Tomek kiváló írásait olvasva eszembe jutott egy régi ígéret.
Most teljesítem...
Megkésett karácsonyi ajándék
A decemberi naptárról leperegtek a Karácsony napjai és ezzel tovaszállt az ünnepvárás izgalma is.
Az óév utolsóelőtti napján hideg, de ragyogó napsütéses napra ébredtünk.
Az ilyen csodálatos időben vétek lett volna a négy fal között tölteni az idő, ezért úgy határoztam kimegyek szétnézni a területünkön.
A gondolatot tett követte, nekiláttam összekészíteni a felszerelésemet és felöltözni.
Éppen a kedvenc vegyescsövű puskámat raktam a tokjába, amikor elém toppant a kilencéves Zoltán fiunk és szokása szerint már kérdezett is:
- Vadászni mész Apa?
- Igen kisfiam, kimegyek egy kicsit szétnézni a területen.
- Veled mehetek? – jött a következő kérdés.
- Ha van kedved, akkor nyugodtan! Csak gyorsan öltözz, mert mihamarabb szeretnék indulni!
Valóban gyorsan felöltözött, csak közben támadt egy kis vita az anyjával, mert mindenáron a kalapot akarta a fejébe nyomni, amit tőlem kapott ajándékba.
Valahogy sikerült meggyőznünk, hogy ez a fejfedő nem teljesen praktikus viselet a kinti mínusz fokokban. Megadva magát a szülői akaratnak a fejébe húzta a kötött sapkát és néhány perc múlva már távcsövével a nyakában türelmetlenül várta az indulást.
Még messze voltunk attól, hogy a közeli faluban delet harangozzanak, amikor óvatosan, minden nagyobb zajt elkerülve kiszálltunk az autóból.
Szikrázóan sütött a nap, viszont a hőmérséklet még mindig fagypont alatt maradt.
Nekivágtunk a földútnak, amiről egyszerre három nagy táblán is szét tudtunk nézni.
Pár száz lépésenként megálltunk és távcsöveinkkel pásztáztuk a tájat.
Hátunk mögött a Mátra nyugati oldalának csúcsai, tőlünk jobbra pedig a Cserhát kékes ködbe vesző
hegyei látszottak.
Időnként feltámadt a szél, ami nem lett volna baj, csak negyedóránként változott az iránya.
Az egyik repcetáblán két nyúl rágcsált, távolabb pedig egy csapat őz pihent a napsütötte déli oldalban.
Zoltán suttogva számolta az őzeket, majd felém fordult és halkan megkérdezte:
- Apa, most sétálunk vagy vadászunk is?
- Az attól függ kisfiam! Ha rókát, esetleg olyan sutát vagy gidát látunk, ami lőnivaló, akkor természetesen vadászunk. Ha nem találkozunk ilyennel, akkor meg nézelődünk és gyönyörködünk abban, amit látunk.
Rögtön tudtam, hogy miért kérdezi!
Az idei nyár óta kísért el alkalmanként a vadászataimra, de eddig közösen nem sikerült semmit zsákmányolnunk.
Szinte minden alkalommal láttunk vadat, de valamilyen okból mindig csendben maradt a puska.
Élményekből viszont nem volt hiány.
Délutánig nagyot sétáltunk és nézelődtünk, de a folyton változó szélirány teljesen elrontotta a közös vadászatunk esélyeit.
Csalódottan és szótlanul szaporáztuk a lépteinket az autó felé.
Odaérve a csomagtartóból elővettem a számunkra bekészített szendvicseket, és megkésve ugyan, de jó étvággyal megebédeltünk.
Úgy terveztem - ha a szélirány is megengedi – utolsónak még megnézünk egy közeli területrészt, amely számomra nagyon sok emlékezetes élményt adott.
A helyiek csak Tolvajlónak hívták a területünknek ezt a táját.
Valójában egy időszakos vízfolyás medre volt, ami egy nyárfasorral szegélyezett földút mellől indult.
A lentebbi szakaszán már rendes patak-méretű volt a medre és vagy 5-6 kilométeren keresztül kanyarogva a Zagyvába vitte a hirtelen esők és a hóolvadás utáni vizeket.
A nyárfasor alatti részen a tavasszal valamiféle gyógynövényt vetett a földet művelő tulajdonos.
Talán a talaj előkészítése vagy a vetőmag, nem volt megfelelő, de semmi sem kelt ki.
Bezzeg az előző évben kipergett napraforgómag életrevalóbbnak bizonyult.
Az szépen kikelt egy nagyjából 30 méteres szélességű és bő kilométer hosszúságú csíkban.
A gazda nem is takarította be a csenevész tányérú „szotyit”, hanem még decemberben is lábon állt a tábla, nagy örömére a fácánjainknak és őzeinknek.
A meder szélét pedig keskeny sávban újra felverte a nád.
Ebben a napraforgóban láttam több alkalommal egy tizenegy őzből álló csapatot, közöttük volt egy gyenge sutagida.
Még ezeket szerettem volna megnézni, mielőtt hazafelé fordítottuk volna az autó orrát.
A legszélső nyárfa mellett hagytuk az autót és óvatosan elindultunk a dombhajlat felé.
A szelünk jó volt, amit a kezemben füstölgő cigaretta is egyértelműen mutatott.
