Így írunk mi...

[csontmetsző]

 

[J.vadász]

Tomek!
Nagyon jó!
Kor-és kórrajz egy részéről a vadásztársadalomnak.
A "hasonlókról" a hivatásos kollégák könyveket tudnának írni...
Egy-két alkalommal nekem is sikerült "belefutni" ilyen találkozásokba.
 
 

[Tomek]

Egy lépés

Már három órája bújtuk az erdőt. Három nehéz óra és egy álmatlan éjszaka óta várom, hogy ismét megpillantsam azt az ősállatot. Este is csak egy látomás lett volna? Nem hiszem… a sötétvörös, májcafatos vérnyom ahhoz túlságosan valóságos volt. A sáros, kanszagú szőrszálak is. Pedig könnyűnek látszott a nagy, sánta disznó. Ahogy kibillent a dagonyából, már megneszelte, hogy ott vagyok. A szálkereszt rajta volt, egy pillanat múlva repült a golyó, mégis… a tompa puffanás után, amit elégedetten hallottam, jött a kijózanodás. Azután a kétségbeesett keresés. Végül a szélvihar, amivel együtt az én álmaim is megsemmisültek. Feladtam. Azonban a remény hal meg utoljára. Az autóban optimistább lettem, átfagyott tagjaim is felengedtek.
Ma reggel már Gusztival és Zotyával a vérebbel álltunk a rálövés helyén, és rajtam újra úrrá lett a vadászláz. Remegve mutattam meg a rálövés helyét és a menekülés irányát, még a fogam is vacogni kezdett, de nem a hidegtől. Zotya nagy lelkesedéssel vette fel a nyomot. Gyerünk utána!
A szélviharral együtt kitisztult az ég, és megkopaszodtak a fák, mintha ők is az én bánatommal lennének terhesek. Izgatottan markoltam a puskát és igyekeztem lépést tartani Zotyával és Gusztival. A kutya nagy lendülettel vezetett minket egy mély völgy felé. Bizakodó lettem. Csak nincs itt nagy baj. A völgy alján folyik egy patak, ott lesz a disznó, gondoltam – rosszul. A patakon átkelve a kan nekiindult a sziklás meredélynek. Egy-egy vércsepp, kenés a sziklákon, csúszások nyoma. Guszti nem lankad, Zotyát viszi a lendület, csak nekem ugrik ki a torkomon a szívem. Nem szoktam én ehhez…
Az oldal tetején kefesűrű fenyves. Újra álmodozni kezdek. A kutya folyamatosan halad, nem tétovázik, én pedig minden fenyő alatt fekvő kőben disznót látok, de nem. A fenyvesnek vége. Egy irtáshoz értünk, amin a kan nem ment keresztül. Egy fahordó úton lefelé indult, a felázott talajon jól látszik a csapája. Szinte repülünk utána. Nem sokáig. Az irtás után kis fiatalos jön, itt a jelek kezdenek sűrűbbé válni, a cseppek és a kenések egyre nagyobbak, a kutya is izgatottabb. Guszti csatol, Zotya eltűnik. Várunk. A cigaretta füstje úgy kavarog körülöttünk, mintha a remény és a kétségbeesés keringőzne egymással. Hallgatózunk.
Sok füstölgő rúd hamuvá válik, mire a GPS szerint a kutya megáll. Guszti a fejét vakarja, nagyjából sejtem, hogy miért: egy felhagyott szilvás területén állít a kutya, tele kiszáradt fákkal, kifordított tönkökkel, dróthálókupacokkal.
Nekiindulunk. Az egyik feltáróúton haladva megspórolunk pár kilométert, és már halljuk is Zotya öblös csaholását. Egy kis ereszkedés után már ott állunk a valaha szilvásnak nevezett iszonyat előtt.
A kutya tőlünk balra ugat, nem nagyon messzire tőlünk, de a fák között szinte semmit nem lehet látni, és tájékozódni igen nehéz. Elindulunk. A természet igen nagy tempóban kezdte visszavenni azt, ami az övé, és ez úgy látszik a vadnak is kedvezett. A még termő szilvafák alatt hatalmas túrások nyomai, néhol jól kijárt váltók, egyébként mindenhol ágak sűrű szövevénye, bedőlt fák és gödrök. Guszti halad elöl, én utána óvatoskodom.
A kutya egyre közelebb van, de még mindig nem látunk belőle semmit. Idegtépő pillanatok, ahogyan a száraz ágak között minél halkabban próbálunk közelíteni. Az izzadságtól rám tapadt az ing, hátamon folyik a víz, ujjaim nyirkos szorításában szinte fuldoklik a fegyver. Noha Guszti megkért, hogy csak akkor lőjek, ha nagyon muszáj.
A csaholás már közvetlenül előttünk van, és most, meghalljuk a disznót is: kemény röffenéssel jelzi, hogy nem tetszik neki a helyzet, majd egy reccsenés, a kutya vinnyog, de aztán folytatódik tovább minden elölről. Egy-egy pillanatra már Zotyát is látjuk: három egymásra borult fa körül forgolódik, de a fák mellé hordott tuskók miatt nem látunk rendesen. Közelebb lopakodunk. Öt méter. Négy. A kutya ismét oldalt ugrik, meglátom a disznót Guszti válla felett: fejének gyors csapásával próbálja elűzni a csaholó veszedelmet. Barátom hátrapillant, kezével nyugtatóan int egyet. Az eb nem tágít: folyamatosan és egyre hangosabban állítja a sebzett vadat. Guszti közelebb próbál csúszni. Igyekszem követni, minél halkabban. Már csak három méterre lehetünk egymástól, a kutya ugrál, de érzi, hogy itt vagyunk, Guszti emeli a fegyvert… félreugrik a kutya, újra feltűnik a disznó – észrevett minket és indul is. Csattan a puska, de mit sem ér: a fergetegként közeledő kan véresen habzó szájjal rohan Gusztinak és feldönti, egy kiáltás, megbillenek én is, a disznót a lendület továbbviszi egy kissé, neki nem akadály ez a nehéz terep. Fordulna meg, hogy újra támadjon, de nem tud, megbotlik… Tátott szájjal, hörögve perdül vissza. Sietve emelem a fegyvert, lépnék, hogy jobb pozíciót találjak, de nem lehet. A disznó irányába tüzelek, majd gyorsan ismételve még egyszer. Hörgés. A remete elesett. Hangosan töri az ágakat, ahogyan rúgkapál. Szájában törött agyarak villannak, amikor mellé lépek. Emelné még a fejét, morgó hangjától remeg a lábam, amikor nyaktövön lövöm, mire elnyújtózik.
Hatalmas állat. Kíváncsian vizsgálgatjuk: mája szélét, és a gyomra egy részét ütötte át az első lövedék, amikor belelépett a lövésbe. Guszti első találata a nyaka jobb oldali részét érte, de valami isteni csoda folytán üresen suhant át rajta, mire az enyémek lapockán és nyaktövön érve elcsendesítették. Összeborulunk, egymás kezét szorongatjuk. Mire kizsigereljük, és segítséget hívunk, hogy kihúzzuk valahogyan, megnyugszom és elgondolkodom.
Otthon biztos főhelyre kerül majd, mely meg is illeti. Az első disznóm, amit vérebbel kerestünk utána, és az első, amelyik meg is támadott.
Leülök mellé és nézem. Békésen pihen. Ujjaim a csuhájába fúrom, nekidőlök és újra élem a pillanatokat. Puskám az oldalának támasztva, arcomat jólesően simogatja a langyos, decemberi napfény. Lassan dél lehet. Valahol harangoznak.

[HunterDave]

Egy lépés

Már három órája bújtuk az erdőt....

[Erdojaro (Molnár Attila)]

Tomek!

Jóóóóóóóóóóóóóóóóóó!

Köszönöm! 

[Voldi]

Tomek! 

[Stefi]

Egy lépés

  Nagyon jó !   

[csontmetsző]

 

[egyszeri vadász]

Szertném megosztani veletek egyik táj-jellegű írásomat, íme:

