|
egyszeri vadász
|
 |
« Új üzenet #827 Dátum: 2017. December 23. - 19:00:35 » |
|
Hogy legyen Karácsonyra is olvasnivaló:
Miért vadászom?
Őszintén bevallom, hogy eredetileg ezt akartam írni: “sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést. Van , hogy csak úgy, egy hosszú les alatt, mikor ráérek gondolkodni. Van olyan is, hogy eszembejut, egyéb tevékenység közben, amint csendben, egyedűl dolgozom, vagy csak járom az erdőt .” Viszont , egy régi klasszikus szavaival élve : “ez így, ebben a formában, nem igaz”. Mert, egy hosszú les alatt, általában azzal törődök ami körülöttem történik, hallgatom a hangokat, nézem a tájat, megfigyelem az apró történéseket, elraktározom őket az agyam titkos zugaiban, társítom hozzájuk a cinege énekét, a márciusi föld illatát, az arcomat simogató lágy nyári szelet, a kalapomon kopogó őszi eső csendes nyugtató hangját, a fagyos téli lesek sötétségbe hajló óráinak türelmes didergéseit. Egyébként pedig egyszerüen csak figyelek, feszítem az idegeimet, hallucinálok, reménykedek - várom a vadat, s mellesleg - hallgatom a csendet . Mikor az erdőt járom – ugyanez, csak állandóan változó a díszlet, hiszen nem egyhelyben ülök. Sétálok a csörgősre száradt szeptemberi avaron, a puha felázott , nyirkos földszagú novemberi levéltakarón, a ropogó csikorgó januári havon. Járom az erdőt-mezőt , s várom a csodát, minden nap. A gondolatok szorgosan kergetik egymást ilyenkor is a homlokom mögött, de az még eszembe se jutott, hogy megkérdjem magamtól – miért is vagyok én most itt?
Olyan viszont van, hogy néha mások érdeklődnek, ilyen-olyan megközelítéssel: “nem sajnálod azokat az ártatlan kis állatokat lelőni? ”,vagy „ megéri ez neked? nem sajnálod rá a pénzt, az időt amit a családodtól veszel el ?” - Sokféle választ adhatnék erre, kinek-kinek “érdeme szerint”. De elsősorban magamnak kell megválaszolnom, hiszen én cselekszem meg mindennapjaimat. Egyszer a kisfiam is megkérdezte tőllem : “ Apa, Karácsonykor is kimennél vadászni? “ Neki volt a legnehezbb válaszolnom - “ Tegyük fel, hogy semmi dolgom nincs otthon ... és, hogy anyának sem kell segíteni , mert csak pihenni akar egy kicsit… és szép az idő … hát akkor kimennék, Karácsonykor is. Mert vár az erdő. “
***
...Mu-gú-ku ... mu-gú-ku ... hallik a gerle hangja, halkan, szerelmesen ...
Óvatosan lépkedek a magas fák alatt. Árnyék vetül reám, itt - ott keskeny fénypászmák törnek át a lombokon, kutakodó szemembe világítanak. Hallom a burukkolást , de még nem látom a galambot. Közeledek, már itt szól felettem. Egy perc mozdulatlanság. Most meglátom. Vastag az ág amin űl, a közepét eltakarja. Magas az akác is , merre lépjek, hogy jobban lássam? Csak fejre, vagy nyakra lőhetek, hiszen egyetlen szem kis ólmocska lapúl a puskában ( mégis mennyivel pontosabb fegyver ez a csodaszép kölcsön-Slavia mint az otthoni gumiparittyám !) ... Most fordúl egyet, látom a begyét, emelhetem lassan a puskát ...
A kis pukkanást szinte nem is hallani, egy pihetoll száll a gyenge szellőben, bágyadtan. Nyár van, meleg van. A galambom itt fekszik előttem a tenyérnyi fényben fürdő avaron, csőréből egy kicsiny, csillogó, égőpiros vércsepp fordul a borostyánlevélre, melyen utoljára pihent meg szép szomorú feje ...
***
Ma reggel korán kiértem. Tolom a biciklit, lucskos a völgy, nagy a harmat. Közeleg az ősz, de még inkább nyár van. Szeptember. Mosolygós, kicsit fáradt, de számomra most ez a legszebb hónap. Két hete álltam munkába, és máris puska himbálózik a vállamon. Igaz nem az enyém, hanem az erdészé, de igazi puska. Rövíd vegyescsövű, s habár a golyós csőhöz semmi közöm, de a tizenhatoshoz itt lapúl a zsebemben hat darab sörétes patron.
Nem ülök vissza a bringára, puha az út, meg aztán nincs is miért sietnem, közel van már a les. Itt jobbra a rekettyésen túl kezdődik az égeres, aztán nem messze balra mászik fel a dombra a cseres és a diós közti nyiladék, majd ötven méter után a háromszögű parcella ékje nyúlik le ide a völgyig. Ott áll a les a kereszteződésben, alatta a víz felől az égeres, fentről épp hogy csak ellátok felette. A másik oldalon a feketediós ültetés, a háromszög meg tölgyes ültetés - kései meggyel. Mind fiatal életerős parcellák. Vidámak, akárcsak én!
A diósban kis féleresz áll. Oda szórjuk ki az ocsút, a fácánoknak. Most már elárúlhatom, nem véletlenűl van nálam puska. A nemrég kibocsájtott fácánokat fogom őrízni vele. Váltótársam már két héjját és egy rókát is lőtt. Nekem is bizonyítanom kell. Eddig még nem sikerűlt semmi, de azért nem telnek eseménytelenűl a napok. Tegnap este egy szép bakot láttam az úton hazafelé. Csak állt ott, egy kanyar után, az út közepén legelte a friss zöld füvet. Jól megnéztük egymást harminc méterről, aztán belépett a bozótba. Szép este volt.
