Így írunk mi...

[Plank Csaba]

 Kezdetnek...igaz, nem dördül lövés, de fogadjátok szeretettel!


      A szendergő

   Az alábbi történet 2018. szeptemberéig nyúlik vissza. SZEPTEMBER csupa nagybetűvel, amely hónap nem csak a vadásznak dobbantja meg a szívét, hanem a természetfotósnak is. Szeptember, szarvasbőgés, amelynek varázsa semmihez sem hasonlítható.
   Egy ködös, párás hajnalon a megszokott helyen parkoltam le az autót másodmagammal. Egy barátom tartott velem, hogy megmutathassam neki a szeptemberi hajnalok hangulatát. Túl vagyunk már szeptember közepén, a java bőgésen, de még így is számos bikát hallunk bőgni, feleselni egymással. A terület, ahol szerencsét próbálunk a vadászterületen belül egy félreeső sarok, 100 ha nádas, sásos, mocsaras ingovány amelyet északról egy köves út határol, a maradék három oldalán pedig kukorica található. A kukorica és a nád közé egy nyiladékot kaszáltak, amely kapóra jött nekünk is, ebben próbálunk a bőgő bikák közelébe jutni.  Még sötétség uralkodik a tájon, a Hold világítja meg utunkat, gyenge szellő zörgeti lágyan a kukorica leveleit és ebbe vegyül bele a szerelemtől ittas bikák orgonálása. Alig távolodunk el az autótól, mikor a kukorica szára törik, reccsen, és egy nagyobb test súrlódását hallani amint pár sorral tőlünk, velünk mit sem törődve szöszmötöl, turkál, mint a hangokból halljuk. Egy kisebb konda disznó közé sétálunk be, pár sor híján, a sötétség miatt belőlük semmit sem látunk, csak a hangokból tudjuk kikkel állunk szemben. A szelünk jó, gyerünk tovább a kiszemelt leshelyre, nincs mit tenni, ha időben el akarjuk foglalni. Ahogy világosodik, alakot ölt a táj, viszont a kezdeti világossággal együtt érkezik a köd. Sejtelmesen betakarja puha takarójával a nádat, mint szerető anya a gyermekét, úgy óvja ő is az éjszaka lovagjait, akikről a szeptember szól, akikben kicsordul a tesztoszteron és ősi ösztönöktől vezérelve kiabálják világgá vágyaikat. A fény egyre erőteljesebb, távcsővel már felismerhetőek az árnyak. A köd, ahogy érkezett, úgy távozik mind nagyobb színteret, fényességet adva a színpadnak, amely a világossággal együtt kiürült, ugyanis a koronás fők már a nádfal takarásában koncerteznek. A köddel együtt elvonultak a nappali pihenőhelyükre, hogy az egész éjszaka tartó bálozásukat kipihenjék.
Amint az első napsugarak megjelentek, színt hozva a reggelbe, mi is beljebb óvatoskodunk a terület szívébe. Ugyanis még egy - egy mordulást lehetett hallani a nádas belsejéből, közel a nyiladékhoz, némi szerencsével a letaposott kukoricában sikerüljön lencsevégre kapni egy, magáról megfeledkezett lovagot. Alig tettünk 100 lépést mikor a sástenger közepén megpillantottunk egy agancspárt, jobb száron gyenge hármas korona, bal száron szembe villa 6 kg körüli (lőhető) bika, amely haladt a nádfal irányába, mintha egy uszály lett volna, úgy haladt a sásban. A mozgásunkat észre vette, gyanússá váltunk és sietős lépetekkel takarásba vonult meg – meg állva, hátrapillantva, hogy jól látta – e a számára gyanús alakokat… És elhagyta a színpadot, elvonult, hogy a jól megérdemelt pihenését megkezdje.
Utunkat tovább folytatva a nádfal tövében egy nem mindennapi koronán akadt meg a tekintetünk. Az iménti bikából „kiindulva”, pontosabban a takarás magasságából, hogy a bikának a feje látszódott ki a gazból, tanakodni kezdtünk, hogy feküdhet –e vagy állva pihen.
Hosszú perceket álltunk mozdulatlanul, várva, hogy a bika kezdeményezzen, mozduljon valamerre. Félóra elteltével sem történt semmi, ugyan úgy pihent, számunkra nyilvánvalóvá vált, hogy fekszik. Szelünk jó volt, felőle fújt, a kitaposott váltók segítségünkre voltak, ugyanis elhatároztuk, hogy megközelítjük. Pár lépés után barátom lemaradt, jelenleg egy ember is sok…
Óvatosan lépésről lépésre haladva, figyelve, hogy hova lépek próbáltam minél közelebb jutni a pihenő királyhoz. A terület ura nagyon fáradt volt, egy tapodtat sem mozdult, hagyta, hogy a napsugarak kényeztessék, melegítsék megfáradt testét, hátát. Lassú és egyben hosszú percek teltek minden egyes lépésnél, ahogy méterről – méterre rövidíteni próbáltam a közöttünk lévő távolságot. Mígnem egyszer csak a korona félre billent és mély álomba zuhant a megfáradt bajnok. Ebben a pillanatban megpróbáltam pár lépést csalni a távolságból, hogy még közelebbről szemügyre tudjam venni a megfáradt daliát. A mély alvás pár percig tartott, de közben sikerült megint pár métert faragni a távolságból. Már a teste is láthatóvá vált. Majdnem szó szerint testközelben, karnyújtásnyira voltam az alvó királytól. Ha nem tudtam volna, hogy fáradalmait piheni, akkor azt is gondolhatta az ember, hogy terítéken fekszik. Pedig csak szendereg, győztes csatákat visszaidéző igazak álmát alussza, újra éli. Ebből a perspektívából próbáltam hangtalanul helyezkedni, hogy a szeme ne legyen takarásban, szerettem volna próbát tenni, hogy lefényképezhessem egy alvó bika szemét… Egy bőgésben megfáradt alvó bika szemét.
A közelség miatt félő volt, hogy meghallja a gép kattogását, felfigyel a hangokra. Ezért készültem, hogy ha felfigyel ne érjen meglepetésként és tudjak még képet készíteni róla, állítottam az állvány magasságán, ha szükséges lenne. A legritkább esetben szoktak az elképzelések találkozni, mint ahogy most sem. Ahogy feleszmélt, hogy ott állok tőle pár méterre, egyszerre ugrott lábra és ugyan azzal a lendülettel belevetette magát a nádba. Egy búcsú képet még engedett készíteni magáról, vissza nézett rám és elnyelte a nádfal, legördült végleg a függöny aznap reggel. Ez a hajnal ennyit tartogatott számunkra!
 Kalapot emeltem neki, megköszöntem, hogy egy életre szóló nem mindennapi élménnyel ajándékozott meg. Utána küldtem jókívánságaimat:
Remélem, hogy jövőre ugyan ekkor,  ugyan itt találkozni fogunk! Hisz’ korai lenne még neked…
Utadat kísérjék az égiek!

