Így írunk mi...

[galoscsabus]

Holnap délután temetjük Jancsit.
De már letisztult gondolatokkal megyek hozzá az utolsó földi találkozóra.
Egy hónapja temettük el Édesapámat, nála is ezt éreztem.
Sokkal inkább annak kell örülni, hogy megadatott az együtt eltöltött időszak, mint sem azon siránkozni, ami még lehetett volna....
Persze szomorú is vagyok, ugyanakkor nincsen bennem már fájdalom, csak valami üresség, amit idővel be fognak tölteni az emlékek.
Megfogalmazódott bennem egy cél.
Szeretnék olyan emberré válni, hogy majd egyszer, valaki rólam is hasonlóképen emlékezzen meg.
Önző és egoista kívánság, jól tudom.
De azt hiszem mostanában értem be arra a feladatra, hogy ha a sors elém vet egy fiatal vadászpalántát, akkor kötelességemnek érezzem a vele való foglalkozást.
Köszönöm az együttérzést, nem is sejtitek, mennyit jelent ez most nekem

[magesz]

Csaba!

Minden tiszteletem  és ugyanakkor részvétem!   
Én ifjabb korosztály vagyok,de hasonlóan kijártam az alsó tagozatot.A mai napig,sőt az életem hátralévő részében is felcsendülnek,megvillannak azok a szavak,emlékképek,amiket kedves vadászemberektől kaptam,illetve velük átéltem.Én úgy gondolom,nem megbántva senkit,hogy kellene az "iskola",a csodálatos áhítat és vágyakozás minden egyes lépcsőfok leküzdéséhez.
Nyugodjon békében,legyen neki könnyű a föld! 

[baikalbock]

Csaba!  Nagyon megható történet volt, könny szökött a szemembe a végén! Én is ugyanilyen szeretettel gondolok vissza a Tanítóimra! 

