Oldalak: 1 ... 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 [59] 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69   Le
  Nyomtatás  
Szerző Téma: Így írunk mi...  (Megtekintve 161412 alkalommal)
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #870 Dátum: 2018. Március 13. - 11:50:12 »

Köszönöm szépen uraim. A folytatást másra bízom, én írtam már eleget mostanában. Üdvözlettel az Egyszeri
Naplózva
Plank Csaba
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1343



« Új üzenet #871 Dátum: 2018. Március 14. - 15:14:51 »


 Köszönjük szépen Uraim!  Emelem  Taps

Köszönöm szépen uraim. A folytatást másra bízom, én írtam már eleget mostanában. Üdvözlettel az Egyszeri

 Egyszeri Kolléga! ...mi azért várjuk a folytatást!  Wave Nem mindenkit áldott meg a Teremtő ilyen írói - irodalmi vénával!  S.Peti  Meghajol ...mint személyeteket!
  Ugye, Druszám...!?  Ördög  :Mosolyog  Stoel
Naplózva

"Az legyen a vadász nemes törekvése,hogy a vadat óvja,kímélje és védje,vadásszon ahogy a törvény és szokás kívánja,s teremtményeiben a teremtőt áldja"
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #872 Dátum: 2018. Március 14. - 20:21:56 »

Köszönöm Csaba! Csak nem akartam túlzásba vinni a szereplést, nem akarom kisajátítani magamnak az aktuális Blaser Bozsó - címet. 😁 Ha mégis lesz valami érdekes (értelmes) írásom - majd jelentkezem. Addig is kérem a többiek is publikaljanak , mint mondottam én is szeretek olvasni!
Tisztelettel az Egyszeri kolléga
Naplózva
Plank Csaba
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1343



« Új üzenet #873 Dátum: 2018. Március 18. - 22:28:10 »


 Egyszeri Kolléga!  Emelem ...úgy érzem nyilatkozhatom mindannyiunk nevében...  Stoel ...nem bánjuk ha "túlzásba"viszed a "szereplést"...!  Kacsint  Vigyorog  Emelem
 Tisztelettel! Csabi.
Naplózva

"Az legyen a vadász nemes törekvése,hogy a vadat óvja,kímélje és védje,vadásszon ahogy a törvény és szokás kívánja,s teremtményeiben a teremtőt áldja"
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #874 Dátum: 2018. Március 19. - 11:33:41 »

Rendben van, meggyőztél. Akkor felteszek egy régebbit, most nincs friss. Nem túl hosszú, nem is túl irodalmi, de  (számomra) tanulságos volt a történet.

