|
galoscsabus
|
 |
« Új üzenet #923 Dátum: 2019. Augusztus 14. - 09:37:29 » |
|
A kis krampusz
Hosszú sora van annak, hogy miként is sodort össze minket a jó sorsunk Zsoltival. A lényeg az, hogy immár több, mint húsz éve vagyunk kapcsolatban, néha kicsit elveszve, majd újból egymásra találva. Engem is, őt is sodorta az élet vihara ide-oda, de ami a legfontosabb, hogy megmaradtunk Embernek. Ő legalább is feltétlen, rólam meg talán nyilatkozzon inkább más, ne magam állítsam ki a bizonyítványomat.
Még aktív hivatásos vadász időmben több alkalommal is vadásztunk együtt, ha minden igaz, én vagyok a „dám-keresztapja” is, de vagy három bikát is közösen sikerült becserkelnünk, majd neki szépen, tiszta fejjel, tiszta szándékkal, tiszta és egyenes lövéssel elejtenie…..mondhatnánk nem nagy dolog, de sajnos manapság, a való vadászvilágban ez már koránt sem természetes.
Annyit érdemes még tudni róla, hogy vérbeli halas- és víziember, lételeme, szenvedélye és hivatása a Balaton, de ha elszakad Pelso anyácskától, és kikapcsolódásra vágyik, akkor vagy távoli vizeket keres fel, vagy erdőben piheni ki a mindennapok küzdelmeinek fáradtságát.
Két éve vadásztunk együtt utoljára, akkor sajnos egy nyakatekert helyzetből leadott lövése egy fiatal dámbikára csak a havat találta el, lévén egy mélyútból ki-pipiskedve tudott csak célozni, és a döntő pillanatban megcsúszott a támasztó lába. Jellemző rá, hogy nem első sorban a hibázás miatt bosszankodott, hanem annak örült, hogy ha már a körülmények nem is tették lehetővé, hogy terítéket rakjunk az elejtett vadból, legalább az sebzés nélkül úszta meg a kalandot.
Idén újból elfogadta a meghívásomat (persze megpróbálkozott azzal, hogy biztosan van nála méltóbb ismerősöm is arra, hogy meglőhesse a „tagi” bakomat) de végül sikerült meggyőznöm arról, hogy nála méltóbb barátot nem tudok leakasztani a gombos szegről, így jobb híján vele kell beérnem.
A megbeszélt időpontban, óramű pontossággal gurult be udvarunkba. Gyorsan megállapítottuk egymásról, hogy az elmúlt két év után mindketten baromi jól nézünk ki, majd egy kávé mellett haditanácsot tartottunk. Abban hamar dűlőre jutottunk, hogy a vendégváró kakaspörköltre majd vadászat után, késő este térünk vissza, mert ugye első az egészséges táplálkozás.
Mivel az utóbbi hetekben elég sokat jártam a vadászterületünket egy német vadászbarátom oldalán, így volt a tarsolyomban pár kiszemelt bak, amik bármelyikével nem vallanánk szégyent, úgy gondoltam. Szigorú megkötések vonatkoznak nálunk a tagság bakvadászatára. A legfeljebb 250 gramm kiskoponyás tömegű trófea viselőjének lehetőleg fiatalnak kell lennie, és természetesen nem lehet ígéretes, a szégyenteljes „hibás, korai elejtés” szankciójával fenyegető példány sem. Egyetlen esetben van ez alól kivétel, ha a kiszemelt baknak legalább egyik oldalán teljesen ág nélküli, úgynevezett „gyilokos” agancsa van.
Itt szúrnám közbe, hogy a mára szinte egyedül elterjedt „gyilkos bak” megnevezés alapvetőn hibás. Mert a trófea alakulást nem a bak gyilkos szándéka alapján nevezte el a régi vadásznyelv, hanem annak „gyilok” formája alapján, ami a hegyes, hosszú nyársat jelentette. De a gyilkos szó hangulata jobban megtetszett a modern kor emberének, és mivel szeretünk állatokat emberi tulajdonságokkal felruházni, no meg abban van egy kis megborzongató áthallás, ami alapján nagyobb elégtétel egy veszedelmes gyilkossal végezni, így szegény ág nélküli bakokon megmaradt a becsmérlő jelző.
Mivel gyilokos bakot nem ismertem meg az elmúlt hetekben, de néhány igen kedvemre való, ághiányos, nyakatekert, minden jó vadász szívét megdobogtató érdekes agancsot hordó bak lakhelyét bevéstem a beépített navigációmba, így a tervem gyorsan összeállt. Egy délutánunk és egy reggelünk volt a vadászatra, nagyon bíztam benne, hogy jó kis vadászat után mondhatunk egymásnak búcsút másnap délelőtt.