A biciklit a les alatt elfektetem a magas sásos-fűben, el is rejtem, nehogy meglássa valaki, ha esteleg le kell szállnom és eltávolodok az őrhelyemtől. Felmászok az ingatag létrán, eddig jó, idefent már biztonságosabb. Egy kicsit kileng, de hát szerencsére nem vagyok szédülős. Van uzsonnám, vizem, távcsövem, puskám, töltényem. Mi kellhet még? Talán egy kis szerencse. Most jut eszembe az ocsú. Lemászok, kibontok egy zsákot ami a fű közé volt rejtve és szétszórom a fészer alatt. Nézem ezeket a buta kis madarakat, ahogy szinte félelem nélkül , meg sem várva, hogy visszamásszak magas fészkembe, már ott is vannak a tető alatt. Nem csoda , hogy ilyen kevesen maradtak, minden nap találok kettőt-hármat, vagyis csak a maradványaikat. Rókából s héjjából van elég. De legalább a kétlábuakat elrettentjük. Fent megtöltöm a puskát, a les sarkába támasztom, megreggelizek. Aztán már csak a leskelődéssel foglalkozom. Nii, ott egy héjja! Messze van, az égeresen túl, de kitartóan figyelem, hátha idefordúl. A völgyön megy visszafelé, az erdészház irányába, arra lehet a fészke. Láttam már máskor is a nagylénia felett forogni.
Lassan, csigalassusággal telik az idő. Nem volt annyi eszem, hogy könyvet hozzak. Meg hát nem is bírtam volna olvasni, hiszen itt a puska! Mit nekem könyv, csak elvonná a figyelmemet! Vanak itt fontosabb dolgok is! Néha felveszem, vállhoz kapom, próbálom elképzelni , hogy lőném meg a héjját ha hirtelen mégiscsak ide vetné a rabló természete.
... Dél felé járhat már. Meleg van. Árnyékadó tető van felettem, régi fajta palatető, néhol kissebb darázsfészek is van alatta. Meg állott levegő. Szél sem rezdűl, hullámzik a bágyasztó, forró levegő a völgy zöldje felett ...
... Mintha valami motoszkálna ... kaparászna ... de hol? … felettem? … hiszen ott nincs semi, csak a pala … félig kinyitom a szemem, azt hiszem a jobbot, aztán rémülten pattan ki mindkettő: sárga lábak, hatalmas görbe karmok ... itt ül a héjja a pala sarkán! … Én meg elaludtam! Elnyúlva fekszek itt a padlón, a les sarkának dőlve. A nyakam is elzsibbadt, mit tegyek?! … Nem moccanok, körülnézek. A puskát nem érem el ... pont az átellenes sarokban áll, ha odanyúlnék, tutira megmozdúlna a les, akkor a héjja huss ... de ha mégis elérném valahogy, keresztül kéne lőjjem a palát ... csak nehogy visszacsapódjon valami sörét, s kiverje a szemem ... A héjja, egyszercsak ellibbent – ezzel megoldva a dillemmámat – kapkodás, célzás, ... már messze járt amikor az oszlopok közt utána ereszthettem volna a lövést, ... így hát nem eresztettem. Kevés a patron, spórolni kell, csak biztosra lőhetek. S, ha már így jártam, hát megebédelek.
A délután még unalmasabban telt. Aztán egyszer valami oda nem illő ütötte meg a fülem. Kutyaugatás ! Mi az, itt az erdőben? Ez csak kóbor kutya lehet! Itt a pillanat, most bizonyíthatok! Bemérem a hangot, már többen vannak … és közelednek ! Gyorsan le a lesről, elibük kell vágni – száguldok át a dióson fel a cseres nyiladékára … dombos egy kicsit, meg bokros is, de nem számít, csak futás ! Pont akkor érek ki a diós szélére mikor átugrik két őz a nyiladékon. Hát őket kergetik!
Már jönnek is ! Elől egy nagy fehér, utánna a többi, mindenféle színben és méretben … összesen tizenegy. Micsoda rablóbanda! Megtorpannak, összetömörülnek, keresik a szimatot, de engem még takar a szélső bozót – nem látnak - azért van időm megszámolni őket. Kilövést keresek a bokrok közt, majd megcélzom a legnagyobbat, a fehéret – Bumm! – dörren nagyot a kis puska, gyorsan ki az üres patront, be egy másikat, ... de már üres a nyiladék. Azazhogy dehogyis üress! Ott vergődik az első dúvad -áldozatom. Pár lépésből mellette vagyok s már ütöm is a bordái közé a késem, kétszer, háromszor ... Ez már nem fog őzet kergetni többet.
Dög nehéz ez a kutya, lehet vagy ötven kiló, ... de negynven biztosan. Lábára kötött madzagnál fogva húzom, le a leshez. Még szerencse, hogy dombról lefelé kell vonszoljam. Most árnyék lebben felettem, egy pillanattal ezelőtt láttam egy kis tyúkot a lénia szélén s most csap le rá a héjja, amit nem vettem észre ... kapkodva eresztem el a kutyát, lövök ... felé. Még a tyúkot is elvitte ... De legalább megvan a kutya. Ezt már senki nem vitathatja el tőllem. Azért, hogy elhigyjék, a bicikli után kötöttem és a vadászházig húztam este ... egy jó kilómétert. Azóta is rosszban vagyok a kóbor kutyákkal .
