Így írunk mi...

Nehéz szívvel:

Mikor szólnak a vadludak

Hajnalodik a kiskunsági sziken. Még sötét van, de a felkelő nap már engedi látni a horizontra hajló nádbugákat, melyeken szikrát vet a január éjjeli zúzmara.
A távolban vadludak hangja hallatszik -a vándorok több ezres csapatba verődve, egyre hangosodva várják a reggelt, hogy útra kelhessenek a zsíros gabonatáblákra. Miattuk vagyunk itt a meghívómmal, én pedig mint a jó vendég, csöndben lapulok a nádban és várom a kedvező alkalmat: a sötétség és a világosság határán szárnyra kelő vadludak tömegét, mikor alattomosan emelkedhet a puska és útjára engedhetem azt a kis adag ólmot, mely egy lúdnak az örök sötétséget hozza el, nekem pedig a zsákmányolás örömét.
De ez a pillanat még messzebb van. Most még csak zajonganak a madarak, mi pedig egy szót se szólva ülünk a zizegő nádasban. Elmerengek... mikor is voltam kint utoljára hajnali liba-lesen? Két éve -jut eszembe-, és mennyi minden történt azóta!
Pszt! -egy halk pisszentés zavar fel új keletű szokásomból, a nyitott szemmel történő ábrándozásból- psszt... jobbra fent!
Lilik! Lilik! -hallom a hangját is.
Meghívóm oldalba is lök, mert észrevehetően lassan reagálok.
Egy felderítő! -mondja és suttogja- Erre ne lőjünk, jön még majd csapatban is liba. Csak ne mozduljunk.
Jó! -válaszolom és miközben figyelem a hajnali fényben kirajzolódó, majd tovaröppenő alakot, újra elveszek a gondolataim kavalkádjában.
Igen, akkor is ilyen jó, „libázós” idő volt... emlékszem, hogy sok aggódáson voltunk túl már akkorra, mert édesapám szívműtétje nem úgy sikerült, ahogy kellett volna: a műtét közben agyvérzést kapott és több napig kellett mélyaltatásban tartani. Pont Szenteste napja volt, mikor felébresztették, és ekkor derült ki, hogy többek között lebénult a fél oldalára. Két év. Azt mondták, hogy ha egyáltalán újra mozgatni tudja majd a bal kezét és lábát, akkor minimum két év kell hozzá, hogy újra járni és fogni tudjon. Két év. És rengeteg lelkierő...
Mikor libázni voltam, akkor pedig már bottal járt. Húzta a lábát, de féloldalas mosollyal az arcán mutatta egy látogatáskor, hogy „Nézd csak, már egyedül megyek ki a mosdóba!” És a bal hóna alá szorítva felbontott nekem is egy kis palack ásványvizet. Akkor megint úgy éreztem, mint gyerekkoromban sokszor: az én édesapám a legerősebb a világon. Csak most már tudtam, hogy az az erő nem a karjaiban fakadt!
Gergő!!! Hát nem figyelsz? -erőteljes, de halk rovást kapok... jogosan. Három lilik, csendben, de alacsonyan repülve szinte a puskám végénél húz el felettünk.
Hol jársz? -kérdezi a vadásztárs.
Nem tudom -felelem. Nem tudnám neki elmagyarázni fél mondatban, hogy éveket élek át újra, csak azért, mert végre megint libavadászaton vagyok.
Figyelj! Lassan indul a csapat is -szól halkan.
Igaza lehet, mert a vadludak már-már monoton zúgássá erősödő hangja a közeli indulást jelzi.
Igyekszem nem elveszni a sokáig elfojtott és most felbojgatott emlékeimben. Aztán szinte robbanás-erejű hanggal felkel egy nagy csapat vadlúd. Lassan körözve emelkednek felfelé, majd a zenitre érve kisebb csapatokra bomlik a madársereg és elkezdenek szétszóródni. Egy-két csapat felénk veszi az irányt, de valami gyanús lehet, mert lőtáv-közelben elkezdik forgatni a fejüket -ezt már a hajnali derengésben is jól látni- és elkanyarodnak másfelé.
A fenébe! -mérgelődik a meghívóm -Azt hittem, ezekből lőhetünk párat.
Ne aggódj! Nem lehet mindent lelőni -válaszolom. Igen, ez is újdonság nálam. Néha az élmény többet ér, mint a zsákmányolás. És ez a reggel igazán szép!
Na, majd a következő csapat! -bizakodunk szinte egyszerre, mert halljuk, hogy bőven maradt még liba az éjszakázóhelyen.