                                                  Egy csepp vér

              Csendes este van. A szellő is csendes, alíg érezni. Árnyat ad, szinte körülölel a vén cseresznyefa, a kis les úgy simúl halkan susogó karjai közé, mint fáradt gyermek bújik altatót dúdoló anyja ölébe. Szeretek itt lenni. Ha nincs más dolgom esténként, s ha jó a szél, itt bármikor szívesen elücsörgök. Csak nézem  a színes , virágos kaszálót, a galagonyabokrokat, az erdőt. Jólesik a szemnek a sok szép zöld. Mikor a Nap lehajlik a nyugati égbolton, itt már árnyék van, kellemesebb a levegő , pont olyan amilyen egy fáradt embernek kell.
             Eső után más a táj. A színek szelídebbek, a levegő tisztább, az illatok erőssebbek, a csend nagyobb. A vad is hamarabb mozdúl. De nem csak a vadász tudja ezt, hanem az a két kutya is nagyon jól tudta,  akik itt fekszenek a lestől nem messze. Ők már nem sietnek sehova. Már nem hajtja őket a farkasvér - menni, keresni, szagolni, kajtatni, hajtani, harapni, ölni, ... enni. Régóta kerestem már őket. Ötszáz méterről bejöttek az első sípra, a “sakál”, meg a farkas-korcs párja. Most hát sikerűlt. Megsimogatom öreg duplám agyát, gondolatban, még csókot is lehelek rá. Most már nyugodtabban hajthatják fejüket álomra a várandós sutamamák, az apró nyúlfiak, az ijjedős fácántyúkok. Most már én is indúlhatok hazafelé.
             Nem sok van az aszfaltig, ahol a kocsit hagytam, talán tíz percnyi gyalogút . De azért még figyelni kell, bármi történhet, bárhol mutatkozhat valami. Az öreg bakok szeretik az ilyen kései vacsorát, keveset mutatkoznak, azt is csak szürkületkor - kora hajnalban, s késő este. Körbetávcsövezek,  az erdő vonalát kutatom, aztán végig a búzákat, a friss tengerivetéseket, fel a dombélig, a repcéig , s megint a búzáig ... a búzá ... mi a fene? Tényleg ő volna az ? Nem lehetetlen, ... meg kell néznem közelebbről. Az enyhe esti  szél ami eddig segített, ami elibém hozta a két vadorzót, most ellenem dolgozik, pont a bak felé fúj. De hátha sikerűlne lopni a távolságból, legalább egy pár fotót készíthetnék róla, úgy már a főnök is elhiné. Hogy megvan a Nagy bak. Tavaly mennyit lestem, jártam utána, aztán egyszer egy szerencsés reggelen sikerűlt egy szép sorozatot készítenem róla. Amikor megjött a vadászvendég, csak egyszer látták, ő és a fővadász. De legalább látták, s elhitték. Aztán a bak úgy elbújt előlük, hogy csak az emléke maradt, nekem . Titkon még nem is bántam, hadd nőjjön még, hadd lássuk milyen lesz egy évvel öregebben. De hát a vendég mindíg nagy bakot keres, nem rajtam múlik, hogy meddig öregedhet egy jóképű legény. Ha tényleg ő az, az idén újra megpróbálhatjuk, megpróbálhatják .
                 Közeledek. Most már be tudom fogni a lencsébe, bár a Nap már rég lement, kevés a fény. Annyi a szerencsém, hogy a háttér tiszta, nemcsak a test de az agancs is kirajzolódik a nyugati égbolton. Valahogy mintha karcsúbb lenne. Az agancs magas, szép hatos, de valami nem stimmel, közelebb kell mennem. Lopakodok, görnyedve, a magas repce jó hátteret ad. Azon kívűl nincs más takarásom, csak abban bízok, hogy a ruhám színe nem üt el a háttértől. Lassan, lépésről lépésre. A bokor mellett felegyenesedhetek, jól esik fájós derekamnak. Most már nem merek közelebb menni, de Ő segít, elindúlt felém. Valami gyanús neki, rossz a szelem. Nem mozdulok. Már itt van a felettem levő búzában, talán ha száz méterre lehet. Utolsó fénynél még készítek két képet, de a bak már riaszt, már biztos benne, hogy jól érezte szagomat, már távolodik, tovább méltatlankodva. Megköszönöm neki, hogy mégis engedte magát képre venni. Nézem is gyorsan a kis képernyőt. Már nem vagyok biztos magamban. A tavaly szimetrikus volt, s vastagabbak voltak az ágai. Lehet, hogy ez mégsem ugyanaz a bak ?
                                                                                           ***
                  Még alíg van fény. Kicsit korán jöttünk, de inkább így, mint megkésve. Fent a tetőn megállunk. A vendég kiszáll, hátúl a raktérben foglalja el mozgó leshelyét, a fővadásszal. Olyan ez, mint régen a lovas barkácsolás, csak itt egy egész ménes van a gyeplő előtt. Én magam, nem szeretek így vadászni, de hát nekem van időm. Szinte egyebem sincs.
                   Indulunk tovább, lassan megy a kocsi, csúszik az út. Az éjjel is jó kis eső volt, de a fő adagot a tegnap délben kapta a föld, s az út . Épp etetni voltunk, szekérrel. Mondhatom nem ideális jármű erőss zivatarban. Mikor az első cseppet éreztem a nyakamon, mondom a kocsisnak én felvágok két zsákot, legalább a fejünk ne ázzon. Azt mondja már kezdheted is – de a bicska nem volt elég gyors, percek alatt ronggyá áztunk. Zsákkal vagy anélkül, ugyan mindegy lett volna. Még jó, hogy nem fáztunk meg.
               Kopognak a kocsi tetején. Kollégám fékez, de pár centit még csúszunk. Mit láthatnak a fentiek, merre lehet? Ott , balra, a búzában ! Csak a feje látszik, de épp elég, hogy tudjam, Ő az. Az idei Nagy bakom. Mielőtt elindúltunk, mondtam a fővadásznak, hogy ezt a bakot csak nagyon korán reggel, vagy nagyon későn este lehet lesz puska – vagy legalábbis távcsővégre kapni. Hát, nem mondom, még százötven métert sem jöttünk mióta felűltek ... Hátranézek, a vendég a puskát igazítja. A sofőr ablaka leeresztve, azon figyelünk, mozdúlni sem merünk. A jelzést majd nézi a fővadász. Hatalmasat dörren a csőszájfékes magnum , ami valahogy sehogy sem illik ehhez a gyönyörű gavallérpuskához, de hát - “kinek a pap,...”
              Nem jó. Valami nem jó. A bak elugrott. Milyen találatot kaphatott, ha egy ilyen erőss becsapódás után még elugrik. Tisztán hallottam. Még abban is volt valami gyanús, nem dübbenés, hanem inkább csattanás volt. Kiszállunk, most már négy szempár, négy távcső pásztázza a búzatengert. Semmi. A vadász és az egybeli kollégám , rövíd tanakodás után elindúlnak a búza széléig, hátha kivált a túloldalon. Mi pedig, a fővadásszal befelé megyünk, a művelési nyomon, amelyiken a bak állt. Száz métert sem tettünk meg, mikor hangosan súgja :  „ott van jobbra, előttünk! “ Most már én is látom, háttal áll, csak az agancsa látszik. Valami nem jó. Áll és nem mozdúl. Pedig rossz a szelünk, pont a bak felé fúj. Felettesem már indúlna, mondom, súgom - várjunk még, hadd betegedjen, hiszen látszik, hogy megkapta a golyót. De vajon hova? Pár másodperc csak a türelme, a fővadász indúl, s vele én is. Már csak harminc méterre van tőllünk a bak , mikor megemeli a fejét és hátrafordúl. Az állkapcsa ... ! A lehető legrosszabb sebzés ... S nincs nálam egy nyavalyás puska sem !
             Megindúl, lép, szalad, bukdácsolva ugrik. De megy, nem tudjuk utólérni. S nem a vadász felé megy, hanem át búzán, át a tengerin túl, a másik búzatengerbe. Most már nagyon nem jó.
            Visszamegyünk a kocsihoz. Tanakodunk. A fővadásznak ajánlom, hogy ha gyorsan hazavisznek, elhozom a kutyát meg a sörétest és megkeressük a bakot másik búzában. Nem látták onnan kimenni. Már indulunk is. A faluban, mikor pár perc múlva kiszállok, kollégám még búcsuzóul  azt mondja: „hívd fel G.-t, az is olyan fanatikus mint te, ketten többre mentek” – megköszönöm , s megfogadom a tanácsát. Csörög, kicsörög. “Hálló?!” – szól bele kissé morcosan kollégám. Elnézést kérek a korai ébresztőért, hiszen még csak hat óra van, s gyorsan elmondom mi történt. “Öltözök oszt megyek, hun tanálkozunk ? “ – több szó nem is kell.
               Hani boldogan ugrik a kocsiba emelt ládájába. Szegényt már régóta hanyagolom, nem volt mivel, s nem is volt időm kivinni. Na most majd sportolhat egy kicsit, a feleségem úgyis azt mondja róla , hogy:  “Olyan kövér ez a kutya mint egy sörösló” – pedig nem is … (esteleg mint egy soványabb póni). Gyorsan visszaérünk, a kocsit leállítom az aszfalt szélén, hiszen pont ide rúg ki a búza amiben a bakot reméljük megtalálni. Mondtam G.-nek, hozza mindkét puskáját, ki tudja melyikre lehet szükség. Már itt is van.  A tervem az, hogy ő majd leáll azon az oldalon ahol beváltott a bak, én meg a kutyával keresek, a művelési nyomokon, fel s le, hátha szelet kap s megmozdítja, vagy még jobb – megtalálja, esetleg lefogja a sebzettet. Mielőtt elindulunk azért még a G. kezébe nyomok és én is felveszek egy láthatósági mellényt – “nehogy ne lássuk egymást, ha úgy adódik” .
           Az első pár méter után rájöttem, hogy nem ússzuk meg szárazon, na de ez legyen a legkissebb gond, csak találjuk meg … Már a második oda-vissza utat járjuk a jó négyszáz méter hosszú, kétszáz méternél  szélesebb búzában, amikor barátom felhív – “nem kellene inkább megkeresni a beváltást, s ott megnézni a vérnyomot ?” Pont jókor jött az ötlete, mert már épp arra gondoltam, hogy ez így fenesokáig fog tartani . Már megy is lefelé a mezsgyén, pásztázás közben őt is figyelem, nemsokára int, hogy megvan a nyom. Már jön is befelé, kezében a sörétessel, hátán a golyóssal. Mi is szaporázzuk arrafelé a kutyával, hátha sikerűlne közrefogni a bakot ... de nem voltunk elég gyorsak. Felugrik, lövés csattan, fut tovább, aztán látom, hogy pont irányba lennék, G. vár, kiereszti, majd újra lő. A bak fut, rohan, előttem balra fog kiérni az útra. A jobb csőben brenekke, a balban ötös sörét – követem a puskával, s bár messzebb van mint száz méter  - odalövök mikor az útra ugrik. Nem éri, kidobom az üres patront, bevágok egy másik gyönygygolyót s még egyszer utánalövök, mielőtt eltűnik egy sövényben. Messze volt, túl messze. Elment.   
         Rohanok utána a sövényhez. Csörög a telefonom – “Látom, két búza közt áll !” … Most érünk a bokrokhoz, átugrunk a nyíláson a kutyával, “ hh… most már én is látom! ” – lihegek vissza a telefonba. Messze van , futunk utána. Az utolsó előtti brenekkét bevágom a jobb csőbe, már csorog a víz a csizmámba, teljesen elázott a bőrnadrág. Megállt, de csak egy pillanatra – még messze van – nem lövök. Aztán megindúl a repce felé. Ha oda bemegy, akkor nagyon nehéz lesz megtalálni . Neki már csak pár ugrás odáig , már a szélén áll - mikor jól látom – lövök. Mellé, vagy fél méterrel. Beugrott. Most már nagy a baj.
           Barátom is odaért már a repce túlsó széléhez,  telefonon értekezünk. Én megyek, végigkeresem a mezsgyét, ő a túlsó szélén vár, készenlétben. A kutya vidáman haladt a búzában, de a kefesűrű , összefonódott csövű repcébe nem akaródzik neki bemenni. Nincs is hogyan, csak ha utat taposunk magunknak. Reménytelen. Itt az őz sem tudna haladni. Hova bújhatott? Végigjárjuk a vélt beváltás környékét, semmi. Akkor ér vissza a terepjáró a vadásszal, fővadásszal. Épp G.-vel értekezek, mondom felhívom a többieket is, hogy elmondjam nekik a helyzetet. Csörög, csörög. Nem veszik fel, egyik sem. “Minek van nálatok az a k. TELEFON ?! ” Aztán átkiabálom nekik, hogy itt van a bak a repcében, készüljenek fel! Bemegyek. Betaposok. Elakadok, majdnem elesek. A kutya a nyomomban, az első művelési nyomon elindúl balra, majd vissza hozzám , s jobbra. Ő sem talál semmit. A repce mellig ér, helyenként nyakig. A csizmámban már langyosodik a víz. Most már a mellényem alsó zsebei is csurom vizesek, benne pénztárca, fényképezőgép. A töltényövem is a merülési vonal alatt van, remélem a töltények nem áztak el  ...
           Húsz méter után feladom, ez így nem vezet semmire, visszamegyek a búza szélire. A kocsi elment, maradtunk ketten G.-vel. Illetve, hárman, Hani még itt van. Most megint a mezsgyén indulok balra, az akácos felé. Hátha szagot fog ez a kutya ... Körbejárjuk a repce kiugró sarkát amit körűlvesz a búza. Semmi. Legalábbis mi nem találtunk semmit. Legalábbis Hani nem mondott semmit. Én meg nem láttam. G. felhív, mondja hogy menjünk ki az erdőszélig, hátha lesz kiváltó nyom. Ott találkozunk, az akácos sarkán. Nyom sehol. Akkor még bent kell lennie. Vagy kiment a búzában az aszfalt irányába. Mondja próbáljuk úgy, hogy én nézem a búza szélét, ő meg a repce s a búza közti mezsgyét, ahol mi már végigjártuk. Mondom - jó, még utoljára megpróbálhatjuk. Már feladtam, de még menjünk, most már vizesebb nem lehetek.
              Megyünk a búza szélén, az esőáztatta , alacsony tengerivetés tiszta földjén jól látszik minden nyom. Csakhogy nincs nyom. Halk fütty – barátom int. Átvágunk a búzán – épp egy művelési nyom kezdődik a repcében. “Látod, ott a sárga levélen?” – “ Mit?” – “Egy csepp vér” ...    Most már én is látom.
             Indulok befelé a kutyával , most már ő megy elől. G. a repce szélén a búzában áll, készenlétben. Valami mozdúl előttem a sűrű növényszövedék alatt, a kutyát nem látom, de ugat, nyüszít ... Itt van! Megvan ! Bumm!!! Nem érte  - dobom ki az üres sörétes patront, s újratöltöm a bal csövet. Akkor lőttem mikor felugrott, vagy tíz méterre, nyakra célozva, de úgy látszik teljesen mellé. A kutya tovább fogja –EEE ! – nyög a bak , szaladok, elesek, felállok, megint ugrik – Bumm! (ez volt az utolsó brenekkém)- a hátulját érte de még megy – megint lövök – Csett ...    sóbálvánnyá meredek - csütörtök. Ilyen még nem volt. Pedig rajta voltam. Kihajítom a két patron, meg sem nézve a csövet, s bevágok egy utolsó vastag sörétet a jobb csőbe. A kutya fogja, nyüszít, a bak nyög , a kutya vinnyog . Két ugrás és ottvagyok. A bak előttem vergődik, a kutya rajta, mögötte, nem lőhetek ... a bak hátravág, a kutya felvinnyog, aztán a bak  utolsó erejével nekem ugrik, hanyatt esem ... elfut. A kutya utánna, ... már rajta van, rohanok utánuk, ... már fogja, már nem tud felállni – Bumm ...     végre, nyaklövés, ...    Vége.