***
Sötét van még, amikor elindulok, az öreg, piros Ukrajná-val. Tekerem dombra fel, „száguldok” dombról le, élvezem a sebességet . Aztán megint fel - lihegve, utána gyorsan le , s még egyszer nyögve fel. Kiérek a lakatlannak tűnő sötét faluból, az egyenesen már tempósan nyomom a pedált, oda akarok érni időben. Korán indúltam, kiszámoltam már régebben, hogy mennyi időbe telik az út. Most befordulok, elhagyom az aszfaltot, innen már rázós köves úton, vagy inkább mellette, a sima, világos szekérnyomon hajtok, suhanok a hajnali hűs levegőben. Június van, csendes gyönyörű idő, áldott termés-érlelő nyár.
Itt hagyom a biciklit, a kis sarjerdő mellett, bedugom a sűrűbe, nehogy gyalog kelljen majd hazamennem. Ki tudja ki jár itt? – véletlenűl még megtettszik valakinek ez a viharvert járgány. Apámat sokáig szolgálta, de most jött el számára az igazi terhelés ideje. Mert az aszfaltos úton könnyű ám menni, ott az ember csak az egyszerű gödröket kell kerülgesse, ami két kerékkel nem is olyan nehéz. De ha lemegy a bringa a földútra, vagy főleg a kövesre - az már kimutatja a szerkezet gyenge pontjait. Így bizony néha meglazúl egy-két csavar, elkopik valami, le is eshet egy alkatrész - de legalább könnyebb lesz a gép. Példáúl egyszer elhagytam az űlést, de volt olyan is, hogy dombon lefele megelőzött a saját első kerekem. A csúcs az volt mikor az öcsém alíg használt versenybringája nemes egyszerüséggel kettétört alattam. A családom különböző tagjainak tulajdonában lévő néhány bicikli sajnos így lett a vadászat oltárán feláldozva ... hiába na, hát nem bírták a gyűrődést , pedig többségük orosz volt. Meg aztán aki aszfalton közlekedik, annak a gödrökön kívűl csak a forgalomra kell figyelnie, de nekem az út csak mellékes, nekem az számít ami az úton kívűl van. Mindent kell látnom s azonnal felfogni, elraktározni, s ha eljön az ideje, elővenni, emlékezni. Hol láttam lapuló nyulat, csibéit vezető fácántyúkot, erdőből kiváltó rókát, disznókonda éjjeli túrását, őzbak kaparását - agancsfenő bokrát, nádas felett párban szárnyaló récéket, kóbor kutya nyomát a sárban, frissen kifürdött dagonyát, vagy kiszáradt patakot.
Csendben mászok fel a lesre, még időben. A hátam megett az erdő, előttem egy széles, végeláthatatlan lucernaföld. Jó, hogy ide küldött Laci bácsi. A Nap is az erdő felől fog felemelkedni, meg a szél is ha fúj, általában keleti ilyenkor reggelente. Ami az erdőből kivált nem neszelhet meg. Elhelyezkedem , a tarisznyámra ülök, miután felvettem mackó-felsőmet, jó hogy nem izzadtam meg a nagy sietségben. Elő a kis orosz távcsövet, lássuk kikkel találkozunk ma? - Már fel is áll egy őz, itt van szinte előttem, jó hogy nem kapott szelet. Szép bak, de még kicsi az agancsa. Fiatal. Persze ezt csak gondoltam, akkoriban még nem igazán értettem hozzá. Tizenkilenc éves gyakornok voltam, aki a lehető legjobb munkát kapta: a vadászmester mellé lettem beosztva, mint hivatásos segéderő - megfigyelő, vadászkísérő, hajtó, vadcipelő, ha kellett kereső(kutya) és apportírozó, egyszóval - vadászati mindenes. Nagyon szerettem ezt a munkát. Bizony , azután sokáig, fájdalmasan hosszú évtizedekig nem volt ennél jobb munkám.
Most egy távolabbi mozgásra leszek figyelmes, a kis távcsőben kiveszem az alakokat, egy erőss bak és egy szép kövér suta. Na ezt kell feltétlenűl jól megnézni – “Mekkora volt az agancsa? Mikor kelt fel a lucernából? Hol feküdt? Hova ment?” - ezeket mind kell majd jelentenem Laci bácsinak. Igyekszem mindent elraktározni a fejemben, a tegnap esti megfigyelések mellé teszem, hogy közel legyenek, hiszen hamarosan üríteni kell a polcokat, ezeket hátrébb tolni, mert ma este megint máshová megyek, kell a hely majd az újjabb eseményeknek.
Egy nyúl baktat ki az árok szélére, leül, harmatos bundáját törülgeti, füleit borzolja-simítja, mosakszik. Aztán hirtelen , mint a kámfor, tűnik el a lucerna közt. Egy kis motoszkálást hallok a hátamtól. Nem merek hátrafordúlni, nehogy elriasszam - akármi legyen is az. Hátha a disznók jönnek ki?! Az este is ide jöttem, aztán mikor ágroppanást hallottam, már szürkületkor , nem bírtam a kiváncsiságommal és bebújtam az ágas-bogas ültetésbe, hátha közelebbről megláthatom mi jár ott ... egyszercsak egy konda kellős közepében találtam magam. Még nem vettek észre, de nem voltak messzebb hét méternél, természetesen kocák malacokkal, ... azt se tudtam hova mászhatnék fel ha baj lenne, a körülöttem levő fácskák karvastagságuak voltak ... de szerencsére meghallottak, vagy szelet kaptak, vagy meg is láthattak - s egy szempillantás alatt egyedűl maradtam. Phúú, ezt megúsztam ....