Az első helyen mindjárt az a meglepetés ért, hogy a szél, mire odaértünk autóval, csupán 180°-ot fordult. Megpróbáltuk kihozni a lehető legjobbat a helyzetből, a kiszemelt jó ághiányos bak birodalmának szélére feltapadva végig cserkeltük azt, a nagy rét másik végéig, hogy majd onnan kezdünk visszafelé vadászni, itt-ott megállva buttolóval hívni a szerelmes őznépet.
Már út közben kiszúrtunk egy bakot, ami igencsak meredten figyelt egy irányba, majd nagy ugrásokkal menekült a Koppány patakot szegélyező bokrosba. Hamar kiderült, hogy a riadalom okozója egy traktor, ami bálázni jött a lekaszált réteket. Alapvetően egy mezőgazdasági gép megjelenése nem szokta nagyon felborítani a mező csendjét, de ez a masina hozzánk elég közel kezdett el csattogva, zuhogva hangoskodni, ami egy időre elvehette az óvatosabb őzek násztáncos kedvét. Legalább is nyomkodhattam én bármilyen áhítattal a gumi sípot, nagyon lanyha volt rá az érdeklődés.
Ugyan messziről láttunk egy bakot (alkalmasint ugyan az a bak váltott vissza a kukoricás tanyahelyére), egy fiatalka gyerekképű kis hatost be is hívtam könnyű lövésnyire, majd az autóhoz visszafelé menet még egy igen jó képességű magányos daliát sikerült felingerelni a suta panaszos hangjával, a puska csendes maradt. Egyik sem fért bele a szűkre szabott kereteink közé. De azért jó kedvvel indultunk át egy másik területrészre, mert szép élményeket okoztak a megélt pillanatok.
Út közben szépen láttunk mezei nyulat és a kiszemelt pagonyban egy fiatal kereső bak is kint kószált a tarlón, így reménnyel telve cserkeltünk be az általam kigondolt helyre.
Alattunk a völgyben egy náddal, jágerkenderrel, mindenféle gizgazzal és bokrokkal sűrűn benőtt dzsungel, mellettünk fiatalos akácerdő, a völgyig tarló. Ideális terep a hívásra. Beálltunk egy nagy, földig omló kökénybokor elé, hogy kontúrjaink belevesszenek annak lombjába, megvártam míg barátom kinyitogatta és beállította 4 lábú lőbotját, és leadtam egy sorozatot a gumidudából. Alig magyaráztam el, hogy a kiszemelt bakot a völgyből várjuk, mire vágyaim tárgya már ott is állt a tarló szélén, felemás és igen érdekes agancsát mutogatva és élénken figyelgetett felénk, azaz a hangforrás irányába, mert minket nem vett észre.
Kiadtam a „tűzparancsot”, miszerint amikor jól áll a bak, és Zsolti is úgy gondolja, hogy biztos lövést tud leadni, akkor hadd szóljon a 7x64-es. A bak pedig meg-megállva, jobbra és balra kanyarogva megindult felénk. Többször volt egy pillanatra többé-kevésbé lőhető pozícióban, de olyan igazán jó, tiszta helyzet csak nem kínálkozott az elejtésére. A távolság meg egyre csak fogyott közöttünk.
Közben arra lettem figyelmes (miközben a szívem már nekem is a halántékomnál akart kilépni a szabad térbe), hogy barátom igen szenved a lőbottal, ami olyan szerkezet, hogy 4 szára van, amik szétnyithatók, aztán két ponton jobbról-balról a földön támaszkodik, a tetején meg képződik két villa, amibe a puskát lehet belefektetni. Biztosan stabil lőpozíciót ad, csak arra alkalmatlan, hogy az oldalra mozgó vadat követni lehessen vele. Pakolgatta is szorgalmasan minden alkalommal odébb a botot, de a bak soha nem állt meg egy másodpercnél hosszabb időre.
Aztán egyszer csak, mint ha kissé hosszabb lett volna az állás-szünet, de ahogy szólt a puska, már a bak is lépett volna tovább. Alatta és messze mögötte nagy porfelhő jelent meg, a bak nagy ugrásokkal leszaladt vagy hatvan métert, ott megállt, néhányat riasztott, parádézott még egy kicsit a horizonton, ahová lőni nyilván már nem lehetett, jól láthatóan bemutatta mindkét sértetlen oldalát, és végül lekocogott, vissza a biztonságos birodalmába, ahol senki sem riogatja ilyen otrombán a békésen lakodalmazó őznépet.