                                    Nehéz idők

          -Na, akko' a családon kívűl senkinek egy szót se, ahogy megbeszíltük. Na, szerussz Pistám!
               - Tudom én, jobban mint te. Na , az Úr álgyon meg  Jóskám!
               - Baba Nee!
      Pista még vetett egy pillantást a kavicsos úton  elcsikorduló lőcsös szekér után , majd befordult az utcaajtó kapun. A bakon, Jóska felnézett a csillagfényes fekete égboltra, majd lazára eresztve a gyeplőt, a lóra bízta magát. Hazafelé már tudja az utat, szinte nem is kell hajtani, megy a maga ritmusában. A kocsis sóhajtott egyet, majd fáradtan görnyedt előre, s néha lecsukta a szemét. Hosszú nap volt, de szép nap, jó nap.           
              Aznap reggel igen korán, már pirkadatkor kimentek a középső fiúval a mezőre, a maradék szénát behordani. A tó felett bíbor pirosba sejlett a mélykék égbolt, s ha csak lassan is, de készülődött a Nap, hogy újra megtegye fényes útját , mintha tudná, hogy nagy szüksége van rá az embereknek, a fényére, a melegére. Ahogy döcögött a szekér a harmatos fűvel borított úton, megszólalt egy madárka az egyik galagonyabokron: a kis fülemile már a hajnalt köszönti – gondolta Jóska, de nem szólt a fiához. Ilyenkor reggel még jól esik hallgatni, meg aztán a fiú is bóbiskolt még. Leereszkedtek a Nagyvölgy irányába, s az ember gyönyörködve nézte a milliónyi csillogó apró kicsi vízcseppet amik a fűszálakon csordultak végig, ahogy a Nap horizont mögűl kikandikáló pereme megvilágította őket. Az első boglya mellé kanyarodott a rozoga nyikorgó szekér, apa és fia nekikészülődtek a rakodásnak. A boglyákat már tegnap felgyűjtötték, de akkor nem tudták behordani mindet, rájuk esteledett. Kint nem hagyhatták sokáig, nem csak az eső miatt, de félő volt hogy lába kél. Kevés a megdolgozott föld, hát még a jó herés tiszta kaszáló, kincs lesz ez a széna  a télen. Nem sok az az egy holdnyi, de annak a kevés jószágnak ami maradt a háború után, talán elég lesz. A sásos gyepszénával együtt biztosan elég lesz. Nehéz volt az idén a szénacsinálás, minduntalan jött rá az eső , de legalább abból volt elég ezen a nyáron. A tavalyi nyár forrósága után éppen jól jött egy esős év. Ilyen is kell – mondogatták egymásnak az öreg falubeliek - bizony hogy kell. Jót tesz ez az őszi terményeknek, tengerinek, napraforgónak, répának, töknek, meg az apróveteménynek odahaza . Hát még az erdőnek – tette hozzá  magában Jóska. A zabot is le kéne mán kaszálni, belejár a disznó. És nem csak a zabba, hanem a szomszédos tengeribe is, de nagyon. Épp azt akarta megnézni a tegnap, azért fordult arrafelé, már szinte sötétben a gyűjtés után, a Királydombra, mielőtt visszatértek  volna a faluba. Siralmas volt csak végignézni is a keskeny vetésen: az eleje érintetlen, aztán húsz méterrel beljebb már kezdődött - egy-két letördelt cső, lerángatott szár , majd mind több lett a kár, a föld közepe felé már kevesebb állt lábán mint amennyi le volt döngölve. Ahogy tovább nézte a keskeny parcellát, egyre nagyobb lett a mérge Jóskának, sötét arccal mormogott, szinte a fogát csikorgatta – Híjj, hogya nyavalya essen belétek! A feketefene rágja le a lábotokat is ! … Meg a feneketlen bendőtöket! … Fene ezt a górés vetőmagot, … még  a Gróf Úr adta három éve, valami külföldi fajta vót, csak túl ídes, hogy a nyavaja törje ki azt is aki kitanálta ! Bezzeg a szomszíd lúfoguja, az nem ízlik a mocskos feketéinek, ... na majd adok én nektek! - húzta a szemébe dühösen a kalapját. Aztán aludt rá eggyet és most, hogy már szekérre kerűlt az utolsó fuvar széna is,  megérett benne a gondolat, kész volt a terv.
           Otthon egyenest beállt a szekér a csűrbe, majd felvillázták a szénát a padlásra. Segített a kissebbik fiú is, meg az asszony, bár nem bírt  túl sokat, várandós volt a következővel . Vajon fijú lesz ez is? Csak a Jóatya tuggya. Meg azt is csak ű tuggya, hogy a nagyfijam íl-e még, valahun az orosz fogságban. Ríg jött rúlla hír, mán egy éve nem tudunk semmit. Na de valahogy csak lesz, az Isten megsegít, s hazahozza eccer.
        Hanem a kései reggeli után elkocogott a szekérrel Pista komájához, mintha csak a lovat menne patkoltatni. Pista az alsó faluvégen lakott, az utolsó házban. Takaros kis ház volt, amilyen egy valamikori dolgos béresnek kijár. Sebesülten jött haza a frontról másfél éve, a vállát lőtték át, a jobbot, meg is van ereszkedve azóta. A válla is, meg az ember is, mert az étvágya azért csak megmaradt, s a sok ágybafekvéstől, kevés mozgástól meghízott. Habár ennivaló nem sok van, de annyi mindíg kerűlt, hogy jusson mindenkinek, főleg a lábadozó sebesűltnek. A felesége is igyekezett a kedvében járni, még mindíg szerette az urát, ezt a nagyhangú, jóbeszédű, derűs, pirospozsgás embert. Pista is a Gróf Úrnál szolgált, parádés kocsisa volt, míg el nem vitték a frontra, hiába benne volt már a korban. Jóskát nem hívták be, csak avval volt szerencséje, hogy egyedűli családfenntartó maradt, idős anyját, anyóssát is ő tartotta, meg ott volt a három saját gyerek, illetve hamarosan négy. Lenne öt is, de szegény kicsi Juliska csak két évet élt, a torokgyík vitte el.                                                                           
                  - Aggyisten komám! - fordúl be főhajtva a jövevény az alacsony kiskapun.                                                                                       
           - Hozott Isten komám, jer ülj le ide az árnyíkba! Pippantsunk rá. - tessékelte beljebb a tornácra vendégét, a karosszékben ülő gazda .
                  - Köszönöm, de mán alíg van dohányom. Spórolok.
                 - Na akko' itt az enyém, ihol ne'.
                 - Köszönöm Pistám, igazán köszönöm. Osztán, hogy vagy komám, sajog-i még a vállad ?
                - Há' megvagyok. Sajog egy kicsit eccer-eccer , miko' jön a felhős idő, de nem rosszabb e' se mint az orosz front vót. Elvagyok. Hát tenállatok mi újság, a fiadrúl mi hír?
            - Semmi. Nem jött még semmi. - válaszolt  a vendég , hosszan a csizmája orrát nézve - Azír még reménykedünk .
             - Azt kell is. Azt kell.  - fújta ki a füstöt a gazda, összehúzott szemével messze tekintve - Oszt mijáratban, komám? Valami baj van  tán?
                 - Hát baj az mindíg van, … na de itthun van-i a család ? - kérdezte halkabban Jóska.
                - Erzsók hátúl  van a ker'be, a jányom meg e'ment markot szedni. Aratnak még Tótiba', tudod, az eső miatt kístek el.
           - Akko' egyedűl vagy itthun, he? - húzta fel a szemöldökét kiváncsian Jóska.
                  - Há' egyedűl, … meg ez a koszos macska van itt, ne, hogy a bolhák hordanák el a bűrit.
                  - Na akko' figyelj ide Komám!- hajolt még közelebb a vendég - Tudsz-i még lűni?
                - Há' hogyne tu'nnék! A jobb vállamat lűttík meg, tood,  de azt nem mon'tam az ezredorvosnak, hogy sete vajok, meg ugyi utána mán le is járt az egísz, mos'mán nem visznek el megint. Na , mongyad mán , mi van hát? - kezdett a gazda is komolyabban érdeklődni.
          - Há', csak annyi, hogy ki kéne űlni estére a mocsár mellé, onnan jár fel a disznó, belekapott a tengerimbe, a Királydombon, tood. Ketten többre mennénk. Meglesz a ríszed neked is. Toom, hogy a rígi időkben te is ettél mán erdeit. Eccer maj'nem meg is fogtalak, de miko' láttam, hogy te vótál a hurkász, há'  hagytalak, hallgattam.
               - Na csak nem akarod a szememre hányni, komám? A Grófé vót, az meg mán nincsen, akko' meg minek hánytorgatod fel ? - pirosodott el a képe az önérzetes gazdának, s kék szeme szürke villámokat hányt .
                - Jó' van, na . Csak mondom. - folytatta békülékenyebben a vendég -Tood te is, a' vót a dógom, a Gróf Úr-nál szógáltam én is, meg tésis.
              - Jó' van, na, nem mon'tam semmit, akko'. - enyhűlt meg Pista is most már - Na de mongyad mán, komám,  mivel lűjjek, hiszen néked sincsen mán puskád, hunnén legyen nékem?- most már nagyon fúrta az oldalát a kiváncsiság.
             - Hát ide figyelj , komám! Az enyimet elvittík a csendőrök, ugyi, meg a Gróf Úr-ét is, … de nem mindet.
             - Hát ? - most már igencsak kikerekedett szemmel figyelt a gazda.
          - Hát, még maradt belűlle. - mosolygott rókaképpel a vendég - Eldugtam. Tudod, vót néki sok. Oszt miko' jöttek ezek az új csendőrök, a Gróf Úr rám bízott hármat, hogy dugjam el. Oszt, hogy Ű mán nincs, há megmaradtak a puskák. Vigyázok rájok amíg megjön, ha visszajön. Ha meg nem, akko' a puskák mos'mán senkiése. Vagy hát az enyém, … meg a tiéd, na.
               - Na , így mán más , komám - fújta ki a füstöt a huszárbajsza alatt Pista, s kedélyesen hátradőlt.
          Innen már könyen ment a dolog. Az összeesküvők halkan sutyorogva megbeszélték a tervet - Jóska elmegy a puskákért, kiássa, megtakarítja őket, aztán megeggyeztek, hogy este eljön a komájáért, mintha csak sarjút kaszálni mennének, hiszen a komának is van egy kis disznaja, kecskéje, ez-az,  de lova-szekere meg nincs. Alíg hagytak itt valami jószágot a németek, ami meg utánuk maradt, azt meg az oroszok vitték el. A Baba is katonaló volt, az oroszok után maradt, úgy fogta be Jóska a legelőn, csak hát már nagyon öreg volt szegény, minden csontja kiállt, talán azért nem kellett senkinek. Na de ha jó ló nincs, jó a rossz is!
         Dél után nemsokkal Jóska kikocogott az öreg pej kancával a kanyargós elgazlott erdei úton a régi leskunyhóhoz a tisztásra, ott  leszerszámozott, kaszált egy félderékra való gizgazt - csak úgy mutatóba, hogy legyen valami a szekéren. Közben figyelt, ide-oda kémlelt, s hallgatózott sűrjen. Semmi gyanús, csak a szokásos erdei hangok: tücsök ciripelt a magas fűben, bogár percegett a kéreg alatt, fakopáncs pergette a dobját, apró madár dalolt, rigó fütyűlt a bokrok közt , a lombok tetején szarka cserregett , mátyásmadár szidta az erdő magányát megzavaró embert, s néha egy ölyv vijjogott le a kéken izzó forró égből. Ilyenkor nem jár senki épeszű az erdőn, annyi a szúnyog , légy, bögöly, pőcsik - egyszóval fíreg  - hogy nem lehet nyugton állni egy percig sem. Sajnálta is a Babát, de hát van neki farka, legyezze magát.