Na , most már csak lenézek, hiszen már itt mászkál alattam, hátha egy bak az ? Valami vörös sejlik át a padlódeszkák rései közt, már ki is ért elibém az útra ... de , csak egy róka. Egy jópofa kis süldőróka. Itt játszik a porban, már félig anyányi, elcstangolhatott a szülői vártól, neki már szabad, most nyílik ki előtte a világ. Hadd tanuljon, hiszen hamarosan a saját lábára kell álljon, apja, anyja nem fogja már sokáig megtűrni a családi fészekben. Most még játszhat, de már láttszik, hogy minden zajra, apró neszre éberen figyel - vissza is ugrik az erdőbe, mikor a nyakamban lógó távcső nekikoccan a palánknak. Csak a porban maradó aprócska nyomai árulkodnak egy perccel ezelőtti jelenlétéről.
Közben újjabb őzek állnak fel, vagy váltanak ki a lucernára, gondolatban szorgalmasan jegyzetelek. Balra fácánkakas berzenkedik a harmattól csillogó lucerna szélén – Kiíki ! – kiáltja - Tudja meg mindenki, hogy ki itt a legsnájdigabb legény a környéken! Aztán mikor egy , az erdő felett elhúzó ártatlan ölyv árnyéka suhan el felette, úgy eltűnik ő is, mintha soha ki sem kelt volna a tojásból.
Pacsirta tör az ég felé, gyönyörüséggel köszönti az újjabb napot. A harmatos hajnalt követi a fényes reggel, majd szinte átmenet nélkűl a hosszú nyári nappal, hamar melegszik az idő, az őzek is visszafekszenek, mehetek én is haza, jelenteni . Aki csak most jön ki a határba, el sem tudja képzelni mennyi rejtett élet mozgott itt egy órával ezelőtt. Az ilyen órákért érdemes korán kelni.
***
Pihenek egy kicsit itt a cserfának dőlve. Már úgyis lekéstem a következő hajtást, pedig mentem volna szivesen, de azt mondták , maradjak itt , a disznók mellett. Ha majd jön a szekér útbaigazítom a léniától idáig, meg segítek feltenni. A vadászok itt vannak vagy száz-százötven méterre a hátamnál, a szomszéd parcella szélén, éppen csak átálltak a vonal másik oldalára, idefelé hajtanak a többiek. Csak azt kötötték rám, hogy maradjak itt a vastag fa mögé bújva, akkor nem érhet baj. Hát jó. Legalább pihenek egy kicsit. Szép az idő, meg sem fogok fázni, még a hátamon is megszárad az ing mire ideér a hajtás. Ülök itt csendben és figyelem a hangokat. Még nem hallottam így a hajtást. Mindíg a vonalban haladtam , általában a „legjobb” helyeken - szeder, galagonya, kökény közt - ahogy egy vérbeli gyakornokhoz illik. Már csak azért is, hogy megmutassam - én oda is be tudok bújni, onnan is ki tudom hajtani a disznót! Néha leszedte a sapkát a fejemről a tüske, vagy éppen a fülemnél fogva tartott vissza egy csipkebokor, a rokoni kapcsolatok ápolása végett ... de olyan is volt, hogy a fenyves alatt, négykézláb másztomban a szederalagútban néztünk egymással szembe pár méterről a disznókkal, aztán végül pár hosszú másodperc után mégiscsak ők ijjedtek meg hamarabb ... Bolond, szeles ifjú vérem egyszer arra vitt, hogy utánuk szaladjak az oldalra kitörni készülő disznóknak, még a kucsmámat is hozzájuk vágtam volna, csak nem értem el őket ... a hátam mögűl éktelen kiabálást hallottam - de mintha csak egy vörös köd lett volna körülöttem , csak a disznókat néztem, hajtottam ... Akkor fékeztem le hirtelen, mikor egymás után kétszer is felporzott az avar, köztem és a disznók közt, ... a dörrenések csak azután jutottak el a tudatomig ... Hát ilyen is volt. De most csak ülök. Olyan így mintha én is standban állnék, mint az urak. Csak éppen nem látom a hajtást, jól el vagyok bújva, az öreg cseres alatt sok a galagonya. Meg puska sincs a térdemre fektetve, csak késemet törülgetem a száraz avarba, az előbbi disznók vérét tisztogatom róla. Kezemet nadrágomba törlöm, ez úgyis vadásznadrág, nem árt neki. Ki se kell mosni, csak majd a szezon végén. Így tanúltam a „nagyoktól”.
Apró lábak neszeznek fölöttem. Egy csúszka tekint le óvatosan a mohos repedezett törzsről , aztán mikor összenézünk – egy szempillantás alatt el is tűnik a fa másik oldalán. Már ide hallatszik a hajtás, már biztosan kijöttek az őzek, meg ha esteleg róka is volt, az is hamar megindúlhatott. A hajtók előtt jönnek a mátyások, mindíg csak egy famagasságnyival előrébb, folyton kiabálva, méltatlankodva, talán mert velük senki sem törődik. Számolom a lövéseket: távolabbról kissebb puffanások az erdészek sörétesei, közelről menydörgés a külföldi vendégek karabélya. Kevés a lövés, az is inkább csak ijjesztés, a hajtás felől. Na de még nincs vége, a vonal előtt is megállhatnak a disznók, szimatolnak, hallgatóznak, hogy aztán majd egy okos koca hirtelen visszatörjön, s vele eggyütt a konda is megmeneküljön. Ha valamit el nem számol az öreglány ... Hátha ma jó a szél , s nem szivaroznak a vendégek, hátha ma is jó helyre lettek leállítva a puskák, az évek óta bevált standok hátha ma is szerencsét hoznak és igazolják a vadászmester hozzáértését. De büszke is lesz az “öreg”! S vele eggyütt mi is, a személyzet. Mert ha csak tejfelesszájú gyakornok vagyok is, a zöldruhások büszke népébe sorolom magam ...
