|
egyszeri vadász
|
 |
« Új üzenet #908 Dátum: 2018. December 08. - 16:29:05 » |
|
Kedves Kollégák! Mivel Yonas olvtárs megkért ... na nem pont engem, de hát tudjátok - a feltünési viszketegség ... szóval itt egy régi történet, még kezdő koromból( értendő itt mint kezdő vadőr , egyszersmind kezdő " író "). Csak azért teszem fel, mert lehet tanulni belőle ( valaki, valamit...), meg a humor kedvéért. Íme tehát az iromány:
Disznós kaland
Ma tudok először egyenesen állni, napok óta. A múlt hét derekán el kellett cipeljek egy nehéz szekrényt néhány másik szerencsétlen beosztottal eggyütt, egyik házból a másikba, akkor roppant meg előszőr a derekam. Aztán szombaton az a nagy kosár tengeri csak betette az ajtót. Aznap este már alíg tudtam pisilni, annyira nem tudtam még csak egyenesen állni sem. Három napig úgy járkáltam, azt a keveset amit az ágyon kívűl töltöttem, mint egy kilencven éves csontritkulásos rőzsegyűjtő anyóka. Ám van egy csodaszer ami hatott, a Dicolfenac. Krémben és tablettában egyaránt használtam, mikor melyiket. A tabletta elég veszélyes, mert gasztro-rezisztens, ez azt jelenti, hogy erőssen megterheli az emésztőrendszert. Rengeteg mellékhatása van, nem akarom taglalni, nálam szerencsére eddig nem mutatkozott semmi, legalábbis nem vettem észre. A lényeg az, hogy már tudok járni.
Pont jókor, mert ma estére vendégem jön. Már a múlt hétre be volt ígérkezve, de szerencsére akkor nem ért rá. Jó is, mert kánikula volt, megint. Már ki tudja hanyadik hullám az idén. De ez nem volt olyan kegyetlen mint a nyáriak, végül is már szeptember közepén járunk.
***
A múlt héten , még mielőtt lebetegedtem, kinéztem a területre, hogy hova lenne érdemes kiűlni esti lesre. Olyan helyet kerestem, ahol rendszeresen jár ki a disznó, hogy ne csak találomra, vagy a szerencsére alapozva kelljen elindúlni. Az évnek ebben a szakában nem is olyan könnyű zavartalan területrészt találni. Most vágták le a napraforgók nagy részét, helyenként már a tengeribe is belefogtak. Éjjel-nappal nagy a forgalom a földeken, úgy az erdő mellett, mint a külsőbb völgyek környékén.
Aztán egy kis szerencsével csak találtam egy meglehetősen ígéretesnek tűnő parcellát. A neve Tormás, ki tudja miért , régi elnevezés. Nem hiszem, hogy valaha is tormát termesztettek volna itt, hiszen minden környező falutól több kilóméterre van, nehéz lenne megőrízni. Na de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ennek a szép dombos, erdő felé lejtő százhektáros parcellának az egyik sarkán van két tengerisáv amelyek még félig zöldek. Belenéztem a keskenyebbik sávba, az erdő felőli első ötven méteren alíg állt már lábon egy-két kóró, de felfelé a dombon is rendesen meg volt vámolva. A csövek lerángatva, a kórók letépve-taposva, igazi disznó-munka. Ezt kerestem. A baj csak annyi, hogy mindkét szomszédos magaslestől távol esik, nagyjából kétszázötven-háromszáz méterre van mindkettőtől, köztük félúton. Más taktika kell.