[J.vadász]

Kezdetnek...igaz, nem dördül lövés, de fogadjátok szeretettel!


     

Jöhet a folytatás!

 

[chris]

 
Jó volt olvasni a "másféle vadászatról", csak így tovább!

[Plank Csaba]

 Köszönöm szépen!      Folyamatban... 

[Plank Csaba]

 
 Fogadjátok szeretettel! 

                                      Rekviem

Nagyboldogasszony napja van…
Egy évvel ezelőtt ebben az időszakban csengett a telefonom, felvettem és beleszóltak:
- Öcsém, szólnak ám. Az este is itt bőgött egy a házunkkal szemben a kukoricában.
- Akkor idén is korán megszólalt az első bálozó – válaszoltam.
Testvér Bátyám volt. Őt nem érdekelte a vadászat, de mindig a mezőgazdaságban dolgozott, így ismerte a természetet. Ebből kifolyólag tudta, hogy miről szól a szeptember számomra.
Az én fegyverem a fényképezőgép. Jó pár évvel ezelőtt döntöttem a fegyverek eladásáról, a vértelen vadászatot választva. Ennek előtte is volt fényképezőgépem, de a puskák eladása után mindent ennek szenteltem be.
Eme jó hír hallatán, hogy a hűvösödő éjszaka meghozta azt az ősi, nyughatatlan pezsdülést a levegőbe, amelytől az erdők koronás királya az égbe kiáltja vágyait, az első adandó alkalmat és időt kihasználva szerettem volna hallani ezt a felejthetetlen hangot, hangokat. Amikor kora este leparkoltam a műút szélén még néma csend fogadott. Ahogy fogyott a világosság érezhetően hűlt a levegő mikor egyszer csak a hűvös szellő, mint karmester intésére felmordult az első…
Válaszolt rá egy másik, majd egy harmadik. Ez még nem az igazi, nem a vérre menő, teli torokból bőgő feltüzelt lovagok bőgése, ez még a „hangolás”. Folyamatosan lobban lángra a szenvedélyük, ahogy az éjszaka hűvöse erősödik és a szarvas „menyecskék” elkezdenek kacérkodni velük, úgy lesznek egyre hangosabbak, harciasabbak, hogy eleget tegyenek az ősi parancsaiknak.
Az út mellől még hallgattam egy ideig őket, ahogy erősödött a sötétség eszméltem rá, hogy ideje indulnom, eljárt az idő. Ezt a késő délutánt és estét a hallgatózásnak szenteltem.
A következő alkalom lassan érkezett el, ilyenkor ólomlábakon jár az idő. Testvéremmel telefonokat váltottunk közben, hogy mikor szólalnak meg és melyik irányból hallani őket.
Elérkezett a várt délután, bár még korai volt az idő, de már hallani lehetett egy – két feltüzelt lovagot. Igaz, közben a szeptemberben is léptünk előre. Az állványt a vállamra véve indultam a kiszemelt nyiladék irányában. A terület sajátossága, hogy sűrű nádas, sásos iszalag fedi, amely mezőgazdasági területekkel van körülvéve. A nádas és a kukorica közé nyiladék lett vágva, ide terveztem a leselkedést, fényképezést. Itt lehet esély elcsípni egy – két daliát átváltáskor. Számításom bevált, alig foglaltam el „leshelyemet” ( igazából, csak megálltam a kukorica szélében az álcaruhámban) mikor is a nád irányából hallani lehetett, hogy egy nagy test töri a nádat az alacsonyabb sásos rész irányába. A gépet „beélesítve” vártam a hang gazdáját, egyszer csak megjelenik egy agancspár a sás felett, mint egy uszály a vízen úgy haladt a kukorica, ezáltal a nyiladék irányában, mutatva, hogy merre jár a gazdája. Jobb száron négyes korona, bal száron hármas, rövid ágakkal, erőt nem látni benne, lőhetőnek ítélném 7 kg körüli súllyal. Én „meg is lövöm”. Sikerül pár felvételt készíteni róla miközben parádézva elvonul. Közben folyamatosan megszólalnak a bikák, ahogy megyünk bele a délutánba. Velem szemben a nádfal tövében hangtalanul megjelenik egy agancsár. Elsőre lehet látni, hogy nem mai legény, szó szerint „bivaly” nyaka van, ilyen nyakkal nem a gyerekbikák rendelkeznek. Páratlan 12-es bal száron kissé „lapátosodó” hármas korona, jobb száron jégág hiány szintén hármas koronával 8 kg körüli súllyal, mélyen „ülő” tövekkel. Lőhető, konstatálom. Jön – megy tőlem 40 méterre, bőg, veri a nádat – bokrot az agancsával, csupán a közöttünk lévő bokor okoz némi problémát a képek készítésében, viszont mozdulni nem merek a közelsége miatt. Végül ő oldotta meg a helyzetet, megmutatta magát teljes valójában. Kiállt a nyiladék szélére, jól megnézett magának, hogy mi lehetek, a közelség miatt a gép hangját is hallhatta, gyanúsan végig mért majd visszament a takarása mögé. A sziluettjét láttam a bokor mögött, de mintha direkt tudta volna, hogy mit szeretnék, mindig úgy helyezkedett és figyelt irányomba, hogy nem tudtam értékelhető képet készíteni egy tőlem 30 – 40 méterre bőgő bikáról. A nap közben haladt, ilyen helyzetekben rohan az idő. A nap, ezáltal a fények közeledtek a „fényképezési lővilág” határához, kezdtünk átfordulni, hogy minden perc számít… Végül egy utolsó pillantást mért rám a király, megmutatta magát egy portré erejéig, kidugta koronás fejét a bokrok közül és belenézett a lencsébe.
Nem is lehetett volna méltóbb befejezése a napnak. A nap alábukott, szedtem a sátorfámat, hogy a lehető legkisebb zavarás nélkül jöjjek ki és ne zavarjam meg a bálozókat.
Így telt el szeptember, ekkor még nem sejtettünk semmit.
A lombok egyre színesebbé váltak, a szőlőhegyeken megindult a szüret az erdő csendjét pedig felverte egy furcsa semmihez sem hasonlítható horkantó hang, elkezdődött a dámok násza, a barcogás.
Ősz van… ősz az elmúlás időszaka, ahogy színesednek a lombok, hűvösödnek a napok úgy próbálnak kapaszkodni a falevelek az ágakhoz, mint gyermek az anyjához. Az eddig biztonságot és táplálékot adó erek elapadnak és megszűnik az életet adó kapocs. Ereje egyre kevesebb, mígnem egyszer egy hűvös reggelen az ősz apó által útnak indított büszke szellő, mint vad csikó, száguld át az erdőn és elszakítja a színes leveleket az oltalmat adó gyökerektől. Csendesen alá hullik a testvérei közé, akik már nem bírták az őszidő szigorú markolását és eggyé válik velük, visszakerülnek az élet lüktető körforgásába…
Így érkezett az ősz… és a hír, hogy testvér Bátyám egészségi állapota romlott, pedig hej’ de fiatal vagy még! Az ősz mint elmúlás!
Elindultak az orvosi vizsgálatok, orvostól – orvosig – osztályról – osztályra.
Egészen a diagnózis felállításáig, amelytől mindnyájan rettegtünk. De szembe kellett nézni vele! Addigra szervezete annyira legyengült, hogy a kezelések, műtétek szóba sem jöhettek. Karácsony közeledtével orvosi segítségre volt szükség, megint az egyhangú, egyszínű szinte nyomasztó kórtermek. Sajnos a világot körül ölelő helyzet sem engedte meg a fizikai látogatásokat a kórházakban, maradtak a telefonos beszélgetések. De azok nem olyanok…
Karácsony előtt valamivel, a kezelőorvosa bíztató szavaival hazaengedte, hogy a családjával tölthesse a karácsonyt és ne egyedül egy kórterembe… sajnos tudtuk, hogy ez mit jelent.
Április vége van, hétvége, megint telefonhívást várok. Illetve dehogy várom, bárcsak soha sem szólalna meg, azt kívánom! De hajnalban megcsörrent és akkor már tudtam… pedig olyan fiatal! Méltón és keményen nézett szembe a gyilkos kórral, olyan mint elmúlás egyszer sem hagyta el a száját! Még utalást sem tett rá!
Nagyboldogasszony napja van, ülök az íróasztalnál, de az a telefon már soha nem fog megszólalni!
Isten veled Testvérem!