Közeledve a hajlathoz inkább átmentünk a nyárfákon túli táblára, és a szántás szélső barázdáját és a vaskos törzsek takarását kihasználva lopakodtunk addig a pontig, ahonnan az egész medret be lehetett látni.
Jó humorú gyerekem halkan meg is jegyezte:
- Most pont olyanok vagyunk lopakodás közben, mint a mesében Pampalini!
Elvigyorodtam a helyzeti humoron, aztán igyekeztem a vadászatra összpontosítani.
A többször megfigyelt csapat egy része most is a napraforgóban volt, három tagja pedig kint legelt az előttünk levő repcetábla szélén. Köztük volt a keresett gida!
Sajnos a távolság nagyon nagy volt, így lövésre nem is gondoltam.
Közelebb kerülni hozzájuk meg takarás híján egyenesen reménytelen volt, így a nyárfa törzsének támasztottam a puskát és csak a távcsöveinkben gyönyörködtünk a békésen legelésző őzekben.
Aztán a napsütötte nádszélben valami vöröses folton akadt meg a tekintetem!
Tüzetesebben megnézve egy róka napfürdőzött a délutáni fényben!
- Kisfiam! Ott a róka a nád szélében! – suttogtam a kis vadásztársamnak.
- Miért nem lősz?
- Mert ez még az őzeknél is messzebb van.
- Viszont van egy lehetőségünk…- és már nyúltam is a mellényem zsebében lapuló nyúlsíró sípért.
A puskát feltámasztottam a nyárfa oldalsó vastag ágára és nekikészültem a hívásnak.
Akadt viszont egy kis probléma! Valamelyik előző alkalommal leszakadt a sípomról a vékony bőrszíj,
így hívás után kézbe kellett tartani.
Fél kézzel meg nehéz lőni…
Hirtelen ötlettel odasuttogtam a gyerekemnek:
- Gyere teljesen mögém és térdelj le!
Ha hátranyújtom a sípot, akkor vedd el, ha meg nyújtom a kezem, akkor tedd a tenyerembe!
A kis társam csak biccentett, hogy mindent megértett, így a következő pillanatban felhangzott a bajba került nyúl sírása.
Hátranyújtottam a sípot és a céltávcsövön figyeltem a rókát.
Felpattant a hangra és lassú kocogással elindult felénk a patakmeder mellett…
Még a golyólövés határán túl volt, amikor megállt és próbálta tökéletesen betájolni a hang helyét.
Nyúltam hátra a sípért és még egy rövidet hívtam.
Úgy láttam, hogy a róka már biztosan tudta honnan is jött a hang, mert irányt változtatva kijött a repcetáblára és pontosan a takarásunkul szolgáló nyárfa felé tartott.
Egyre közeledett így felkészültem a lövéshez.
Hangtalanul kibiztosítottam a puskát, majd halkan pattant a gyorsító…
A távolság még így is nagy volt, de lőnöm kellett, mert ha közelebb engedem, akkor észrevett volna!
Jó 170 méterre lehetett, amikor egy pillanatra megállt…és a következő pillanatban pattant a golyós cső!
A róka rögtön elvágódott…
Még párszor meglebbent a vaskor vitorlája, aztán végleg elcsendesedett.
- Megvan? –érdeklődött Zoltán, mivel a nyárfa takarásából semmit sem látott az előző másodpercekben történtekből.
- Meg bizony! – közben pedig az új töltény halk koccanással ért a kamrába.
Biztosítottam a Brno-t és nekitámasztottam a nyárfának, majd remegő kézzel cigaretta után kotorásztam a zsebemben. Villant a kis láng és pár másodperc múlva boldogan eregettem a füstöt…
Az izgalomtól kipirult arcú fiam pedig egyfolytában a repcén fekvő vörös bundást nézte a távcsövön keresztül.
- Nem megy már el, ne aggódj!
- Biztos?
- Milyen messzire lőttél? – jött a következő kérdés.
- Majd megszámoljuk innen a fától a lépéseket.
Elfogyott a cigaretta és vele együtt az én türelmem is, így elindultunk a zsákmányunk felé.
Közben pedig hangosan számoltuk a jól megnyújtott lépéseket.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kis kéz a tenyerembe simul…
- 234 lépés! –közölte Zoltán a „határmatematika” eredményét, amikor a ravaszdihoz értünk.
Kiürítettem a puskát és percekig fedetlen fővel csodáltuk a hatalmas, öreg kanrókát.
A lövés odament, ahová szántam, a Brno 243-as kaliberű golyós csöve pedig – mint már annyiszor - megint remekelt!
Előkerült a fényképezőgép is és egymás után készültek a fotók, amiken büszkén pózolt az izgalomtól és az egyre csípősebb széltől piros arcú kis vadásztársam.
Miután befejeztük a fényképezést összekötöttem a róka lábait és elindultunk az autó felé.
Zoltán boldogan csacsogva elevenítette fel a nap élményeit.
Én meg közben arra gondoltam, hogy számomra –egy kicsit ugyan elkésve – de ez a nap lett az igazi
Karácsony!
Mert ez az első közösen terítékre hozott vad többet ért, mint bármilyen értékes ajándék!
Rövid idő múlva az akkor készült fotók egyike az íróasztalomra került.
Valahányszor rápillantok, a lelki szemeim előtt megjelenik egy kedves kis arc és az örök emlékű decemberi nap minden pillanata…
