|
egyszeri vadász
|
 |
« Új üzenet #772 Dátum: 2017. Március 21. - 21:51:39 » |
|
Nagyon köszönöm, urak. Ezért bátorkodtam nyilvánosság elé állni, hogy megmérettessek, egy szakértő közönség előtt. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de tudnom kellett, hogy mi a véleményetek, nektek, akiknek íródott minden egyes darab. Vadászoknak írtam, vadász szemmel. Van még néhány, talán összejön majd egy könyv is egyszer, de még nem tudom kivitelezni. Anyagiak, ismeretség, meg miegymás. Meg hát, még nem értem meg rá. Csak lassan csiszolódom, mint mondottam. De remélem valami lesz belőllem, egyszer. Meg persze a műveimből. Legrosszabb esetben, majd a feleségem kiadatja ( már meghagytam neki) , ha idő előtt elcsapna egy kan, vagy egy vendégvadász golyóbisa. Itt egy másik téma:
Eső után
Még csepeg a fákról a víz, elég nagy eső volt az imént. Kicsit későn kaptam a hívást, nem is készűltem ma este kimenni. Tegnap este is vadkárelhárítás volt, csak éppen a Fenyves másik oldalán, a kopaszbúzát őríztem, ameddig tudtam. Aztán amikor eleredt, éppen hogy sikerűlt az autóig elfutni , csak egy pár cseppet kaptam. Jó egy zuhé volt! És micsoda fekete felleg! De akkor már magamra zártam a Faraday doboz ajtaját, azután jöhettek a villámok. Attól az egytől félek, nehogy belém csapjon egyszer. Mindíg számolom a másodperceket a fény és a dörgés közt, akkor kiderűl, hogy jön-e, vagy távolodik a vihar. Most hát itt vagyok megint. „ Hát, mennem kell ...hív a kötelesség ” - mondtam otthon a nem túl hiszékenyen bólogató feleségemnek induláskor. „Persze, tudom , … Boborján meg az edzőterem ...” - morogta (na de az a fő, hogy elengedett) . Mikor kiszállok, akkor jön az első meglepetés: a hátizsák, az ülőpárnával a másik kocsiban maradt. Na akkor ülök a tarisznyára , ... és a kabátok közül is választanom kell, kettőt felesleges becipelnem. A viaszosvászon mellett döntök. Száz méter után már meg is bánom - surrog mint a nyavalya - de nem fordulok vissza. Ha csak lehet kerülöm az ilyesmit, pedig elméletben nem vagyok babonás. De hát ki tudja? Persze a lámpa is otthonmaradt, pedig direkt kitettem az asztalra…
Víz, éltető víz mindenütt. Nem is értem mikor az időjósok azt mondják : “holnaptól jó idő várható” – és jön a harminc (vagy majd'negyven) fok, szélmentes, felhőtlen napsütés. Ez nekik a jó idő? Próbáltak már valaha kapálni a napon, vagy erdőben dolgozni bőven plusz harminc fokban? Mikor megáll a levegő a fák alatt és megfő az ember álltó helyében, vagy ha kint dolgozik ropogósra sűl húsz perc alatt?! Személy szerint én inkább az ilyen húsz-huszonöt fokos nyarat választanám, meg az esős periódusokat. Ilyenkor nő az erdő, iszik minden növény, zöldell a természet, élet sarjad a sárból. De hát, ahogy a bölcs parasztember mondja: “Nem miránk van bízva”. Így csak a papírnak mondom el, hogy szeretem az esőt (persze ha nem én kell ázzak). Amúgy is évekre való csapadék hiányzik a földből, most hát pótlódik, valamennyi . Tocsogókká, miniatűr tavakká váltak a mélyebb keréknyomok, nyirkosan fénylik a zsíros fekete föld a tengeri és napraforgó sorok közt, víz csepeg a fákról, a bokrokról, ezer csepp csillan a füvön. Vagyishogy csak csillanna, de nem süt rá a Nap, mert már erőssen alacsonyan jár, épp csak egy pillanatra mutatkozik néha szemközt, a felhők közűl. Micsoda fényképeket lehetne most készíteni! – de nem állok meg, fél kilenc is elmúlt, sietnem kell. Csak ez a kabát ne surrogna ennyire! Még bajt okozhat, ha majd a lesen kell mozdulni. Most már egy kicsit óvatosabban haladok. Itt, ennél a kanyarnál , innen a napraforgóból ugrott vissza az erdőbe a múltkor az a bak. Most nem látok semmit. Még húsz lépés és ... a fenébe már megint kint volt! – de szerencsére csak egy suta volt az és nem riasztott. A szelem jó, de hiába - ha nem vettem észre időben, már olyan nagy a napraforgó, hogy ki se látszott belőle.