Eszembe jutott egy kb. 8 évvel ezelőtti történet. Történt, hogy csörgött a telefon, egyik kedves Barátom hívott, hogy menjek, nagyon beteg az öreg kutyája, meg kéne váltani a szenvedéstől, de orvost nem akar hívni hozzá, mert nagyon fél tőle a kutya, és nem szeretné, ha félelemben lehelné ki a lelkét szegény pára. Nagyon szerettem azt a kutyát, egy fajtiszta ónémet juhász volt, ami úgy került hozzá már nagy kutyaként, azt mondták rá, hogy kb. 7-8 éves, és ez már 4 éve volt, szóval jogosan gondoltuk azt, hogy tényleg idős, és eljött a vég számára. Összepakoltam, beírtam a területre, és elindultam a kutyáért. Miután odaértem, betettük egy pokrócon a kocsiba, és egy utolsó szomorú pillantás a kutya és gazdája között, becsuktam az ajtót, és nagyon nehéz szívvel elindultam. Útközben már behunyta szemeit, mint aki beletörődött volna a sorsába. Sietve mentem, mert nagyon csúnya fekete felhők jöttek észak felől, dörgött, villámlott már a távolba. Kiértünk a területre, egész testembe remegve tettem le a rét szélén, majd a puskáért nyúltam, a bock alsó csövébe 6-os Nike mini magnumot tettem. Csak az alsó csövet töltöttem meg, nem láttam értelmét 2 lövésnek ilyen távolságról. Eközben szépen csendben esni kezdett. Vállamhoz emeltem a puskát, közben a kutya végig a szemebe nézett, láttam rajta, hogy tudja, hogy mi következik, tekintete borzalmas fájdalmat sugárzott. Nem bírtam tovább, céloztam, behunytam a szemem, és meghúztam az első billentyűt. A várt hatalmas durranás és rúgás helyett csak egy csettenés volt. Kinyitom a szemem, a kutya továbbra is néz...néz fájdalmas tekintettel. Puskát elkapom a vállamtól, megtöröm, kiveszem a csütörtökös patront. Hátrafordulok, az ülésre rakom a fegyvert, hogy új patront keressek. Motoszkálást hallok, visszafordulok, feláll, elindul felém. Jön-jön, megáll a bal lábamnál, nyüszítve megfordul, majd leül. Nézzük...együtt nézzük a pokrócot, amin előbb még feküdt. Kezem mellettem lóg. Orrával odabök...lenézek...olyan fájdalmasan néz a szemembe, hogy leírni nem lehet, majd megnyalja a kezem és megint a szemembe pillant. NE ÖLJ MEG! SEGÍTS!...szinte hallottam ezeket a gondolatokat a fejembe, miközben nézem azokat a gyönyörű barna szemeit. Már szakad az eső, mi meg csak nézzük egymást, tekintetünk folyton összetalálkozik, majd egy-egy meleg nyalintást érzek a kezemen. Csurom vizesen térek csak magamhoz, gyorsan felkapom a vizes pokrócot, a hátsó ülésre terítem, rádobok 2 jutazsákot, és beemelem a kutyát, és nagy sebességgel a főút felé hajtok. Állatorvos Barátomat hívom, aki 70km-re lakik tőlem. Mondja, hogy vigyem azonnal, megnézni, megtesz érte amit tud. 120-130 km/h sebességgel megyek, elég hamar odaérünk. Szakadó esőbe viszem be a rendelőbe. Megvizsgálta, mondja, hogy megcsíphette egy fertőzött kullancs, de nem tudja megállapítani, hogy milyen fertőzése lehet. Izületi  fájdalmai is voltak, nyüszített, mikor feltettük az asztalra. Mondta, hogy nem ígér semmit, bent maradhat nála, beköt neki infúziót, és hív, ha bármi történik. Eltelt négy nap, nem hívott. Ötödik nap hívott, és mondja, mehetek érte, makk egészséges. Örömöm leírhatatlan volt. Beültem az autóba, és már mentem is. Odaérve odaköszöntem a kutyának: Szervusz Öregúr! Rámnéz a doki Barátom és megkérdezi, hogy miért Öregurazom le, hiszen nincs több 5 évesnél. Mondom neki, hogy nem létezik, hiszen 8 évesként kapták. De meggyőzött, a fogai kopottságán látszott, hogy tényleg nincs több 5 évnél, és tudom, hogy nem kevés kutyával volt már dolga a 20 éves pályafutása alatt. Megköszöntem neki a kezelést, nem akart elfogadni pénzt. Mivel hajthatatlan volt, meghívtam egy selejt bak kilövésre, mivel Ő is vadász. Ezt elfogadta, és hazaindultunk. Most első ülésre ültettem a fiatalos életerőtől majd kicsattanó német juhászt. Hazaérve a konyhába mentünk, és egy tál marhapörkölttel kínáltam. Azt a hálás tekintet sosem feledem el! Közben hívom a Gazdáját, akivel nem beszéltem azóta, és abban a tudatban volt Ő és a családja is, hogy szeretett kedvencük már az Örök vadászmezőkön van, hogy most már igazán áthúzhatná azt a dagadt seggét, és kifizethetné a lőszert meg a benzint, ahogy megígérte... Mentegetőzve mondta, hogy azonnal jön. Mondom neki, hogy nyitva az ajtó, jöjjön be, majd a konyhába tegye le a pénzt, mert a padláson dolgozom. Becsuktam a konyhaajtót, kutyát bent hagytam, és átmentem a nappaliba, és vártam, hogy megérkezzen. Megjött. A konyhaajtóhoz álltam, és rátettem az ajtóra a fülem. Hallom, hogy a másik konyhaajtó megnyikordul. Barátom hangját hallom, aki ennyit bírt kinyögni: Rex...Te mit keresel itt? Benyitok, Barátom magához öleli a lábait vállára tevő kutyát. Potyognak a könnyei. A gazda-kutya kapcsolat még erősebb lett. Egy bögre forró tea mellett elmeséltem mindent. Már két meghatódott, hálás szempár tekintett rám. Ennyire boldog még sosem voltam, de szerintem ők sem. Elmeséltem, hogy még csak 5 éves, és hogy még nagyon sok közös élményük lehet, ha vigyáz rá. Ez volt 8 éve. Még mindig él, de már nagyon odavan, és sajnos úgy érzem, hogy lassan megint csörögni fog a telefon, és felvéve azt a keserű hangot fogom hallani, hogy szenved, váltsam meg. Ekkor már csak abban bízhatom, hogy megint vigyáz Rá valaki Odafentről, és csütörtökös lőszert tol azon a szörnyű napon az ujjaim közé...