[Báki]

Köszönöm Csaba, gyönyőrű és szomorú is egyben... Jó ilyen szép írásokat olvasni.
Neked azért B.U.É.K.
Báki

[Embandy]

 Fogadjátok szeretettel! 

                                      Rekviem
 

[Plank Csaba]

Köszönöm Csaba, gyönyőrű és szomorú is egyben... Jó ilyen szép írásokat olvasni.
Neked azért B.U.É.K.
Báki

 Köszönöm szépen Báki! 

[Plank Csaba]

 Fogadjátok szeretettel!  

                                      Rekviem

 

 András!  

[Tomek]

Érintés

A konyhára még félhomály borult, de odakint már tapogatózva keresték útjukat az első napsugarak. Áron álmosan, résnyire összehúzott szemmel botorkált a sejtelmes szürkeségben, ujjai bizonytalanul tapogatva keresték a páraelszívó fényszóróinak kapcsolóját. Halk kattanás után halványsárga fény ömlött szét a padlón. Már a mosdóban volt, amikor meghallotta a kávéfőző jellegzetesen kerregő hangját. Megmosta az arcát, ettől kissé felfrissült, és ahogy megfordult már meg is látta Pannit ahogyan vigyázva, egyik lábát gondosan a másik elé téve egyensúlyozza a forró folyadékkal teli csészét.
-   Megfőztem a kávéd, apa! - nézett rá csillogó szemmel.
-   Köszönöm, drágám! - simogatta meg Áron a kislány szőke fürtjeit, majd kézen fogta és visszavezette a konyhába. Halkan, nehogy a többiek felébredjenek, reggelit készítettek: amíg Áron a hűtőszekrényben matatott, Panni tányérokat, szalvétát tett az asztalra és a kisszékről nyújtózkodva poharakat varázsolt elő a konyhaszekrényből.
-   Hová megyünk ma, apa? - kérdezte halkan, miközben a kezében lévő fél kiflit vékonyan megkente vajjal.
Áron maga elé nézett, elgondolkodott. Fejében újra végigfutott a tegnap este kigondolt útvonalon, aztán félig hangosan válaszolt.
-   Tudod merre lőttük három hete azt a hatalmas kanrókát?
A kislány szótlanul bólintott.
-   No. - nyugtázta Áron. - Annál a bekötőnél tovább megyünk, és jobbra fordulunk majd a Tisza felé, fel a gátra, és onnan le. Van ott az a romos tanya, ami mellett már hívtunk veled is. Emlékszel?
-   Igen! - válaszolta Panni sietve. - Két nyúl szaladt be, aztán sötétben bagoly és borz jött, de a borz elszaladt másfelé. Emlékszem rá… - bólogatott.
-   Úgy van. Ugyanoda megyünk, de most őzbakot hívunk. Régóta figyelek arrafelé egy kis lépegetős agancsú bakot, azt szeretném meglőni, ha beugrana a sípra.
-   Mi az, hogy lépegetős agancsú? - érdeklődött a kislány, miközben megtörölte a száját. Áron összeszedte a tányérokat, és a csészével együtt betette őket a mosogatóba.
-   Tudod, a két agancsszár egymás mellet nő az őz fején, így, ahogy mutatom - emelte magasba bal kezét, miközben második és harmadik ujját egymás mellett billegette. - Ha az egyik agancsszár elcsúszik a másikhoz képest, mint ahogy most csinálom, az olyan - billentette előre az egyik ujját - mintha el akarna lépni a másiktól. Ezért hívjuk lépegetősnek. No, de most te is lépegess el cipőt húzni, ha azt akarjuk, hogy kinn virradjon ránk.
Panni sietve eltűnt az előszobában. Áron csendesen lekapcsolta a lámpát, ő is bakancsba bújt, és a mellényt magára öltve, puskatokot vállára akasztva és a kislányt maga előtt terelve kilépett a hűvös, hajnali udvarra.
A terepjáróba Panni már önállóan mászott be, és a gyerekülésbe pattanva, kis keresőjét kézbe kapva várta az indulást.
-   Igyekezz apa, mert elkésünk! - sipította és Áron érezte: igyekezniük kell, ha nem akarnak elkésni.
Az ébredező városban gyorsan haladtak, a külső városrészeket elhagyva kitárult előttük a nagy síkság: balra lassan elmaradt a bekötőút, amely kedvenc róka- és sakálhívó helyükhöz vezetett, Áron kisvártatva jobbra kormányozta az autót - nagyot zökkent a jármű, ahogy ráhajtottak a gödrösre járt földútra. Előttük hosszan, zölden kígyózott a töltés. Kétoldalt a szántók, és az utakat, csatornákat szegélyező bokrok felett finom, áttetsző pára lebegett, az ablakon beáramló levegő friss volt és üde.
-   Lehúzod az ablakom, apa? - kérdezték hátulról, majd mintha éreznék, mi lesz a következő megjegyzés, gyorsan hozzátették. - Nem fogok megfázni! Ott egy őz… - fejezte be Panni, és távcsövét arra fordítva kémlelni kezdte a vadat.
Áron lassított. Eddig nem vett észre semmit, de jobbra fordítva a fejét be kellett látnia, hogy kislányának ismét igaza van: a csatorna szélén magasodó nádfal előtt egy suta bámulta a kocsit.
-   Úgy van. Ügyes vagy! Suta. Bak nincs vele… - tette hozzá még, aztán gurulni kezdtek.
Panni egy ideig még keresőjén keresztül figyelte a tájat, majd a messzelátót leengedve megjegyezte. - Felfordult a gyomrom.