               Az erdő szélén állunk, töret a kézben, sebtöret s utolsó falat, szegény sokat szenvedett baknak . Egyetlen fényképre futja csak, a gép is lemerűlt. A töretet először én adom barátomnak, utána ő ad másikat nekem, de az elejtőnek is félretesszük az övét. Úgy érzem, mi is legalább annyira megérdemeljük, mint ő.
            A puskámat próbálom kinyitni, nehezen nyílik , nyomom, feszegetem a kulcsot – nyugi – mondja G. , most már nincs hova sietni. Apró, szemcsék, kis barna korongocskák hullanak a tűzfalra, a kezemre - lőpor. Nézek a bal csőbe, de nem látok át rajta. Mi lett volna, ha rátöltök, s avval is lövök egy utolsót?

                                                 Egyszeri vadász
Naplózva
Stefi
Vendég
« Új üzenet #875 Dátum: 2018. Március 19. - 14:17:24 »



               Az erdő szélén állunk, töret a kézben, sebtöret s utolsó falat, szegény sokat szenvedett baknak . Egyetlen fényképre futja csak, a gép is lemerűlt. A töretet először én adom barátomnak, utána ő ad másikat nekem, de az elejtőnek is félretesszük az övét. Úgy érzem, mi is legalább annyira megérdemeljük, mint ő.
   

                                                 Egyszeri vadász

 Nagyon jó történet végigéltem az egészet olvasva is és a valóságban is (hasonlót) !   Volt egy kis pengeváltásunk egy más fórumon írt megjegyzésem miatt egy fórumtárssal (aki itt is fórumtárs) Szóval a lényeg az hogy az a "vadász" az sebző aki csapot papot ott hagy , nem érdekli , nem segít megkeríteni az általa megmocskolt vadat az a "sontagsjager" "síszer"  egy nulla és sajnos a pénzes fizetővendégek között elég gyakori jelenség .    Emelem

Naplózva
Plank Csaba
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1343



« Új üzenet #876 Dátum: 2018. Március 19. - 15:17:18 »


 Egyszeri Kolléga!  Emelem  Igen Nagyon jó történet!  Igen  Emelem
Naplózva

"Az legyen a vadász nemes törekvése,hogy a vadat óvja,kímélje és védje,vadásszon ahogy a törvény és szokás kívánja,s teremtményeiben a teremtőt áldja"
J.vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2890


« Új üzenet #877 Dátum: 2018. Március 19. - 17:12:21 »

Akkor felteszek egy régebbit, most nincs friss.
                                                 

Nem baj, hogy nem friss, mi "régiket" is szívesen olvasunk Tőled! Igen
Jó és többszörösen tanulságos történet!
 Emelem
Naplózva

" ...A megbízható embert még az ellensége is tiszteli...A többi szemét, amit elfúj a szél... " (Wass Albert)
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #878 Dátum: 2018. Március 20. - 05:42:47 »

Köszönöm barátaim! Tisztelettel az Egyszeri
Naplózva
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 14839



« Új üzenet #879 Dátum: 2018. Március 20. - 13:30:36 »


                                                  Egy csepp vér




 Igen Igen Igen Emelem

Lehet régebbi, mégsem éreztem, hogy megavasodott volna!  Mosolyog



Naplózva

A Vadászat olyan mint a NŐ!  Minél több időt töltesz vele, annál jobban rájössz, hogy nem tudsz róla semmit!
egyszeri vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 100


« Új üzenet #880 Dátum: 2018. Június 01. - 19:44:15 »

           A legszebb ajándék az aorta. Mert szívből jön. Ez is:

                                                               Hosszú hétvége

          Kényelmesen , látszólag céltalanúl sétáltak , kézenfogva , a kockaköves belvárosi korzón. Tudták jól, hogy nem illenek a városi emberek közé, de nem törődtek vele. Látszott a turis ruhájukon, a kopott, szakadt farmeren, a megnyúlt, lógó pulóveren, a kényelmes, de cseppet sem modern, s egyáltalán nem divatos cipőn. A többi pár , vagy a fiatalok kissebb-nagyobb csoportjai csacsogva mentek el mellettük, vagy a kávézók teraszain élték a városiak esti életét. Egy csendesebb utcarészen egy magányos gitáros játszott, valami nehezen felismerhető mediterrán melódiát .
-   A “ Keresztapa” – ugrott be Lacinak. - Kár hogy nem a lámpa alatt áll, így nem sokan fogják megjutalmazni. Nézd csak ! – szólt Marikához és mindketten megálltak egy kapualj bejáratánál, ahol egy valaha jobb napokat is megélt, nagykabátos nénike ült a kőlépcsőn. Az idős néni virágokat árult, kicsiny kis  szegényes csokrokat, látszott rajta, hogy rá van szorulva és ha nem szégyellné, akár még csokor nélkül is a tenyerét nyújtaná. Laci kiválasztott egy kék-fehér mezei virágost és a néni tenyerébe helyezte a bankót. A hálás , fáradt mosolyú nénitől elfordúlva,  Marikának nyújtotta a csokrot  -  Emlékszel ? … Talán itt vettem neked virágot elősször, ... huszonöt évvel ezelőtt.
-   Hacsak nem a parkban loptad ... tőlled kitellik - karolt belé párjába a magas szőke asszony.
-   Hát az meglehet. Akkoriban csóró egyetemista voltam.
-   Most sem vagy valami nagyon tollas ...
-   Na éppen ezért, nem ingyen van ám a virág !
-   Mennyi az ára ? – nézett hamiskás értetlenséggel a szemében Marika.
-   Egy csók – s a barna, kopaszodó, bajuszos férfi már át is ölelte a nőt, s kihúzva magát - helyben behajtotta az adósságot.
        A szálloda nyugodt, csendes volt, a földszinti étteremhez csatolt kerthelyiségben sem hangos társaság, inkább csak sörözgető helybeliek, meg a szomszédos bentlakások ideiglenes lakói  - gondtalan diákok ültek. A pár felment az emeletre, a sötét szobában villanyt gyújtottak, a cipőt levéve ráérősen pakolásztak. Nem volt sok holmijuk, csak pár napra jöttek, s ilyenkor, ilyen nyárias tavaszban  nem is kellett sok ruha. Míg Marika a csomagoknál rendezkedett, Laci ment be először a fürdőszobába. Lezuhanyzott, gondosan megborotválkozott, nem sietve-kapkodva , mint máskor. Mindennek meg kell adni a módját, akkor fog jól sikerűlni. Megnézte magát a tükörben – Hm, hát nem mondom, itt-ott felment egy pár kiló. Vagy csak arrébb vándorolt. Oldalt fordúlt, behúzta a hasát. Na, így már jobb. Akár öt évet is letagadhatnék, így frissen borotválva. Mikor készen volt, visszament a szobába, felvette a pizsamáját, s az ágyban ülve, könyvett vett elő és a kislámpa fényénél olvasni kezdett. “Afrikai tábortüzek”- milyen jó is újraélni a régi élményeket. Ám a pizsama, s a könyv is csak a színjáték része volt. Mire Marika befejezte a zuhanyzást, és törülközőből tekert turbánnnal a fején, egy másik nagy törülközővel körbecsavarva magát  visszajött a kis szobába – Laci már pucéron somolygott a vékony fehér paplan alatt.
-   Tudtam, tee ... vén kéjjenc ! Ismerlek mint a rossz pénzt ... -de mégsem a hálóingéért nyúlt, hanem törülközőit ledobva a takaró alatt vágyakozva kitárt karok közé ejtette magát.
-   Azért még Olyan vén nem vagyok ... – ölelte át a férfi, végigsimítva illatos, selymesen puha bőrét, lassan cirógatva a nő hosszú derekát, széles  asszonyos csípőjét.
-   Nem vagyok már olyan, mint régen. Lóg mindenem ... – fordúlt el kicsit szégyenlősen Marika.
-   Dehogyis ... csak hát a három gyerek után ... Meg aztán én sem fiatalodtam vissza, de azért még tudok pár trükköt ...
Átadták magukat a jól ismert, régi érzésnek, a csóknak, az ölelésnek.  Ismerték egymás testének minden porcikáját, s ha néhol meg is ereszkedett a bőr, itt-ott kicsit több , vagy kevesebb volt a hús mint régen, de így volt ez jól, így kellett lennie.

     Szombat. Reggeli az étteremben. Milyen ritka is az ilyen. Kiszolgálnak, mint egy főurat. Laci mindkettejüknek ugyanazt rendelte, amit tegnap is, amit tavaly ilyenkor is:
-   Sonkás sajtos omlettet kérünk , paradicsommal, paprikával, mellé egy hosszú kávét sok tejjel a feleségemnek, nekem pedig egy fekete teát, sok cukorral. Köszönjük.
-   Jó étvágyat!  – hozta perceken belűl az állandó mosolyú pincér.
-   Láttad az arcát? – kérdezte Laci a párjától – ez aztán nyugis egy pasas, semmi stressz. Ilyen állás kéne nekünk is.
-   Hallgass, te sem stresszeled magad mostanában. – fenyegette meg Marika a vajazó késsel.
-   Hát, ami igaz az igaz. Szeretem a munkámat. Na de együnk , mert nemsokára indúlni kell – Jó étvágyat!
        A hotelszámlát Marika rendezte, ő volt a családi kassza őrzője. Ez is jól van így, én nem értek a pénzhez. Vagyis a spóroláshoz nem értek. Költeni azt tudok, ... már ha van mit . Laci a kocsiban ülve melegítette a motort, hosszú út állt előttük hazafelé, vissza az alföldi otthonba. Marika is beszállt végre, becsatolta az övét, a sofőr sebességbe tette az autót, finoman  gázt adott, s a türelmetlen kuplungos lábát is óvatosabban emelve mormogott valamit. Induljon hát a verseny ... Úgy számította, hogy nagyjából most indúlnak a sógorok is, egyszerre is kell odaérniük. Csak nekünk kanyargós hegyi utakon, kis zegzugos erdélyi falvakon át - keletről, míg a vendégeknek nyugatról kell érkezniük, a hosszú kényelmes sztrádán.