Néha mintha még szemerkélne is egy kicsit, de lehet, hogy csak a fákról csepeg rám az erdőszélben. Kerűlgetem a hangosan csobbanó tócsákat, a sikamlós szélű, mély kátyúkat, próbálok csendesen menni, meg persze nem elcsúszni . Sietősen elhaladok a Nagyles mellett , nem állok meg, épp csak felnézek rá – most nem hiányzik egy deszka sem. Az utóbbi telet kibírta. A Kislest sajnos megfosztották az összes andráskötéstől, meg az alsó kereszt-összekötőkből is csak kettő maradt. Vagy két hete fel is borították. Vajon kit szórakoztathat ez ? Káromkodtam egy jót, de aztán a múlt héten kimentünk a kicsi fiammal és rendbe hoztuk, most már használható. Még száz méter és ott vagyok. Most hallom ahogy jobboldalt egy vad elrobajlik, itt volt mellettem az erdőszélben, pont most akart kijönni - a fenébe ezzel a hülye kabáttal! Lehet, hogy egy bak volt, hamarabb kellett volna kijönnöm, de hát még esett! Most már mindegy, elment .
Na, itt vagyok. Csak öt kapaszkodó és már fent is vagyok. A les tényleg kicsi, de egy embernek kényelmes. Kettőnek már szűk lenne, de ide pont elég. Végig látni az erdőszélt Kelet-re, úgy ötven méterre (amerről jöttem), utána az utat takarja egy bokor, de aztán a hajlást a Nagyles-ig látni megint. Észak-ra , meg vagy százötven méterig tiszta az út, az eperfa kilógó ágai alatt. Az eperfával szemben, az út bal oldalán széles búzaföld kíséri végig az erdőszélt. Onnan várom a jövevényeket, mármint az erdőből. Helyezkedek, hogy is lenne jobb ülni, először az északi utat veszem szemközt, de a puskát felvéve próbálgatom a célzást – a Nagyles irányába nem lenne kényelmes, ha mégis kijönne az ami elrobajlott az előbb(és persze ha disznó volna) . Így inkább lovaglóülésben, arccal a keleti útnak foglalok helyet, innen – jobbkezes lévén - kényelmesen lőhetek a most már balfelé eső eperfa irányába is, meg vissza a Nagyles irányába is. Aztán a puskát visszatámasztom a les sarkába, kezdődhet a várakozás.
