaszi vetések, néhol keskeny, parlagon hagyott földek. Hálás vagyok értük lusta gazdáiknak. A szél keletről fúj , a hátamtól, de ez is a terv része. Csendben, gyorsan lemegyek a fővölgybe rossz széllel, hogy aztán balra térve az első oldalvölgyön majd visszafelé cserkeljek, immár széllel szemben. Mikor már csak ötven méter van az alattam futó dűlőút végéig ami merőleges a fővölgyet kísérő útra, hallom a riasztást, alattam a kaszálón ugrottak meg az őzek. A bokrok közt még éppen látom, hogy hárman vannak, két suta és egy bak, most érnek a víz mentén növő nádig, s már át is lépnek az árkon a túloldali biztonságba. Jó lett volna megnézni a bakot, de sejtem, hogy ki lehet – az az ígéretes , szép terpesztésű, gyöngyözötten ívelt szárú, hosszú szemágú alíg középkorú négy-ötéves forma bak, amelyiket a múltkor már volt alkalmam közelről fényképezni. Megyek hát tovább, a völgyet kísérő úton balra. Jobb kezem felől sárga virágos, üde-zöld kaszálók váltakoznak keskeny, rongyos-kis szántókkal, néhol kissebb nádas, sás szakítja meg az egyenes vonalakat. Valójában csak pár barázda tűnik egyenesnek, de az is csak ötven-száz méteren . Itt nincs semmi német pontosság, semmi szabályosság. Minden kicsit ferde, kacskaringós, zeg-zugos, bokros-gazos, dimbes-dombos. Nagyon szeretem ezt a völgyet, a látványa mindíg megnyugtat. Itt nem fárasztja a szemet a nagytáblák végeláthatatlanúl egyenes, merőleges, párhuzamos, rideg világa, de nem is hiányzik. Jobb ez így, ebben a rendetlen, kócos , szinte ősi állapotában. Az ember kicsit feltúrja néhol, kicsit megfésüli, megnyírja, de ha pár évig békén hagyja, a táj visszaveszi régi arcát. A rekettye, a sás, káka, nád, fű, bogáncs, virág – megint elfoglalják évezredes helyüket. Itt ők vannak itthon és én örvendek, hogy egy kevés kis időre a vendégük lehetek.
Most érem el a bal oldalon a kis völgyet. Az árkon errűl menjek, vagy túrúl ? Csak átnézek oda is, hátha kint van alól a fekete-agancsú hatos . Átmegyek a fűzbokrok övezte hídon, majd óvatosan kikukucskálok, de semmi mozgás, üress a kaszáló. Azért még eloldalgok a húsz méterre levő rekettye-bokorig, onnan hosszan lelátok a fővölgybe is, meg az oldalvölgybe is messzire fel tudok nézni. Várok pár percig, de nem jön ki semmi a nád közűl, a gazosból sem állnak fel őzek. Akkor nem érdemes tovább időzni, majd később még visszanézek a dombról. Irány fel az oldalvölgybe! A rendszerváltás óta eltelt idő során, a víz mentén fűzbokrok sarjadtak, a bozótos foltok évről évre csak nőttek, dagadtak, néhol egész szép kis szigeteket alkotva. Feljebb majd lesz kökény is, meg egy kis akác ültetés. Csak szobányi, de minden harmadik kis fa fel van hántva. Annak az akácfoltnak a lakóját akarom meglesni. Hátha az én öreg villás bakom az! Tavaly, egy nyári reggelen láttam egyszer , azóta se. Akkor nagyon megtetszett. Egy rókalyuk felett álltam a dombon, jó széllel, ami a meredek lucernás oldalban van, a völgyhöz közel. Gondoltam, hátha valamelyik kelekótya süldőróka kidugja az orrát, hátha még kedve támad egy kis reggeli harmatfürdőhöz, vagy inkább egerészni, ha még fér belé egy kis második reggeli. A dombélen rejtőztem a lucerna jobb széle melletti első sor tengeribe állva, onnan jól ráláttam a kijáratokra, meg a lucerna alatti hajlásra is . Nem is kellett sokáig várnom, de nem a róka jött. A lucerna bal szélén kilépett a tengeriből egy öreg bak. Lassan komótosan lesétált a kökénybokorig, megkaparta a tövét, majd a harmattól csillogó ágakon megfente az agancsát. Volt időm megnézni, gusztálgatni, fényképezni. Szép vastag , gyönygyözött , rövíd szárak, alacsonyan tűzött hosszú, ívelt szemágak, szinte semmi-kis hátsóágak. Nagyon tetszett, azóta is sokszor gondoltam rá. Jó lett volna ha a megkésett őszi “selejtezéskor” találkozom vele, de nem úgy sikerűlt.