           A puskák rendben voltak, a helyükön, a leskunyhó ledöngölt padlója alatt, faládában, olajos rongyba csavarva. Csak ő tudta, hova ásta el akkor egy viharos éjszakán , nem látta senki. Meg hát nem is mert senki falubeli  az erdőben járni akkoriban, tele volt a környék katonával. Akit megfogtak, megvertík, az asszonyokat meg is nyámbászták, mocskos fajzatok vótak! Az a jó, hogy e'mentek. Kivette a két  golyóst,  meg a hozzájuk való patronokat. Nem volt sok, talán fél doboznyi mindkét fajtából, de egy ideig elég lesz. A patronokat a mellénye zsebébe gombolta, azt meg az ülésdeszka alá rakta. A faládát visszarakta a helyére, a földet ledöngölte , s visszaszórta rá a széltől befújt avart. Aki idegen erre jár, csak azt láthatja, hogy a régi erdész még mindíg kijár a kerületbe , kaszálni, kerűlni az erdőt. Ki tudja, talán abban bízik – a bolondja!?-  hogy visszajön a Gróf …
             Mint a csínytevő rossz gyerekek, alig várták már az estét. Hiába indúlt Jóska is egy kicsit korán, de Pista komája már a foghíjjas , esőtől szürkült léckerítés mögűl kukucskált huncut kék szemeivel, s ahogy odaért a szekér, már ki is fordúlt a kiskapun.                                                                                         
                - Megjöttél?
                - Meg.
                - Itt van minden?
             - Itt há'. A szína alatt. Valami katonazubbonyt hoztál?
                - Hoztam há'. A tarisznyába' van.
                - Akkor indúlhatunk. Baba, nee!
         Poros úton , lassan, ráérősen döcögött a szekér, az enyhülő késő-délutáni forróságban . Nyikorog a kerék, meg kéne zsírozni, ha lenne mivel. Há'ha  lesz majd estére!- gondolta Jóska. Nem szóltak, hallgattak, mint aki rossz fát készűl a tűzre tenni . Nem egyenesen a mocsárhoz, hanem a Pista kaszálójához hajtott a szekér, ott vágtak megint egy kis szekérderékra valót,  csak úgy fennyedén . Majd jó lesz betakarni, ha lesz mit. Aztán, ráérősen visszafordúlt a szekér az erdő irányába, de mielőtt elérte volna az erdő alatti mocsár szélét, jobbra kanyarodott, s felbaktatott vele a lovacska a Királydombra. Ott végighajtottak a tengeri melletti parlagon, hogy a dűlő túlsó végire kerűljenek. Ennek a földnek a gazdája még nem tért haza a fogságból, az asszonynak meg nincs mivel megművelnie a földet. Hej, mennyi jó embert elvitt ez a mocskos háború! - morgott magában  Jóska, miközben a  Babát kikötötte a föld végiben a dombélen nőtt szilvafához. Sarjút lökött elibe, megsimogatta izzadt pofáját, s még ráadásnak pár marék zabot is adott neki a tenyeréből. Jól dógoztál a tennap, kíszűjjél, pihennyél,  lehet, hogy estére is kell az erő. Itt nem leszel gyanús senkinek, 'szen a parlag mellett ez a tengeri az én fődem.Na.
                - Ide figyejjél komám. - kezdte az eligazítást az erdész - Eriggyél vissza a másik vígire, oszt ott le a talló szílibe . Nesze itt van ez, a Manlikker. Jó puska, hatésfeles, pontos mint a villám. E' vót a Gróf Úr kedvenc őzező puskája. De üti a disznót is, ha jó helyen kapja. Gerincre lűjjél. Ha behúzod a snellert, akko' mán könnyen sűl, vigyázzá' vele. Én meg viszem a nyócas Mauzert. Viszem a kukkert is, oszt maj' figyelek, a dombrúl látok mindenfelé, ha baj van, huhogok mint a bagoly. De a sorja közt mennyél, ne lássa senki, hogy mit viszel. Nesze, itt van nígy patron. Csak disznót. Lehetőleg ne kocát, … vagy ne a legnagyobbat.
                  - Híjnye, komám, ne taníccsál te éngem, hajtottam én eleget a vadászatokon is, tudom mi a regula.
                 - Jól van, na. Csak mondom. Na, oszt csendben. Csak egy lövíst. Ha valamékünk lű - marad a hellyin, oszt a másik odamegy hozzá, megnízi mi van. Na, egy kalappal, komám!
                  - Egy kalappal, néked is!
           Pista elindúlt visszafelé a tengeri közt, hogy az alsó végin lesétáljon a szélső tarlóig, s arccal a mocsár felé helyet keressen magának.  Jóska még egyszer ellenőrízte a lovat, megkötötte a szekér kerekét is a lánccal, nehogy valami baj legyen. Minden rendben, mehetek.  Itt a mezsgyén vígigmejek, oszt a fődek vígibe, ott a dombélen a cseresznyefa alatt szípen megűlök. Onnan belátom a kaszálót is jobbrúl, meg előttem is lefelé a mocsárig, meg balra is a tallót. Valahun ott jönnek ki. A szél most jó, ódalrúl fúj. Na, há'ha lesz valami.Csak ne sötítbe jöjjön, mer' akko' mán nem látunk.       
            Lassan telik az idő, mikor az ember vár. Csak űl csendben, s nézi a tájat. A Nap éppen most ereszkedett  a grófi erdő fölé a szemközti dombon, még fél óra és lemegy . Csak türelem. Régebben is sokat űlt már így a földek mellett, esténkint, de még többet az erdőn, a leseken, őzet, szarvast figyelve. Hej , vajon mi lesz ezután? A Gróf Úr elment, vitte a családját is, meg az osztrák főerdészt, mán nemigen jönnek azok vissza. Vajon kijé lesz az erdő? Vajon kellek-i még nékik? Há' valahogy csak megleszek ezután is. Még megvan ez a pár hód fődem, igaz hogy hét darabban, de legalább nem veri el a jég eccerre mindet. Meg nem rondítja össze a disznó. Csak baj ne legyen! Csak meg ne hallja valaki a lövíst! Ezek az új csendőrök nem lehet tu'nni, hogy miko' hun tanálnak kikötni?! Bezzeg a kakastollasokkal jóba vótam. Kaptak űk is egy nyúlat, egy kokast néha, oszt csak pödröttek eggyet a bajszukon, s mán fordúltak is megfelé, ha tanálkoztunk. Meg ugyi a Gróf Úr is enge'tte, tu'tta, hogy van elíg. Vigyáztam rá, há' jutott nékem is belőlle, meg a csendőröknek is . Na , há' ezek se lehetnek rosszabbak. Ha nem tanálkozunk véllük, akko'  nincs baj. Ha meg igen, há' enni csak kell nekik is …
            Lassan sötétedett. Még le lehetett látni a mocsárig is, de az erdő felett már csak gyenge-halványan sárgálltak a felhők, ahogy a lenyugvott Nap utolsó fényeit visszatükrözték. A szúnyogok egyre bátrabban támadtak. Jóska nem mert rágyújtani, nehogy a füst árulója legyen. Habár a szél oldalról fújt, de nem állandóan. Néha elállt, néha megindúlt. Az ilyenben nem lehet bízni, meg is fordúlhat, s akkor hiába űlt, hiába kínoztatta magát. Eszébe jutott, hogy micsoda gyönyörrel kötné ki éjszakára ide a mocsár szélibe azokat akik a múltban gyötörték,  vagy meglopták, becsapták . Ej, elmúlt az is. A pap mindíg a megbocsájtásról beszél vasárnaponként a templomban. De ő nem látta mindazt amit a háború borzalma az emberekkel művelt. Úgy beszél mintha csak álomvilágban élne. Megbocsátást, ... azt, adnék én nékik megbocsátást. A felesége is mindig csitítja, nehogy bajba kerűljön. Hát jó, nem lehet mindenkin bosszút állni, pedig megérdemelnék. Na de Ílünk ahogy tudunk. Csak a fijam jöjjön haza. Akko' megbocsátok a világnak.
           Egy fekete valamit vett észre a kaszáló szélén, a fűzbokrok alatt. Az elébb még nem vót ott semmi. Nézi a távcsövön keresztűl: há', e tén'leg a' , disznó. Mán jön is felfelé. Ippeg ahogy az elébb kigondo'tam.  Híjjnye!Pont úgy jön, ahogy akartam. Na gyere csak, kis barátom. Mán vártalak. Lassan felállt, de csak görnyedve, odasomfordált a cseresznyefához, s az oldalának támasztotta a puskát. Gyere csak , közelébb, kicsikomám. Kár hogy a Gróf Úr levítette a monókulit, mos' jól jönne. Na de sebaj, ha közelebb jön akko' jó lesz a léggyel is. Csak nehogy szelet kapjon. A disznó lassan kocogott végig a kaszálón, néha megállt, tétován  oldalra lépett egyet-kettőt, szimatolt, fülelt . Gyere még húsz métert, ... jó , hó álj meg mán, … há' mingyán szelet kap!   A disznó, most egy pillanatra megint  megtorpant, éppen mikor az emberrel egyirányba ért. Lehetett vagy hatvan-hetven méterre. A puska végén épphogy csak csillant az ezüstfényüre koptatott légy, a lapockán megállapodott  …. Bu-umm!!! - visszhangzott az erdő által visszavert dörrenés. Na, e' megkapta, jót dübbent. Elfutott, de nem ment messzire.  Mos'mán rágyúthatok. Oszt megvárom a komát, odalenn a kaszáló szílibe.
                      - Na , mi vót? - érdeklődik  kíváncsi szemmel  Pista.
            - E' kis kanforma süldő, olyan hetven-nyócvan kiló. Jó helyt kapta. Ott a kökínbokornál mán imbolygott, a megett kell legyen. Ott mán el kellett essen.
                      - Na, akko' mennyünk nízzük meg.
                               …........
                      - Itt a nyom, ni. A csapása. Ezen jött.
                      - Te mennyél azon én meg errébb egy kicsit.
                               ...........
                      - Itt van Jóska, ne keresd tovább. Úgy nízem  tüdőlövís.
                    - Gondoltam én … A vót a baj, hogy  lípett egyet a lövísko' , azír ment blatt mögé . De jó lövís vót így is. Mos'mán  megvan hát.
                      - Há' , hagy gratullájjak, komám – jutott eszibe Pistának az úri szokás.
                      - Köszönöm, komám. Na mejek a szekírér'. Sietek.
                      - Mennyél. Itt maradok addig. Meg kilököm a tökit.
         Jóska szaporán loholt felfelé a dombon. Most már nem volt olyan sötét a kedve. Ha lett volna Holdvilág, az láthatta volna, hogy hamiskás mosoly bújkál a kopott zöldruhás erdész sovány képén, a lelógó bajusza alatt, ahogy szinte futva, de mégis óvatosan iparkodik a szekérhez, mindíg takarásban, árnyékban, a tengeri mellett, vagy éppen a sorja közt. Na, megvan, mos'mán jó' van …  Na gyere Baba, mennyünk mer dógunk van. Csak ezut' jön a neheze … Fene sok a szúnyog, hogy a nyavaja üssön beléjük. Az öreg lovacska engedelmesen fordúlt lefelé a dombról, majd a tarló szélén a kaszálóra. Gőzölgő orral itta az illatokat, még haladás közben is élvezettel harapott a dús , magas sarjuból.
                       - Ide Jóska, itt vagyok, ni.
                       - Látlak, Pista. Na, lökjük le a gazt, oszt maj' visszarakjuk rá. Kivágtad?
                       -Ki. Odalöktem a pöcsit is meg a tökit is a kökínbe.
                       - Jó. Majd a róka megtaná'jja.
                       - Na akko' fogjad az elejit, én meg a hátú'jját. Most emeld!
                       - Hinnye, inkább nyócvan e' mint hetven.
                       - Az a jó! Jó kis kerek disznó . Sok vót a cseremakk az ősszel. Vót mit túrjanak a télen is.
                       - Meg a tengeridet se felejcsd el komám. Esztet te hízlaltad.
                       - Igen há'. Na hánnyuk rá a gazt, oszt mennyünk ... Baba, nyee!
            Kicsit nehezen mászott fel az öreg kanca a kaptatón, lihegett, fújt, prüszkölt. Talán az orrába mehetett egy szúnyog. Néha megállt a szekér, mintha csak a lovat pihentetnék, de közben a bakon az emberek figyeltek, forgott a fejük mint a kuviknak, s abban reménykedtek, hogy nem látja őket senki. Ugyan ki si járna ilyenkor sötít este a határba'? Csak a tolvajok, ha mernek. De mink nem vagyunk tolvajok. Nem loptunk, csak megvéggyük ami a milyénk. Meg hát enni,  nekünk is csak kell …