Közelebbről hallatszik egy puffanás, de ez nem karabély volt. Biztos csak az egyik erdész, amelyik oldalaz. Néha fellőnek, hogy ijjesszék a vadat a standok felé. Az avar csörög a hátamnál - most már csak megkockáztatom, hogy oldalra kukantsak a biztonságot jelentő cserfám mögül - vajon mi lehet az? Egy szép nagy erdei nyúl baktat lassan felém. Mit csinál ez itt ? Egyszer csak felborúl, hemperedik egyet a hátán, aztán kinyújtózik, s nem mozdúl többet. Hát ilyet ?! … ilyet még nem láttam. Csak úgy idejön hozzám egy nyúl ... Hát én bizony nem hagylak itt ... Odamegyek érte, szinte négykézláb, alíg tíz lépés, s gyorsan visszaviszem a rejtekembe. Csak nézem , forgatom. Semmi vér nem látszik. De azért gondolom, hogy nem az öregség hozta ide, annak a puffanásnak lehet valami köze a dologhoz. Hova tegyem?
A tarisznyám kicsi, bele se férne. Meg nehogy valamelyik szemes kolléga észrevegye, ha kilóg a “lóláb”. Zsebemben kotorászok, madzagot lelek – de jó ez a gyerekkori szokás, hála Tom Sawyer-nek! A hátsó lábaira kötöm, majd szépen levetem a kabátot, s a nyulat hónom alá rejtem. Kabát vissza, alíg látszik, szinte semmi, nem is dudorodik ki. Csak somolygok magamban. Disznót hajtunk ma. A máj mellé, nyulat is viszek haza. Végül is a hajtó is vadász, így volt ez a mamutok idején is .
***
Sűrű , elhanyagolt almást hajtunk. Mi kutyások – egymás közt két-három sorközt kihagyva haladunk, lassan bokrászva , a sorok végén az elállók várják az általunk előre küldendő kakasokat. Mert nyúl az nem sok van, pedig eszményi a hely. De ezek a furfangos dombi nyulak nem mutatkoznak. Kakas viszont van elég, illetve sok, mert az elég, az egy nagyon viszonylagos fogalom. Szezon elején és legtöbbször a végén is elég, ha mindenkinek jut egy-egy . Viszont ilyen jó csendes, fagyos időben, Karácsony táján, talán csak akkor lenne elég, ha már az utolsó két töltény fészkelődne a csövekben. Az ember már csak ilyen. Telhetelen.
A kakasok hallanak minket, talán látnak is. Elbújnak, vagy futva menekülnek előre, aztán mikor a kutyák előtt felburrannak jön a lövöldözés, meg a “híjj ,a fene egye meg!”, vagy a „bravó, ez szép lövés volt!” Kutyáink lelkesek - keresnek, kajtatnak, szimatolnak, rohangálnak - sokszor túl energikusan is, túl előre szaladnak . De hát senki sem tökéletes, még tán én sem.
Az egyik hajlásban nád van, bemegyünk ketten kutyások. Túlról szinte azonnal lövés hangzik. Előllem kakas röppen - Buff! - Ez leesett ... csak nem találjuk. Aztán pár perc múlva mégiscsak ... de jó kis kutya ez , brávó, üűgyes kuútya! Az elálló kolléga most húzza ki a rókát - az volt hát … A dűlő végén másik kis nádfolt , egy furcsa, madár röppen ki, elbámulok, nem is lövök utána, aztán belém villan – Szalonka! – Hát ez elment ... Tovább tapossuk a nádat, a kutya előtt nagy recsegés, törik a vékony szár - erőss kan ugrott ki a másik oldalon, a leállótól pár méterre, persze a puskában madársörét.
Kanyarodunk vissza, fel a másik emelkedőn. Jó gazos, jó ritka, legalább be lehet látni a néhai gyümölcsöst. Talán csak nem itt randevúznak az előbb elszalasztott kakasok? Itt is - ott is pattan a lövés, hullik a toll, apportíroz a kutya. De szép is ez a nap ! Egy kivágott almasor végében galyrakás, a kutyám beleszagol – Kakatt! Kakatt! Ka- Bumm! Hozzad Hani! – erre a másik oldalon is kiugrik egy bronztollú és Bumm! – Dubléé!!! – rikkantom világgá életemben először! Hű, de büszke vagyok … Aztán messziről kiáltanak – Vigyázz kakas! – száguld, süvít mint egy ágyugolyó , jól elibe dobom a lövést és ... még vagy öt-hat métert repül estében, a lendülettől, míg fennakad egy kökénybokron. Hát csuda jó kezem van ma!
A végéhez közeledünk lassan, lefelé fordulunk a dombtetőről. Egy gazos foltból két nyúl ugrik ki, balra az egyik – szomszédom odadupláz – bukfencezik a nyulacska! A másik jobbra , felém - odalövök – hát ez is elkaszálva csúszik egy utolsót ...
Az aljban napraforgótábla, olyan szép szabályos négyszög, ki tudja miért, de még aratatlan. A leállók már csendben megkerülték, már látjuk őket felállni a túlsó szélén, mikor beleeresztjük a kutyákat. Mintha a környék összes maradék fácánja itt gyülekezett volna – szállnak, repűlnek mindenfelé! – olyan háború kerekedett, hogy a közeli kertváros lakói már kezdtek ránk kiabálni ...
Aztán ennek is vége lett egyszer, összeszedtük az elejtetteket, megkerestük a sebzetteket, majdnem mind meg is lett. A végére gyönyörű terítékkel zártuk a napot, kilenc vadász – huszonhárom kakas , két nyúl és a róka. Nem sok, de nem is kevés. Pont elég.
***
Még csend van, még sötét van, de valami már mocorog a Kelet-i ég alján. Hajnalodik.