Melegem van. Fene ezt az esőkabátot! Le is veszem ! Kissé hangosan csúszik a padlóra, de legalább ezután már nem fog surrogni. Most már csendben mozoghatok ha kell, így nyugodtan várhatok. Nézem az eget, s rajta a felhőket. Minden irányban fantasztikus formák, sohanemlátott alakzatok mutatkoznak. A lenyugvó Nap utolsó sugarai szinte “túlvilági” fényt vetítenek a nyugati égboltra, aranyba, rózsaszínbe öltöztetik az alacsonyan úszó szürke felhők peremét . Dél-i irányból tömör sötét felhők mozognak lassan Kelet felé , sokasodnak, gyűlnek, mint hangtalan , fenyegető erejű fekete sereg. Ebből még baj lehet, jó lesz figyelni. Aztán csak nézem a tájat, a zöld vetéseket, az aranyló búzamező lágyan ringó kalászait , a fekete földet, a sötét , halkan susogó erdőt ... és megint a felhőket. Valahányszor felhőt látok, mindíg eszembe jut valaki, aki már soha többé nem jöhet el velem. Az egyetlen testvérem, aki nem láthatja ezt a csodaszép világot. Úgy érzem ő küldi nekem a felhőket, hogy értékelni tudjam mindazt a szépséget amit rejtenek, amit rejt a világ , az élet . Utoljára még megtanított, hogy élni jó. Hogy élni kell … és minden nap, minden áldott nap egy ajándék. Annak aki él, lélegzik, mozog, egészséges – ez fel sem tűnik. Mint ahogy hiányozni is akkor hiányzik igazán aki elmegy, amikor már nincs többé.
Felhők. Csodálatos alkotásai a semminek. A levegőnek amit nem látunk, s a víznek mely nélkűl nem élhetünk . Születnek , növekednek, élnek, tombolnak, harcolnak, … majd elmúlnak, elenyésznek, … eltűnnek. De amíg élnek! ... azok az állandóan változó , gomolygó, hömpölygő, egymásba torlódó, egymást felemésztő formák! S a színek: a fehérből halvány kékesbe, szürkébe, hamuszínbe, ólomszínbe, sötét lilába - mélykékbe - feketébe játszó viharfelhők eszembe juttatják, hogy senki és semmi vagyok ebben az elképzelhetetlenűl hatalmas Mindenségben. Csak apró porszem vagyok, jelentéktelen atomocska, aki a pillanat törtrészéig létezik , s nyom nélkűl szűnik meg majd , hirtelen, ha eljön az idő. Az ember csak akkor érzi jelentéktelen mivoltát, csak akkor ébred tudatára önnön semmiségének - amikor szembesül a természet erejével, amikor össze tudja mérni saját kis létét azokkal az óriási erőkkel, azokkal a hatalmas energiákkal amik a természeti jelenségekben dolgoznak. Ilyen viszonyítási rendszerben minden egyszerű, eggyügyű, naponta lejátszódó cselekedetünk, kicsinyes vitáink, vágyaink hajszolása, boldogságunk keresése, emberi kapcsolataink, legyenek azok jók vagy rosszak, minden amit teszünk csak semmiség , nem számít. Az Anyatermészet mindennél hatalmasabb, erőssebb, örök.
Dörgés hallatszik. Távoli még, de az volt, biztosan. Körűlnézek - délről jöhetett, ott a legsötétebbek a felhők. Most villanást látok magasan, a felhőtömeg sötét méhében , s számolni kezdek: egymisziszipi, kétmisziszipi, hárommisziszipi, .... húszmisziszipi, huszonegy – most ér el hozzám a hang. Huszonegy szer háromszáz, az annyi mint hatezer háromszáz méter, bő hat kilóméter – az még jó messze van. Hátha nem jön erre ... Néha körbe nézek, mert sosem lehet tudni, mikor honnan jöhet valami. A hátam mögött jobbra van egy csík zab is, onnan is előbújhat a vad, vagy a széles búzából , balról is felállhat egy bak, bár azt csak megnézném. De azért jól megnézném, legalább. Újjra villám csap a földre, nem tudom leér-e, de számolok: egymisziszipi, kétmisziszipi, hárommisziszipi, ... , huszonkétmisziszipi, huszonhárom – az majdnem hét kilóméter, ez valahol ott foroghat a Lukácserdő felett, nem jött közelebb, egyelőre.