Pár pillanatig hallgatom a zajongásuk, de mivel nem történik semmi, így újra a tájat kezdem el figyelni. A hajnali hideg élesebbre rajzolta az erősödő fényben felsejlő tájat: ülünk a dértől és zúzmarától fehér nádasban, előttünk pedig egy hatalmas búzatábla terül el. A tábla közepén van az a szikfolt, amire a vadludak éjszakára gyülekeztek. A tábla tőlünk jobbra eső oldalán egy csatorna nádszegélye zárja el a távolabbi kilátást. Balra a Duna ártere feketéllik, de olyan messze, hogy a fákat nem is látni, csak az erdő sötétje töri meg a szikrázó fehérséget. Szemben, a belvízen túl, pár fa emelkedik ki egy bucka mögül és az erősödő fényben egy tanya cserépteteje pirosodik, miközben a kéményből meredeken felszálló füst jelzi, hogy bizony igencsak röpködnek a mínuszok.
„Pont olyan, mint amilyen a nagypapám tanyája volt” és lelki szemeim előtt megjelenik a hagyományos kiskunsági tanya, miközben édesapám a lovat fogta be a kocsi elé. Kisgyerek voltam és féltem attól a hatalmas állattól, ezért csak távolról néztem a műveletet. Hogy szeretett volna apám egy lovat később! -de az aszthmám miatt le kellett erről mondania, mint oly sok mindenről. Miattunk, a gyerekei miatt. De soha nem panaszkodott érte. Mindig azt mondta, ha rosszra fordult a helyzet, hogy „... olyan nincs, hogy ne legyen sehogy se!” vagy a másik örök mondása az volt, amivel minden gondon átlendült, hogy „... nem lehet folyamatosan rosszabb a helyzet -egyszer elkezdenek javulni is a dolgok!” Nem is tudja, hogy milyen sokszor eszembe jutottak ezek a szavak az elmúlt két évben.
Eszembe jutnak a kamaszkorombeli vitáink, melyek utólag nézve jelentéktelennek tűnnek. A beszélgetéseink, melyeket már felnőtt férfiként, szinte minden nap megejtettünk. Könnyen voltam, a szomszédba költöztem csak a szülői házból. Beszélgettünk a családról, az állatokról, a vadászatról, horgászatról, finom ételekről, jó italokról, barátokról -szinte ugyanazok érdekeltek minket és sokat tanultam tőle! Úgy éreztem, soha nem lesz vége annak az időszaknak. Gazdasági válság, munkanélküliség, magamnak okozott galibák, szakítások, új barátnő, menyasszony, majd esküvő... aztán jött az első gyerek, az ő első unokája. Tökéletes kisfiú: egészséges, mint a makk, eleven, mint a tűz, huncut, mint egy kismacska. Mindig mellettem volt. „Látod! -érte megérte ennyit küzdeni! Mondogatta, de mindig ki is javította magát: „Értetek.” Aztán jött a bátyáméknál is a gyermekáldás. Aztán nálunk a következő kisfiú. Apám pedig egyre büszkébb, egyre nyugodtabb és egyre inkább nagypapa lett.
Ssssss!Balra!
Most gyorsabban reagálok és már lendül is a puskám.
Lilik-Lik! Lilik! -hangzik a magasból.
Durrr!Durrr! Durrr! -ordítják a választ a fegyverek a kora reggeli tájba. És a három lövésre két lúd kiválik a csapatból.
Ügyes! Dublé -dicsér meg vendéglátóm, én pedig szabadkozok, mert úgy érzem, a második vadlúd nem az én érdemem.
Ne izgulj -nyugtat meg- én biztos, hogy elhibáztam, mert először elfelejtettem kibiztosítani, aztán meg elkapkodtam a lövést.
Elfelejtetted? -bámulok rá bambán.
El. Elgondolkoztam, aztán arra figyeltem, hogy a kellő pillanatban szóljak, ahogy megbeszéltük. Valahogy elmaradt...
Nem baj, majd lesz még esély, ahogy látom -biztatom, mert a lövésre a környező táblákról felkelt az összes madár. A tapasztalat pedig az, hogy ha itt fognak kavarogni a fejünk felett, akkor szokott még esni pár.
Gyorsan szedjük össze a libákat és üljünk vissza a nádba! -kapom az ukázt. Szükségtelen, mert jó párszor vadásztunk már együtt, de ő a meghívó, aki levezényli a vadászatot, én pedig a vendég, aki szó nélkül végighajtja a helyismerettel rendelkező, rutinosabb vadász utasítását. Ilyen a vadászat.
Rendbe szedjük magunk és újra várunk. Pár perc és a magasban több csapat is körözni kezd, majd elindulnak lefelé, a vetés közepe felé. „Ezek pont jók lesznek, hogy idecsalják a többit!” gondolom magamban. „Már csak ki kell várni a megfelelő pillanatot!” Ameddig bizony eltelhet pár perc, de akár fél- vagy egy óra is. A búzatábla túlsó felén ekkor feltűnik egy róka. Oldalba bököm a társam és mutatok a róka irányába, mire ő elmosolyodik. Tudja, hogy az egyik kedvencem a rókavadászat, de azt is tudja, hogy libát lesni még jobban szeretek. Rámnéz és az ujjával jelzi, hogy most nem rókára jöttünk ki... Nem baj! Amíg el nem jön a mi időnk megint, addig legalább elnézegetem a vörös bundás tolvajt! Amíg őt figyelem, megint előtörnek az emlékek. Az este jut az eszembe, mikor édesanyám közölte, hogy aput hazaengedik pár napra a szanatóriumból. Január vége volt, én pedig megkönnyebülve hívtam fel a vadászcimborát, hogy ha még áll a hajnali libázásra szóló meghívása, akkor másnap korán ott vagyok! Ezután sokáig nem mentem ki még horgászni sem, nemhogy vadászni. Pedig az is egy sikeres reggel volt.
De akkor még nem tudtam, hogy egy hullámvasút elején tartunk: édesapám egyre jobban lett. Először néhány napot töltött itthon, majd nemsokára egy hétre engedték el. Majd március közepe körül közölték, hogy egyenlőre megtettek érte mindent, amit az ereje engedett. Pár hónap erősödés után várják majd vissza további kezelésre, gyógytornára. Itthon pedig elkezdtük tervezni a jövőt: kevesebb munka -mert a boltját feladni nem akarta, és a kert sem maradhatott bevetetlenül-, több pihenés, horgászat és unokázás. Imádta az unokákat! Bármilyen rossz kedve is volt, az unokák mindig felvidították! Ahogy ott nyüzsögtek Laci papa - vagy ahogy a nagyobbik fiam hívta: papa Hohó-körül, az mindig megnevettette. Aztán pár nap vidámság után elkezdte fájlalni a gyomrát, majd besárgult. Mire hazaértem, addigra édesanyám is otthon volt a kórházból. Epehólyaggyulladás és epekő. Kemény diéta és újabb gyógyszerek, komoly fájdalmak mellett. Egy hét után hazajött megint. De már nem tudott örülni semminek sem. Csak feküdt az ágyban és azt hajtogatta, hogy nem bírja a fájdalmat... és különben is: semmi értelme így lenni, ha nem tud menni dolgozni, nem láthatja a barátait -akik pedig becsületesen látogatták mindig- és még enni sem ehet egy jót... Mi pedig a tőle tanult közhelyekkel próbáltuk erőre kapatni. Aztán végre felcsillant a remény, hogy átlendült a legrosszabbon, mert egy hétfőn kitalálta, hogy beszerez magának valamilyen kis elektromos járgányt, amivel legalább a faluba be tud menni. Mikor pedig a tavaszi metszést aznapra befejezve bementem hozzá pár szóra, örömmel hallgattam az ötletet. Aztán elmesélte, hogy nap közben egyedül ment ki a disznóólig, mert már kíváncsi volt a jószágokra és szétnézett a műhelyben is. „Ez az én édesapám! -aki soha nem adja fel!” Tisztán emlékszem erre az érzésre! Hideg és szeles volt akkor az idő már hetek óta, de én akkor is hajadonfővel mentem haza a szomszédba, mert apa megint jobban volt végre!
Aztán reggel édesanyám kétségbeesve hívott, hogy apu eltűnt. Nem találja sehol. „Biztos megint kint van a kertben” mondtam, de azt válaszolta, hogy nem mehetett ki a házból, mert azt ő észrevette volna! Magamra kaptam pár ruhát és szaladtam át: végigjártam a csukott ajtós helyiségeket, mert édesanyám rosszat sejtve nem merte kinyitni őket. Mint egy leltárnál, úgy zakatolt az agyam: a wc-ben: nincs, a pincelejáróban: nincs és a pincében sincsen. A padlásfeljáró: üres. A terasz, ami a szobájából nyílik: üres. Kinéztem a korláton kívülre, hátha kiesett rajta, de sehol. Csak a kert maradt! -jutott az eszembe. Szaladtam hátra, de nem kellett sokat mennem. Pár lépésről észrevettem a feszülő kötelet... Egy világ omlott össze bennem. Majd édesanyámban, a testvéreimben és sorra mindenkiben, aki megtudta... Pedig aznap gyönyörű idő kerekedett és örökre beégett az emlékezetembe, hogy mikor erőt gyűjtve felnéztem az égre, a vadludak épp Északnak húztak a magasban... A temetésre több százan jöttek el. Közeli és távoli rokonok, rengeteg barát, még több haver családostól, volt kollégák és még ki tudja kik jelentek meg elkísérni édesapámat az utolsó útján. Mert ő sok embernek sokat jelentett.
Aztán jöttek a különböző elméletek: erős volt, hogy megtette, meg merte tenni. Feladta. Biztos tudott valamit, amit mi nem... stb. az elkövetkező hónapokban kábultan hallgattam az ilyetén véleményeket, miközben én mérges voltam rá, mert cserben hagyott. Meghazudtolta azt a tanítást, melyet 35 év alatt nevelt belém és a testvéreimbe: „Soha nem add fel, mert nem tudhatod, mikor fordul jobbra a sorod!” Nem tudtam nem haragudni rá. Aztán a hétköznapok szürkesége magával ragadott. Beletemetkeztem mindenbe, ami elvonta a figyelmem az esetről: munka a munkahelyen, házszigetelés otthon, egyedül hagyott édesanyám kertje, a nyaraló gondozása. Mindegy volt, hogy mit kell csinálni, csak este fáradtan essek az ágyba! Aztán sok idő múlva a feleségem rántott vissza a valóságba: egy este rámszólt, hogy érti, mennyire nehéz a helyzetem, hogy nehéz feldolgozni egy szülő elvesztését normális esetben is, nemhogy egy olyan szülőét, akivel ennyire egy húron pendül az ember gyereke és amiért így kellett eltávoznia, de értsem meg, hogy van nekem saját családom is. Szerető feleség, aki aggódik értem, két zsivány kisfiú, akiben a nagypapa él tovább, barátok, akik féltve érdeklődnek nála irántam, édesanyám, aki jól tartja magát, de lassan elfogy... és különben is! Az élőknek van szüksége rám, nem pedig annak, akinek már csak az emléke él. Rideg tényközlés volt, de igaza volt! Szinte felébredtem. Másnap kimentem a temetőbe és végre eltemettem a haragom. Nem sokkal később pedig elmentem vadászni, amikor is egy rókát lőttem. Pont olyat, amilyen ott szaladgált tőlem pár száz méterre a vetésen. Vagyis, ha jobban megnézem, akkor nem teljesen ilyet, mert az még csak növesztette a téli szőrét, ez meg teljesen téli ruhába öltözve keresi magának a liba-pecsenyét.
Figyelj! … Figyelj! …. Most!
És ösztönösen újra kapom a puskát, majd a vezényszóra lövök!
Durrr! -szól a puskám, de elhibázom, majd a második lövésre sikerül egy libát kiemelni a csapatból.
Durrr! Durrr!
Szól a puska mellettem is, mire még egy vándor kezd el zuhanni lefelé a szárnyait összekapva, majd hangos puffanással esik le elénk, kb. egy méterre a leshelyünktől.
Már indulunk is a zsákmányért és mikor a vetésre érve, a madarakat felvéve körbenézünk, látjuk, hogy újra szárnyra kelt az összes vadliba a környéken, de ezúttal nem kavarognak, hanem némi körözés-emelkedés után a Dunának veszik az irányt.
Mára ennyi -konstatálja vendéglátóm a helyzetet és halkan beszélgetve, a friss élményektől felpezsdülve az autó felé indulunk.
Aztán pont, mikor az autóhoz érünk, feltűnik egy csapat vadkacsa a nádas felett. Gyors töltés, leguggolás a kocsi mögé, és mikor a fejünk fölé érnek, elhangzik:
Lőjjed már!
Én meg lövök. A gyors duplázásra egy gácsér kiválik a csapatból és rövid siklás után összecsomagolva puffan a vetésen.
Ez az! -kiáltok fel örömömben.
A cimbora eddigre már hozza is felém az elejtett vadat, amit büszkén veszek át, mert erre a sikerre már igazán nem számítottam, és összegezve a vadászatot, jobban is teljesítettem, mint szoktam.
Autóba szállás előtt még egyszer szétnézek a tájon és hangulatot az emlékeimbe zárva ülök be kényelmes ülésre.
Mikor az én autómhoz érünk, gyorsan átpakolok, majd rövid búcsúzás és köszönetnyilvánítás után csendben elindulok hazafelé. Az úton senki nincs, én pedig nem sietek -újabb szokás. Ha nem kell, nem kapkodok. Van időm gondolkodni: a gyerekek épp ébredezni fognak, mire hazaérek. Útközben meg kell állnom valami meglepetés venni nekik, pl. egy-egy fahéjas csigát. A feleségem pedig biztos elkészíti a kávét, amivel várni szokott. A disznókat, jószágokat meg kell etetni... lassan levágjuk őket, jól kell tartani a haszonállatot, mert akkor ehetünk mi is jót. A gyerekek nőnek, nekik meg kell az egészséges étel. Mindent összegezve, jót vadásztam és vár a meleg otthon: jól érzem magam.
„Mert olyan nincs, hogy mindig csak rossz legyen -egyszer jóra kell fordulnia a dolgoknak!”