[Horrido]

Holnap délután temetjük Jancsit.
De már letisztult gondolatokkal megyek hozzá az utolsó földi találkozóra.
Egy hónapja temettük el Édesapámat, nála is ezt éreztem.
Sokkal inkább annak kell örülni, hogy megadatott az együtt eltöltött időszak, mint sem azon siránkozni, ami még lehetett volna....
Persze szomorú is vagyok, ugyanakkor nincsen bennem már fájdalom, csak valami üresség, amit idővel be fognak tölteni az emlékek.
Megfogalmazódott bennem egy cél.
Szeretnék olyan emberré válni, hogy majd egyszer, valaki rólam is hasonlóképen emlékezzen meg.
Önző és egoista kívánság, jól tudom.
De azt hiszem mostanában értem be arra a feladatra, hogy ha a sors elém vet egy fiatal vadászpalántát, akkor kötelességemnek érezzem a vele való foglalkozást.
Köszönöm az együttérzést, nem is sejtitek, mennyit jelent ez most nekem

Tudom mit érzel. Megjártam mindkét utat, de egyben. Nekem édesapám volt a mentorom....
WH.

[J.vadász]

Üdv Baikalbock!
Nagyon megható történet!
Az Élet a legnagyobb "rendező" és lám-lám semmi sincs "véletlenül"!
És Tiéd minden tiszteletem az emberségedért és állatszeretetedért!
Üdv: J. vadász

[Erdojaro (Molnár Attila)]

Csabus!

Fogadd őszinte együttérzésemet!  János Barátod nyugodjon békében, és járja az égi vadászösvényt az idők végezetéig!

Sok emléket hoztál elő bennem is írásoddal.     
Mint Horridónak, nekem is Édesapám volt az igazi Tanítóm, de akadt még jó pár Vadászbarát aki egyengette utamat, és vagdosta a vadhajtásaimat. Apám természetesen a mindennapokban itt van közöttünk. Ha a tőle örökölt fegyverek valamelyikével sikeres a vadászatom, minden esetben az első gondolatom, köszönetem hozzá száll!
 A többiek közül többen úgy élnek bennem, mintha még "itt" lennének, és sokszor úgy érzem, csak telefonálnom kellene, hogy beszéljünk. 
Szégyen, hogy a sokak emléke pedig mennyire meghalványodott, és egy -egy ilyen szomorú eseménynek kell történnie, hogy előjöjjenek az emlékek, és eszembe jussanak. 
Talán nem is olyan nagy baj, hogy így van, mert ilyenkor napokig ezen jár az agyam!
És emlékezni van bőven kire! Ha csak arra gondolok, hogy azokból a vadászcimborákból akikkel 1970-ben egy társaságban kezdtem vadászni, már egyetlen ember sem él, hát elszorul a szívem!! 

[Cheyenne]

......................................................................  .. 

[csontmetsző]

Egy puska, egy barátság…

A máskor oly sápadt decemberi napsugár aranyló kezeivel cirógatta az egyhangú szürke nyárfaerdőt. Ülök a nyolcas lesen és jól érzem magam, még kuncogok is magamban. Mit fog engem zrikálni megint Feri ezért az első mondatért! Feri a Barátom és kívülről fújja a történetírás közbeni stílusjegyeim. Rám is pirít, ha átcsapok ömlengésbe. Egy bánáti fürjvadászatot követő vacsoránál kezdődött a heccelésem. A hosszú asztal távolabbi felén ülő Kardinak kezdtem mesélni egy közelmúltban történt őzbak les történetét. Jó hangosan, hiszen zsongott a helyiség az adomáktól és egyszer csak csend lett, majd kitört a nevetés. A háttérben Ferenc jól kifigurázott:
-Alemenőnaparanysárgasugarábanharsányzöldencsillogópillangósvirágúlóheretáblábakiváltottazagyönyörűenvöröslőőzbak és akkor – kifakadt a fergeteges röhögés mindenkiből!