                                                                                          ***                 
                      - Aggyisten gazduram! - kedéllyeskedik a kapun belépő, volt uradalmi erdész.
                     - Na, megjöttél Jóskám? - nyújtja nagy vastag lapát tenyerét, a volt parádéskocsis.                                                                                       
                     - Meg. Kíszen vagy?                                                                                           
                     -Kíszen. Felőllem mehetünk. Merre lesz mámma?
                     - A Bódog vőgybe gondótam, a Berek alá ...Baba, nyee!
            Vidáman poroszkált a kis öreg kanca, enyhűlt a nappali forróság. Ilyenkor az ember is , meg a jószág is jobban érzi magát. Hiába ősz van már, de nappal csak meleg van. Ki gondolta még ezt, hogy ilyen szép lesz az ősz , annyi nyári eső után?  Na de hát soh'se lehet tudni előre, hogy mit hoz a jövendő.
                     - Na, mongyad mán, komám, mit somolyogsz?- kérdi kiváncsian Pista.
                     - Hírt kaptam. Hazajött a szomszíd Ferke ,  a Balogh Bandi fia. Aszongya, hogy látta Józsikát. Íl.
                     - Na, ne mondd mán?!
            - De mondom. Íl. Eléngedik a muszkák. Jön haza, hamarosan. Lehet, hogy még az ősszel. De karácsonyra biztosan.
                     - Hát ez a legjobb hír, te Jóska! Híjj , aztahétszázát!
                     - Na csak csendesen. Még nem kell tuggya senki. Majd ha itthun lesz. Majd akko' ünnepelünk.
             Mintha az erdő is ünnepelne, már szinte a falu széléről látszik, hogy hamarosan színes ruhába öltözik az egész oldal, az Asszonyerdő. Messziről vöröslik-sárgállik a juhar, a gyertyán, barnúl a cser lombja, s bár a helyenként kopaszodó koronák között már bátrabban nyargal a szél, mégsem szomorúak a fák. Hiszen ők is tudják, hogy ha el is vesztik lombjukat pár hét - egy hónap múlva, ha meg is fagyasztja majd vérüket a  tél, az sem tart örökké, eljön majd a tavasz , s meghozza az újjabb feltámadást. Eljön majd a kikelet, s új reményt ad  fának, fűnek, virágnak, madárnak, vadnak, embernek. Bízni kell, s addig is, élni, ahogy lehet.
                  - Te, komám, a rígi időkben, lűttél mán bakkot?- kérdi Jóska ülőkeszomszédját.
                  - Mán, őzbakkot mondod?
                  - Azt.
                  - Nem én.
                  - Na, mámma lehet, ha akarod.
                  - Hát , inkább egy jó kis süldőt szeretnék.
                  - Na, akkor azt. Csak legyen.
                  - Valami csak lesz mámma is. Bízzunk benne.
          Ökörnyál úszik előttük keresztben az úton. A Baba prüszköl egyet, de azért lelkesen bólogat, s cöklet tovább. Hamarosan lefordúlnak a köves útról s csendesen felkaptatnak a Berek tetejére. Jobb oldalt az akácos már szinte teljesen sárga, ritka a lombja nagyon, nem sok kell neki, hogy lefújja rólla az őszi szél a zörgős, száraz ruháját. Egy pillanatra megállnak a dombon , s letekintenek az előttük nyíló széles völgybe.
                    - Látod, ott a gyepű szílin azt a kökínbokrot, benne a gyertyánfát? -kérdi  barátját Pista.
                    - Látom hát. Apám úgy mesélte, hogy ott tanálták meg Bódog Miskát, oda kötötte fel magát.
                    - Bolond vót az, nem Bódog. Egy asszony miatt … Na de , nem vagyunk egyformák.
                   - Na, behúzok ide az akácos szílibe, itt ellessz a Baba, nem nyúl hozzá senki, meg a szél is jár, nem eszi a bogár. Ez mán a kössíg erdeje , de csak én vigyázom eszt is, amióta nincs más, meg amíg nem lessz.
                     - Oszt hogy csináljuk , mámma?
                 - Itt van ez a tízhódas talló, a kössígé ez is. Jól elgazlott, de még vannak rajta rendek. Megáztak, nem kellett senkinek a peníszes szalma. Azok alatt van egír, arra jön a disznó. De maj' csak estére. Ha addig lesz egy bakk, azt meglűheted.
                     - Oszt hun álljak?
                    - Lemíssz  majd oda ahun a gyepűk összejönnek, ott van a fűccfán egy kis ülőke. Arra felűlhecc, oszt látol mindakét ódalra. A fűccfa alatt folyik a forrás, arra is rájár a vad. Azír is van ott az ülőke.
                    - Jó' van. Akko' adide a puskát oszt mennyünk.
                       …..........
                    - Hó, állj csak meg, nízzed ott szemközt, a gurdinba' , ott egy őz !- suttogja az erdész.
                    - Látom, csak nem látom, hogy micsoda. Nízd meg a kukkerrel.
                    - Suta az. De várjál, … ott egy bakk is. Fekszik. Jobbra a sutátúl. Nesze, nízd meg tésis.
                    - Látom. Mi legyen?
                 - Mennyél le itt a tengeri mellett, oszt a gyepüt megkerülöd jobbrúl, onnan meg tudod közelíteni, szél ellen.                                                                                     
                  - Inkább balrúl mennék, oszt átmegyek a gyepün a vőgyben, ahun van az a nyíllás, az átjáró. Onnan nincs több mint nyócvan méter.                                                                                     
               - Jó', van, mennyél úgy, csak akko' felfelé kell lűjjél, vigyázzá', hogy legyen mögötte domb. Nem hiányzik a baj.
                    - Jó, vigyázok.
                 - Én addig megűlök itt fenn a sarkon. Innen figyelek. Innen látom a Babát is. Ha van valami, majd intek, csak figyelgessél hátra is.
                    - Akko' mejek.
             Pista összegombolta a mellén a zöld zubbonyt - amit még a frontszolgálatból hozott haza – hogy ne virítson az inge fehérje, aztán elindúlt lassan lefelé a bozótos sövény mentén. A szél a völgy felől fújt, kissé balról, pont onnan ahol a fűzfa állt a gyepűk összeérésénél. A bozótos sávok a víz mentén nőttek, a völgyeket követik. Vizenyős, keskeny  kaszálók voltak ezek valamikor, de a fűznek, kökénynek, szedernek elég volt néhány év és kiterjedtek, elszélesedtek, kitűnő vadrejtő lett belőllük. Ha az ember nem nyúl hozzá, a víz meg a bozót visszafoglajja magának a fődet.Ha lett vón' aki kaszájja, mos' nem lenne ennyi bozót, meg gurdin. De hát legalább van vadrejtő. Az is kell. Csak az emberek panaszkodnak, hogy sok a disznó, rájár arra a kevés tengerire is ami van. Le kéne mán szedni, de egyik-másik még nincs megírve te'jjesen. Na, ez van. Iparkoggyon mindenki , szeggye le , oszt nem lesz kára. - dünnyögött gondolatban az erdész miközben a távcsövön át figyelte barátja mozgását. Pista leért az egyik bokorsor mentén a kis völgyig, most kell balra forduljon a főgyepű mellett. Őz riaszt szemből, a dombról, a gyepű túloldaláról . Pista kérdőn hátranéz barátjára, az erdész távcsővel nézi – mék lehet a'? Tán van ott még egy suta? Nem, a bakk vót . A' kiabál. Lehet megfordúlt a szél odalenn. Fejjéb is ment  a bakk pár lípíst, mos'mán nem fogja látni a koma. Most megint hátranéz a barátja, s az erdész int neki, hogy menjen csak nyugodtan, a bak még ott van, csak feljebb ment a parlagon. A köpcös ember  halad tovább, s mikor az átjáróhoz ér , görnyedve kikandikál. Megint hátranéz - nem láttya, onnan nem láttya … eriggyél fejjébb!- int neki Jóska. A vadász most eltűnik a gyepű sarka mögött. Pár pillanatig nyugalom, csend.  Az erdész most már csak a vadat figyeli . Elcsattan a lövés, a bak felett vágja a gazt. Elsőnek a suta ugrik meg , s viszi magával a bakot is. Csak most veszik észre, hogy még egy suta feküdt a gazban, s a másik irányba ugrott el. A bak most megáll egy pillanatra a bal oldalon, mielőtt belépne a tengeribe s visszanéz a völgybe – Repetájj, komám ! - a bak belép. Na, ez e'ment. Legalább nem sebezte. Mejek megmondom neki.
                   - Felé ment. Láttam a kukkerbe'. - mondja lihegve Jóska, mikor odaér keresgélő barátjához.
                   - Én nem láttam huva ment, de nincs vír.
                   - Nízzük meg ahun bement a tengeribe. Megállt a szílin, akko' kellett vóna lűjjél mégecce'.
                   - Mán fenn vót a dombélen, nem vót háttér.
                   - Akko' jó hogy nem lűttél.
