Így írunk mi...

A terepjáró motorja halkan duruzsolt. Elégedetten hallgatta. A szalonban is szépen szólt, de itt a területen, ahol az erdő fái verték vissza az öblös hangot, még szebbnek tetszett. Elmosolyodott… megvan minden. A hátsó ülésen vadonatúj fegyvert rejtett a tok, a rajta csillogó optika is sok vadász szívét megdobogtatta volna. Testén kissé még kényelmetlenül feszült a nem sokszor használt ruha, de hát majd ráidomul... tagság, igaz, csak jövőre lesz, mert ragaszkodtak, hogy a közgyűlés döntsön a felvételéről, pedig nem kis pénzről volt szó. A dupláját is kifizette volna. Nem engedték.
A rádió kerek órát csipogott. Idegesen nézett az órájára. „Hol lehet?” Lassan besötétedik. Tűkön ült. Azt mondták neki, hogy várja a kőkeresztnél a hivatásos vadászt. De senki nem érkezett, csak a fák hajladoztak az enyhe szélben. „Én kirúgnám”– gondolta, és erősebben markolta a kormányt. Csatornát váltott, türelmetlenül dobolt ujjaival a műszerfalon. Végre, a földút végén bukdácsolva feltűnt egy pick-up, és lassan közeledett. Rávillantott, jelezvén, hogy itt van, de nem kapott választ. Kíváncsian várta, ki az a bátor ember, aki nem felel neki.
Az autóból nyúlánk nő szállt ki. Kázmérnak leesett az álla. „Nő” – és szája szomorúan görbült le. „Ezt miért nem mondták, dühöngött, biztos máshová mentem volna bikát lőni…” – fortyogott magában, aztán erőt vett magán és kikászálódott a kocsiból.
- Jó napot kívánok! – köszönt előre a nő, de Kázmértól csak egy unott „napot”-ra tellett.
- Bocsánatot kérek, a férjem a munkahelyén ragadt, és el kellett hoznom a gyereket az óvodából – mentegetőzött a hölgy kezét Kázmér felé nyújtva. - Kislaki Krisztina vagyok.
- Holló Kázmér. – válaszolta foghegyről a férfi, majd egyből a tárgyra tért. – Megvan még a nagy bika?
- Meg. – felelt keserűen Krisztina. – De induljunk, az autóban mindent meg tudunk beszélni. A cuccait fel tudja tenni…
- Az enyémmel megyünk. Ki akarom próbálni – szólt ellentmondást nem tűrő hangon Kázmér, ezután beült, és részvéttelenül nézte, ahogy a törékeny nő átpakolja a holmiját autójába.
Az úton szinte alig szóltak egymáshoz. Kriszta ugyan próbált beszélgetni, de Kázmér csak tőmondatokban válaszolt, így aztán csak az irányításra koncentrált.
- Itt álljuk meg. – szólt egy bokorsor végénél. – Ott – mutatott előre – a nyárfák mögött kezdődik egy vadföld, annak a túlsó végére váltanak ki a szarvasok. Hat tehén, meg a nagy bika.
- Ühüm – nyugtázta Kázmér, majd kiszállt, magára szedte a holmiját, és örömtől csillogó szemmel töltötte csőre a fegyvert. – Jól nézett ki a trófea – közölte – remélem ma este meg is tudjuk lőni, holnap reggel korán el kell indulnom.
Kriszta tágra nyílt szemmel figyelte, de nem válaszolt. Csak arcának elkomorulásából lehetett látni, mire is gondol. Vállára vetette fegyverét, jobb kezébe vette a lőbotot, és elindultak.
- Ugye, maga nem akar lőni? – aggodalmaskodott a férfi, és bizalmatlanul méregette a Kriszta vállán lógó puskát.
- Megszokás… - nyugtatta a nő, majd szomorúan gondolt arra, hogy az évek óta ismert és figyelt nagy bikát, ezzel az emberrel kell meglövetnie.
Lassan haladtak előre, Kriszta óvatosan vezette a vendéget. Közeledett a nyárfasor és a vadföld. A sarokhoz érve a Kriszta körbetávcsövezett, és megnyugodott. A szarvasok még a sűrűben voltak.