Az este látomást láttam. Éppen itt, a gyümölcsösben. Valami megfoghatatlant, valami hihetetlent. Egy bakot. Ellenfényben állt, vastag nyak, sötét vastag szárak, semmi ág. Mi lehetett ? … Öreg talán, s visszarakott? Vagy csak nem jól láttam? … Hiszen a feje érte az alacsony lombot, szinte csak húsz méterre volt, mikor szembe néztünk egymással - egy pillanatra – akár ágak is lehettek azokon a vastag szárakon. Meg kell nézzem, még egyszer. Mondják, hogy van itt a környéken egy öreg, nagyon jó bak. Egy szellembak. Hogy sosem tudták még puskavégre kapni, valahogy mindíg sikerűlt megúsznia ... hát, majd ÉN ...
Lassan ereszkedek le a földúton. A kocsit fent hagytam, a felső dűlőn. A szél jobbról - nyugatról fúj, de csak halkan, csendesen. Béke van és nyugalom. Még vagy száz méter a gyümölcsösig, itt egy oszlop tövében csalános gazfolt, megállok . Lehúzódok a fű közé, csak a fejem láttszik ki. Nemsokára jönnie kell. Máskor már én is láttam itt kijönni magányos bakot, de messziről, nem tudtam megállapítani sem a korát, sem az agancsa méretét - milyenségét . De láttam, hogy erőss testű, s ha nem is öreg, de mindenképpen ő itt az úr. Az este is egy kissebb, olyan hároméves-forma bakot zavart meg, akkor találoztunk össze, véletlenűl .
Május közepe van, már korán világosodik. Mégsincs elég fény mikor először kijön. Megmozdúlt az egyik szélső bokor, és egyszerre csak ott volt. Váratlanúl, akár egy szellem. A testét takarta a búza, csak nyaktól felfelé látszott. De amit láttam, attól elakadt a lélegzetem. Ilyen bakot a környéken még nem láttam ... Csak egy percig volt kinn, de ahoz elég volt hogy a távcsővel jól megnézzem. Nem fogják elhinni nekem, ha elmondom a többieknek ... Az arca, mint egy sötétszürke maszk. Fekete szemei körűl, s az orra fekete foltja felett – fehér sávok. Szemből a nyaka vastagnak tűnt, de most látszik, hogy még nem öreg. Négy, talán öt éves. De az agancsa! Azok a vastag szárak ! ... jól láttam az este, bizony jól ... A szár a füle fölé magasodik. De ág is van ám rajta - szimetrikus hatos agancs, csontfehér, hosszú vastag ágakkal. Hát ezért nem láttam az ágakat az ellenfényben ! Most szinte villogóan fehérlettek a hajnali szürkületben. Vajon kijön-e még ?
Már eltelt egy bő fél óra, de nem mozdúltam helyemről. Hátha kijön még egyszer ... Meg kell szereznem . Másként el sem fogják hinni. Nekem, a kezdőnek, ugyan ki hinné el ?
Távolabb mozdúl az erdőszél. Valami vöröslik az égőzöld májusi lomb közt , szinte világít a hátam mögűl rávetülő reggeli aranyfényben, hihetelenűl gyönyörű ez a kontraszt ... Ő az . Hát mégiscsak van remény ... meg kell próbálnom. Be kell lopnom, hogy biztos jól sikerűljön, hogy ne is sejtse jelenlétemet. Elindulok, szinte kúszva, mint a leopárd, a búza takarását kihasználva, míg leérek a gyümölcsösig. Bent csupa csalán, gaz, galy, tövis, lucskos minden. Kívül a mezsgyén csak a nadrágom lesz harmatos, ha a búza szélén megyek a sarokig. Most nem láthat, jó a szelem, hamar megteszem azt a hatvan-hetven métert. Még ott van. Az agancsával a cserlombokat döfködi, tépi. Néha leszakít egy leveles ágat, harap belőlle. Tőllem még messze van, de már majdnem jó. Itt balra levágom a kanyart, valahogy csendben, lassan csak átvergődök a gyümölcsös sarkán. Még húsz métert. Még tizet. Most már csak a szélső bokrok takarnak, ha kilépek megláthat. Innen már csak százhúsz méterre lehet. Innen kell megpróbáljam.
Karom lassan emelkedik , ujjam az elsütőbillentyűn. Nincs támaszték, vajon sikerűl-e?
Már befogtam, már minden részletét látom, hála a nagyításnak. Most kell megtörténnie … most. Aztán, még egyszer, … és még , és még … és még vagy fél órán keresztűl fotóztam, az apró kis Canon-nal.
Ki mondta , hogy fényképezőgéppel nem lehet vadászni?
***
A sarkon állok, balra tőllem a főnök, előre fent a dombon, hatalmas erdészkollégám. Ez egy olyan “ki tudja mi jöhet?” stand - lehet hogy semmise. De hát ide is kell valakinek állnia. Őszintén, nem is számítottam rá, hogy standban is állhatok, végűl is én vagyok a vadőr, a hajtásban lenne a helyem. De ha már ide küldtek, hát nem bánom ... Hátha jön majd egy öngyilkos rókica ... bár azért a tavaly is kikaptam, pedig nem is sűlt el rosszul a dolog – a második rókát már nem eresztettem el lövés nélkül, hát egy félpercre rá meg a disznó kiment a szomszéd standon álló megyei fővadászra, aki jól meg is lőtte. Nem is tudom mért kellett letiltani a rókalövést ... Egyébként most sem szabad.