Áron riadt arccal fordult hátra.
-   Csak vicceltem! - kacagott a kislány és fürtjeit elsimítva szemei elől újra kémlelni kezdett.
A tanya melletti bokrosnál megálltak. Halkan kiszálltak, Panni magára kanyarította kis hátizsákját, székét és fejébe húzta sapkáját.
-   Indulhatunk! - jelentette ki határozottan, majd apjára nézett. - Nem vagy még kész?
Áron mosolygott. Vállára akasztotta a puskát, szétnézett a hajnali pírben fürdő tájon, és bólintott.
-   Kész vagyok. Tudod merre?
-   Hogyne! Itt a bokrok mellett megyünk, aztán erre - mutatott balra - befordulunk és ott vannak azok a téglák.
-   Romtanya - tette hozzá Áron - de igen, téglák. Mondhatjuk úgy is.
Panni billegve, nagyokat lépve haladt előre a magas fűben, majd a bokrok közé vágott keskeny nyílásnál megállva hátranézett és bevárta Áront. Megfogta apja kezét, és botladozva haladtak előre, egészen a tanyáig.
Áron végignézett a falakon sarjadó gyomok seregén, és elszorult a szíve. Mindig elszomorodott, ha ilyen elhagyatott, leromlott tanyát talált a pusztaságban, dédnagyanyja jutott eszébe róla és a gyerekkora…
A nagy nyárfa mellett nyitották ki a székeket. Elhelyezkedtek, vártak egy kicsit, aztán Áron előkotorta a sípot. Panni kíváncsian nézett.
-   Nem azt a nyomkodós, butmákot hoztad?
-   Buttoló. - nevette el magát Áron. - Nem. Ezt most jobbnak gondolom - suttogta. - Nézd, ha ezt az oldalát fújom, akkor a suta hangját utánozom, ha ezt, akkor a gidáét, ha pedig itt fújom, akkor a bajba jutott őz szólal meg.
-   Gida? - érdeklődött Panni.
-   Igen. - bólintott Áron. - A suta ilyenkor elfekteti a gidáját, ha utánozom a hangját, akkor néha a hangra érkező sutával megjön a bak is.
Panni bólintott.
Áron óvatosan belefújt a sípba. Vékony, vágyakozó hangon szólalt meg a “hangszer”. A rövid, vágyakozó hangok elszálltak a messzeségbe, majd rövid szünet után ismét. A vadász állított a lőbot magasságán, megigazította a távcsövet. Kislányára nézett, aki izgatottan tekintgetett jobbra-balra. Valahol rigó fuvolázott, messziről traktor hangját hordta feléjük a szél. A faluban harangoztak. Álmodozó békesség ült a tájon.
Áron újra megfújta a sípot, rövid várakozás után ismét… csend. Az egyre jobban napfénybe boruló tájon nem mozdult semmi.
-   Megpróbálhatom, apa? - kérdezte hirtelen Panni.
Áron nem válaszolt azonnal. Eszébe jutott a kislány, ahogy kezdetben vörösödő fejjel erőteljesen próbálja megszólaltatni a hívót, majd egyre ügyesebben gyakorol és gyakorol, mintha nem lenne holnap. Szótlanul nyújtotta felé az eszközt.
-   Ezt a végét fújd - mutatta - de tudod, először csak finoman, aztán…
-   Apa! - szólalt meg szemrehányóan a gyerek. - Tudom, nem szabad erősen…
Szájához emelte, óvatosan mozgatta benne egy ideig, majd egészen halkan belefújt.
-   Ez nem volt jó! - nézett az apjára. - Kicsit erősebben próbálom, jó?
Áron bólintott. Megigazította a lőbotra támasztott puskát, aztán figyelte a kislányt, aki egészen ügyesen utánozta a sutahangot.
-   Jó lesz! - suttogta a vadász. - Várjunk egy kicsit…
Panni átszellemült arccal fonta markába a sípot. Büszkeség öntötte el a dicséret miatt és esze ágában sem volt visszaadni a “hangszert” apjának. Végre megkaparintotta. Alig várta, hogy újra szájához emelhesse. Kíváncsian nézegetett körbe, amikor zörgést hallott a hátuk mögül. Óvatosan arra fordította a fejét. Nyújtott nyakkal kereste a hang forrását. Apja a keresőtávcsövön keresztül nézegetett valamerre, és a kislány összerezzent, amikor  meglátta: mozdulatlanul, mint egy szobor, őzbak nézte őket a tanya romjai mögül. Panni óvatosan felemelte a kezét, és megérintette apja karját. Áron kérdőn fordult felé. A kislány már sok vadászaton elkísérte, most sem hirtelenkedett. Óvatosan arra fordította a fejét, amerről az őz érkezett és állát előrebökve mutatta az irányt, ahol észrevett valamit. Áron kitekeredett felsőtesttel fordult a mutatott irányba. Távcső sem kellett hozzá, hogy észrevegye: nem ezt a bakot keresték. Agancsa jóval a fülek fölött végződött, alul vastag szárai felül szinte csenevésszé vékonyodtak, de csodásan sötét színe, és gyöngyözöttsége még így is kapitális, sőt érmes trófeát ígért.
Áron megrázta a fejét.
-   Nem őt várjuk. - suttogta. - Látod, milyen fenséges? - kérdezte a lányt, aki megbabonázva meredt a látomásra.
-   Minket figyel? - lehelte - Idejön?
-   Nem lát bennünket. Nincs szél, nem érzi a szagunkat sem, keresi a sutát. - válaszolt Áron.