 Persze hirtelen citromba haraptam, ahogy illik, de ezek az ugratások és tréfák, néha vaskos beszólások teszik fűszeressé a társasvadászatok hangulatát. Na, meg a vendéglátók mérhetetlen vendégszeretete, a közös vadászebédek-vacsorák, a görcsbefulladó közös nevetések és persze aznap éppen elég fűszert jelentett nekünk a nyugdíjas német vizsla, Gyuszi orra előtt kelő, kilőtt teniszlabda gyorsaságával induló fecske röptű fürjecskék parádés meglövése és persze a szégyenletes hibázások is. Na, azóta gyakran előkerül Feri barátom fenti mondata és persze a közepénél már mindketten rázkódunk a röhögéstől! De azért még másnap is törődött velem aggódó fogadott bátyám, hogy is ne, hiszen úgy tűnt még kora reggel meg sem maradok. Valami gyomorrontásféle vert le a lábamról, de a lényeg az, hogy a Land Rover hátuljába gubbasztottam csukott szemmel és viaszsárga ábrázattal, mint aki halni készül, nem pedig vadászni. Gyúrta a terepjáró a sáros szurokfekete bánáti ragacsos földutat nyíl egyenesen, már vagy negyven perce. Lassan derengeni kezdett a hajnal és egykedvűen bámultak ki csendben a többiek is a kocsiablakon a kultúrsivatagba. Több tíz kilométeren keresztül csak mezőgazdasági kultúra volt, amit sehol sem tört meg árok, erdősáv, nádas, patak, facsoport, tanyahely, legelő, de még egy útkanyarulat sem. Semmi. És ezen a hosszú úton alig láttunk vadat a harmatosan ébredő határban. Tíz kiló métereken keresztül talán egy szál tarlón szedegető őz vagy nyúl mutatkozott csak. Szaladtak a kukoricások, napraforgó táblák, búzatarlók egykedvűen egymás után és én éppen a pár falat reggeli és a bevett tabletták bennmaradásáért vívtam élethalálharcot az émelygéssel, amikor felharsant Ferkó: - Ott szalad a vaddisznó a tarlón gyerekek!!! Persze mint akibe belevágott a mennykő, úgy ugrottam fel kába pofával kerestem a futó disznót, vigyorgó cimborám meg konstatálta: - Nincsen nagy baj, úgy nézem meg fog maradni! Gondolhatjátok milyen frenetikus sikere volt a beszólásnak, potyogtak a könnyek a röhögéstől. Igaza is lett, mire nekivágtunk a harmatba fürösztött vadmuharos-gazos tarlónak és a lábam alól kelő első fürjecskét markomba vehettem, már minden rendben volt. A felkelő nap rózsaszín fényébe úszó kesernyés lőporfüst és a ruhaáztató hideg harmat borogatása csoda egy orvosság a vadászembernek.
Az utóbbi pár évben kezdtem teljesen megfeledkezni a sörétes puskámról, mostanában pedig elő-elő kerül Ferkó jóvoltából és élvezem. Tegnap megint elővettük a sörétlocsolókat és magával hurcolt nagyszívű Barátom az ország túl felébe, ezúttal foglyászni. Sohasem vadásztam még fogolymadárra, érthető kíváncsisággal ballagtam a spalét melletti vetésen, jobb egyes voltam a hajtásban. Halk cserregés ütötte meg a fülem, amikor a vizsla előtt felburrant az első csapat szürke fogoly. A faderekak között lavírozó madarak szemből érkeztek és amint kiértek az én oldalamon, a középen balra fordulva felvágódó ágyúgolyó röptét sikerült lövésemmel megtörnöm. Megvolt hát az első fogolymadaram. Szó-mi szó, nagyon élveztem a nap további részét is. Mivel elég közepes sörétlövő vagyok, néha hitetlenkedve körülnéztem a lövésem után, hogy más is üríti e a puskáját, vagy tényleg én lőttem a fakoronák fölé csavarodó patkós mellű madárkát? Na és gratulálva lengettem a tökfödőmet örömömben, amikor valamelyik barátomnak sikerült egy-egy parádés lövése. Átsandítottam néha a ritkásabb részeknél az erdősáv túloldalán ténykedő kétméteres cimborámra is és láttam tartja a szokott formáját. Úgy kanyarított le az égbeszökő fogolybokrétából néhol két szürke tollgombócot is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.  Bár én dublét nem lőttem, de az utolsó hajtás vége felé már tudtam, hogy valami különlegeset kaptam aznap. A hajtásból kitörő, a vetés felett puskagolyó gyorsasággal távozó magányos foglyot a tágabb csővel elhibáztam, majd a másik csővel elérhetetlennek tűnő távolságról gombócra lőttem. Vége – kiáltott a vadászatvezető – megvan a teríték, mindenki ürítse ki a puskáját! 18 felvett fogolymadaram volt, meg görcs az arcomba a sok vigyorgástól. Egy maholnap nyolcvan éves kedves vadászbácsika avatott elsőként fogolyvadásszá. Egész nap vidáman jött velünk a hajtásban, megütögette botjával a nádas részeken a száraz bodzabokrokat, ő segített nekünk összeszedegetni a lőtt vadat.  Idáig jutottam a tegnapi élmények jóleső felkérődzésével, amikor halk avarzörgés térített vissza a decemberi nyárerdőben álló magaslesre. Épp csak annyi zaj volt, mint amennyit a levelek között surranó egér okoz és csak a szemeim fordítottam a les feljáró irányába. Azon nyomban bizseregni kezdett a bőröm, amint megpillantottam az alattam szöszmötölő jókora kan rókát. Karnyújtásnyira volt, egy földből kikandikáló néhai kútgyűrű darabja körül szimatolt a csalavér, én pedig szarvasles ide vagy oda, – napok óta vártam a megfelelő szelet, hogy ide felülhessek – már nyúltam is óvatosan a sarokban unatkozó Mauserért. Már a levegőben lebegett a megmarkolt flinta, mikor Rudi felkapta a fejét! Szinte átfúrt a borostyánszín szempár. Persze el is ugrott a szemfüles róka, de az arcomhoz feszülő puskatus mellett megszívtam az első két fogam között a levegőt, utána engedtem egy rövid cincogást. Erre a koma megtorpant, érdeklődve visszanézett. Kifejlett róka volt, de éreztem, hogy partner lesz. Hangtalanul fordult a biztosító a puskán és az újra megugró róka után cippantottam ismét. Amint megfordult a vörös, elsöpörte a dörrenés. Le is másztam hozzá nyomban, csak úgy hajadon főtten puska nélkül és nagyon hálás voltam a mindenhatónak, hogy vadásznak teremtett és ezt el is mondtam mindjárt Neki. Na és hálás voltam még másnak is elárulom.
- Ez igen, jó ez a puska Feri – simítottam meg a Mauser tusát, amint visszafészkelődtem a les deszkára! Igen, a legjobb barátom lepett meg ezzel a puskával, Tőle kaptam ajándékba!  Hallottam már ilyen történeteket, de sosem hittem volna, hogy velem is történhet ilyen. Érdekes „viszony” a miénk, néha annyira más a véleményünk, világlátásunk, mint tűz és a víz, mégis működik a dolog. Nem nagy korkülönbség van közöttünk, olyan, mintha a bátyám lenne. Van, hogy visszarángat a való életbe:
 – Nem csak vadászat van a világon, a családoddal foglalkozz többet!  - mondogatja ilyenkor és rendszerint igaza van. Amiben tud, segít, bármivel fordulhatok hozzá (és szeretném hinni, hogy ez viszont is működik) és ez nagydolog! Főként a mai magából kifordult világban. Kérdés, hogy mindezt meg lehet e hálálni valaha? Minden esetre törekedni kell rá, úgy gondolom.
No, elég is volt ennyi „ömlengés” mára – gondoltam - rendesen rám is sötétedett a magaslesen. Szedelőzködnöm kell, hát jó éjszakát!