Tekergetem a nyakam, s eszembe jut, hogy tavaly is űltem itt egyszer egy nyári estén, szintén disznóra várva. Még világosban ki is jött egy jókora süldő, nem is messze, vagy hatvan méterre, ott kicsivel az eperfán túl, s egy pillanatig megállt az úton. De mire ráeszméltem, hogy ez itt tényleg egy disznó és keresztbe áll itt nekem, mire felemeltem a puskát és célra tartottam ... volna – addigra már csak a farát láttam a méteres napraforgóba becsúszni. Utána aztán nem is bújt elő sötétedésig. Pásztázom hát szorgalmasan a két erdőszéli utat, mert bármikor, bárhol kijöhet valami. Erről is eszembe jut valami, azazhogy valaki . Volt egy legendás hírű vadászmesterünk az erdészetnél, aki már néhány éve nyugdíjba ment, de sok szép emléket hagyott maga után. Mindamellett, hogy jó szakember volt, szerette a vadat, jól gondozta a területet, volt még egy felejthetetlen kvalitása – a fantáziája. És tudott mesélni , olyanokat tudott mondanií , hogy huhúúú ... Egyik , a nevéhez köthető híres szállóige ami a környéken kering, a következő kis történetből ered : Egy német vadászvendéget kísért éppen, dámbikára, egy gyönyörű, nagy kiterjedésű , színes őszi lomberdő közepén. A magasles ahova felültek a vendéggel, két merőleges nyiladék kereszteződésében állt. Mikor elhelyezkedtek, sajátos, bánsági német tudásával elkezdte sorolni a vendégnek a lehetőségeket (az érthetőség kedvéért lefordítom) – “Álltalában szemből szokott jönni a bika. De néha jött már jobbról is. Azért van , hogy balról jön ... Esteleg, nagyon ritkán, de jöhet hátúlról is ...” – a mesélő ilyenkor esetenként még hozzá fűzi , hogy Laci bácsi már csak azt felejtette el mondani, hogy “nincs kizárva, hogy fentről is jöhet !”
Villanás a fekete , sűrű , sebesen úszó felhőrengetegben. Egymisziszipi, kétmisziszipi, ..., huszonhárommisziszipi,huszonnégymiszsiszipi, huszonöt – a dörgés, morajlás most jut el a fülemhez. Ez már hét és fél kilóméter, tehát nem jön erre, most már biztos. Azért csak szemmel tartom azt a felhőtömeget, meg közben nézek jobbra is, balra is, meg persze hátra is ... a búzába. Tekerem a nyakam balra amennyire tudom, majd testből is fordulok, ... mi lehet az ott? Mintha két kis fekete valami volna ott a halványsárga búzatenger tetején ... Hát persze! – a távcsőben már jól kirajzolódik a világos háttéren, két hegyes, szőrös, fekete disznófül. Hogy kerűlt ez ide?! És nincs is messze !! És közeledik !!!
Már a céltávcsövön keresztűl nézem , jókora magányos disznó ! Egy kan lehet, ... micsináljak , micsináljak , micsináljak ?! Én bizony meglövöm, ha megáll, meglövöm! De nem áll meg, legalábbis nem annyi ideig, hogy biztonságosan meg tudnám célozni. Hiszen csak a feje teteje, meg a tarkója látszik ki a búzából. Mindíg lép egy párat, megáll egy pillanatra, szimatol, fülel, aztán megint lép. Ez így nem jó, várni kell, majdnem sötét van már, nem adhatok le lövést ilyen kicsi , mozgó, bizonytalan célpontra. Hátha kiér egy művelési nyomra és többet látnék belőlle? … Most ! De nem, ... megint elmozdúlt! … “Várj még, ki fog jönni az útra!” – hallom a hangot a fejemben. Követem a célkereszttel, előrenyomom az elsütőt, most már be van gyorsítva, ... még pár lépés ... most! Kint áll, célzom a lapockáját ... a szívem a torkomban dobog, kalapál, szinte fojtogat ... Bummm!!!!
Egy villanást láttam csak , meg azt, hogy a disznó eltűnt. Se becsapódási hang, se jelzés. De mintha pont lépett volna egyet a lövés pillanatában … Vajon eltaláltam-e?