A bak nyújtott nyakkal állt. Orra izgatottan mozgott, fejével néha jobbra-balra bólogatott, majd átlépett egy vályoghalmon, és felállt az apró magaslatra. Panni akkor próbálta szeme elé emelni a távcsövet. A vad szeme elkapta a mozdulatot, hirtelen megperdült, majd egyetlen nagy reccsenéssel eltűnt a bokrosban.
-   Elijesztettem. - jelentette ki a kislány lefittyenő ajkakkal. - Csak jobban meg akartam nézni…
-   Előbb-utóbb elugrott volna. - simogatta meg a gyerek fejét Áron. - Ne bánkódj miatta. Reméljük jön másik. Várunk egy kicsit, aztán újra megfújod? Nagyon ügyesen csináltad.
Panni bólintott. A sípot szája elé emelve várta az újabb pillanatot. Apja végre bólintott, mire a kislány átszellemült arccal újra utánozni kezdte az őzsuta táncra hívó hangját.
Ám hiába próbálták többször is, Áron és a lány is, a síkon nem mozdult semmi.
A vadász elgondolkodott. Lehet, odébb kéne állni? Amióta itt hívnak, csak a kapitális bak jelent meg, ám ezt az őzet eddig még nem is látta ezen a részen, sőt, soha azelőtt. Az őznász forgatagában odébb sodródhatott a kis bak is… fejében sorra vette mind az alkalmas helyeket, majd úgy döntött megpróbálkozik még a gidahanggal, mielőtt elindulnak más helyet keresni.
-   Add vissza egy picit légyszíves azt a sípot… - súgta Panni fülébe. A kislány szótlanul nyújtotta oda a pikulát.
Áron becsukta a szemét, és belefújt. A gida hívó hangja végigsuhant a tájon, majd újra és újra…
-   Apa, ez mi volt? - kérdezte a gyerek érdeklődve
-   Őzgida hangja. - válaszolt az apa, majd újra belefújt a sípba, aztán körülnézett. Előttük - és ahogy hátrafordulva megállapította - mögöttük nyugalom volt.
Hanem a velük párhuzamosan futó, és a csatorna nádasába torkolló fasor mellett mozdulat kapta meg a szemét. Világosan villanó mozdulat keltette fel a figyelmet, mely nem ismétlődött többé. Áron számára gyanússá vált a dolog, feszülten figyelt és a következő pillanatban majd kiejtette kezéből a keresőt.
Jókorára nőtt, egérszürke kan kereste a szimatot magasra tartott orral, majd óvatosan megindult félig a fák takarásában.
-   Disznó… - lehelte Panni felé a vadász, mire a kislány felkapta a fejét.
-   Tessék? - kérdezte. - Milyen disznó?
-   Látod azt a kiszáradt fát? - suttogta hadarva a férfi. - Az alatt nézd, ott áll és erre figyel.
Panni izgatottan lóbálta a keresőt, majd látszott, hogy megtalálta a vadat, mert megállt a mozgásban és csak hangos szuszogást lehetett hallani.
Áron igazgatni kezdte a puskát, alacsonyabbra állította a nagyítást, miközben a nagyra nőtt sertevad egyre közelebb, és közelebb lopakodott hozzájuk.
Panni átszellemülten figyelte. A hosszú hátú kan minden lépését megfontolva úgy cserkelte be őket, mint a legjobb vadászkutya. Túrókarimája szaporán gyűjtötte magába a szimat legapróbb foszlányait is, hogy aztán néhány, igen óvatos lépés után újra körülnézzen. A kislány megbabonázva nézte. Milyen hatalmas és gyönyörű…
Apjára pillantott. Az a puskára hajolva figyelt, keze fehéredő ujjakkal szorította a puska nyakát. Térdei remegtek az izgalomtól. Panni újra a disznó felé sandított. Most, hogy a vad kissé újra közelebb ért, még hatalmasabbnak látta: apró távcsövének teljes látómezejét betöltötte a szürkésen csillogó test: hasa frissen, feketén csillogott a rátapadt sártól. Panni kezében megremegett a messzelátó. Csodálatos…
Áron reszketve kémlelte a céltávcsövön keresztül a lopakodó kant. “Félkeresztben van, így nem lövök rá, bizonytalan” - nyugtatta magát. “Majd ha keresztbefordul… mekkora kan!” - sóhajtott. “Honnan került ez ide?” - gondolkodott, miközben a puskával óvatosan kísérte a disznó osonását.
Ekkor Panni kezét érezte a könyökén. Odakapta a fejét. A kislány bal keze az ő jobb könyökén pihent, fejét élénken rázta, és apja kérdő tekintetére így felelt.
-   Apa… ne bántsd! Annyira gyönyörű… mint egy igazi óriás!
Áron belenézett a céltávcsőbe. A vad szemben állt velük, fejét magasra vetve újra szagot próbált fogni arról, amerről a gida hangját hallotta.
-   A kedvemért… folytatta a gyerek. - Ne lőj. Őt nem szabad. Ő az én óriásom. - suttogta, miközben újra felemelte a keresőt. - Nézd milyen okos… nem rohan, mint a rókák, meg az őzek, csak óvatosan jön. Mondd, apa, nem okos? - nézett vissza újra a férfira.
-   De… - motyogta Áron. - Nagyon okos… - bólintott. Panni keze még mindig a könyökén nyugodott. Bal kezével odanyúlt, megszorította. A puska agyát letámasztotta az ölébe. Ő is a keresőbe nézett.
A kan továbbra is állt mint a szobor.
Áron és Panni ültek és nézték. Egymás kezét fogták, és bámulták a csodát. Panni óriását…

