Egy régi emlék Még messze volt a szeptemberi alkonyat, amikor egy dohánybarna új Lada csúszkált a traktorok által összevágott sáros földúton.
Az erdők közötti kis lucernatáblától nem messze megállt és ketten szálltak ki
a tetejéig összemocskolt autóból.
Egy zömök őszes hajú szemüveges férfi és egy tíz év körüli cingár fiúcska.
Kabátok, plédek, gumicsizmák kerültek elő a csomagtartóból, a kisfiú nyakában pedig egy csillogó-villogó távcső lógott.
A férfi gondosan bezárta az autót és halk léptekkel a lucernás szélén álló magasles felé igyekeztek.
Közben suttogva beszélt a fiúhoz:
- Jóska bátyád mondta ma, hogy ezen a lesen ült már két este is, és nagyon jól bőgtek a környéken a bikák.
- Bikát nem látott egyik alkalommal sem, ezért ma este egy másik területrészre ment ki.
Mi viszont itt biztosan hallhatunk itt szarvasbőgést, ha meg még látunk is valamilyen vadat, akkor hétfőn elmondom neki.
Az említett Jóska bácsi a kisfiú egyik példaképe volt, mert hosszú évek óta vadászott, és a nagy átéléssel mesélt történeteit mindenki szájtátva hallgatta.
A nyáron pedig hosszas utánajárás után még a kisfiú nyakában lógó távcsövet is neki sikerült beszerezni.
- Apu! Szerinted ma is tudunk majd bőgést hallani? – suttogta a fiúcska.
- Hát remélem, bár azt már Jóska bácsi is elmondta neked, hogy az erdőjárásban
és a vadászatban soha , semmi sem biztos. – jött a válasz.
Közben odaértek a leshez és szinte hangtalanul felmentek a létrán, majd kényelmesen elhelyezkedtek a várakozáshoz.
Kézről-kézre járt a csillogó Chinon távcső, de egyenlőre semmi nem mutatkozott a lucernán.
Teltek - múltak a percek és lassan a nyugati látóhatár mögé ért a Nap.
Az utolsó sugarai furcsa fényeket varázsoltak a tájra, majd ezek is végképp eltűntek.
A távoli juhhodályok felől kolompszó, birkabégetés, kutyaugatás és a juhászok füttyögése jelezte, hogy most hajtják be a nyájat az éjjeli szállására. A helyi szövetkezet ezzel a pár százas juhállománnyal próbálta hasznosítani az erdőtömbök közötti sovány legelőket.
Csendesen várakoztak, amikor váratlanul - a hátuk mögötti hegygerinc tájékán – elbőgte magát egy szarvasbika.
Az első pillanatban szinte összerezzentek a nem túl távoli hangtól, de azután már szájtátva hallgatták az időről-időre ismétlődő varázslatos hangot.
A velük szemben levő erdőből pedig nemsokára válasz is érkezett!
Csak kapkodták a fejüket az időközben észrevétlenül érkezett alkonyatban,
bízva abban, hogy sikerül valamelyik bikát meglátni.
Szarvast ugyan nem láttak, de egyre több hang kapcsolódott be az alkonyati
koncertbe.
Az egyre sűrűsödő félhomály hűvös levegőt is hozott, ezért óvatosan próbálták felvenni a kabátjaikat. Közben pedig a hangokat igyekeztek megszámlálni.
Már hétnél tartottak a számolásban, amikor valami mozdult a lucernán!
A fiú rögtön arra fordította a távcső lencséit!
- Apu! Róka van előttünk! - suttogta, közben a szíve majd kiugrott az izgalomtól.
Valóban az volt!
Egy jól megtermett róka kocogott keresztül a keskeny táblán vacsorát keresve.
Egyenletes tempóban haladt, ügyet sem vetve a koronás nagyurak hangjára.
Mindketten megbabonázva nézték a ravaszdit, amíg el nem tűnt az erdő sötétjében.
Közben pedig észre sem vették, hogy teljesen besötétedett!
Az égen kigyulladt az összes csillag és hűvös szellő fújdogált.
A szarvasok váltakozó irányból, de szinte egyfolytában hallatták a hangjukat.
- Menjünk kisfiam! – szólalt meg a férfi.
- Már úgysem látunk semmit, meg félek, hogy megfázol!
A létrán leérve megfogta a kisfiú kezét, és nekivágtak az autó felé vezető útnak.
- Apu! Bánhatja anyu, hogy nem jött velünk! – szólalt meg a kisfiú.
- Hallottunk szarvasbőgést és még rókát is láttunk! – sorolta az élményeket.
- Tudod kisfiam, hogy ennyi bikát még én sem hallottam egyszerre bőgni! – válaszolt az apja.
- Szerintem ez egy kivételes alkalom volt mindkettőnk számára! – folytatta,
közben rásandított a mellette gyalogló fiúcskára és elmosolyodott…
Szeptemberben, amikor meghallom az első szarvasbőgést mindig valami furcsa bizsergést érzek a belsőmben, és ez a régi este jut mindig az eszembe.
Mert a történetben szereplő kisfiú én voltam!
Azóta elrepült több, mint harmincöt év…
Arra csak igazából felnőttként jöttem rá, hogy mit kaptam azon az estén!
Nem csak annak az estének az örök emlékét, hanem egy felejthetetlen példát a szülői szeretetről.
Apu szó nélkül vállalta a keserves munkával összespórolt, drága pénzen vett új autó épségének kockáztatását és takarítását csak azért, hogy először szarvasbőgést tudjak hallgatni.
Jóska bácsi már régen nem vadászik, de még meglehetős egészségi állapotban
a nyolcadik évtizedét éli.
Az egykori Ladánk is ki tudja, hogy hol van már?
Viszont a mai napig megvan az öreg Chinon távcsövem!
A festék már lekopott róla, és felpattogott az egykor fényes műanyag borítás is.
Hosszú évek óta háborítatlanul pihen a régi vadászati emlékeim között.
Apuval sem tudok már többé arról a régi szeptemberről beszélgetni, mert tegnap elment oda, ahonnan még senki sem tért vissza…
[/center]