                          …..........
                   - Nincs vír sehun. Csak felé mehetett. - egyezett bele Pista.
                   - Mon'tam én. Na akko' mennyünk vissza, ki-ki a hellyire.
                          …...........       
                   - Níjjed csak ott a tallón szembe! - mutat a túloldalra Pista.
                   - Mit, hun?
                   - Ott jön lefelé a disznó! A bozótbúl jött ki, a tetőrűl !
                  - Egy kan, fiatal kan! - nézi távcsövén a másik is izgatottan - Gyerünk le a gyepüig, oszt utánnamíssz alól, a talló felőli ódalra, megpróbálsz elibe kerűlni. Én mejek vissza a helyemre, a felső sarokra. Maj' figyejjél, intek ha lesz mit. Egy kalappal!
                   - Na látod e' hiányzott az elébb!
        Pista görnyedezve lopakodott a fűzfa irányába, hátha sikerűlne megelőznie, vagy legalább alulról beérnie a tarlón túrkálgató, de határozottan a fűzfás  gyepű felé tartó disznót. Vajon melyikük ér előbb a takaráshoz? Jóska közben szaporán felosont az átellenes sarokra, ahol az előbbi megfigyelőállása, illetve ülése volt. A disznó most egy hajlásban mozgott, alulról nem láthatta a cserkelő vadász. Aztán Jóska látta, hogy a disznó egy perc múlva határozott iramban beváltott a gyepübe. E'ment, ez e'ment. Nízzé' mán hátra te meg ! - próbált inteni Jóska a komájának. Na, jó hogy mán látsz – e'ment! Bement a gyepübe. Űjjé' fel a fűccfára! A vadász végre megértette, hogy mit int neki az átellenes sarokból a  barátja és eltűnt a gyepűk összeolvadásánál, szinte a fűzfa alatt.
             Telt az idő, lassan esteledett. A disznó nem jött elő többet. Tán kiment a másik ódalon? Vagy még bent van oszt nem láttyuk. De nem látom Pistát se'. Hun van mán ez az ember?
            Van úgy , hogy akkor történnek váratlan dolgok amikor az ember a legkevésbbé számít rá. Sőt. Csak akkor történnek. Jóska űlt nagy nyugodtan a csipkebokor alatt, a tarló felső sarkán, s kukkerezett körös körbe,                                                                                     
csak éppen balra nem figyelt, a tarlóra. Már csak akkor vette észre a dombtetőről lefelé ereszkedő újjabb két süldőt amikor azok az átlóra értek, egyirányba a komájával, s eltűntek egy hajlásban. Oda amúgy sem lőhetett volna, mert azt se látta, hol áll a társa, meg a disznók amúgy is arrafelé fordúltak, a másik vadász felé. Nemsokára újra látta őket, amint határozottan a korábbi kan nyomán a tőlle bal oldali gyepű felé tartanak, aminek a völgy felőli végén kellene álljon a barátja. Hun vagy mán, komám? Há' nízzél mán ki ide a tallóra, itt vannak a disznók köztünk! - de hiába szugerálta a társát, az csak nem bukkant fel a leshelyen, nem látta sehol. Eszébe jutott egy mentő gondolat – amilyen hangosan csak tudott, elkezdett huhogni. Egyszer, kétszer, háromszor – Na végre hogy látom a kerek kípedet, ide figyejjél mán , níjjed hun vanak a disznók! - integetett eszeveszetten a katlan felé. Na, jó, hogy mán megértetted!
          A távcsövön keresztűl figyelte ahogy Pista , szinte gugolva, a sövény mellett elkezdi lopni a távolságot, s közelít a két süldő felé. Na, így mán jó, komám. Mennyél csak, mennyél. Csak nehogy szagot kapjanak ezek a feketék! Onnan fúj a szél tefelőlled … vagy mán nem? Elállt ...Pista most féltérdre ereszkedett s célzott. Lűjjed a kissebbiket, a hátsót … Na! … Most! … Mír nem lűssz mán? … Na … mi van mán? A távcsőben figyelte hol a két vadat, hol a vadászt. Aztán egyszer csak azt látta ahogy a nagyobbik süldő leereszti a hátulját, kitátja felemelt pofáját, majd egy szempillantás alatt összerogyik és az oldalára dől, lábai remegnek . Csak most jutott el a füléig a lövés hangja. Na, így mán jó. De a másikat kelett vóna. De így is jó. Most újjabb lövés csattan a völgyben. Há' mi van mán? Mír lűttél megint? A másikat haggyad bíkin, elíg egy ! A kukker látómezejével alig bírta követni a feltartott farokkal szaporán menekülő, de mégsem sebzettként galoppozó süldőt. Elégszer látta már a téli hajtásokon , hogy tudja milyen a sebzett disznó vágtája. Ennek nincsen baja, mellé ment, de nem is baj, elíg egy. Aztán Jóska felállt a csipkebokor alól , s szaporán elindúlt lefelé a tarlón.  Egy perc múlva már mindketten ott álltak a disznó mellett, levett kalappal.
                   - Hát, komám, most én gratulálok. Jó lövís vót. - nyújtotta a kezét barátjának Jóska.
                  - Gerinclövís. Ahogy mon'tad. Piszok jó lövís. Nem kell keresni.                                                                           
                  - De a másikra mír lűttél? Nem kellett vóna.
                  - Elkapott a hév. Nem nízted, írte?
                  - Nem írte. Nem is baj. Eccerre elíg egy is. De mír nem másztál fel a lesülőkére?
             - Darázsfíszek van alatta. Lúdarázs. Nem akartam összecsípetni magam. Meg osztán a disznók is ott motoszkáltak előttem tíz méterre a bozótba', vártam, hogy kijöjjenek, csak a huhogásra níztem ki a tallóra.
                 - Akkor azok másikok vótak. Na jó' van, mejek hozom a szekeret. Látom ez is kan, egy kicsit nagyobb is mint az a mocsári vót.
                 - Akkoraforma ez is, csak olyan hosszulábú fajta. Addig kivágom, amíg jössz.
           Amikor az embernek jó a kedve, még a dombot is könnyebben megmássza. Szinte szaladt felfelé Jóska, otthagyva barátját, hadd örűljön az is a zsákmányának. Baba engedelmesen fordúlt a völgy irányába, s szinte túl gyorsan vissza  is értek a disznóhoz.
                   - Majd'elharaptam a nyelvem, háromszor is belefutott ez a tetves jószág a keresztvízmosásba!
              - Gyorsan leírtetek. Ott nemigen megy majd fel, meredek lesz. Na, rakjuk fel, oszt próbáljunk itt a gyepű mellett felkaptatni a tetőre.
                   - Hát, nem bánom. Próbáljuk meg - egyezett bele az erdész, bár kétkedve ingatta a fejét.
           Nekiindúltak , de minduntalan visszacsúszot a szekér, nem bírta az öreg ló, csak remegett az ina. Az istrángot is csak a szentlélek tartotta, meg a drót. A gyepű mellett mély keréknyomok voltak, még az aratás után maradtak, jó hogy el nem akadt a szekér, vagy a tengely el nem tört.
                  - Hej, ha a Pali itt vóna! - sóhajtozott Jóska . A fekete Nóniusz csődört  még a németek vitték el.
                  - De nincs. Csak mink vagyunk. Akko' csak próbáljuk meg a másik felé, ahun lejöttetek.   
           Elindúltak azon a csapáson amin leszáguldott az előbb a meglett korú kanca a rozoga szekérrel, de az se volt jobb. Keresztezte útjukat a három vízmosás ahol lágyabb volt a föld, nagyokat döccentek mikor beleszakadtak a kerekek, a kis ló alig bírta kirángatni belőllük a szekeret.                 
                   - Itt se megy fel! - kiáltott most már idegesen a hajtó a másik dombon, a meredek rész alatt.
            - Várjál komám , leszállok oszt megtolom, te csak tarts balra, aztán a hajlás után jobbra , majd egyenest fel a meredeken!
                  - Toljad komám, megindúlt! Baba nyeeeAzzanyádkeservesmindenit!
          Az ostortól megtáltosodott öreg kanca szinte szárnyakat kapott ahogy lendületbe jött a szekér, egy-kettőre felértek a domb meredek részén. Innen már enyhe emelkedő vezetett a tetőig.
                 - Várjál Jóska! … hh,  hó ! …  nincsen , hh … mán … levegőm … hh – szaladt felfelé a köpcös, volt parádés kocsis a zötyögő, csikorgó-kattogó parasztszekér után .
            Végre felértek a dombra. Előbb a szekér, aztán a kiveresedett, boldog vadász is. Lihegett, izzadt, ember és ló. Kifújták magukat, megdicsérték az öreg lovat és az orosz sztyeppe minden egyéb négylábú lakóját, aztán a disznót gazzal takarva , a puskákat elrejtve, magukat elrendezve, verejtéküket letörülve - elindúltak csendesen hazafelé. A sötétlő keleti égbolton villámok cikáztak egy különös szinekben játszó, hatalmas felhőtorony gyomrában,  de a menydörgés még nem ért el a fülükig. Ki tudja mit hoz a holnap, vagy a jövő esztendő? De legalább enni már van mit.       
                           Egyszeri vadász                   
                   