Már nem sok van az akácos foltig, itt egy kis szünet következik a füzes vonalban. Most előttem , jobbra fent a domboldalon, jó messzire egy őzre leszek figyelmes. Távcső a szememhez … bak. De milyen? – nem látni, messzi van. Szinte átszúrom a lencséket a tekintetemmel , mikor balról neszt hallok. A fenébe is! – most ugrik meg egy másik bak pont itt az orrom előtt! Megáll a domb felén, a völgyecske túloldalán. Ez nagyon olyan mint az én bakom! De mégsem lehet az, hiszen fiatalabb! Ugyanazok a mélyen tűzött szemágak, rövíd hátsóágak, vastagon gyöngyözött, feketének tetsző szárak … ez a fia, hát persze! Hát ez gyönyörű! A területe csak párszáz méterre van az apjáétól – örvendezek. Csak pár másodpercig állt, aztán felfutott a dombélre. Ott még egyszer lehetőséget adott, hogy a mögötte kelő Nap ellenfényében megörökítsem. Megvan hát mindkettő a gyűjteményemben! Csodás ez a reggel!
Most már csak megnézzük azt a másikat is, hátha ő lesz az öreg! De nem mehetek tovább a völgy volnalán, mert a fiatal bak csak egy félkört tett a szemközti domboldalon és visszatért a völgybe, pont oda a rókalyukakhoz, ahol tavaly az öreget láttam. Akkor legjobb lesz felmenni a jobb oldali dombélre, az ott húzódó útról már le fogok látni a vízmosásig, ahol az a másik bak legel. Van vagy ötszáz méter odáig, a kerülővel több is, de remélem megvár.
Már fent vagyok, a szelem jó, már csak száz méter-forma a vízmosásig. Mindjárt meglátom, ha még ott van. Ott bizony, ... még mindíg legel, ugyanúgy, ahogy lentről látszott. Erőss test, vastag nyak, bár a másik – a fia - már testre szinte magasabb volt. Most emeli a fejét ... és rámnéz. Ő az, az Én öreg bakom. Kimondhatatlanúl boldog vagyok! Nézzük egymást, én látom őt teljes valójában, igaz ellenfényben , ám ő csak a kalapom napfényben virító zöld foltját láthatja ami kicsit a horizont fölé csúcsosodik, az engem takaró érett búza felett. Nem ugrik el, nyugodt. Néha lehjtja a fejét, még eszik egy pár falatot . Néha még felnéz, de nem fog gyanút. Még lefotózom, bár az ellenfény a lencsébe vág, nem sok látszik az agancsból a zöld háttéren. Újra ébred bennem a remény, hogy talán majd az idén, hátha sikerűlne , valahogy ... szeretném az agancsát kézbe fogni ...
Az embernek vigyáznia kell, hogy mit kíván. Kicsit szomorú vagyok, mert megtörtént, amitől titkon féltem. Másnap fontos vadászvendéget kísértünk ... és úgy alakúlt, hogy éppen arra vitt az utunk. Aztán pont én vettem észre a bakot, … azt a bakot. Én mondtam, hogy merről közelítsük meg ... és a terítéknél végül is én foghattam először kézbe az agancsát. Kicsit kopottas, kicsit görbe, talán kissebb is mint tavaly, a szemágai sem olyan villogóan hosszúak már , a rövíd vastag szárak színe sem olyan fekete. Már nem is az én bakom ...
Hát így van ez. Másnak csak egy újjabb trófea, amit lehet , hogy fel sem tud tenni a falra, mert nem fér már a többitől ... nekem életem bakja lehetett volna. Így van ez . Nem kell nagyon vágyakozni, mert ha más viszi táncba a kimondatlan szerelemmel imádott asszonyt ... hát akkor az embernek megszakad a szíve.
Egyszeri vadász
|