***
… Ülök a kis tó szélén. De nem is tó ez, hanem a strand. Körbe van kerítve, magas betonfallal. De mégis tó, mocsaras a széle. Körülötte hatalmas, lombnélküli nyárfák. Meg két sovány akácfa. Oda kellene a magaslest tenni. Az akácfákból mecsinálhatnám … Most jön ki a vízből egy fekete test. Egy disznó. Hatalmas. Egy kan. De olyan furcsa feje van, mintha házi disznó lenne, … de mégsem , inkább olyan fekete, mangalica-vaddisznó keverék. De kopasz, … mégis fekete. Sáros. És húzza a lábát. A jobb hátsó lába el van törve. Meg kilóg a bele is a hasa alján! Sebesült! Meg kell lőni! … Nincs nálam puska!!! - Két óra harmincegy perc. Visszahanyatlok az átizzadt párnára. Egy perc alatt megint elnyom az álom ...
... Szuszogásra ébredek (riadtan felülök, de senki, semmi … csak én voltam az), nehezen nyílik a szemem, csipától dagadt a szemhéjjam, alíg látok – négy óra három perc. Még visszafekszek. Ötkor fog csörögni az ébresztő ...
... Négy óra harmincnégy perc. Na, most már elég. Most már felkelek. Sötétben botorkálás, papucskeresés, fürdőszoba ajtó, villanykapcsoló. Túl sok ez a fény ide, most. Csorgás, öblítés, mosakodás. Öltözök. A ruhák elő voltak készítve, csak a puskát cserélem. Most a sörétesnek több hasznát veszem. Egy marék brenekke a zsebbe, a többi cucc a kocsiban. Hani is felébredt, ha beszélhetne, megkérdezné, hogy mi ez a korai indulás? De mikor a ládáját pakolom az autóba, már ugrik is befelé a nyitott ajtón, nem kérdez semmit. Örűl, hogy jöhet velem.
Boldogan rohangál a hajnali szürkületben, a búzában úgy szalad, hogy minden ugrásnál felágaskodik, hogy lásson is valamit. Előre hátra vágtat az erdőszélen, bele a pocsolyákba, fröcsög a sáros víz, repűlnek a fűcsomók a karmai alól. Legalább egy kicsit kifárasztja magát, míg odaérünk. Nézem a rálövés helyét. Az este a sötétben nem találtam semmit, csak a búzából kiváltó csapát (remélem az volt ), azt megjelöltem egy földbeszúrt ággal, ami a pár lépésre levő erdő felé mutat. Még jó, hogy tegnap otthon hagytam azt a hülye kis fejlámpát, képes lettem volna bemenni, a fekete sűrűbe. A kan kicsivel mázsán felűli volt, hát nem lett volna túl okos dolog ... Egy nyommal eltévesztettem. Két méterrel arrébb van a kiváltás. Bevágódó csülöknyomok, vér semmi. De mégis, ott a kis eperfahajtás tövén, a leveleken – pár csepp vér. Sötétpiros , kissé baszáradt, már eltelt hat és fél óra. Tehát biztosan eltaláltam. De vajon hol?