              A vadászmester nem sokkal azután hívta, hogy hazaértek. Éppen csak átöltözni volt ideje.
-   Gyere mán Lacikám, mer’ megjöttek a vendégek, csak nem tudok velük sokat beszélni ...
-   Tíz perc és ott vagyok, Pista bátyám ! Addig tartsd őket szóval ... vagyis snapsszal. De hisz tudod te jobban mint én!
       A vadászház udvarán A Pista Nivája mellett már ott állt a hosszú, osztrák rendszámú terepjáró . Laci is beparkolt az árnyékba kombijával, amiben otthon épp csak csomagot kellett cserélni – a ruhás utazótáska helyére kerűlt a vadszállító teknő, bene minden szükséges holmival. Hangok hallatszottak odabentről, a vadászház halljából. Úgy látszik azért valahogy csak elboldogul Pista is a vendégekkel, megtalálták a pálinka - kóstolás közös, nezetközi nyelvét.
-   Grüss dich mein freund !  - ölelte át öreg barátját, Franz-ot a belépő Laci, aztán sorra köszöntötte a két új vendéget is – Waidmannsheil! Willkommen im unsere Jagdhaus!
         Laci és Franz megbeszélték az elmúlt hónapok , félév dolgait, aztán rátértek a jelen nap programjára. “Elmondom mi a terv” – fordított Laci a vendégek és Pista közt, s közösen megbeszélték a továbbiakban ki kivel, s hova megy az első esti kimenetelkor.
-   Így Pünkösd táján már nem lesz olyan könnyű dolgunk, mint május elején lett volna. Sok a takarás, nyakig ér a repce, térden felűl, néhol derékig a búza, csak az őzek feje látszik ki belőlle. A kaszálók még vágatlanok, a völgyekben is nehéz lesz. De van három, jó esetben négy kimenetelünk. Talán elég lesz. Ma, Franz marad velem, sofőrnek és fotósnak – mondta Laci  a főnökének – mi visszük Karl-t a nagy kocsival. Te meg Pista bátyám , vigyed ma Hans-t, aztán majd reggel meglátjuk, lehet,  hogy cserélünk.
-   Rendben van, Lacikám, ahogy megbeszéltétek. Akkor gyorsan elintézzük a papirokat, utánna mehetünk is. Mi megyünk a Bagolyosba, meg a környékére, ti meg menjetek a Szabó tetőre, vagy a völgybe alá, ott is van les. Most északi , észak-keleti a szél , oda pont alkalmas.

        A nagy kocsi megállt a fővölgy jobb oldali egyik dombján. Kiszálltak, körbetávcsöveztek. Semmi mozgás a völgyben, meleg van még. Ilyenkor később indúlnak meg az őzek is. A kaszálók is üresek, nem rajzottak még ki esti sarjurablásra a szekeresek. A tavaszi vetésektől, a még zöld, vagy már sárguló kalászú gabonaföldektől, csövesedő repce-tengerektől tarka dombok is lustán nyújtóznak alá az oldalvölgyekbe. Esős napok utáni , vetést nevelő földjük meleg  finom illata érződik a lágy északi szellőben. A kocsi tovább halad a köves úton, le a völgybe, majd a másik oldalon elhagyja azt és felmászik a szemközti dombra. Az már a Szabó tető felé vezető út. A domb felénél a kanyarban, a kaptató enyhe pihenőjénél megállnak, újra távcsöveznek. Innen belátni az egész völgyet, Laci magyarázza a vendégeknek, hogy hova fognak menni, mutatja a völgyben a lest, s a tetőn levő bozótos túlsó sarkán álló leskunyhót. Mozgást vesz észre, pont a kunyhó előtti gazos parlagon. A távcsőben jól látszik a szekér és a két ember, most már a hangjukat is idehozza a szél. “Na, itt nincs mit keressünk ma este. Ha elmennek is, még egy félóra – óra amíg csend lesz, s megmozdúl valami. Túl sok időveszteség. Na dehát a terv azért van – hogy változhasson.” – mondja el gondolatait a vendégeknek. – „ Átmegyünk egy másik helyre, az is szabad ma este.”
      Visszafordúlnak, megkerülik a volt grófi erdőt, s annak az északi oldalán , az erdőszéllel párhuzamosan hajtanak fel a dombra. A kocsi megáll, kiszállnak, távcsöveznek. “Innen belátni a hajlásba – ott , a középső úton van egy les, oda fog ülni Franz” – vázolja újjabb tervét a vadőr. “Mi is elmegyünk odáig Karl-al, onnan cserkelünk majd széllel szemben, a szántóföldes, U alakú beugró másik oldalán – az ottani erdő nyugati szélén, a másik lesig. Az a sarkon áll, mellette van egy szójaföld, meg búza, tengerivetés, útközben pedig kihasználhatjuk a repce takarását.” Jó terv – helyeslik a vendégek, persze nem is mondhatnának egyebet. A kocsi leparkol a szántók errülső szélén, egy elhanyagolt gyümölcsös oldalában. Már estébe hajlik az idő, nincs mire várni, szaporán indúlnak a lesek felé. Mielőtt elérik az útkereszteződést ahol balra kell kanyarodniuk,  az eddig őket is takaró repce és az úttal párhuzamos tengeriföld mezsgyéjén őzeket látnak meg. Mindhárman megtorpannak, Laci ösztönösen lekushad, de már nyúl is a nyakában lógó távcső után. “ Jó bak, próbálj lőni ” – nyújtja a sebtében szétnyitott négylábú lőbotot Karl-nak. A mintegy száz méterre levő őzek észrevették már a mozgást, s persze a puska sincs betöltve ... “ Elugrottak. Az én hibám. Szólnom kellett volna, hogy óvatosabban menjünk, meg hogy tölts be induláskor ” – szabadkozik a vadőr, s reméli, hogy lesz még esély, ha el is ment az első.
                Az U közepét kettévágó, alapjával párhuzamos úton, párszáz méter múlva elérik az első lest. Franz Kalapot emelve köszön el a tovább cserkelőktől, felmászik, s elhelyezkedik a kissé recsegő padlóju lesen, kézügybe rendezve távcsövét, fotópuskáját. Innen rálát az U felső felére, a ma esti reménybeli színpadra. Laci és Karl tovább mennek a keleti erdőszélig, majd balra kanyarodva folytatják a cserkelést, az északi csücskön lévő lesig. Az öreg cseres és a repce közt széles az út, néhol két-három jármű is elférne, de a mély keréknyomok most víztől csillognak. Egy ormón haladnak, elől a vadőr, mögötte a vadász. A vezető megtorpan, lehúzódik. A vadász is mögé bújik – egy őz legel előttük, a hajlásban. Suta – súgja hátra Laci. Túl későn jöttünk, már a lesen kéne ülni. Mit csináljak, hogy ne lármázzon ez a jószág? … “Megmutatom magam neki, s remélem, hogy csak belép az erdőbe.” – súgja Karl-nak. Az őz felnéz, de nem kap szelet, nem riaszt. Mégis gyanús neki az a mozdulatlan alak az út közepén, így inkább takarásba lép. Ezt megúsztuk. Mehetünk tovább – int fejével Karl-nak. Mielőtt a hajlás mélypontjára érnek – a repce felett rálátnak a balról következő búzára – két őz van ott, egy bak és egy suta. Laci lehajolva halad tovább, a repce takarásában, Karl mindenhol követi, a nyomába lép. Most nem látják az őzeket, a szelük is jó, csak a csendben haladásra kell vigyázzanak. Ha nem lépünk a sárba, nem fogunk cuppogni – gondolja Laci, s pont akkor csúszik le az ormóról mikor a repce szélére érnek.
          Beőő! ...beöh ... – hallják a búzából. Laci óvatosan kukkant ki – egy suta. De nem az előbbi, amelyik a bakkal van, ez közelebb lehet, alíg hatvan méterre látom a füleit a búzában. Várunk. Vizslaként merevednek meg, de perc sem telik, zsibbad a lábuk, sajog a derekuk. Laci megint felnéz – Jól van, nem ugrott el. A másik kettő is ott van arrébb vagy száz méterrel. Mehetünk tovább. A magas búza szélén még jobban lekushadva elérik az utolsó jobboldali akácos parcellát. Már csak száz-százhúsz méter. Már csak ötven. Közben balra figyel, a búzába. Jó, még ott vanak. Csak fel a lesre, minnél gyorsabban. Karl-t előre engedi – csak néhány kapaszkodó, feladja a puskát , felmászik,  elhelyezkednek. Kész. Helyben vagyunk. Most már a szerencsén múlik. Egymásnak háttal űlnek, egymás mellett. Laci az utat figyeli, ahonnan jöttek, meg a búzát, Karl pedig a Kelet felőli szójaföldet, s a háromszáz méterrel arréb levő öregerdő szélét. Sutát látnak a százados tölgyes alól kilépni, a szóját csipegeti. Egy fiatal bak is kijön pár perc múlva. A lenyugvó Nap narancs-szín fénye a kohóból kivett  vas égő vörösére festi az őzeket, szinte virítanak az erdő mélyzöld hátterében.
         Laci most Nyugat felé fordúl - a búza mezsgyéjén mozdúl valami. „A bak! “ – érinti meg finoman Karl könyökét. “Cseréljünk helyet” – súgja fehér szakállú vendégének. Halkan súrlódik a deszkán a ruha, az ülőpárna majdnem leesik, de még időben elkapja. Nincs baj. A szelünk is jó, a vad lehet vagy százötven méterre, nem hallott meg. Nagy a csend, de nem teljes. A pár dombal arréb lévő faluból tehénbőgés , kutyaugatás hallatszik. A sárgarigók, gyurgalagok és egyéb kis erdei madarak hangját elnyomja a közeli gémtelepről hallatszó, történelem előtti pterodactylusokat idéző rekedt rikácsolás. A vadász s a vadőr - a bakot figyelik, távcsöveikkel a Nap aranyos-vörösen izzó  haztalmas korongja alá próbálnak öszpontosítani, megvakulást kockáztatva . A bak pont a fényes nyilak alatt sétál el, észak felé, végig a horizonton.
           Mikor kiér az erős fény alól, már látják, hogy koros, fekete agancsú, komoly bak. Kimérten lépked, nem siet. De lépked, mindjárt beér a búzába. Akkor elveszítjük ... Hacsak ... hacsak nem jön le a szójára. A bak elindúl a búzában, a szójatábla felé. Néha kilép a búza szélére, az alíg araszos tengerivetésre, néha visszalép. “Most már lehetne lőni, van golyófogó háttér.” – súgja Karl-nak. „Ha úgy érzed, hogy stabil, lőheted .” A bak most már kinn áll a vetésen. A les felé néz, de nem láthatja a vadászokat, szelüket nem foghatja. Karl a céltávcsövön keresztül nézi, Laci is a bakot nézi, vár. Most már nincs túl messze, most áll, most már ...              Durrr!
          A dörrenés szétszakítja az esti csendet. Egy pillanatra minden elhalkúl, a madarak is elnémúlnak, de csak pár másodperc és az énekesek újra kezdik dalaikat. Elment egy élet, de ezt csak a két vadász tudja.