[Sakac]

Érintés

 

[St.Girgesz]

De jó volt végre valami újat olvasni! 

[Tomek]

Találkozás

Az éjszaka csillagai lassan felhunyorogtak felettem. A nyugati égbolton haloványan lehetett még sejteni valamit a napból, amint alábukott a nyárfák mögött, de ez csak búcsúzás volt. Előttem a zölden hullámzó búzaföld lassan magára húzta ezüstös éjjeli ruháját. Valahol messze kormoránok zajongtak, gémek kellemetlen hangja szállt a levegőben, és a nádas susosága abbamaradt, mert elült a szél.
Ültem a lesen. Régen, évekkel ezelőtt tehették ide, mert az öreg tákolmány szinte eggyé vált a felette szétterülő fűzzel. Lábain felkúsztak a növények, és a fa ágain is friss nyesésre utaló nyomok árulták el barátom igyekezetét.
- Ráérsz este? – lihegte délelőtt a telefonba. – Másfél hete figyelek egy nagy disznót… de közelről soha nem sikerült látnom. A nádasból jár ki a kopaszbúzára.
Kérdést sem várva folytatta.
- Főleg a Dudás-les mellett vált ki, de nagyon rafinált. Mindig máshol jön. A leginkább használt váltóra kitettem egy kamerát… hallod. Átküldöm a képet. Este gyere ki… tudom, hogy nem lőttél még kant! Hétre legyél itt.
A délután gyorsan eltelt a sietős pakolás és teendőim átszervezése miatt. Csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor a terepjáró motorja utolsót röffent. Magamhoz vettem, ami kellett, és miután halkan benyomtam az ajtót, Iván a motorháztetőre támaszkodva suttogva mesélni kezdett.
- A les ott van, a nagy fűzfa alatt. – mutatott előre. – Inkább a felénk eső oldalon szokott kijönni, de többször láttam arra a nyugati oldalon is. Egyszer meg, tudod honnan? Szemből! – legyintett a mellettünk csordogáló csatorna felé. – Rá is mentem, de mire beértem a búzába úgy eltűnt, mint akit a föld nyelt el.
Kis szünetet tartott amíg mélyen megszívta a cigarettát, aztán laza mozdulattal lepöccintette a hamut. Ajkai közül gomolygott a kékesszürke füst, amikor ismét megszólalt.
- Most bent lehet a nádasban. Kétszer vette a kamera a napokban. Mindig ott jár, de aztán a nádast elhagyva ebben a magas gazban, bokorban hol erre indul, hol arra. Na, kalappal! – indított útnak.
Lassan ballagtam az úton. Mellettem lassan elmaradt az apró tiszta folt, amin álltunk, majd elértem a nádast, és a bokorsort, amiben a les állt. Mellettem lágyan zizegett a búzamező.
Most pedig itt ülök és hallgatom az éjszakát. A madarak már elcsendesedtek. Csak néha lehet még hallani egy-egy megkésett réce sziszegő repülését, és recsegő gágogását. Egyszer nyári lúd geggenése ér hozzám. Novemberi hajnalok emlékét idézi, amikor fagyosan roppan a deres nád, és a pocsolyák jege nagy reccsenéssel szakad be az ember lépte alatt.
A holdra még várni kell. A csillagok azonban egyre fényesebbek. A búzában csak két őzet látok, másutt semmi mozgás. Mögöttem is csend.
   A hűvösödő nyári éjszaka felveteti velem a kardigánt. Kis hezitálás után úgy döntök, a kabátot is felhúzom, később így egy felesleges mozgást elkerülök. Elhelyezkedem. Eltávcsövezek az őzek felé, ám a búzatábla üres. 
Halk zörgés kel mögöttem a nádból. Határozottan hallom, nád ropog. Aztán ugyanaz a mélységes csend. Önkéntelenül is megmarkolom a les fáját. Ez bármi lehetett. Félig elfordulva, kezemet tölcsérként a fülem elé téve, tátott szájjal hallgatózom. Szaladó szívem ritmusát a torkomban érzem egyszerre. Mit meg nem indít bennünk néhány elszáradt növény éjjeli nesze…