De megeshet az is , hogy nem jön semmi, abban legalább nincs kockázat. Ugyanis nem szabad sem kocát, sem kant lőni ( mintha olyan nagy lenne a választék így az utolsó hajtásnapon) , aki kant lő meg kell vegye a “redves büdöss” húsát. Hát , csak állok, és nézgelődök. Fiatalos van közvetlenül előttem, ültetett akác, vagyis annak a szélén levő bokros gyepű. Az akáctól balra öreg cseres, a hátam megett pedig , meg jobbra is – többszáz méteren legelő. Kitűnő stand egy golyós puskához, nem is értem miért én állok itt a kis 16-ossal. Óriás termetű kollégám meg karabéllyal a dombon, egy beugróban. Na de, nem kommentálunk, a parancs az parancs.
Balra távoli, halk mozgást hallok. A ritkán álló öreg cserfák közt látom a kondát: három, négy , ... öt süldő, meg elől a koca. Óvatosan csúsznak a gazos völgy vonalán, már kéne lássa őket a főnök … már kéne lőjjön, mért nem lő? … Most érnek ki a legelőszélre - Bumm, ..bumm, .. bumm! – csak az egyiket látom megrokkanni, pedig a főnök is golyóssal lő, méghozzá nyílt irányzékkal, s ott mentek el mellette tíz méterre. Úgy látszik, tényleg senki sem tökéletes ... Legalább nem énrám jöttek. Mi lett volna ha elhibázom, vagy ha vadászláztól elvakítva az elől jövő kocát lövöm ki tévedésből? Még belegondolni is rossz.
Ácsorgok szépen, nézem a tájat. Ritka szép időt kaptunk így szezonzárásra. Van egy kis hó, olyan majdnem tíz centi, enyhe fagy, igaz a reggel csípős volt, de most kellemes. Vékonyan öltöztem, mert arra készültem, hogy hajtani fogok, hát most gondolatban összébb gombolom magamon a nemlétező bekecset. Hallgatom a hajtás hangjait. A terület amin keresztüljön – cseres öregerdő, benne elszórtan gyertyános-szedres újulatokkal, ráadásul dimbes-dombos, völgyekkel, vízmosásokkal szabdalt. Néha tisztán hallani a hajtókat, máskor semmi, csak a madarak. Aztán ... Szinte mint egy mesében: mély, nehéz szuszogás, ezt hallottam meg először. A dombról jött - nem is értem a kollégának mért hallgat a puskája(talán a hátánál jött ki az erdőből, s ő másfelé figyelt) – egy szürke tömb, havas orrú, szuszogó tank. Egy fél bivaly, vagy legalábbis ... egy szép nagy kan! Elősször kissebnek tűnt, olyan száz, százhúsz kiló, de lehet hogy több, jóval több ... Addig-addig méricskéltem, hogy a kezem elindúlt felfelé – már rajta is a kis sárga célgömb -követem a mozgását, felveszem a ritmusát (én nem bánom, ha egy havi fizetésem rá is megy, lehet hogy ez életem kanja) - Bumm! Bummm!!! – a visszhang hullámai még hosszú másodpercekig hengeregnek a völgyön túli erdő felett …
Ahogy párát fújva, lábaival a havat törve , szinte mint egy lassított filmben, ütemesen lerobogott a havas lejtőn, az a kép örökre beleivódott az emlékezetembe ... Persze, nem találtam el, szerencsére. Volt vagy jó hatvan, talán több méterre, a célt a vállapjára vettem, valószínüleg szépen mögé-alá ment a két kis lassú brenekke . Nem baj, az élmény megmaradt. Ha nem lesz alzheimerem – számomra tényleg örökre.
***
Egyedűl cserkelek az erdőben. Megnézem ezt a kis hajlást , itt a süsnyő alatt, hátha van benne szalonka. Azt mondják már láttak itt, jó hely ez nekik. Alól a fák alatt kis erecske folyik, a cserjés, katlanforma ültetésből ered. Előttem kopasz rudas erdő, talán még lőni is tudnék, ha felröppenne.
Néha forog az enyhe szél, de kit zavar? A szalonkát bizonyára cseppet sem. Hát engem sem. Már leértem az aljba, átlábolok a kis vizen, már mennék felfelé a másik oldalon, mikor tőllem jobbra két feketés test galoppozik fel a dombon. Disznók ! Egy nagyobb, meg egy kissebb, pont mint a múltkor az a két jóforma kansüldő, ott a másik völgyben, talán éppen ők azok ... Nem sokat látok belőllük, sűrű bokros aljú szálasban álltak meg, csak itt előttem nem messze, vagy nyolcvan-száz méterre a dombon. Ha most golyós puska lenne nálam … A hátam mögött, az erdei úton, jármű mozog. Talán attól mozdúltak ki vackukból, vagy engem szimatoltak meg? Különben, mindegy úgyis messze vannak. Azért csak maradok ahol vagyok, lássuk mi lessz. Nem mozdulok. A ruhám jó, talán a szelem is. Hátha …?
Most fordul a nagyobbik test, már keresztben áll. Hej az a golyós ! … Mi lenne, ha ... ?
Mi lenne, ha ezek itt ketten, szépen megnyugodnának és visszajönnének a helyükre? ... Hátranyúlok és kiveszem a két utolsó bújtatóban lapuló brenekkéket. Csendben, lassan nyitom a puskát, sörétet ki, gyöngygolyót be. Pirosat jobbról, másikat balról. De nem, mégse így, a pirossal már megjártam, inkább a másik legyen az első. Közben a nagyobbik már a völgy felé fordúlt. Szimatol, fülel. Ha visszajönne, ott kellene leereszkednie, ahol felment, a bokrokon túl, azon a csapáson, amit csak sejtek, hogy ott van. Ha igazán ott jönne le, akkor ... akkor éppen az aljhoz közel, tőllem mintegy negyven méterre, van ott egy kis félméternyi üres folt, amit nem takar sem ág, sem fa, sem egyéb ami a golyó útjába állna ...