- Itt, a fasor mellett végighaladunk, aztán a túlsó végén átkelünk az árkon. Ott, a sarkon – mutatta- van egy fedett les, oda ülünk fel, ha messzire vannak, rájuk cserkelünk. – súgta, és elindult.
Kázmér követte. A fasor végét elérve, áthaladtak az árkon átvetett keskeny pallón, majd csendben felóvatoskodtak a magaslesre.
- Ide üljön, mutatta Kriszta, innen jobban tud majd lőni. Én itt maradok. Pakoljon ki, ami kell, aztán ne nagyon mocorogjon.
A férfi nem nagyon szerette ezt a kioktató hangnemet, de csendben maradt. Bikát szeretett volna lőni. Nagyot. Ez pedig az, látta képen. Körbe is távcsövezett gyorsan, de csak egy nyulat vett észre. Lassan eltűnt a nap a fák mögött. A tücskök rázendítettek, halkult a világ, amikor a csendbe, balról, a sűrűből belemordult a bika.
- Elindultak. – súgta Kriszta – figyeljen.
Kázmér feltámasztotta a puskát, és türelmetlenül várt. Szíve zakatolt, szemei előtt táncolt a fénykép és a videó, amit küldtek neki a bikáról. Ugyanerről a lesről készítették két nappal ezelőtt.
A többi bika is megszólalt. Telt az idő, de a szarvasok nem jöttek. Innen is, onnan is erőteljes bőgés hallatszott, a sűrűben tipródó bika is mind szaporábban szólogatott. Kriszta izgatottan figyelt.
Kínzóan lassan teltek a percek, aztán a vezértehén kidugta fejét az erdőszélen. A nő oldalba lökte a férfit, aki kérdően nézett rá. Kriszta állával bökött a tehén felé, mutatva, mit is kellene látni. Kázmért leverte a víz. „Most jön a bika” – gondolta, és kibiztosított. Csalódottan látta, ahogy a vezértehén után csak négy tehén ballagott ki. A bika még bent bőgött a sűrűben.
Hátuk mögül ekkor erős bőgés indult. Kriszta izgatottan figyelt. Ismerősnek tetszett neki a hang… A bőgés mind közelebbről hallatszott, és Kriszta már meg akart fordulni, hogy mögéjük nézzen, amikor az erdőből kilibbenő karcsú ünő után kilépett a bika is, hosszúra nyújtott nyakkal kergetni kezdte azt. Kázmér kezében táncolni kezdett a fegyver.
- Nehogy lőjön – súgta Kriszta – várja meg, amíg megnyugszik, és keresztben áll!
A férfi szót fogadott. Megbabonázva nézte a hatalmas agancsot a bika fején, a vadföldön zajló többi dolog nem is érdekelte.
Pedig ha figyelt volna, látja, hogy a les mellett balról, a fiatalosból kiváltó másik bika szoborként áll, és nézi a többi szarvast. De Kriszta észrevette. Elfehéredett. Hosszú, hegyesre fent szemágak, és két, több mint ötven centiméteres dárda, az egyik oldalon dugóhúzó-szerűen megtekeredve. Ezt a bikát keresik három éve… és most itt van. Mit csináljon. Lőjön? Nem lehet… finoman oldalba bökte Kázmért, aki csak az állandóan forgolódó csapatbikát figyelte, hol ide, hol oda rakta a puskát, de sehogy sem tudott lövéshez jutni.
- Ez mi? – kérdezte meglepetten Kázmér, és elhűlve figyelte, ahogy a dárdás elbőgi magát a vadföld szélén, és közelíteni kezdi a csapatot.
A háremúr felvágta fejét a hangra. Megmerevedett, és harcias bőgéssel próbálta elűzni a betolakodót. De az mit sem törődött vele. Folyamatosan bőgve, egyre fogyasztotta a távolságot. A csapatbika erejének tudatában futott elé. Ami történt, arra nem számított. A másik, mint a fergeteg rohant neki, és ő hiába fogadta a hirtelen támadást, ágas-bogas agancsával nem tudott védekezni a dárdás rohamai ellen.
- Elkergeti! – szólt szinte félve Kázmér, és Kriszta érezte, hogy cselekednie kell.
Elkésett. A dárdás egyre erősebben, és vehemensebben támadott, az öreg bika pedig derekasan próbált védekezni, de esélytelen volt a gyakorlott harcossal szemben. Az utolsó szúrást nem tudta kivédeni. Combjába nyilalló fájdalom hasított, és érezte, hogy menekülnie kell. Egy ugrással eltűnt az erdő fái között.
- Lője meg! – sziszegte fogai között Kriszta, miközben a tehenek között forgolódó bikát nézte távcsövén keresztül. – Minden évben több bikánkat szúrta le.
- Nem! – makacskodott Kázmér. – Nagy bikát akarok lőni. Ez nem az…
Közben a dárdás szorítani kezdte a teheneket a sűrű felé.
-   Lője meg! – Kriszta szinte könyörgött. – Ha belépnek, ebben az évben már nem látjuk.
A férfire nézett, aki tanácstalanul feszengett a les padján. Kínjában mentő ötlete támad.
-   Ilyen szarvast még egyet nem lő! Egyedi agancs… másnak biztos nincs.
-   Komolyan? – kérdezte Kázmér.
-   Komolyan, csak lőjön, mert elmegy – szólt Kriszta, és aggódva nézte, ahogy a tehenek eltűnnek. A bika még az ünőt kergette.
Kázmér nagyot fújt. Aztán, amikor az ünő egy pillanatra megállt, és vele együtt a bika is, eleresztette a lövést. A szarvas púpos háttal ugrott egyet, és eltűnt.
-   A lövést megkapta. – szólt Kriszta – de nem a legjobb helyen. Várjuk egy kicsit, lesz még elég fény a kereséshez.
A férfi hitetlenkedve hallgatta. Meglesz ez a bika… nagy a kaliber, ott fog feküdni a sűrűben. Összepakoltak és lemásztak, majd odaóvatoskodtak a rálövés helyére. Hamar megtalálták az elugrást, és a sötét, májcafatokkal kevert vért. Lassan haladtak előre. Az erdő szélén, az egyik bokron még volt egy kis kenés, aztán semmi. A sűrű aljnövényzet körülfogta őket. Aztán kissé ritkulni kezdett a sűrűség, de a hiányos világításban csak a fehéren eltört néhány gally adott útbaigazítást.
„Fene egye meg” – gondolta Kázmér. „Elment… ez már nem lesz meg. Se vér, se egy árva nyom. Pedig dicsérték ezt a lőszert. Holnap meg mehetek haza. A biztos nagy bika nélkül.” Lógó orral forgolódott a cserjék között, keresve valami nyomot, amikor mellette megmozdult a sűrűség, és mint a tajtékzó fergeteg, leszegett fejjel rárontott a keresett vad. Kázmérból hatalmas ordítás szakadt ki. Próbált lőni, de a puska szíja beleakadt a karjába, így kétségbeesésében félreugrott a bika elől. Az avarba érkezve próbált megfordulni, de még zuhantában gyors dupla hangja rengette meg a levegőt. Feltápászkodott.
Kriszta zihálva állt a szarvas felett.
-   Még ilyet nem láttam – lihegte. – Disznó már támadott meg, de bika... és elgondolkodva leült az elcsendesedett dárdás mellé.
Kázmér remegő lábakkal közeledett. Puskáját a szarvas hátának fektette, aztán Krisztához hajolt és felsegítette.
-   Köszönöm – rebegte, aztán sokáig nem mozdult.
A botütések kissé csípősen csattantak Kázmér hátsó felén.
Aztán nem esett szó köztük, amíg kizsigerelték a vadat, és akkor sem, amikor a találkozó helye felé haladtak. Ott végre Kázmér halkan megszólalt.
-   Jövő hónap végén ráérek. Megint eljönnék. Remélem, maga fog kísérni – mosolygott.
Kriszta bólintott. Némán kezet nyújtott, aztán kocsijába szállva elindult.
Kázmér sokáig állt még a keresztnél. Aztán elfordította a kulcsot, és elgondolkodott. Érezte, hogy ma, valami megváltozott.