[Balkóbátya]

Nem rossz.

[egyszeri vadász]

Köszönöm bátyám. Üdv  Zoltán

[galoscsabus]

Hangulata van, jó volt olvasni.
 

[Fegbock]

Nyugodtan írj tovább! Jó volt olvasni!

[egyszeri vadász]

   Köszönöm a bíztatást, akkor küldök még egyet, amíg még friss:
 
                                                      Az utolsó hajtás

                A vadász összehúzta magán a kabátot, vagy legalábbis felhajtotta a gallérját. Metsző , jeges szél érte srégen hátúlról, bal felől.Te akartad, hát most ne panaszkodj – gondolta magában. Talán mégiscsak a füles sapkát kellett volna vennem, … na de kibírom  - húzta a szemébe a lehajtott peremű kalapot. Fázott a lába is, a bakancs vékonynak bizonyúlt. Elgémberedett lábújjait mozgatta az egypár zokniban, hátha beindúl, illetve felgyorsúl a perifériális vérkeringése. Sebaj, ezt is kibírom – topogott egyet jobbra-egyet balra, s bakancsa talpának élével kaparva, félretolta a jeges havat a vén cserfa tövéről. Lehetne annyi eszem, hogy legalább a szélárnyékos oldalra húzódjak – gondolta, s még tovább kaparta a havat, ezúttal a vastag fatörzs erdő felőli oldalán. Minden mozdulatra hangos recsegéssel válaszolt a jégburok. Most még nem lehet baj, ha itt feküdnének valahol a közelben, úgyis a szelem zavarná őket jobban, mint a kapirgálásom. A középkorú ültetett tölgyes csak tizenöt méterre volt előtte, s belelátott az aljába úgy jó ötven métert, ameddig a ritkásan növő bokrok engedték.Onnantól már olyan sűrű az aljnövényzet, hogy csak hallani lehetne a közeledő vadat, de látni? ... Ha pont itt jönnének ki előttem, meg se moccanhatnék mert észrevennének, talán mégiscsak vissza kéne bújjak a vastag fa mögé, … de mégis inkább itt maradok , mocsokúl fúj a szél.
           Most állt először standban ebben a szezonban, az utolsó hajtásnapon. Eddig mindíg csak hajtott, a többi erdésszel eggyütt, a pénzes külföldi, vagy a legalább annyira fontos – de ingyen vadászó - belföldi vendégeknek. Nem is remélte komolyan, csak a lelke legmélyen, hogy sikerűl kipróbálnia az új céltávcsövet, de most mégiscsak összejöhet. Csakhogy ahoz legalább két dolog kell: elsősorban a stand, másdoszor pedig – a disznó. Fele már megvan – hiszen itt állok, most már csak jöjjenek … Kezével tétován a fatörzshöz támasztott puskacső felé nyúlt, de aztán mégis ott hagyta. Szorongathatom majd eleget, ha lesz értelme, úgyis meghallom őket időben, ha majd közelednek. Végignézett a jobb oldali nyiladékon , szabad a terep mintegy húsz méternyi szélességben, elég ideje lesz célozni s lőni, ha ott fut keresztűl valami. A céltávcső nagyítása le van tekerve másfelesre, így a legszélesebb a látómezeje. Már vállba vette a puskát párszor, s kipróbálta , hogy s mint csinálná ha netán mégis jönnének ... Végigpásztázta vele a nyiladékot jobbra a kanyarig - ameddig ellátott . Tudta, hogy azon túl vagy negyven méterre – tőlle úgy nyolcvanra – ott áll egy másik kollégája. Ha a kanyarban fut is ki valami – bátran lőhetnek mindketten, hiszen az egy kiszögellés, nem veszélyeztetik egymást,  már hátrafelé lőnének a standokhoz képest. Bal felé és a háta megett tiszta üres a terep, egy legelő húzódik vagy száz-százötven méteren az erdőszéllel párhuzamosan. Az erdő sarkán, az utolsó standon álló kollégáját is látta a baloldalon, alakja átsejlett a völgy felé ereszkedő ,  hektárnyi , fiatal akác-kocka fácskái közt. Kinézett magának egy biztonságos irányt, onnantól hátrafelé bátran lőhet, akár le a mély völgyig is. Volt már rá eset, hogy az itt álló vendég szinte kétszázötven méterről marasztotta helyben a menekülő termetes disznót. Nem hiszem, hogy eltalálnám olyan messziről, de hát az is csak itt fog kiugrani valahol. Csak a közvetlen bal oldali szomszédját nem látta, mert eltakarták az erdővel párhuzamosan futó út menti bokrok, de tudta, hogy hol áll, még bőven a biztonsági zónán belűl. Nem lehet baj.
              Pukk  - hallatszott halkan, messziről , mintha csak egy pezsgősüveg dugója pattanna - a hajtást indító lövés. Az előtte húzódó , mintegy százhatvan hektáros erdődarab változatos terep, dombos, vízmosásos, tele fiatalos foltokkal, cseres-gyertyános tarvágások újulataival. Ahányszor hajtották ebben a szezonban - mindíg volt benne disznó. Visszaemlékezett az első napra – nagyjából pont ebben az irányban , itt vele szemben tört vissza az a harminc-negyven fős konda, a standoktól alíg száz méterre. Hiába lőtt fel a sörétessel a hajtásban,  hiába ugráltak – ordítoztak a hajtók, a vezérkoca egy pár másodpercnyi tétovázás után megindúlt, s vitte magával az egész vonatot, keresztűl a hajtóvonalon. Akkor is így , nyugatról fújt a szél, s a disznók  megérezhették a legelőszélen elálló vadászokat. Igaz, most az erdészek egyike sem cigarettázott a standban, pláne nem szivarozott, de a disznóknak nem is kell a füst, amúgy is megérzik az embert. Azért bízzunk a legjobbakban, hátha mégis jön valami …
           „Nyiff-nyaff, nyiff-nyaff, vau-hau … nyiff-nyaff!” - erre már felkapta a puskát, s a hang irányát kereste. Közeledett az ugatás, aztán megállt, egy helyben csaholtak a kutyák. Három különböző hangot hallott: az öblösebb az egyik kopó lehet, a vékonyabb a kis jagdterrier-korcs, a másik meg  … valamelyik másik. Egy percig még ott forgatták a kutyák a disznót, vagy disznókat balra előre, valahol a parcella közepén, aztán halkúlt az ugatás – visszatörtek. Na, majd legközelebb. A puskát gondosan visszatámasztotta az öreg fa tövéhez,  a kéreg repedései közé illesztve a célzótüskét. Nagyon szerette ezt az öreg vasat, főleg most, hogy  végre megvehette hozzá ezt a húszévesnél is öregebb, de jó állapotú variábel távcsövet. Így már mindenre jó a puska, meg aztán a Zeiss az mégiscsak Zeiss, akárhány éves is ...legalább illik az öreg cseh-Mauserhez.
          Néha már lehetett hallani a hajtók hangját is. Amikor völgyben jártak – megint csend volt, aztán egy idő után újra hallatszott a távoli, alig érzékelhetően közeledő kurjongatás. Attilának nem lehet könnyű dolga most – gondolt kollégájára, aki egyedűl hozza a hajtóvonalat. Majd valahogy megháláljuk neki. Legfeljebb majdjövőre ő áll standba . Valami mozdúlt az erdőben, pont vele szemben. Nem látta, csak valami zörgést hallott, erre gyorsan felvette a puskát. Csak nem az a róka? - jutott eszébe az a bolondos, szerelemittasan koslató rókaúrfi , amelyik csak akkor vette észre a csendben gyülekező vadászokat, még a standbaállítás előtt, mikor már csak vagy hatvan méterre volt tőllük. A vadász most meglátta a mozgást balról a bokrok közt – hát csak te vagy az? -köszönt rá egy ijjedt , barna erdei nyúlra. Egy pár pillanatig szemeztek a fülessel - aki leült, majd felágaskodott az erdő szélén, aztán amaz hirtelen rájött, hogy ki is az ott a vastag fa előtt a sárga csíkkal a kalapján, s eltrappolt jobbra, majd keresztűl a nyiladékon le a standok  mögötti erdőcsíkba, s utána a  legelőre. Na, akár a róka is lehettél volna, úgyse lőhetnélek, disznóra várunk. A puskát most már rutinosan támasztotta vissza a fatörzshöz, s cérnakesztyűs kezeit zsebredugva melengette. Már majdnem dél volt, de mégsem érezte a nap melegét. Hiába, ez a szél , végül is ma még január van ...