Egyik este tettem egy próbát. Az erdő sarka egy rekettyés völgyű patakban folytatódik, ami beékelődik a Tormás és a Büdöstó szántó-parcellák közé. Ha a Büdöstó-i lesre ülnék, onnan belátnám a kiszemelt tengerimet, de rossz lenne a szelem, mert most pont nyugatról fúj, a les felől, aztán meg onnan túl messze is volna lőni, ha majd jön a vendég. Inkább azt választottam, hogy otthagyom a kocsit a tengeri felső, azaz Dél-i végén és lesétálok a sorok közt annyira, hogy lássam ha valami kijön az erdő alatti rekettyésből. A szél így már nem fog zavarni, mert stabilan oldalról fúj. Vittem magammal egy polifoam párnát is, hogy ha le akarnék űlni - legyen mire. De aztán inkább az ácsorgást választottam, hiszen úgyis kevés ideig lesz fény. Héttől, maximum negyed kilencig állok, mert akkor már sötét lesz, később meg se látnám, ha valami kijönne.
Szóval állok ott szépen két szál tengeri takarásában, mert két három méterenként volt csak lábon pár kóró, és figyelem az előttem lejtő parcella végét. Jobbra többszáz méterre ellátok, frissen feltárcsázott, sőt talán már repcével be is vetett nyári tarló. Annak a végében is van egy héthektáros tengeritábla, az is lenyúlik az erdőig, de azt a napokban szedték le, oda esetleg tallózni jöhetnek ki a disznók. Nem baj, ha világosban mégis kijönnének, a távcsővel megláthatnám őket. Balra százméterre tőllem kanyarodik Dél-Délnyugat irányába, tehát hátra, a Büdöstó patak, melyről a szomszédos szántó és végső soron az erdő is a régi nevét kapta. Igaz , a gróf idejében már Vadas-nak hívták, egy része be is volt kerítve. Remélem ma is rászolgál az új nevére. A patakon túl emelkedik a másik domb, az erdő is felmászik rá egy százméternyi darabon, pont a felső saroknál van a les. Innen azt is látom, meg szinte az egész domboldalt. Balra csak lent a völgyet nem látom, az alattam hajló domb és a völgybéli bozótos miatt, de remélem hallani fogom ha ott mozognak a disznók, a szél is onnan fúj. Megegyeztem magamban, hogy nem várom meg amíg meg is látom a disznókat, nehogy ők is meglássanak engem és elrontsam az esélyeket a következő napokra. Úgy száz méterre lehettem a parcella alsó szélétől, a ritka tengeriben előre láthattam kb. hatvan métert. Az aljat már nem, mert a domb ott hajlott erőssebben. Hét körűl értem ki, de már amikor a kocsit ott hagytam a felső végen egy kis húsz-áris akácos takarásában, megugrott tőllem egy őz. Valószínüleg az a szép négyszáz gramm feletti hatos bak amit már többször láttam az idén. Ott van a pihenőhelye. Legalább tudom, hogy még megvan.
Már elmúlt fél nyolc, de egyelőre csend van. Állok egyik lábamról a másikra, bámuldozok a távcsővel jobbra balra, a dombokon még nem mutatkozik semmi. Aztán háromnegyed nyolc után pár perccel a baloldali dombon mintha egy kis mozgást látnék. Odakukkerolok, semmi. De csak van ott valami, ... egy sötétszürke tömb, a tengeri közt. Az a tábla is ritka, az alját jól belátni a bozót felett. Most megmozdúlt, ... disznó. Méghozzá tekintélyes méretű. Egyedűl van, legalábbis nem látok másikat. Ahogy nézegetem a túloldalt , meghallom alattam-előttem a domb alján a mozgást. Mintha ez is disznó lenne. Mintha most húzott volna le egy szál tengerit. Aztán meghallok egy vissantást. Na így már jó, ezt akartam hallani, megvan a bizonyosság. Egy konda jött ki alattam. Nem is maradok tovább, szépen csendben visszavonulok, mielőtt még közelebb jönnének, nehogy meglássanak, vagy egy forduló fuvallat elárúljon. Visszafelé könnyű az utam, még van annyi fény, hogy megtaláljam az üres foltokat a tengeri közt, ahol nem keltenek zajt a lépéseim. Szerencsére az őzzel sem találkozom, nem hallom riasztását.