-   Na, Pista bátyám, merre vagytok? – szól a vadőr a telefonba.
-   Már készülünk hazafelé. Van valami nálatok?
-   Semmi. Láttunk pár bakot, de elugrottak. Hát nálatok?
-   Itt se semmi. Talán majd regggel...
-   Na , akkor a vadászháznál találkozunk. Már mindenki éhes.
Laciék megegyeztek, hogy rendeznek egy kis színjátékot. A bak szépen kizsigerelve került a terítékfotóra, mire Franz hozzájuk ért az autóval - mindent elrendeztek. Karl boldog, élete legszebb bakját lőtte az imént. Lelkesen mesélik újra és újra a történteket, míg a fekete éjszakában a vadászház udvarára érnek. „ Akkor, uraim, vágjunk szomorú pofát” – kuncogják egymásnak a lépcsőn.
-   Na, mit láttatok? – kérdi az öreg vadász ifjabb kollégáját.
-   Hát, felmentünk volna  a Szabó tetőre, de ott volt egy szekér, pont a kunyhó előtt, de telikiabálták az egész völgyet. Aztán át kellett menjük a Keresztesi akácoshoz, tudod a sarokleshez, de mire odaértünk, már kint voltak, megláttak, beugrottak. Sötétedésig csak egy fiatal bakot láttunk, meg egy sutát. Hát ti?
-   Mink meg bejártunk Ungot-Berket, de mindenhol csak repce, meg búza, ... tudod, hogy van ez.
-   Igen, persze – bólogat megértően a vadőr, s még a vállait is huzigálja. De mégis, valami gyanús van a dologban. A párna. Mért van a kanapén a párna alatt egy kalap. Odalép, mintha csak le akarna űlni, s lassan félre-emeli a párna csücskét.
-   Háát komám, mink most úgy jártunk - mint a mesében! Nem tudjuk egymást becsapni ! – kacagja el magát most már felszabadúltan a vadőr, s felemeli a törettel díszített kalapot, hogy mindenki láthassa.
-   Szóval nektek is van egy? – rikkant vissza Pista – Na, akkor igyunk! De előbb lássuk azokat a bakokat!
Az udvari lámpa fényénél, leveles gallyak közt került közös terítékre a szépen nyírt pázsiton – két jó mezei bak. A vendégek eddig ilyet még nem lőttek. Fülig ér a szájuk, mindenki beszél, hátba veregetik egymást, a bakok mögé térdelve fotózkodnak. Laci a háttérben mosolyog. Az első este általában szerencsét hoz. Tavaly is így volt, tavaly előtt is ... és reméljük, hogy máskor is így lesz.
                                                      ***           
          Vasárnap. Négy óra ötvenöt perc. Hű de gyorsan aludtam ... Egyóra elmúlt mire lefeküdtünk . Laci haza se ment, inkább befeküdt az üres vendégszobába, mintahogy Pista is az iroda kanapéját választotta. Nem is csoda, hiszen elég hosszura nyúlt az ünneplés, a bőséges vacsora után. Phíí, de kitűnő volt az az áfonyás, jóféle székely kotyvalék ... csak a fejem, ... nehéz egy kicsit, de nem baj, majd a harmattól kitisztúl. Villanyt gyújt, szedelőzködik, hamarjában ölti magára padlóra dobált ruháit. Szólni kéne a vendégeknek is ... meg Pistának ... előbb Pistának . Bakancsát kezébe véve, zokniban óvatoskodott végig a hajópadlón az irodáig, ahonnan ütemes horkolás hallatszott a ki folyosóra .