        Lassan telt az idő , a percek óráknak tűntek. Még mindig jobb mint a félkegyelmű hajtókra ordítozni  - „nem menj előre, … tartsd a vonalat, ... egyenlő távolságra igazodj, … balra tarts, ...add tovább!” Az erdő hallgatott, csak a szél suhogtatta a csupasz, fagyos ágakat. Egy-egy erdőszéli fiatal cserfán megrezdűltek a száraz levelek, halk, csörgő  hangjuk messzire elhallatszott. A hajtók most biztos egy völgyben járnak … csend van. Aztán, hirtelen egy új neszt -  halk csörtetést, zörgést  hallott fent a dombon. Puska a kézben, a hang erőssödik - biztosítón a mutatóujj hegye, csak egy mozdulat és hátrabillentheti … jönnek! Egymás nyomába lépnek , feketék ! – egy, kettő , három, négy, öt  - öt süldő! A biztosító halkan kattan, a puska tűzkész. A süldők az előtte levő erdőben ereszkedtek le, de nem jöttek közelebb, csak a bozótos sáv széléig. Lehetnek vagy ötven méterre. Most elkanyarodnak jobbra, ott masíroznak a már ritkásabb rész határán, oldalukat mutatva. A szálkereszt tétován táncol az egyiknek az oldalán, de a vadász habozik, hátha kijönnek a tiszára, a nyiladékra ...A disznók most szelet kaptak s visszafordúltak a sűrüségbe,  vissza a hajtásba. De az utolsó kettő egy pillanatra megállt – ott még lőhetném, ott nem lehet irányban a szomszéd – a szálkereszt megállapodik a hátsó, tisztábban álló disznó bal oldali lapockája mögött, az agy küldi a parancsot, a mutatóujj begörbűl, a ravasz ellenállása enged -kiold a rugó,  az ütőszeg előrelendűl – tikk. Csak ennyi … semmi Bumm ... hát ilyen még nem volt ... Vagy öt másodperc elteltével az értetlenűl bámuló vadász lassan húzza hátra a zárdugattyút – a mozdulatra  a disznók megugranak, s egy pillanat  múlva, mintha itt sem lettek volna, csak pár ág rezdülése hallatszik nyomukban. Csak tikk, … semmi bumm … csütörtök. Ilyen még nem volt. Ha nem velem történik, el se hinném …
                                                                                                                                              ***
             A második hajtásban egy széles lapáj , rakottyás, kökényes, gyalog-akácos bozót van a standok előtt a völgyben. Hátuk mögött vagy negyven méterre a dombon kezdődik az öreg cseres erdő. A terv szerint arra menekűlnek majd a lapájból kihajtott disznók. Csak vajon elmondta-e nekik valaki a tervet? A vadászok egymástól nyolcvan-száz méterre állnak, de alig látják egymást, mert a lapáj feletti enyhe emelkedő is teli van csipkebokrokkal, cser-sarjakkal, fel egészen az erdőszélig. Na, itt művészet lesz valamit is eltalálni. Csak pár méteres üres foltok vannak a bokrok közt. Lefelé meg nem is szabad lőjjünk, onan jön a hajtás.Tálán csak a hajtás elején ...amíg távol vannak a hajtók, s a kutyák.  Alíg indúl meg a hajtók zaja, már hallatszik is a bal szélről, az erdő sarka mögűl : bang – bang – bang- bang ...bang . Na, ez a főnök lehetett. Ott már biztosan fekszik vagy három. Nyújtogatja a nyakát, s a lövésekkel egy időben a bal oldali dombon meglát három fekete pontot amelyek szaporán trappolnak lefelé a kiszögellés mögötti völgybe, a széles havas legelőn. Ezek onnan jöhettek ki, abból a rongy-kis tölgyesből, kár , hogy oda már nem jutott puska. Na de nem lehet mindent meglőni, maradnia is kell …
             Kutyák ugatása hallatszik, mind közelebbről. Bum - Bummm !!! - hangzik egy tempós dupla. Ez biztosan az „öreg” lehetett, a kis tizenhatossal. Álatlában jól lő a kolléga, s oda ahol ő áll, pont az a legjobb fegyver. Vajon kan volt-e, vagy egy koca malacokkal? Az ugatás nem áll meg, a kutyák már itt csaholnak a háta mögött, már arccal az erdő felé fürkészi a sűrűt. Aztán elhalad a csatazaj, s a legszélső szomszéd hátánál megáll. Úgy tűnik, mintha a kutyák helyben állítanák a disznót, percekig ugatnak. Minden pillanatban várja , hogy az utolsó standbéli kollégája megadja a kegyelemlövést … Semmi … mi lehetett ott?
           A völgy képe - mint egy előadás. Minden pillanatban történik valami. De csak hangok. Ugatás, csaholás, ... ordítozás, lövés,  … lövések. Mi lehet az? … hátha erre is jönnek, … bármerre kitörhetnek … Mozgást hall balról. Dumm!!! - dördül mélyet egy karabély. Balra néz , látja, hogy a közvetlen szomszédja is feláll székéből, céloz – Pang!! - most látja meg a kondát – JÖNNEK!  - Mennyien vannak !?! Átrohannak az egyik tiszta folton, egybefolyik a konda, az egyik hatalmas szürke hátú kimagaslik a többi közűl … mikor ide érnek , … ha már a többiek is lőttek, -       Bumm!!!    … nem esett el egy sem … A konda elrobogott jobbra. Bangg!! -hallatszik az utolsó standról. Látja a disznókat amint kiérnek a széles fehér síkra – Bangg!!!  - az egyik felvisít, de már el is bukik. Legalább Gyulának sikerűlt … Én vajon eltaláltam-e, … s csak sebeztem, ... vagy teljesen elhibáztam ? -már alig várta  a hajtás végét, hogy megnézhesse a rálövés helyét.
            A hajtók már közelebbről hallatszottak, a kutyák forgatták a disznókat a sűrű bozótosban, semmi sem látszott belőlük. Ha most kijönne valami, vajon lőhetnénk-e? Csakis hátrafelé, ha látnánk a bokrok közt ... Nyújtogatta a nyakát, nézett jobbra-balra, még egyszer ellenőrízte a szomszédai helyzetét. De kár, hogy egyiknek sincs semmi sárga a fején! Pedig a rohanó disznó nem is törődik vele … Mozgást lát jobbra : róka! Na gyere csak , koma! … most már úgyis mindjárt vége a hajtásnak, egy lövést csak teszek rád, … ha megálsz ! A szép, vörös téli bundájú, jókora kanróka megállt. Igaz, hogy volt vagy száz méterre, s a céltávcsövet elfelejtette feljebb tekerni, de a vadászt elvakította a zsákmányszerzés láza, s a bizonyításé : el tudom találni ...Bumm! - fölé! Gyorsan próbált új töltény ismételni a csőbe, s a róka  - mert nem tudta honnan jött a lövés – közelebb is jött pár hatalmas ugrással, de a töltény elakadt. Aztán a ragadozó észrevette a puskájával kínlódó vadászt, s végképp elugrott. Elment … ez is elment .
                                                                                                                                         ***
                Halkan ropogott, inkább csak susogott a déli „melegben” megpuhúlt hó a lábai alatt. Kicsit megfázott az első hajtásban, a másodikban -az erdő Déli oldalán - már kellemes volt az idő, most pedig, hogy a  délután hamarosan estébe hajlik, megint kezd hűvös lenni. De most a dombot mássza, s egyáltalán nem érzi a hűvöst, sőt, kicsit melege van. Sietve lépked felfelé, hiszen már el is indúlt a hajtás. Szerencsére az elég hosszúnak ígérkezik, s a lőállás amit el kell foglalnia, egy távolváltón van, nem zavarja a hajtást míg odaér. Két keskeny akácos ültetés húzódik fel a legmagasabb dombra, közöttük elhanyagolt lucernaföld, tetején ritkás akácfolttal. Ide állok, innen belelátok mindkét akácosba, ha bármelyiken jönnének felfelé, időben észreveszem majd őket. Lábával  elkotorta a havat választott lőállásán, puskáját ellenőrízte – tölttött, biztosított – s várt. Az első hajtásban csak egy disznó esett. Abból az öt süldőből, amelyikek tőllem ugrottak vissza, három állással lejjebb. A másodikban, három esett, mindhármat Gyula lőtte. Két süldőt egy golyóból, amikor megtorpant a konda, a harmadik meg az volt amelyiket láttam elesni. Visszagondolt, hogy ő maga mit hibázott el : amikor jött a konda, s először megláttam őket balra, nem mertem lőni, olyan egybe voltak. Aztán mikor irányomba értek mégiscsak odapörköltem, de alá ment. Láttam a méteres lőcsatornát a hóban. Tudat alatt alá fogtam, nehogy a hajtás irányába menjen, hiába messze voltak még, hiába álltam dombon. Aztán a rókát meg elkapkodtam. Az a k.va töltény meg beszorúlt …