Hazafelé az úton látok egy rókát a kocsi előtt egy sövény szélében, de csak egy pár métert futott előttem, utána beugrott egy lábonálló tengeribe. Ezúttal megúszta. Annál is inkább mert nincs is nálam puska. Meg amúgy sem lőnék ilyen közel a disznókhoz. Az erdőn keresztűl rövídítek, itt már kell a lámpa is. A fénypászmában előttem úgy ötven méterre átsétál bal felé egy malac, majd még egy. Mikor elhaladok mellettük, az oldalra szűrődő fényben látom a másik két tesójukat és a kis kocát is, az út mellett állnak pár méterre, egy ritka akácosban. Még jó, hogy nem egy vadorzó jár errefelé, gyerekjáték lenne bármelyiket meglőni.
***
Eljött hát az este. Már előre örülök, hogy ismét vadászni megyek, még ha csak kísérőként is. Felkészűltem, úgy nézek ki- mint egy igazi vadőr. Most viselem először a bőrnadrágot amit az osztrák barátomtól kaptam. Kicsit be kellett venni belőle, mert én nem vagyok egy túlságosan nagytermetű egyén. Csak olyan átlagos, sőt, koromhoz képest inkább vékony. Faluhelyen azt mondják, hogy egy rendes ember száz kilónál kezdődik, na ahhoz még volna mit híznom. De jó nekem így is, könnyebben bírom magam. Szóval bakancs, bőrnadrág, zöld felső, zöld sapka, kés, távcső, tarisznya egyéb apróságokkal. Még lőbotot is hoztam , hátha szükség lesz rá.
Hét után pár perccel megérkezik a vendég is. Fiatal ember, nagyjából negyven-egynéhány éves, viszonylag sportos, magas, inkább sovány. Vezető beosztású, magabiztos egyén, a modora kissé lekezelő. Egy szinte vadonatúj luxus-szedán Audival jött, ami nem válik hasznunkra a terepen, úgyhogy berobbantom az öreg beteges Land Rovert. Folyton javítani kell valamit rajta, de eddig még nem hagyott cserben, jó sofőrrel mindenhonnan kimászik. Érthető, hogy az angolok miért használják és gyártják még mindíg ezt a már több mint ötven éves modellt. Bepakolunk gyorsan az öreg terepjáróba és már indulunk is. Minden perccel romlanak az esélyeink, hogy csendben el tudjuk foglalni a leshelyünket. A területre kiérve, ami csak pár perc autóval , a vendég kérdi, hogy ne tegyen-e töltényt a csőbe. Menet közben. Mondom magamban, evvel még vigyázni kell, de hangosan csak annyit, hogy ráérünk még , egy mosollyal megtoldva. Tudjátok, olyan pincérmosoly, személytelen, nem valódi.
Elhaladunk egy kissebb akácos mellett, aminek az út felőli oldalán friss túrást keresek az elgazlott búzatarlón. Egyelőre semmi, de azért reménykedek, hogy csak lesz ma még szerencsénk disznóhoz. Egy kereszteződésnél leállítom a kocsit, hogy megnézzem a szelet. Ha keleti, akkor maradunk ezen az oldalon és már csak négyszáz métert kell lesétálni az enyhe lejtőn a büdöstói lesig. Ha a szél nyugati, akkor átmegyünk oda, ahol a múlt héten álltam. Ha déli akkor baj van, mert az pont befújna az erdőbe. A szél szerencsére keletről, a völgy felől fúj, habár nem egyenletesen, de azért bízom benne, hogy ez marad a domináns irány. Kiszállhat a vendég is, most már betárazhat, csőre tölthet. Azért még megkérdi, hogy hogyan is van biztosítva ez a puska? Mármint az ő puskája ... Na szépen vagyunk ! Azt mondja van több puskája is, nem mindig ugyanazt használja. Azért akkor is furcsa.
Magunkhoz veszünk minden szükségest és indulunk lefelé a szélső tengerisor mellet a lesig. A szélső sor valójában nem is olyan régóta szélső, mert már vagy két gépalj le van kombájnozva a táblából. Valószínüleg a hétvégén, még az eső előtt vághatták le. Mutatom a nyomokat, a letört, megcsócsált tengericsöveket, biztatóak a jelek. Látunk egy akkora kan-nyomot, hogy szarvasbikának is beillenék. A nyom láttán a még mindíg feszült vendég már majdnem elereszt egy félmosolyt. Még van vagy száz méter az erdőszélig, és egyben a lesig, amikor balra tőlünk, a még lábon álló tengeriben, megugranak a disznók. Minimum kettő, de lehet, hogy több is volt. Hát ezt nem kellett volna, vagyis mi vagyunk a hibásak, mert legalább fél órával hamarabb kellett volna jönnünk. Nem rajtam múlott. Azért még reménykedünk, legalábbis én. Bíztatom a vendéget, hogy vissza fognak jönni, vagy ezek, vagy másikok. Hiszi is meg nem is.
Végre fent vagyunk a lesen. Felülről nyitott, a kalaptakaróra is kényelmesen fel lehet támasztani a puskát, ha lőni kell, ... csak legyen mire. Mondom , vagyis súgom a vendégnek, hogy üljön le, válasszon irányt, ő nézhet erre ahol megugrottak a disznók én meg nézem a völgyet másikfelől, vagy fordítva, ha akarja. Nem akar leűlni, nagyon be lehet sózva. „Na akkor álljál”... gondolom, de én űlök, mert még fáj a derekam. Pár percig várunk csak, amikor balkéz felől az erdőből hallatszik az első szöszmötölés. Hol egy ágroppanás, hol egy kis súrlódás, vagy egy nyikkanás. Mutatok a fülemre, majd be az erdőbe. Megnyugtat, hogy ő is hallja. Akkor jó, feszűlten figyelünk. Aztán egy fújást hallok. Na, kész ennyi volt, gondolom, a koca megérzett minket. Pedig már majdnem kijöttek. Vagy a szél fordúlt egy kicsit, vagy azt hallotta meg amikor a pulóvert a puska alá igazítottam a felső deszkán. Azért még mindíg biztatom a vendéget, hogy semmi baj, visszajöhetnek még. Nem túl meggyőző a bólintása. Lehet, hogy az én mesém sem volt az.
Háromnegyed nyolc múlt, még maximum húsz perc a lővilág. A völgyben , a rekettyésben, ami alattunk van úgy száz méterre, most ágroppanás hallatszik. De jó lenne, ha tényleg kijönnének! Oda is lehetne látni, ott jobbra kicsit, ott van az a tengeri amiben a múltkor láttam azt a nagy disznót. Ha mondjuk abban kijönne valami, akkor lenne esély egy távoli lövésre. Lehet vagy százharminc méterre az alja, ahol a tengeri lenyúlik a rekettyésig. Azt még én is vállanám, jól letámasztott puskával.
Becsületére legyen mondva, a vendégnek egy szép, Ferlach-i manufaktúrában készűlt 7x64-es mausere van, régi Kahles-Helia távcsővel. Amikor az Audi-ból kiszállt, attól tartottam, hogy egy műanyagtusú milliós csili-vili csodapuskát szed elő, de ez meglepett. Igazán szép klasszikus fegyver. Nem is illik a kocsijához, még kevésbbé a modorához. A vendég kicsit ficánkol, hol erre, hol arra néz, felettem áll. Én meg csak mint a farkas, testből fordulok néha , de amióta hallom a neszeket a völgyből, már csak oda figyelek. Szerencsére én látom meg először a disznókat, végűl is én vagyok a vadőr. Először csak egyet, amint mozog a ritka tengeriben. Mutatok a szememre, majd a tengerire, mint az akciófilmekben a kommandósok. Nézi, ... mondom ott a disznó. Na , végre meg van, látja ő is. Mondom, ha tisztán látja, lőheti. Akkor látom csak, hogy nem egyedűl van a fekete koma. Hát persze, hiszen a hangok is kondára utaltak. Már három süldő mozog a szélső sorok közt. Még a végén ki is jönnek a szántásra ... Hát, ahogy ezt kigondoltam - mint a mesében - az egyik olyan hatvankilós-forma turkács ki is áll a szántás első barázdájára, szépen keresztbe , mint egy céltábla. Feljebb a dombon is kijön egy, de az szemben áll, meg mozog is. Felpillantok, látom, hogy a vendégem nagyon céloz, na erre befogom a fülem és csak szabad szemmel figyelek. Ez hiba volt, de féltettem az amúgy is kétes értékű hallásomat (A feleségem szerint néha süket hülye vagyok, vagy hülyére süket ... már nem emlékszem pontosan) . A puska pattanását hallom, látom, hogy a disznó megrogyik, és azonnal beugrik a pár méterre levő árokmenti rekettyebokorba, vele a másik kettő is.
Meglessz ! Megkapta, bíztatom a vendéget, aki még nem mer mosolyogni. Még előre gratulálok is neki, annyira biztos voltam, hogy eltalálta. El kellett találnia , legalábbis a statisztika szerint. Egy ilyen puskával, letámasztva, egy ekkora keresztben álló disznót, százhúsz méterről el kell találni. Feltéve, hogy a puska jól van belőve, meg a gazdáját sem ragadja el a vadászláz. Csakhogy nem voltam biztos a dolgomban. Nem hallottam a becsapódást, mert befogtam a fülem. Nem láttam a keresőtávcsőben a találatot, vagy esetleges hibázást, mert az a nyakmban lógott. Ennyit a profizmusról, jól lebőgtem. De azért nem mondtam el az aggályaimat, hadd maradjon meg a remény, meg persze a látszat. Szerencsére a vendég sem vetette a szemere, lehet, hogy észre sem vette a hibámat. Ekkor megint meglepő dolog történik : a tengeriben, mozgás támad, kiszalad a szántásra egy malac. Lehet úgy tíz-tizenöt kilós. A vendég kérdi lőjje-e? Mondom ha akarja lőjje, végűlis vadkár-elhárításon vagyunk. Aztán mégsem lő, azt mondja túl kicsi. Akkor jó, mondom kicsit megkönnyebbülve. Nincs lövés, nincs hibázás, sem sebzés. Aztán jön még egy malac, valamivel nagyobb mint az előző, majd még egy. Megint eljáttszuk a „lőjjem - ne lőjjem”-et, mire a malacok visszafutkorásznak szépen sorban a tengeribe. Mit mondjak erre, ha én lettem volna a vendég, az egyiket csak megpróbáltam volna, főleg, hogy jóval közelebb voltak mint a süldők.
Pár perc várakozás után, mondom - most már le kéne menni, mert nemsokára teljesen besötétedik. Azt mondja várjunk még egy kicsit, hátha még él. Jó, akkor várunk. Közben a lőszerről kérdezem, Norma Oryx, 11 grammos. Az komoly lőszer, talán túl kemény is egy süldőhöz. Lehet, hogy csak átszúrja, átszalad rajta és nem gombásodik. Kérdem, hogy milyen hatása van a vad testében: azt mondja nem tudja. Akkor lehet, hogy még nem is lőtt vele semmit ... Aztán azt mondja, hogy nagy lyukat üt a kimenetelkor. Hát evvel sem győzött meg, a prospektusban is olvashatta. Megint pár perc után végre ő unja meg a várakozást , most már mehetünk nyomokat keresni. Lemászunk a lesről, elindulunk lefelé a dombocskán. Először egyenesen lefelé a parlagon maradt meredeken ami a les előtt ereszkedik az árokig, aztán keresztben átlépkedünk a parlag mellett húzódó szántás túlsó szélére, egészen a tengeriig, ahonnan kijöttek a disznók. Az aljban, alíg hat-nyolc méterre a rekettyebokortól ahova láttam beugrani, a szélső barázdában megtalálom az elugrás helyét. Semmi vér.
Végig megyek a nyomon azt a pár lépést a bokrokig , nincs vér. Most meghalljuk a malacokat a jobb oldalunkon levő tengeriből - keresik a kondát. Aztán meghaljuk a rekettyésben, balról a kocát - keresi a malacokat. Pont köztük állunk, de nem látjuk őket, meg ők sem minket. Közben beszélgettünk, nem voltunk óvatosak és a disznónak köztudottan igen jó a hallása. A koca bizony nem jóságos anyaként csalogatta a malacait, hanem dühösen morgott, kissé félelmetes volt. Kezdett rendesen sötétedni is. A vendégem elkezd hátrálni , csőretöltött , tűzkész puskával a kezében.
- Mi lesz , ha kijön? –kérdi,
- Lője meg. – mondom nyugodtan.
- De hátha nem tudom meglőni?
- Próbálja meg.
- Magának van kése?
- Van. ( most már kezdtem magamban kuncogni...)
Ehhez nagymértékben hozzájárult az is , hogy minden kérdésnél hátrébb lépett, hogy én legyek elől. Én meg mindíg az ő hátához léptem, hogy ne legyek lőirányban.
- Mi lesz most? – kérdi.
- Hát, úgy csináljuk, hogy hazamegyek a kutyámért, meg a sörétesért, és bemegyünk megkeresni.
- Mármint mi?
- Mármint én meg a kutya.
- Akkor jó. Én addig mit csináljak?
- Fel tetszik űlni a lesre és megvár amíg visszajövök. Oda-vissza húsz perc.
- Jó, akkor menjünk fel... Nagyon csúnyán csinált az a koca.
- Legalább mire visszajövök már elunja és elmegy.
Ott is hagytam a lesnél, és indúltam szaporán a kocsihoz. Már amennyire fájós derékkal tudtam szaporázni a lépést. Mosolyogtam, amikor eszembe jutott a puskás jelenet, a csiki-csuki a kocahang után. Aztán féltávon már szinte hangosan röhögtem. Tudtam, hogy mire visszajövök már töksötét lesz, de most már csakazért is bemegyek a bozótba.
Egész úton hazafelé röhécseltem. Otthon mondom a feleségemnek, hogy helyzet van és pár szóban elmeséltem a kalandunkat amíg előszedtem a puskát. Ő már korábbról ismerte a vendéget, egyszer volt vele egy természetvédelmi területet megnézni. Aztán amikor a városi inspektor megtudta, hogy az erdőben kullancsok is laknak, képes volt bugyira vetkőzni és végigkerestetni magát. Persze csak szemmel, de a feleségem akkor is jól szórakozott. Most rajtam a sor.
Próbálom beimádkozni a kutyát a Roverbe, persze sehogy sem akar felugrani. Bezzeg amikor a kombiba teszem a ládáját, ahogy nyitom az ajtót már bent is van, Most meg emelgessem a negyven kilós vizslát a magas hástó küszöbig.
- Na mi van, már nem fáj a derekad? – kacag az asszony,
- Úgy néz ki, épp most gyógyúlt meg - vigyorgok vissza.
Ahogy ígértem, időre visszaértünk. Habár nincs utánkereső kabátom, de a biztonság kedvéért egy narancsszínű mellényt felvettem, meg a kutyára is ráraktam a láthatósági nyakörvet. Betöltök két brenekkét, indulok lefelé. A vendég kérdi , hogy ő mit csináljon? Mondom - maradjon a lesen. Még egy fejlámpát is adtam neki, meg az enyémet is bekapcsoltam, hogy lássuk egymást. Kérdi, hogy lőjjön-e, ha kijön valami? Mondom - nem kell, már túl sötét van. Még csak az kéne, hogy ezután lövöldözzön. Féltettem a kutyát, meg magamat is.