Aztán, egy hosszú perc múlva, megindúltak szépen tempósan lefelé, éppen úgy, ahogy előre kigondoltam ...
***
Miért is vadászunk hát? Mi késztet arra, hogy ha puskával a vállunkon kimegyünk a természetbe - elvegyünk egy életet, vagy sok-sok apró életet? Miért érezzük szükségét annak, hogy fegyverrel a kézben járjuk az erdőt, mezőt, egyedűl, kettesben vagy csoportosan, akár csontfagyasztó télben, akár rekkenő nyárban, épphogy csak alakalmas , vagy éppen gyönyörű időben: hűs hajnalokon, sötét alkonyatkor, vagy ha úgy adódik akár forró délben is, ... mi indít útra, bármikor?
Az ösztön ami hajt. A zsákmányszerzés ösztöne - a trófeaszerzésé. Az élelemszerzés ösztöne - a létfentartásé . Mondhatja akárki, hogy manapság már nem kell ölni, ahoz hogy ehessünk. Jó, igaz ez a városi emberre. De van a világnak egy kis hányada -úgy értem a modern civilizált világnak- akik nem városon laknak. Hanem falun, tanyán, vidéken. Sokan közülük állatokat tartanak. Azokat néha valakik megölik, hogy ők és a családjuk megehessék a húsukat, zsírjukkal süssenek, prémjeikbe burkolózzanak. Mi vadászok úgy ölünk, hogy a vad lehetőleg ne is tudjon rólla. Ha már ölni kell, legyen az határozott és gyors. Nem úgy , ahogy a szerencsétlen, paprikásba való csirkék nyakát szokták nyiszitelni egyes műkedvelő háziasszonyok.
De mi van azokkal a fajokkal amiket nem eszünk meg? Mért kell lepuskázni a szerencsétlen rókákat, vagy esetenként (és országonként) medvéket, farkasokat, macskákat, menyéteket, borzokat, hiúzokat, leopárdokat, oroszlánokat ... Hát az a helyzet, hogy ha meghagyom az összes rókát, sakált, kutyát, macskát - akkor nem sokáig marad meg az általam is ehetőnek titulált , úgynevezett hasznos vad. Mert ezek is ehetőnek tartják. Így a válasz egyszerű: az egyensúly kedvéért kénytelenek vagyunk néhány olyan vadfajból is - ellenőrzött keretek között - vámot venni, amiket még a kutya sem esz meg, talán csak a kínaiak (vagy ha meg nem is eszik, de valamit gyógyítanak az alkatrészeikkel) ... Másrészt utolérhetetlen élményt ad egy ragadozó eszén túljárni, az ő érzékeit kijátszani. Ez sokkal nehezebb, néha veszélyesebb, egyszersmind élvezetesebb is, mint egy ártatlan kérődzőt becserkészni.
Az ölés csak egy része a vadászatnak. Legtöbbször csak a végkifejlet. A teríték megbontása után már csak a hentes munkája és a preparátoré marad hátra. De ami a lövés előtt van …
Emberi létünket keretek közé szorítják a magunk alkotta törvények, melyek ha nem lennének, a világ már jónéhány fajjal lenne szegényebb, mint ahogy ez nap mint nap be is következik, “elmaradottabb” helyeken. Aztán, ha már tudjuk, hogy mire szabad, hol szabad, mikor szabad vadásznunk, akkor jöhet a tervezés. A vad élőhelyének megismerése, az évszakok befolyása a viselkedésükre, az időjárás, a szél, a légköri frontok hatása , a mesterséges környezeti tényezők, mind hozzátartoznak a vadászat előkészítéséhez. Mikor elterveztük , “logisztikailag előkészítettük” vadászatunkat, utána jön az álmodozás, a várakozás, a reménykedés ideje . Vajon ott lesz-e a kívánt vad ahol sejtjük? Vajon sikerűl-e belopni? Vajon sikerűl-e rendesen megcélozni? Vajon megremeg-e a kezünk a lövés előtt? Bírunk-e száguldó vérünkkel, tisztúl-e látásunk, halkúl-e fülünk zúgása, meg tudjuk-e, meg merjük-e húzni azt a nyavajás billentyűt ami kioldja a halál száguldó lovának béklyóját?
Vadászunk, mert Fekete István óta tudjuk – őseinktől örököltük ezt. Mert kevesen vagyunk, akiknek megadatott ez a kiváltság, ez a szerencse, hogy szemtől szembe élhessük az életet. Itt nincs semmi hazugság, semmi mesterkéltség, semmi filozófia, semmi virtuális “valóság”. Ragadozó ősünk emléke jön elő, ébren kísért, mint - egy rég a tudat mélyére száműzött atavisztikus álom. Aki már belekóstolt ebbe az érzésbe, azt hajtja a vére, akár egy szenvedélybeteget, vagy egy adrenalinfüggő extrém sportolót. Az is egy ősi ösztön, a majomőseink fáról fára való repülése, a szabadság érzete, az élőlény hatalma az elemek felett. Ki itélne el azért egy hegymászót mert a csúcson akar állni? Ki itélne el egy siklóernyőst azért mert szabadon akar szállni, mint a madár? Minket miért ítélnek el olyanok akikben nem ébredt fel az ősi ösztön? Mi lenne az emberiség legnagyobb részével, ha valamilyen ember okozta, vagy akár csak egy természeti kataklizma folytán visszazuhannánk a sokat emlegetett “kőkorszakba”? Kevesen volnának akik túlélnék, de közülük sokan, bizony sokan vadászok lennének, előbb vagy utóbb.
Addig is, ahogy Széchenyi Zsigmondtól tanultam – vadászom törvény s szokás szerint - és tovább gyűjtöm az emlékeket.
|