Most ismét! De már a vékony erdősávból hallom, ahogyan gyengén motoszkál valami. Levél suhog, elszáradt gallyak zörögnek odabenn. Nem az igazi „disznós”, nehéz, visszhangos reccsenés, de az ilyen kitanult, vén kannál nem lehet tudni. Óvatosan nyúlok a puskáért. Lassan, tétován, mint egy robot letörlöm a céltávcső lencséit. Első disznóm jut ilyenkor mindig eszembe. Ott sem láttam tisztán az üvegre csapódott párától… Egészen az út mellett suhog már a növényzet. Mindjárt kilép. A puska feltámasztva, a távcsővel ide-oda pásztázva járatom a szemem végig az úton. Üresen kígyózik végig a gabona mellett.
De nem! Ott van! Feketeség mozdul tőlem úgy negyvenméternyire. Egészen kicsit vélek látni belőle, leeresztem a messzelátót, ráhajolok a puskára, de a céltávcsőben még annyit sem látok. Újra felemelem a keresőt, és összezuhan bennem a felépített légvár. Őz vált át búzába.
Várok még egy kicsit, egyensúlyozom a puskát a görbe akáckarón, de csak zsibbadó karom az, ami lerakatja velem a golyóst. Itt nem jön más. Csalódottan helyezkedem el újra, de rossz kedvem hamar elillan. Hosszú még az éjszaka.
Eseménytelen percek hullanak egymásra. Ahogy öregszik az éjjel, úgy álmosodom el egyre jobban, fejem lebillen néha.
Aztán egy éber időszakban zörgést hallok jobbról. Bal kezemmel emelem a puskát, jobb kezemben a távcsővel keresem a zaj okozóját. Róka ballag felém az úton. Lassan üget, földön tartott orral közelíti a lest. Aztán megáll. Fejét felkapja, és jobbra-balra forgatva próbál némi szimatot begyűjteni. Tétován lép még felém kettőt, aztán hirtelen beugrik a búzába. Hullámzó futásának zaját még sokáig hallom. A puskát visszateszem a padlóra. Hátradőlök.
Gyenge szél indul balról. Mi ez? Én is, mint a róka az imént, forgatom a fejem. Vaskos disznószagot hord magával a levegő. Lábaim felemelem, és kicsit a szél irányába fordulok. A róka okozta zaj már elült. Az illat egyre erősebb. Ekkor alig észrevehetően susog a les lábai körül magasra nőtt fű.  Aztán ugyanaz a mély csend, mint előtte volt.
Érzem a jelenlétét. Más, mint az eddigi, tétova neszek, ropogások keltette izgalom. Mélyről jövő, kezet, lábat remegtető, az összes idegvégződésemen végig szaladó jóleső feszültség. Itt a disznó… itt, egészen a les alatt! Én a leskosár bal oldalán a puska mellettem a jobb oldalra támasztva. Óvatosan, mint egy csiga, inkább csak odadőlve nyúlok a cső után. Óráknak tűnő másodpercek alatt érem el a hideg fémet. Centiméterenként húzom magamhoz közelebb.
Megpróbálok felállni. Minden mozdulat irtózatos hangzavarnak tűnik a néma éjszakában. Mielőtt a puskát felvenném, szememhez szorítom a messzelátót. Nyirkos ujjaim elcsúsznak az élességállító csavaron, ahogyan kapkodva próbálok látni valamit a közben derengő fényt adó holdvilág mellett…
Szívem érezhetően kihagy egy ütemet, amint megpillantom. Keresztülfeketedik a keskeny úton. Farral még a bokrok között áll, hátsó lábait elnyeli a gaz, de hosszú teste, vaskos mellkasa már szabadon áll a tiszta részen.
És néz.
Engem néz.
A fa mögöttem elég sötét háttért ad, zajt nem csaptam, mégis tudom, hogy a legapróbb mozdulatomra el fog tűnni. Görcsösen markolom a látcsövet, igyekszem agyamba vésni a megismételhetetlen pillanatot. A puska agya a padlón pihen, csöve a kezemben.
Egy mozdulat és a látomásnak vége. Olyan zajtalan tűnt el, mint ahogy jött.
Percekig nézem még a helyet, ahol állt. Aztán leülök, előkotrom a telefont, tárcsázom.
Mögöttem őzriasztás köszönti az új napot.
 

[Erdojaro (Molnár Attila)]

Érintés
Találkozás

Jó mint mindig!  Köszönöm, hogy feltetted!

[Embandy]

Tomek!

Nagyon szépen megírtad mindegyiket, köszi szépen !!