Aztán leértünk a rekettyebokorhoz. Sehol semmi vér, nincs mit mutassak a kutyának. Már keresett disznót, az elején ott se tudta mit akarok de hamar rájött. Remélem most is rájön, hogy miért hoztam ki ide éjszaka. Nem vagyok normális, gondoltam idefele jövet, de volt egy olyan előérzetem, hogy nem találunk semmit. Akkor meg megéri egy kis bújócska a bozótosban, csak hogy megmutassam ennek a félős városinak, hogy milyen egy igazi vadőr! Tökkelütött, mondaná a feleségem, ha nem olyan vidáman tálaltam volna neki az esetet.
Keresem a beugrás helyét, csak az a baj, hogy kefesűrű a bokor. Két lehetőségem van: vagy alól bújok be ahol a disznó, vagy felűlről taposom át magam a szélső szedres védsávon. Fájós derékkal nem akarok hajlongani, így megyek felűlről. Legfeljebb rálépek valamire. De ha itt lenne, a kutya már jelezte volna, ő már rég bent van, hallom ahogy csapázik jobbra-balra. Látni csak annyit látok amennyit a ledes fejlámpa bevilágít. Sűrű rekettye-ágak , iszalag-indák, szeder, csalán, nád, kökénytüskék, meg fekvő fatörzsek. Olvastam egy könyvet Jim Corbett-ről, egy angol katonatisztről, aki az észak-indiai dzsungelekben vadászott emberevő tigrisekre a múlt század elején, többnyire egyedűl. Ahoz képest én most csak a flaszteren sétálok. De azért mégis csak lökött vagyok, itt bújkálni éjszaka !
Hani-kutyám nem talált semmit, pedig, mentünk vagy hatvan-nyolcvan métert az erdő felé a patak mentén. Na akkor majd reggel visszajövünk napvilágnál. Ebben maradtunk a vendéggel is, megígértem neki, hogy majd telefonon értesítem az eredményről. Mindent összevetve a vendég elégedetten távozott, hiszen már az első kimenetelkor láttunk is vadat , lőtt is, és ámbár nagy valószínüséggel csak hibázott, de legalább nem sebzett, így nincs baj. Végűl is meg lehetek vele elégedve én is - úriemberként viselkedett és engem se lőtt meg.
Reggel aztán még egyszer végigkerestük Hanival a völgyet, be a lábas-erdőig, de eredménytelenűl. Akkor láttam csak, hogy hova bújtam én az este. A rekettyés-kökényes belseje tele van csapásokkal, alagutakkal, disznófekvéssel. A patakmederben a szárazság idején gödröket ástak a disznók, most is csak azokban van némi víz. A kutya mellig süllyedt az egyikbe. Mi lett volna, ha az este cserben hagy a lámpám? Elég bajosan találtam volna ki a labirintusból. Visszafelé a beugrás helyéig még-egyszer átfésűltük a szélső nádas, csalános sávot. Aztán mentünk a beugrástól folyásirányt lefelé is, de a kutya nem talált semmit, én meg elakdtam az egyre sűrűbbé váló, iszalaggal , vadkomlóval átszőtt nádasban. Végűl fel kellett adnom a keresést és elkönyvelhettem a hibázást. Amit megrogyásnak láttam a lövés pillanatában, azt lehet, hogy csak a golyó közelsége miatti ijjedtségében produkálta a süldő.
Azért csak jó volt, hogy az az estéli koca hamarabb megunta a játékot és eltűnt az éjszakában. Rosszabbúl is végződhetett volna ez a disznós kaland!
Tisztelettel , a Kezdő
|