2013.12.01.   Vadászüdvözlettel: Robi

(Na, volt itt minden, összehordtam hetet - havat, nem is tudtam hirtelen hová töltsem fel Nektek, tanán itt jó helyen lesz.)

[Pyrus]

Egy puska, egy barátság…

 

A utolsó fotó nagyon jó!

[godena]

Egy puska, egy barátság…

Robi!
A lehető legegyszerűbben próbálom megfogalmazni: nagyon jó lett!

Az a róka pedig... A színe, a busa feje... Nagyon megdobbantotta a szívemet.
 

[Hegedűs Sándor]

Szervusz Barátom.

Megint megörvendeztettél benünket egy kis szókásos Csincsák ömlengéssel. De nosza csak rajta ,rajta ,szívesen olvasom az ömlengéseidet.Aki ismer személyesen az tudja rólad mekkora szíved van a természet ,vadászat,barátok íránt és elnézi neked,hogy néha milyen komponált szólamokkal adód vissza nekünk az aznapi élményeidet.
De hiányolom a fogoly teritékes képeket és fülig érő szádat mikór porzik a nadrágod az avatásnál.
A Rókához gratulálok ha nem nagyon tépte meg a golyó akkor remélem le vetted a "kabátját" igen szép.

üdv:HSanyi

[oceanwave]

Egy puska, egy barátság…

Minél többször írjál, ha lehet! 

[Fegbock]

Druszám!

Ez ismét nagyon jó lett! Gratulálok, szép élményekben volt részed! 

[galoscsabus]

Robi!
 

[bird0]

Csontmetsző!
Gratulálok a rókához is, de az íráshoz is!
Üdvözlettel: Laci