          Közeledet a hajtás, már hallani a kutyák csaholását. Néha durran egy puska , onnan lehet tudni merre jár az arcvonal. Kegyetlen rossz dolga van most Attilának. Nincs ennél mocsokabb hely, mint ez az Omlás. Egy másfél-két kilóméteres, száz méter széles partoldal, az elején, s a végén fiatal akácfoltokkal, a közepén kisebb nádassal, rekettyével. De ami közte van !?! Olyan a kökény, mintha drótkefe volna. Mentem már benne én is eleget. Csak a disznók alagútjain lehet közlekedni, százmétereken át. Ahol meg felállhat az ember, ott se jobb, mert húsz-harminc méter csipkebokor, meg galagonya múlva megint marad a négykézlábas bújócska a kökény alatt. Akik azt hiszik, hogy már megúszták, azok előtt megint ott a mocsok fekete sűrű. Mondják, hogy Afrikában is van rossz bozót. Azér' elnéznék egy csapat félpucér benszülöttet, hogy másznak át ezen ...     
           Dumm – dumm – dumm! … Pang – pang !! - hallatszik a domb alján álló standok felől. A disznók már végig is rohantak az egész oldalon?! Pedig máskor nem is mennek el odáig, hanem kitörnek a derekán. Tavaly a kopasz francia négy süldőt lőtt a kanyar felett, pont az én akácosaim tövében. Most a főnök áll ott … Na de ide is felrohant egy mozdony-nagy kan, csak a vendég elhibázta. Biztos az is “zu schnell” volt ...Vajon jó helyen állok? Soh'se láttam hova állítják itt a vadászt … Halk, susogó mozgást hall balról . Ott jönnek!!!  A disznók tempósan baktattak, inkább trappoltak felfelé a baloldali akácosban. Ha most ott állnék az akácos végén, talán még tudnék lőni rájuk, mikor átugranak a domtetőn az úton, ahol az akácnak vége van – Futás! Nem törődött vele, hogy meghallják , vagy meglátják, rohant az úthoz, ami a hajtás irányából jövő akácost elválasztotta a háta mögötti sűrű kökénnyel benőtt partoldaltól. Ha elérek a kökény széléig, … hhh ...hátha még időben …már itt is vannak!
          Mikor az első süldő átugrotta a három méteres nyiladékot, akkor ért a kétoldalról kökénnyel benőtt úthoz, emelte a puskát, s lőtt -  a másodikra – BUMM! A harmadiknál töltött, a negyediknél – BUMM!! ( ez kétszer akkora volt mint a többi) … gyorsan ismételni – a francba, már megint elakadt! Húzta kínozta vissza a félig beszorúlt töltényt, majd kipattintotta a tár alját, akkor tudta csak kiszedni a patronokat, de mire újratöltött, már csak a nyoma maradt a kis kondának. Az ötödik - lövés nélkűl, épen menekűlt a többi után. Csak másodpercek voltak ...De ni, ott van egy! ... a Csáki hegy felőli akácban esett el, vagy száz métert futott - csúszott még lefelé … látta ahogy a legnagyobb darab disznó az oldalán fekszik, s az utolsókat rúgja. Hát mégiscsak sikerűlt! … Vajon az első kapott- e? … Odament ahol a disznókat átugrani látta: vágott szőr, vér egy csepp sem … odább a koca nyoma, van vér is, … persze, hiszen láttam elesni. Kár, hogy pont az jött sorba. De hát, ha elől jön, akkor nem is lőttem volna rá ...mindenesetre nem törzskoca, olyan mázsaforma lehet. Meg aztán amúgy is apasztani kell az állományt, ma még lehet ...vannak elegen, szerencsére.
               Miután elemezte a lőjeleket, visszament az akácostól jobbra eső kökénysáv szélére, hogy ráláthasson arra a  lucernaföldre is , amelyiknek a tetején először foglalt állást. Innen szemmel tarthatta a balkéz felől eső utat is , ahol az ötös konda átugrott, meg ha esetleg még jönne valami – jobbra is ellátott mintegy hatvan-hetven méterre. Várt, újból. Vére hulláma nyugodni kezdett ereiben. Kicsit hátratolva kalapját, megtörölte izzadt homlokát. Disznót lőttem, hajtásban. Ez az első ...Vajon a másik kapott-e?
           Most nem látott előrefelé semmit, sűrű kökénysáv nőtt az akác és a lucernaföld közt. Azért valami csak átsejlett az ágfonadék közt: ha megint jönne valami balról, csak meglátnám, … vagy meghallanám, mint az előbb ...Visszagondolt a nap eseményeire, s közben hallgatta a hajtás hangjait. A füle volt most a legfontosabb érzékszerve. Talán ha itt álltam volna kezdettől fogva, … csak ne lenne itt ez a csipkebokor! Jobbról, úgy harminc méterre, volt egy magányos, kerek, kihajló ágú vadrózsa-bokor, ami eltakarta a széles mező nagy részét. Ha jönne valami, még előtte kellene meglőni, vagy utánna - de az már csak pár lépés a dombélig, onnantól megint kökénysűrű ereszkedik a háta mögé.
        „Megy a disznó!” - hallatszik egy távoli kurjantás, a hajtás dereka felől. Ez ottankörűl lehet, ahol a főnök áll, vagy errébb egy kicsit? … vajon hova megy ? Két perc sem telik el, jobbról mozgást lát, s egy időben szuszogást, zihálást hall – Disznó! - BUMM !!! … Egy kis süldő. Derékon kaptam, pont a csipkebokor előtt. Csak megnyikkant, vagy inkább hörgött, s kész, vége volt. Még moccant párat, aztán elcsendesedett, végleg. A töltény persze megint elakadt újratöltésnél: ha megint egy konda jött volna , … de ez a süldőcske egyedűl volt … Kettő. Eddig kettő fekszik , biztosan. Láttam őket... Még nincs vége a hajtásnak, még bármi jöhet ... Jöjjön is! Az újratöltött puskával a karján kersztbe téve állt, s mosolygott magában. Most már olyan nyugodtan állt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Csak áll és várja a vadat. Standban. Mint az urak!
              Az este közeledet, igencsak hosszúra nyúlt az utolsó hajtás. A hangok most már nem is hallatszottak ide, elfogta őket a baloldali akácoson túli domb. Jobbra a nagyerdő felé nézett, nehogy valami elkerűlje a figyelmét. Aztán egy furcsa csattanást hallott a völgyből, a „francia standja” felől. Ez a főnök volt, mire lőtt vajon? Megint izgatottan figyelte az előtte sűrűsödő kökényt, s tekergette a fejét jobbra – balra. Ott! Egy Kan! A disznót épp hogy csak észrevette amint feltrappolt, fújtatva kaptatott a csipkebokron túli dombon, de ahoz hogy célba vegye, jobbra kellett ugrania két lépést – a disznó pont akkor suvadt be a hátsó sűrűbe, amikor a célkereszt a marja felett volt . Csak fél másodperc … és korrigáltam, volna. Jobb , hogy nem lőttem, elhibáztam volna. Pedig kan volt, a fenébe is ...
                                                                                                                                                   ***             
           A hajtás végén megjött Gyula, utána néztek a „sebzettnek”. Az ötös kondából a második süldő amelyikre rálőtt, nem hagyott egy csepp vért sem, hiába kutatták át a Csáky hegy felőli kökényes partoldalt. Csak pár szál gerinc-sörte maradt a havon, fehéren fekete. A koca tüdőlövést kapott, csak az ő vérnyoma látszott a felszántott hóban, jól követhetően a domb aljáig, ahol elesett. Legfurcsább a kis süldő volt. Látta hogy derékon lőtte, de egy ötcentis lyuk a tarkója mögött, a nyakán volt. Később kiderűlt, hogy az egyik lenti standon bukfencre lőtték, beesett egy szedresbe, majd fél perc vergődés után feléledt, s visszarohant a hajtás sűrűjébe, onnan fordították a dombtető felé a kutyák.
                        Még jó hogy itt voltam!


                                                                                  Egyszeri vadász
           

[Dudás]

Jó volt, köszi!
Nekem a tegnapi ízessége, kissé Fekete Istvános, kicsit Wass Albertessége külön tetszett.