            Az autó megállt a bekötőút szélén. Most Hans került Laci kezei alá, Karl elment Pistával, egy másik körzetbe. Kiszálltak, körbetávcsöveztek. A hajnali szürkület percről percre világosodott, felismerhetővé váltak a földek kontúrjai, a dombok, az erdő sötét sávja. Hans cső alá töltötte a fegyvert, s visszaültek a terepjáróba. A reggeli terv autós barkácsolás, esetenként cserkelésekkel tarkítva.    Lassan haladtak az úton, egy-egy kanyarban, kereszteződésnél - megálltak, körbetávcsöveztek. A bal oldalon az erdőig ereszkedtek a földek, a jobb oldalon egy kissebb bozótos völgyecskéig, aztán vissza fel a terület határáig. Előttük egy mélyebb völgy pereméig fut az út, oda tartanak, a kilátóhelyre.
-   Stopp, stop, stopp !   - súgja Laci a sofőrnek. Jobbról két vad körvonalai bontakoznak ki a zöldes homályból a gazos parlagon.
-   Micsoda bak! – nézi Franz is távcsövén keresztűl.
-   Legalább ötszáz grammos, ha nem több ... és korban is jó érett  – saccolgatja Laci.
De a bak már kitanúlt vén legény lehetett, mert a kocsi megállása után pár másodperccel el is ugrott, s a sutájával eggyütt eltűntek a völgyben.
-   Hát, ez elment. Oda nem mehetünk utánuk, a szelünk se jó, meg ők már takarásban vannak, s  látnának minket míg a dombról leereszkednénk . De nem baj, korán van még, haladjunk tovább.
A dombél előtt száz méterrel megálltak, kiszálltak, lassan csendben osontak a meredek partoldal pereméig. Kékes pára lebegett a völgy felett, az aljban lévő fehér, paplanszerű ködből csak a magas nyárfák terebélyes koronája látszott ki. Lucsok borított mindent, hihetetlenűl gazdag harmat gyűlt össze a növények levelein. Persze a gumicsizmák meg a kocsiban maradtak. Pedig direkt szóltam, hogy hozzanak. Most már mindegy. Percekig álltak, s nézték az előttük kibontakozó tájat.Végigtávcsövezték az alattuk levő szedres-gazos partoldalt, majd a búzát, le a ködtengerig. A bal oldali dombon pásztázott fel távcsövük a gyepű mentén, majd végig a tetőn levő vetéseken, búzaföldeken. Sehol semmi mozgás. Mintha a vadak is kerülnék az elázást, rengeteg a harmat. A fővölgy másik oldala kiemelkedett a ködtengerből, de ott is csak a mezei kultúrák változatos formái gyönyörködtették a szemet. Vadat nem láttak sehol. A keleti égbolt peremén fény csillant – a Nap első sugara. “Ez majd elolvasztja a ködöt, menjünk.” – súgta a vadőr a vendégeknek.
                 Völgybe le, kaszálók mentén kacskaringós utakon, kökény-erdőket kerülgetni. Dombra fel, hosszú egyenes gyepűk mentén előre, a nyílásnál megállni, kiszállni, távcsövezni. Az őzek elkezdtek mozogni. Láttak fiatal bakot, legelésző , nehéz vemhet hordozó sutát, távoli, bizonyosan “nagy” , de legalábbis érett  bakot. Mire odaértek, ahol a kívánatos vad pár pillanatra megmutatta magát – az beleveszett a végtelennek tűnő búzatengerbe, vagy csak egyszerüen belépett egy széles bozótsávba. Újjabb kanyargós utak, völgybe le, át a régi kőhídon, vissza a másik oldalon, a völgy mentén. Balról dombok, földek, búzák, repcék, tengerik vesztek a horizontba,  jobbról sásos-vizes kaszálók, nádasok, elhanyagolt földek helyén - hektárnyi rekettyések hajlottak az árokig .
-   Stopp, állj! Ott előttünk ! – kiáltotta halkan Laci. A magas fű közt két őz fülei lebegtek. – Egy bak és egy suta. Megpróbálunk rájuk cserkelni.
Hans Laci nyomában lépkedett, halk járásuk apró neszét elnyelte a vizes fű. Egy sövény magasodott a bal oldalukon, jobbról nyílt térség – kaszáló , takarás nélkűl. Szerencse, hogy a Nap a hátunk mögűl, alacsonyan tűz, az őzek szemét elvakítja ha ide néznek. Most már itt kellene lenniük valahol ... Hopp, ott is van. Előbb az agancsot látta meg. Aztán a bak fejét, a nyaka felső részét is. Az agancsa nem volt magas, de vastag, fekete, gyöngyözött, jó terpesztésű. Kitűnő öreg bak. Ezt meg kell lőni. A suta pár méterrel arrébb legelészett, még nem vették észre a vadászokat. Lehetnek vagy száz-százhúsz  méterre. De nagyon magas a fű.Csak nyakra lőhetne.  Kicsi lenne a célpont, közelebb kell óvatoskodnunk. Görnyedve osontak tovább, míg csak azt nem kockáztatták, hogy az őzek észreveszik a mozgást. Mikor már nem volt több, mint hetvenöt-nyolcvan méter, Laci megállt, s felállította a lőbotot. Helyet cseréltek, Hans a botra emelte fegyverét, próbálta megtalálni a céltávcsőben a vadat. “Ha jól látod a nyakát, vagy a hátát, próbálj lőni”. A vadőr egy lépéssel hátrébb csúszott, a vadász válla mögül figyelte a vadat. Már észrevettek minket. A suta ide figyel. Ha a bak is kiváncsi lesz, ki kell, hogy magasodjon egy kicsit ... Most, ... most kellene lőni ... Laci oldalt pillantott - Hans még mindíg igazgatta a puskát a lőboton . Mi van már ?! … elmegy az alkalom. A bak vastag nyaka vörös fatörzsként meredt ki a csillogó harmat-tengerből ...              Bummm !!!!
           Másodpercekig tartott a szemközti domb felőli visszhang . Ekkorra már csak a nádasba beugró vadak sárga tükrét látták a távcsövekben.
-   Elugrottak. – Laci próbálta leplezni csalódottságát. – Nem baj, Hans, az a fő hogy nem sebeztünk. Egyszerű hibázás. Semmi baj, túl kicsi volt a célpont, én is ugyanígy elhibázhattam volna. Pedig micsoda jó öreg bak volt ...
                                                    ***
          Vasárnap este. Halkan duruzsol a motor, ereszkedik a völgybe az autó. Hansnak nem volt szerencséje a reggel, vagy talán én választottam rossz taktikát ? Még két lőhető bakot láttak a völgy mentén, de mindkettő a magas fűben legelészett, testőrző nője társaságában. Az egyikre sikerűlt rácserkelni – persze combig vizesek lettek – de azt már nem várta meg, hogy a lőbotot is felállítsák. A másik még ennyi esélyt sem adott, ahogy elindúltak, a suta már észre is vette a távoli mozgást, ezek is elugrottak. Reggellre ennyi adatott.
            A kocsi ugyanott áll meg ahol tegnap, a kaptató felénél, útban a Szabó tető felé.
-   A szél most is észak-keleti, ezért elővesszük a tegnapi tervet. Franz , te majd ott fogsz ülni a kilátóban, a dombtetőn. A bozót mentén udajutsz, takarásban, szél alatt. A leskunyhó bejárata felől fogsz odajutni, van bent egy pad, kényelmesen ülhetsz. Látni fogod az egész völgyet, meg a szemközti dombot, mint egy páholyból. Mi Hans-al leereszkedünk a gyepü mentén, a lesig. Látod? Ott lent van a völgyek összefolyásánál. Onnan mi is belátjuk a lucernaföldeket, meg ha kell, közelebb is tudunk cserkelni. Induljunk tovább.
       A gyepü mentén ereszkednek lefelé, a völgyek összefolyásához. Derékig érő búzában széles keréknyomon járnak, a lehető legnagyobb csendben, néha meg-megállva távcsövezik a szemközti dombot. A művelési nyom balra kanyarodik, letérnek rólla a pár méterre levő bozótfal irányába. Laci félrehajlít egy csipkebokor ágat, s előre engedi a vadászt. Kanyargós, rejtett ösvény tárul fel előttük, ami átvezet a széles gyepü völgy felőli oldalára. Ingüket tüske tépi, kalapjukat ág veri le. Nem volt időm letakarítani a sok behajló ágat. Mea culpa. A másik oldalon kifliszerű, ívelt , széles nyiladék, balra ellátni nyolcvan-száz méterre, jobbra ötvenre – ott áll a les. Most már gyerekjáték takarásban felmászni.
          A szemközti domb aljában másik széles gyepü, a derekán még egy. A parcellák az előttük levő völgyből emelkednek fel a horizontig, majd a láthatatlan tulsó oldalon ugyaúgy ereszkednek le a völgyig. Repce, parlag, repce, lucerna, parlag, akácos parlag, lucerna, akác, lucerna, repce, ...valóságos őz paradicsom. A les előtt, a két oldalvölgy összefolyásánál derékig érő sás, dagonyák, rekettyés bozót, csordogáló vízér. Itt láttam a múltkor azt a jó hatos bakot. Csak felűltem, nézek jobbra, nézek balra, majd előre – és ott volt. Néha kell egy kis szerencse.
-   Hans, ha kijön valami a bal oldalon, ott tudsz lőni a nyiladékon, ameddig ellátsz. Ha jobbról mozdúl valami a nagy búzatáblában, akkor helyet cserélünk és ide ülsz. Ha meg szemből , akkor rácserkelünk, ha túl messze lesz.
-   Értem.
         Várnak. Hang nem hallatszik, távcsöveikkel pásztázzák a tájat, egy színfoltot, egy mozdulatot keresve. Jobbra a nagy búzatábla átellenes sarkán, a domb élén áll az indián tipi-re emlékeztető fűkunyhó, látják az ablaknyílásból kihajló Franz alakját. Biztos nem lát jobbra a magas fűtől. Csakhogy így elárulja inkognítóját. Még úgyis korai az idő. Hátha csak lát majd valamit ő is. Franz visszahúzódik rejtekébe, a lesen mindenki a saját oldalát figyeli. Meg persze előre is. Bármikor kijöhet valami az akáclige... Ott egy suta! A szemközti lucerna bal szélén jelent meg, messze fenn a dombon, a derék-gyepű felett. A repcéből lépett ki, hátha ott van valahol az a nagytestű bak is ... Percek telnek el, a suta legel, majd hátrafordúl. “Ott a bak !” – súgja a vadásznak Laci. “Jó bak, nagy , erős, magas az agancsa is. Mit gondolsz, mennyire lehet?” – kérdi Hanstól. Az alpesi zergevadász saccolgat –“ lehet vagy kétszá...zötven méterre …” Feszülten figyelik a bakot, a suta nyomában kijjeb jön a lucernára, legel. “Lőhető. Ha akarod, megpróbálhatod innen, ...bár talán jobb lenne ha rácserkelnénk” . Hans mérlegelt, s talán a reggeli kudarcos lövés hatására, vagy talán a várható kaland kedvéért – a cserkelésre bólintott. Lemásztak, óvatosan, egymás nyomába lépve osontak a vízérig. A füzes alatt kanyargott az ösvény, húsz méter múlva előttük állt a leküzdhetetlen akadály – a mellig érő összefonódott repce. Talán egy művelési nyomon? … inkább a szélén , körbe – intett a vezető Hans-nak, s elindultak jobbfelé. Most a legfontosabb a csend. Szelünket nem vehetik, látni nem láthatnak. Mi tudjuk , hogy ők hol vannak, ők azt sem tudják, hogy mi létezünk. Csak, halkan, lassan, mint a macska. Időnk mint a tenger...
         Hosszú percek, negyedóra is talán, mire körbejárják a sűrű repcetábla sarkát. A domb derekán lévő gyepün van egy nyílás, Ha ott felmásznak és csendben átjutnak a felső parcellákig, onnan már közel lesznek a lucernán legelő őzek. Talán túl közel is ... Laci megy elől, kezében a lőbottal, Hans meglepően hangtalanúl lépked utánna. Lassan emelni a lábat, átlépni a gallyat, hátrafordúlni, mutatni a veszélyt ... itt a nyílás, szedret félrehajlítani, felmászni a felső martra ...gallyak ...merre lépjek? Előttük a domb felső harmada. Ahol kiértek a bozótos nyílásból – repce állja útjukat, egyszersmind takarást is biztosít. A vadőr szemével keresi a vadat, a zöld lucernát kutatja. Jobbra lép párat, nagyon óvatosan. A repcét hosszában ketté vágja egy dombra futó kökénysáv, átlátást keres a zöld falon. Még egy lépés ... ott van! Lefeküdt. Pihen. Jól van, most helyzetbe hozhatom Hanst… De hol a suta?
        Balról , a parlagról - böffentés hallik – a suta. Megugrott ugyan, de nem riasztotta meg a bakot, az csak nyugodtan tovább napozik. Szerencsénk van. A vadőr most oda hívja a vadászt saját helyére, ahonnan egy kéttenyérnyi résen keresztűl lehet látni a kökényesen. A lőbot már áll, a vadsáz céloz. laci balra lépett kettőt, talált egy másik rést is -ahonnan a bakot figyeli. Hans még igazgatja a lőbotot, a puskát. Céloz. Vár. Várja hogy a bak felkeljen. Fektében nem illik meglőni egy ilyen szép vadat. Hosszú percek telnek el. A vadőr már alíg bírja palástolni türelmetlenségét. Eszébe jut mit súgott Franz-nak, mikor tegnap este találkoztak – “úgy érzem magam, mint jagdterrier a disznóhajtás reggelén.” Magára erőltetett nyugalommal nézi a bakot, s várja, hogy felkeljen, s a teljes oldalát mutassa. Nincs több mint hetven méterre. Nem hibázhatja el ...tudom, hogy kicsi az a rés, de elég. Elég kell legyen. Látni a teljes lepockáját, ...kelj már fel! 
       A vadász jobban bírja idegekkel. Vagy csak rutinosabb? Már nem mocorog, nem fészkelődik. A négylábú lőbot mintha betonba lenne ágyazva, a puska mintha rá lenne csavarozva. A bak – fekszik, pihen és kérődzik. Majd - hosszú percek múlva – feláll. Nyújtózik, agancsával a hátát vakarja. Most már szoborként áll, a keleti horizontot figyeli. Lőjj már, Hans!                         Bumm!!!!
              Ketten térdelnek az elesett vad mellett. Meg sem mozdúlt, csak összeesett. Nem érzett semmit.  Hans boldog, de szerény. Csak mosolyog, szinte meg is lepődött mikor Laci a lövés után a nyakába ugrott mint egy kisgyerek és –  arcon csókolta. Szégyen – nem szégyen, de Boldog vagyok !
         