A vizsla megindúl a nyomon. Bekapcsolom a fejlámpát és bújok utána. Semmi vér többé, csak nyomok, alagutak mindenütt. Csapák, kitaposott váltók. Az erdő alja olyan mint egy dzsungel, sűrű bokrok, tövises bozót, csalán, indák, folyondárok, szeder, iszalag. Víz csepeg a levelekről, a tegnapi eső maradéka. De nem mosta el a vérnyomot, hiszen akkor már nem esett, csak egyszerüen nincs. Vagy nem találom. Ki is kapcsolom a lámpát - zsebrevágom, haszontalan, már nélküle is látok. A kutyára bízom magam. Keres, kutat, szimatol. Megindúl egy csapán, majd pár méter után vissazfordúl. Másik nyomon halad előttem, kiérünk egy kis bozótos szélű, belógó ágaktól szűk vakútra. Ezen megy jobbra pár métert, majd eltűnik balra a bokrok alatt. A puskacsővel hajlítom félre a csepegő, lombos ágakat, benézek, bemászok. A kutya nagyon szimatol. Tudja, hogy mit keresünk. Már volt dolga disznóval, de most sem fél. Még a télen megtalált egy kétmázsás, az előző napi hajtásban - vendég által sebzett kant. Dermedt volt, szerencsére. Most is ebben bízom, hogy dermedten találjuk. A kutya nagyon jelez egy bokornál – legugolok,benézek, körbelépem óvatosan, megint benézek, nincs benne. Lehet, hogy itt volt, sebágy lehetett, sötét van alatta, nem látok semmit. A fejlámpa eszembe se jutott. Megyünk tovább. Már elhagytuk a szélső lombos sávot, beértünk a valódi fenyves alá. Ez a tiszta dzsungel! Itt akár egy elefánt is feküdhetne, csak akkor látnám meg, ha belebotlanék. A görbe, vöröses törzsű, eredetileg sorban ületett , de régóta foghíjjasan álló vastag erdeifenyők csak imide-amoda vannak meg még , de az aljnövényzet mindent elborít. Akác , bodza és kései meggy többméteres, földig lombos sarjai közt bújkálunk, a kutya furakodik, én taposom félre az útból a szedert, a mellig érő csalánt. Lehetőleg csendben, hátha itt van a közelben, ... s hátha még él. Két jóféle brenekke várakozik türelmesen az ikercsövekben. Előttem néhány méterre áll a kutya. Most már nem vitézkedik. A tavasszal megszabta egy koca, ráadásúl egy háromlábú. Ha egészséges lett volna, talán ki sem engedte volna élve a szedervárból. Hét öltéssel kellett összevarrni a hasa-alját, a combján csak hátulról karcolta húsig a bőrt, pár helyen. Most áll a kutya, s balra néz, le van meredve. Ott kell lennie előtte, ott ahova néz. Lehajolok, legugolok, hajlongok, tekerem a derekam, nyújtom a nyakam, meresztem a szemem . Valami szürkéllik ott a csalántengerben ... egy sonka . Az oldalán fekszik . Megvan .
Elönt a melegség, a kutyám iránt érzett hála és szeretet. Nem hagyta elveszni az első kanomat ! Semmi nem látszik a disznón, csak annyi, hogy nem él. Kis tisztást taposok körülötte, fordítom a másik oldalára, de nehezen megy, megint alábecsűltem a súlyát. Halk, folyamatos szusszanás hallatszik, ahogy a gázok távoznak az eddig elzárt seben keresztűl – ceruzányi lyuk a jobb oldali bordák alján, az elsőláb mögött öt centivel. Vékony piros kis erecske indúl, de csak pár cseppnyi, egy hájdarab eltömte a sebet. Hát kereshettem volna a vért, látástól vakulásig, ha nincs a kutya. Úgy hetven métert jöhetett el a rálövés helyétől, a lövés a májat érte, a vadat nem ütötte át, de hamar végzett vele. Legalább nem szenvedett, ebben is bíztam, titkon. Azért még nem tudok felszabadúltan örűlni, még nem tudom, hogy jó e a húsa. Volt vagy tizenöt fok az éjjel, még jó, hogy enyire is lehűlt, hála a tegnap jött hidegfrontnak. Az agyara törött. Mindakettő, a nagyok. A kicsiken két élezési sík látszik, de még csak alíg. Két és fél éves lehetett. Fájhatott is a foga szegénynek, a nyílt száraz fogbél kilátszik. De most már nem szenved többet. És nem veszett el, megvan. Most már az enyém. A miénk , Hani, érted?! – A MIÉNK !!!
Egyszeri vadász
|