Csalódott keserűség…keserű csalódás…mérgelődés…önvád… ezek tükröződtek barátom arcán, amit persze megértettem, de hát, a megtörténteken már egyik sem változtathat. Én is hibáztam, mert ha túllépek kicsit a saját izgalmamon, és felfogom időben, hogy abban a helyzetben az a lőbot teljességgel alkalmatlan a biztos, nyugodt lövés leadására, mert Zsolti egyfolytában azzal szenvedett, mint disznó a jégen, akkor csak ki kellett volna cserélnem a nálam lévő, felül bőrszíjjal ellátott kétlábú segédeszközre, és feltehetőleg már a teríték mellett állnánk…de hát a késő bánat ugye...
Hazafelé még rápróbáltunk egy lucernára, de a sűrű viharfelhők miatt nagyon hamar ránk zúdult az esti homály, így a rajta lévő őzeket már csak akkor vettem észre, amikor ők minket már rég kiszúrtak.
Itthon aztán (főként bánat oszlatási célzattal) elhelyeztünk a bélésben egy korty kajszi főzetet, megkóstoltuk a kakasból készült vacsorát, aztán került némi harmatos rozé és némi erdei gyümölcsös sütemény is az asztalra, a sok történet mellé, amikkel nagyon gyorsan elhajtottuk az óra kismutatóját a 12-es számhoz. Mivel reggel négyre tűztem ki az ébresztőt, és fél ötre az indulást, ezért hamar ágyba tértünk, hogy gyorsan és sokat aludhassunk a rendelkezésre álló, nyúlfarknyi idő alatt.
Az éjszaka úgy telt el, hogy letettem a fejem a párnára, aztán máris csörgött az ébresztő. Elnézve Zsolti arcát, azt láttam rajta, hogy nem telt valami nyugodtan az éjszakája. Az ébresztő kávé alatt is az esti történésen bánkódott. Igyekeztem némi önbizalmat önteni belé, ha már vadászat előtt a kajszi leve ugye szóba sem jöhet. De volt még érdekes bak a tarsolyban, és azt sem tartottam ördögtől valónak, hogy a reggel folyamán még visszalátogassunk a tegnapi bak tanyájához, mert nem ijedhetett meg annyira, hogy attól az egy hangos durranástól szerzetesi cölibátusba meneküljön. Ilyenkor jön igen jól, hogy vadászterületünkön, vadkár-megelőzési célzattal vagy fél tucat gázágyút üzemeltetünk szinte egész évben, a téli vadlibakáros területektől, a túrásokon át, a nyári rágáskárral fenyegetett táblákig. És bár a durrogás a vadkár ellen vajmi keveset ér, de egyrészt a gazdákat nyugtatja, másfelől a vad olyan szinten megszokja az állandó detonációt, hogy olyan nagyon nem veszi zokon, ha néha-néha akkor és ott is hallja, amikor és ahol nem számít rá.
A reggelre kiszemelt bakhoz kellett egy kis hegyet másznunk. Lakhelye egy öreg szőlőhegy, ahonnét már lassan minden eltűnik, amitől szőlőhegy egy szőlőhegy, pár gyümölcsfa itt-ott, mindenütt kisparcellás mezőgazdasági művelés, no meg a mindent elfoglaló akácos bokrosok. Az általam korábban már csak „kis krampusz” névre keresztelt bakocskának a lakhelye egy lucerna körüli kukorica és napraforgó volt, mellette akáccal és egy felcsírzott árpa tarlóval. Itt vadászni csak hajnaltájt szabad, később egészen estig nagy a jövés-menés. A régi présházakat néhányan még hétvégi tanyaként használók és a gazdák bármikor, bárhol előfordulhatnak, szinte lehetetlen jó érzéssel, egy igazán biztonságos lövést leadnia az itt vadászónak.
Ahogy felértünk a hegy sík platójára, elénk tárult a katlan formájú lucernaföld, hátunk mögött pedig a Kapos-Koppány völgyének pazar látványa, ahogyan a hajnali párában úsztak alább a mezők, rétek, magányos fűzfák….és a háttérben a Nap kezdte rőt vörösre festeni a horizontot. Nagyon szeretem a hajnali órákat, rengeteg szép emléket adtak már a Napkelte körüli percek, amiktől minden nap egy újjászületéssel ér fel annak, aki nem paplan alatt tölti ilyenkor idejét.
Az erősödő fény máris előcsalt a szemközti kukoricából két őzet. Suta a gidájával lépett a lucernába, és ott elkezdtek legelészni. De az éles szemű matróna csak kiszúrt minket, és szemlátomást nem lehettünk számára túl megnyerő látvány így kora reggel, mert idegesen topogott, és figyelt minket. Ráhívtam párat, de csak annyit értem el vele, hogy különösebb patália nélkül, néhány kötelező, ám erőtlen riasztás kíséretében elhagyták a színpadot, ráadásul a falu irányába távoztak, ahonnan nem igen várhattunk semmit, így megnyugodtam, hogy az esélyeink nem dőltek dugába.
Negyed óra múltán, néhány strófa után úgy gondoltam, hogy odébb megnézzük a tarlót. Annak sarkán, a napraforgó mellé bevackolva is hívogattam szorgalmasan, de nem volt rá érdeklődő. Nagyon gyorsan kezdett melegedni az idő, a hajnali Nap már megcsorgatta a hátamon az izzadtságot, így elkezdtem tervezni a „hogyantovábbot”.
El is indultunk vissza a völgyben hagyott autóhoz, mert időben át szerettem volna érni egy nem túl extra, de mindenképp lőhető bak tanyájához, ami a jobbhíján kategóriát képviselte elképzeléseim között. De ahogy közeledtünk a lucernás katlanhoz, valami furcsa érzés lett úrrá rajtam.
Nem vagyok templomjáró ember, amiben én hiszek, ahhoz nem kell sem pap, sem kőépület. De úgy éreztem, hogy kérnem kell egy kis segítséget. És azt kívántam, hogy a keresett bak legyen már olyan jó, és tegye meg nekem azt a szívességet, hogy ott lesz a lucernán, ahonnan húsz perce ugyan reményt vesztve távoztunk, de azóta már annyi minden történhetett.
És ahogy lassan, centizve kilestem a tábla sarkán elvadult szőlővel befutott barackfa mögül, látom ám, hogy egy magányos, ám jól fejlett őzgida legelészik a lucernán. No, ezt jó jelnek tekintettem, mert ahol ilyenkor egyedüli gida van, ott biztosan a közelben zajlik a lakodalom szaftosabb része is, amiből az öregek a gyereket kihagyták.
És, hogy elméletem gyorsan be is igazolódjon, megjelent a suta is, mögötte a lelkesen udvarló bakkal, amiben azonnal felismertem a keresett kis krampuszt.
Zsolti már állította is fel a lőbotot, a puska is elhelyezkedett a villákban….a suta pedig, nyomában a feltüzelt bakkal, eltűnt a kukoricában….hogyaza… Hazudnék, ha azt állítanám, hogy megőriztem a hidegvéremet, kezdett sok lenni már az izgalmakból erre a két cserkelésnyi időre.
Elkezdtem a panaszos és félő gida hangját küldözgetni az éterbe, hátha a sutát meghatja a dolog, és felénk veszi az irányt, mögötte pedig ide csalja a hősszerelmes lovagját is. Ellenben pár strófa után nem a mama jelent meg a kukorica szélében, hanem a bak. És érdeklődve figyelt felénk. Pár métert közelített, ám hamar úgy döntött, hogy a fehérnép megvárja úgyis, inkább nekilátott friss, zöld lucernával pótolni az elveszett energiát.
De ekkor a szálkereszt már minden mozdulatát kísérte, és az első adódó alkalommal a száz méterről lapocka elején őt elérő lövedék csak beledöntötte a lucernába a kisherceget.
Mekkorát tud egy pillanat alatt változni a világ?!
Kis időt kivártunk, de csak inkább azért, hogy magunkat kicsit rendbe szedjük, és odasétáltunk hozzá. Közelről sem okozott csalódást az agancsa, mindent betartott abból, amit korábban, távolból látva ígért. Egy közeli, omladozó, szebb időket megélt présház előtt álló szilvafáról vettem töretnek valót, majd megadtuk az elejtettnek a tisztességet. Úgy láttam, hogy barátom szemeit kissé elhomályosította az öröm, de amikor visszafelé gyalogoltam az autóhoz, félúton én is megálltam egy percre, és köszönetet mondtam a bak életéért annak, akire ezek az ügyek tartoznak.
Visszagondolva erre a kurta, fél napot kitevő időre azt érzem, hogy olyan pecsétet nyomott ezzel ránk a sorsunk, ami soha el-nem múló nyomot hagy a lelkünkben.
Szép az Élet.
|