              Hétfő. Búcsúzkodás. Hát lejött ez a perc is. Sokat vártam erre a hétvégére, amit terveztem, majdnem minden sikerűlt. Csak Franz barátom tér haza trófea nélkűl, de élményekkel teli. S magával viszi az ígéretem: majd jövőre, akkor megint eggyütt vadászunk, barátom . Csak te meg én ...
                                                  Egyszeri vadász
Naplózva
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 14839



« Új üzenet #881 Dátum: 2018. Június 01. - 20:14:35 »

           A legszebb ajándék az aorta. Mert szívből jön. Ez is:

                                                               Hosszú hétvége


Jóóóóóóóóóóóóóóóóóóó! 
 Igen Taps Emelem
Naplózva

A Vadászat olyan mint a NŐ!  Minél több időt töltesz vele, annál jobban rájössz, hogy nem tudsz róla semmit!
Gyui69
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 71


« Új üzenet #882 Dátum: 2018. Június 02. - 18:03:00 »

Gratulálok! Nagyon jó írás.  Emelem
Naplózva
J.vadász
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2890


« Új üzenet #883 Dátum: 2018. Június 02. - 18:42:48 »

         
                                                               Hosszú hétvége

       
                                                 

 Taps Igen
 Emelem
Naplózva

" ...A megbízható embert még az ellensége is tiszteli...A többi szemét, amit elfúj a szél... " (Wass Albert)
Yonas
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 259


« Új üzenet #884 Dátum: 2018. Június 22. - 21:01:10 »

Az elmúlt egy hét nagyon sok élményt tartogatott számomra, így úgy döntöttem írásba foglalom. Remélem nem bánjátok ha megosztok egy részletet első vadászatomról.

Sajnos kísérőmmel elfelejtettem egyeztetni, hogy nevével is megoszthatom-e esetleges naplóbejegyzésem, így ezt figyelembe véve módosítottam a megosztott verziót.

Harmadik nap:
Ma sem tudott az ébresztőm megelőzni, hasonlóan telik a reggel  mint tegnap, bár remélem ma több szerencsével járok, ha lövést nem is tehetek legalább mozgást lássak, élményekért jöttem nem a zsákmányért. Nincsenek nagy igényeim, de a mókus mégsem az a vad amivel megelégszem. Ma hamarabb érkezik a terepjáró még csak háromnegyed négy. A korai időpont ellenére van miről beszélni út közben, így gyorsan eltelik az a néhány perc amíg a vasárnapi gabonatábla mellé megérkezünk. Innen még sötétben megyek be a már ismert helyre, kísérőm a kocsiban marad és pihen, ha végzem itt találkozunk. Mikor leülök még nem látom tisztán a fát a sötét miatt, de ez hamar változik két perc múlva már megjelennek az első fények és feltárul az éjjel sűrűn látogatott tisztás. A lerázott szemekből nem sok maradt és a kukorica is fogyott jócskán, remélem nem késtem el. Hűvös van, néha mintha fáznék egy helyben de nem mozdulhatok, bármikor jöhet valami. Nem várok sokat meg is érkezik egy erősebb bika, ismerős szerintem már találkoztunk. Nem időz sokat megy is a védelmet adó erdőbe. A szél néha megélénkül ilyenkor kiráz a hideg, de inkább ez mint a tikkasztó meleg. Egy nyest jelenik meg pár pillanatra, ugrálva szalad végig a fák alatt. Bár nyestről szó sem volt az eligazításon tudom, hogy egész évben vadászható csak Tell Vilmos vagy Robin Hood legyen a talpán aki húsz méterről mozgásban elejti,  így nem is próbálkozom. Nem úgy a később érkező sakálnál, biztosan ugyanaz amit két napja láttam, most viszont lassabban szimatol van időm levenni az íjat és célra tartani. A célzó tüske már majdnem rajta van mikor alám, a partfal takarásába ér. Fel kell állnom ami most nem veszélyes mivel nem láthat. A vaddohány takarásában meglép nem jutottam lövéshez, pedig ez a nádi farkas többet ért volna számomra mint tíz bak, csak hát még egy sincs így nem lehet cserealapról beszélni. A továbbiakban nem történt semmi. Hétkor visszaindultam mert hosszú ideje nem volt mozgás csak az erdő mélyén hallottam a dámokat távolodni.

Visszafelé megnéztünk még pár helyet és beszélgettünk a terület őzállományáról is, ebből nagyon sok hasznos információt kaptam. Most pedig már a szállás udvarán a délutáni leselkedést egyeztetjük. A reggeli helyre szeretnék visszamenni itt látok leginkább esélyt. A lehető legtöbb időt akarom kint tölteni így háromkor indulunk ez bő hat órás vadászatra ad lehetőséget. Holnap reggel indulnom kell, ha ki is tudunk jönni korán vissza kell indulni ezért a ma este a fontosabb mint a pihenés, úgy sem tudnék napközben rendesen aludni.

A kocsiban ülve ismét jót beszélgetünk. Mielőtt a már ismert helyen elérem a leshez vezető csapást besétálok a fák alá lerázni némi fekete gyümölcsöt. Még fiatal az idő és a jó szél segít eltüntetni nyomaimat mire a vad mozgása megindul. A már szokásosnak mondható nyugodt helyzetemen egy erős csapos dám érkezése hamar változtat. Korábban még nem láttam fülénél legalább kétszer nagyobb agancsa egyértelműen megkülönbözteti a korábbi sokkal gyengébb bikától. Egyedül van, semmitől nem zavartatva porszívózza fel a bogyókat a később érkezőkre nem gondolva. Már azt gondom leszólok neki és beíratom illemtan órára mikor felém veszi az irányt. A dámot igen szemes vadnak írják mindenhol de ez a példány nemhogy illemtanra de elemi dámiskolába sem járhatott mert egyenesen felém jön mintha dróton húznám. Egészen a  partfal aljáig jön, megáll egy pillanatra és a reggeli sakál nyomán megindul felfelé. Tisztán látom a hatalmas szemeit és nem hiszek a sajátomnak. Már öt méterre sincs és közeledik, három lépés és a partfal tetején van. Már csak kettő, egy... minden másodperc egy óra, nem szeretném ha leleplezne és telekürtölné az erdőt a híremmel. Levegőt sem merek venni nemhogy mozdulni. Fent áll tőlem majdnem karnyújtásnyira, na jó több, nagyjából három lépésnyire. Áll és néz, de nem rám csak előre. Szeme az enyémmel egy vonalban, látom a fényeket tükröződni benne. Még a hideg sem rázhat ki, nem leplezhetem le magam pedig igencsak cikázik a hátamon. Onnan tudom, hogy nem telhettek el percek ahogyan érzem, hogy bár nem vettem levegőd még élek, máskülönben nem hinnék az érzékeimnek. Ebben a pillanatban ér el az ingerület a központi idegrendszerbe és elkezdi feldolgozni a szemen beáramló információkat, innen már nem kell sokat várni és csak a fenekét látom. Utoljára még egy mosolyt csal az arcomra, a kis buta a néhány méterre mögöttem lévő villanypásztor felé indul így meg kell fordulnia. Néhány lépéssel odébb de ismét mellettem rohan az erdőbe ahonnan érkezett. A futás zaján kívül nem csap lármát amit innen is köszönök, remélem még találkozunk néhány év múlva. Nem sok időm volt elmélkedni a történteken egy agancs nélküli pöttyös kecses léptű hölgy vonzza magára a tekintetem. Kimérten falatozik a maradék gyümölcsből amit a neveletlen úrfi hagyott maga után. Keresőben próbálom bírálni, nem egyértelmű sajnos a hasa vonala alapján, bár inkább ünő mint tehén. Nem szeretnék hibás döntést hozni és halálra ítélni éppen megszületett borjakat, türelemmel kell lennem és megvárni a teljes bizonyosságot. Ehhez nekem hátat kell fordítania, hogy láthassam az emlőit. Szerencsére ezt a szívességet kérés nélkül is megteszi miközben a fa alá ballag és lehajol a fűbe. Nem látok árulkodó jeleket, de még egyszer megnézem.
Jelenlegi tudásom alapján nem lehet tehén így az íjamért nyúlok. Szerencsés helyzetben vagyok mert éppen tőlem elfelé áll srégen és csipeget, így nyugodtabban mozoghatok. Ennek ellenére milliméterről milliméterre haladok. Már a kezemben az íj, most az elsütőt kell a fülbe akasztanom. Ez az egyszerű mozdulat most igen komplikáltnak tűnik, de sikerül. Közben a kisasszony elmozdult addigi helyéről és most felém lépeget, már csak tíz tizenkét méterre lehet. Elindul balra nekem az oldalát mutatva, lassan halad, a vaddohányban szaglászik és lehet talált is némi harapnivalót. Közben nekem lövésre kész állapotba kell hoznom az íjat vagyis elkezdem megfeszíteni az ideget. Ez a mozzanat talán a legkritikusabb, itt nem lehet kevesebb mozgást végezni a szükségesnél és figyelni kell arra is, hogy ha valami rosszul alakul és elsütöm ügyetlenül a kirepülő vessző ne okozhasson sebzést. Természetesen nem érek az elsütőhöz de ezerből egyszer előfordulhat, hogy nem zárom rendesen a csipeszt és a feszítés hatására egy ponton megtörténik az oldás akaratom ellenére. Minden rendben az íj megfeszítve, már csak célra kell tartani és várni a megfelelő pillanatra. Még nincs a megfelelő pozícióban, ahhoz kell néhány további lépés ha ebben az irányban halad. Innen már csak én ronthatom el ha nem vagyok türelmes, ha  mozdulatlanul ki tudom várni a megfelelő pontot és gyanútlanul a mások irányba néz nem leplezhetem le magam. Nem mozdulok. Még egy lépés és eléri a megfelelőnek vélt helyet. Ujjam már az elsütőn, célzó tüském a szív vélt helyén az állat bal oldalán. Már csak egy mozdulat szükséges, egy kimért de jól kontrollált ezerszer gyakorolt ujjmozdulat. Mutatóujjam első perce finoman húzni kezdi az elsütőt, és a jól ismert folyamat a végéhez közelít, tudom mi fog történni. Vagyis nem, még nem voltam ilyen helyzetben soha. Azt tudom, hogy a következő milliméter után elindul a vessző hegyén a borotvaéles pengékkel, fogalmam sincs mi lesz utána,de már nincs visszaút. Az izgalom leírhatatlan mégis higgadtnak kell maradnom, de ez nem megy. Csattt , és indul a vessző visszafordíthatatlanul. Neon sárga tollazásom jól mutatja a röppályát és a becsapódás helyét, tompa puffanás jelzi a vessző megérkezését amit a vad gyors elugrással jelez. Nem oda szántam a vesszőt. Valami hiba csúszott a számításba, magasabban éri a találat a testet mint számítottam de még így is jónak tűnik. A vessző nem suhant át a gyönge testen mint ahogyan azt vártam és lenni kellene, a rohanó vad oldalában látom a tollakat. Nagy csörgés következik a bozótban de tőlem távolodik, majd csend, néma csend ül a vadászterületre. Nem is csoda egy lélek már úton van ebből a világból egy új helyre, úton kell lennie. Remegek, nem átvitt értelemben hanem fizikailag, kezem és lábam remeg. Nagyot sóhajtok, és már jönnek is a gondolatok, ugye nem sebeztem , jó lövés volt? Nem bíráltam elhamarkodottan és nem ítélek kínhalálra halálra gyermeki lelkeket? Semmi sem biztos ebben a pillanatban, csak az hogy egy vad találatjelzés után elrohant. Rohannék a keresésére de nem, lehet várni kell. Még mindig remegek. Leveszem a maszkom nagyon meleg lett, szomjas is lettem. Felveszem a kulacsom és iszom egy kortyot, hallgatózom de még a madár sem csiripel. Néhány mély levegővétel után leülök, merthogy állva tettem lövést, de mikor álltam fel? Mindegy ez most nem fontos. Írok kísérőmnek mert mondta, hogy ha végez otthoni teendőivel Ő is kijön vadászni mert régen volt már erre lehetősége így nem akarom zavarni. Tizenhét harminckor megy az üzenet: Lövést tettem egy ünőre és találat is volt. Jön is a válasz postafordultával, várjak fél órát legalább de jön és hoz puskát, ha gondolom várjam meg. Várok és próbálom újraélni a történteket és válaszokat találni arra, hogy mi is történt pontosan. Összeszedem a felszerelésem és kisétálok a találkozási pontra. Várok, fél óra elteltével jön a következő üzenet: Indulok. Innen még 20 percnek kell eltelnie ami végtelennek tűnik. Közben keresővel megpróbálom felderíteni a környezetem, hátha látok valamit, de semmit nem találok, egy fura csúszásnyomot csupán a domboldalon a menekülés irányban. Megérkezik a terepjáró, elmondom mi történt. Lekerül a céltávcső a vegyes golyósról ezzel megkezdve az utánkeresést. A rálövés helyére igyekszünk, mutatom hol tettem lövést, hol állt a vad, semmi nyom. Lentről kicsit becsapós a terep két lépéssel odébb megvan az elugrás helye. Itt a már megszokott módon tanulok, mivel minden apró lépés magyarázatra kerül. Mit kell nézni, mi az eltérés az elugrás és a sima nyom között. Mutatom a vélt távozási irányt de a gyanús megcsúszás hibás feltételezésnek bizonyult. Körbenézve kísérőm megpillantja a nyílvessző tollazását tőlünk három-négy lépésnyire a növényzetben. Odalépek felvenni, de ebben a pillanatban jön a következő tanító mondat, a gazon vércseppeket találunk, a vessző is bő kétharmadáig piros, a korai nyomok bizakodásra adnak okot. Innen még tíz lépést teszünk meg a jól követhető nyomon, de a következő lépésnél megtorpanunk, nincs több növény a föld pedig sötét. Körülnézünk én semmit nem látok csak azt, hogy egy kisebb dombra vezet az utunk. A nagyon beteg vad kerüli az ilyen emelkedőket mint megtudom. Mire a mondat végére pont kerül kísérőm már határozottan mutat valamit, tőlünk jó húsz lépésnyire egy bokor mellett fekszik a már kiszenvedett vad. A vadászmester bátorít a vad birtokba vételére amit vegyes érzelmekkel meg is fogadok és lassú határozott léptekkel közeledek a már élettelen testhez. Első vadam, térdre ereszkedem és bocsánatot kérve megsimogatom a nyakát. Egy teniszlabda van a torkomban, szívemben egyszerre öröm, bánat és némi kétség. Meg kell győződnöm, hogy valódban ünő, közelről sincs ez ellen bizonyíték de felteszem kérdésem megerősítésre várva. Nem tévedtem.  Ebben a pillanatban már nagyobb az örömöm. A tiszteletadás után átveszem töretem és kalap híján övem bújtatójába akasztom, nagy megtiszteltetés ez számomra. Úgy érzem úgy tisztességes ha az általam elejtett vadat magam zsigerelem, így efelé szándékom, kérésem jelzem, ez a  legkevésbé sem okoz meglepetést. Lassan, néha eleredő esőben lépésről lépésre az utasításokat követve végzem feladatom, ilyen türelmes emberrel ritkán találkozom az sem zavarja ha elázik az ügyetlenségem miatt.

Nehezen veszem rá magam az alvásra, kavarognak bennem az érzések, remélem sokáig megmarad a vadászat ezen varázsa mert ezért érdemes lesz visszajönni. Reggel meg is egyezünk egy október végi viszontlátásban. Most még nem sietek, értékelni kell az elmúlt néhány napot  és meg kell találnom az azóta bekeretezett töretem méltó helyét.

Az élményeket egy kitűnő vadászmesternek köszönhetem aki mindent megtett, hogy első vadászatom sikeres és emlékezetes legyen, sikerült erre a vadászatra életem végéig emlékszem majd.Köszönöm!
Naplózva

“Mond, miért hiszed, hogy nincs más csak az ember?
És értelmetlen, minthogy másként él,
Ha lábnyomába lépsz egy idegennek,
Látod azt, mit nem hittél, hogy nem hittél”
Oldalak: 1 ... 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 [59] 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69   Fel
  Nyomtatás  
 
Ugrás: