Egy Vadászbarát emlékére…
A kollégiumból érkeztem haza harmadikos pécsi gimnazistaként, egy decemberi borongós péntek estén a széngázszagú kis falumba és gyalogoltam haza az állomásról, amikor jól ismert nyikorgással megállt mellettem egy Skoda 120-as. Jancsi szólt rám a lehúzott ablak mögül:
-Vasárnap reggel fél nyolcra hozzánk gyere, ha tudsz jönni fácánozni…… és már robogott is tovább.
Meglepődtem rajta, mert a szokásos vasárnap reggeli találkozók színhelye és időpontja a tűzoltó szertár előtt volt, 8 órára kitűzve.
Onnan indultam már vagy 3 éve minden lehetséges alkalommal a helyi „brigáddal” a mindig jó hangulatú, bokrászós, kiscsoportos vadászatokra.
Nagyon lelkes hajtó voltam, nem volt olyan kefesűrű kökényes vagy nádas, esetleg tőzeglápos ingovány, ahová be ne mentem volna, hogy onnan kihajtsam a bent lapuló vadat, vagy előkeressem a beesett zsákmányt. De ugyanakkor kivettem részemet a területen folyó munkákból is, ha kellett etettem, ha kellett magaslest és etetőt javítottam, vagy riasztottam a kukoricákból az akkor még csekély számú nagyvadat.
Ezt minden ellenszolgáltatás nélkül és nagyon elhivatottan csináltam, soha nem vártam el érte semmit, egyszerűen örömmel töltött el, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek.
Meg is látták bennem a túláradó buzgalmat és pár év elteltével szinte vadásztársukként kezeltek. Nagyon nagy szó volt ez egy 15-16 éves kamasz esetében, én pedig igyekeztem meghálálni a kitüntetést. Mert annak éreztem, hogy befogadtak maguk közé.
Büszkén húztam reggelente zöld ruhát és kalapot és hátrahagyva a gimnáziumi „jólneveltséget”, igyekeztem minél jobban beilleszkedni közéjük.
Nyesegették a vadhajtásaimat, szigorú szeretettel terelgettek a helyes útra, a vadásszá válás nehéz ösvényén.
Tudom, manapság bárkiből lehet puskás ember, pénzen kívül ehhez semmi másra nincsen szükség. Akkoriban ez még teljesen másról szólt. Emberségről, fegyelemről, elhivatottságról, a Természet és a benne élő Örök Élet feltétlen tiszteletéről.
Talán ezért is volt, hogy amikor 18 évesen közölték velem, hogy a közgyűlésen egyhangúan megszavazták a tagfelvételemet, úgy elsírtam magam örömömben, mint egy taknyos gyerek.
De ekkor ettől még messze jártam, „csak” egy átlagos vasárnapi bokrászás volt készülőben.
Azaz, hogy nem átlagos, mert meglepődtem a találkozó helyén és időpontján.
De mivel Jani semmi mást nem mondott, ezért izgalomban töltöttem a szombatot, várva az ismeretlen okot, ami miatt felborítottuk az eddig megszokott rendet.
Janiról annyit kell tudni, hogy községünknek ő volt a párttitkárja.
Na itt nem egy bőrkalapos, szürke zakós, vöröscsillagos-jelvényes bősz öreg komcsira kell gondolni, hanem egy energikus és tettrekész fiatal emberre, akinek egyetlen célja a községnek és lakóinak segítése, egy tényleg szebb jövő reményében végzett közösségi munka által. Minden programban részt vett, sőt a legtöbbször aktív szervezőjük és lebonyolítójuk is volt. Minden nyári táborozáson ott volt, én előbb mint kisdiák, majd mint ifivezető társa töltöttem el vele több nyarat a fenyvesalsói úttörő táborban. Ott sem az ideológiai nevelésé volt a fő szerep, sokkal inkább a természet szeretete, a jobb emberré válás reménye hajtotta és teljes erőbedobással vett részt a gyerekek nevelésében, szórakoztatásukban. Nincs olyan egykori diáktársam, aki ne nosztalgiával gondolna vissza ezekre az évekre. Még fuldoklót is mentettünk együtt a Balatonból, de ez egy másik történet…..
Aztán eljött az a bizonyos vasárnap reggel is. Korán fent voltam, megfőztem a termoszba a teát, elkészítettem a szokásos szendvicseket, kifényesítettem a bakancsomat, mert valahogy éreztem, hogy ez egy ünnepi vadászat lesz.
Pontban fél 8-kor kopogtam az ajtajukon, a szőlőhegy lábánál álló házuk udvarán. Mikor beléptem, már láttam, hogy valami „nem stimmel”. A konyhaasztalon nem egy, hanem két puska volt előkészítve. Az ő bockja mellett feküdt a 16-os Izs-18-as is, szépen megtörve, ahogy az illik. Ismertem ezt a puskát, ezzel gyakorolhattam már több alkalommal is a sörétlövés tudományát. Ha összejöttünk társadalmi munkára, akkoriban még teljesen természetes volt, hogy a munka végeztével előkerültek a puskák a kocsikból és mindenki ellőtt egy marék lőszert, hogy a hosszú pihenő alatt ne kopjon meg nagyon a lőtudása a két tél közötti időszakban. Ilyenkor különféle tárgyak repkedtek a levegőben és természetesen ment a csipkelődés, egymás ugratása, szóval zajlott a közösségi élet.
A vadászatokon már több alkalommal átvehettem valaki puskáját és üresen, lőszer nélkül gyakorolhattam a felrebbenő fácánokon a kapáslövést és célzást. Ilyenkor elláttak mindenféle tanácsokkal és nagyon büszke voltam, ha sikerült megfelelni az elvárásoknak. Ha valakivel kettesben lementünk a berekbe, ahol esti beszálláskor jó vámot lehetett szedni a szarkákból, már pár lövés erejéig is átvehettem a sörétes puskát, sőt már egy szarka elejtésével is büszkélkedhettem, amit a feledhetetlen vadőrünk, Simon Jancsi 12-es Izs duplapuskájával sikerült terítékre hoznom.
De ez a nap teljesen máshogy indult, mint a többi. Kellő felkészítés után vállamra vehettem az egycsövű fegyvert, zsebre rakhattam 5 darab lőszert és úgy, együtt sétáltunk a találkozó helyre, a szertárhoz.
Természetesen a többi tag már tudott Jancsi tervéről, hiszen mindig mindent megbeszéltek egymás között, de a vadászok „nagyon meglepődtek” amikor megjelentem puskával a vállamon.
Volt aki orvvadászt emlegetett, volt aki rendőrt akart hívni, de persze sütött belőlük az öröm, hogy feljebb léphettem a ranglétrán és talán kicsit büszkék is voltak rá, hogy nem hullott terméketlen talajba a mag, amit elvetettek, majd kellő odafigyeléssel gondoztak éveken át. Amit én éreztem, azt gondolom nem kell azok számára részleteznem, akik átmentek hasonló időszakon, akiből meg pár nap alatt lett vadász, az ezt soha nem lenne képes megérteni.
Mélyen megtisztelő volt az a bizalom, amiben részesítettek. Hiszen volt olyan puskás ember, aki elkezdett velünk járni vadászni (ráadásul a falu frissen kihelyezett orvosa volt), de pár alkalom után megköszönték neki az eddigi részvételt és kerek perec közölték vele, hogy nem kívánják többé a társaságát, ha puska van a kezében. Nem volt megfertőződve a vadászat mindenféle mondvacsinált társadalmi rangkórságokkal, nem volt alakoskodás, nem volt hivatali alá-fölérendelt viszony a brigádunkban. Ugyan azzal a súllyal esett latba Staudt Feri bácsi a jóravaló parasztember, mint Pista bácsi az állatorvos, Pali az autószerelő, vagy Marci, a városi tűzoltóparancsnok. Ezek a dolgok vadászat közben nem számítottak.
Csak az Ember volt a fontos…és a közös cél.
Hihetetlennek tűnt, hogy az eligazítás (amit a vadászmesterünk, Némedi doktor, a község állatorvosa tartott) nekem is szól, nekem aki 5 lövés erejéig bebocsájtást nyertem a mennyországba. Ittam a szavait, nagyon figyeltem, majd észrevettem, hogy Jancsi engem néz és csak mosolyog.
Ezt a pillanatot soha nem fogom és nem is akarom elfelejteni. Mélyen beégett a lelkembe és soha nem is tudtam érte eléggé hálás lenni.
Nagyon jó vadászat volt és ugyan nem sikerült elejtenem semmit, mégis az egyik legjobb vadászélményem marad mindhalálig. Végig Jancsi mellett mentem és nagyon jó volt érezni, hogy minden fenntartás nélkül tartja rajtam néha egyik szemét, csak megszokásból, ahogy ez a társaságban amúgy is szokás volt. Senki nem sértődött meg, ha a szomszédja felhívta a figyelmét valami veszélyforrásra, vagy megszólta, ha szerinte nem teljesen biztonságosan kezelte a fegyvert.
Manapság furcsának tűnhet ez a fajta nevelés, sőt egyenesen üldözendő törvényszegés, de igazából ha jól belegondolunk, akkor ez volt a legjobb módja bevezetni valakit a vadászatba és a körülötte zajló közösségi életbe. El sem tudom képzelni, hogyan lehetne valakiből vadász, ha az első vadászélményeit már vadászjeggyel a zsebében szerzi, mindenféle előzetes „gyerekszoba” híján…
Aztán a társaság felosztott, sajnos nem sokáig lehettem hivatalosan is a tagja. A hangulat is megromlott, ezt a régi tagok közül többen nem tudták tolerálni és el- elmaradoztak a vadászatokról. Jancsi azok közé a kommunisták közé tartozott, akik nem tekintették konzervált dolognak a „hatalmukat”. Nagyon elegánsan állt félre, mondván azt, hogy ha a polgárok úgy döntöttek, hogy nem ez a világnézet kell nekik, akkor ő nem tehet mást, mint visszatér eredeti szakmájához és éli tovább az életét, mint tette ezt annak előtte is.
De egészsége sajnos eléggé megromlott, belekezdett egy nehéz, vesztésre álló csatába az alattomos kórral szemben. A vadászatot már sok éve abbahagyta, ez irányú érdeklődése kimerült a szaksajtó olvasásában. Volt, hogy örömmel hívott fel, ha valamely orgánumban felfedezett és ilyenkor érezhető volt a „szülői” büszkesége is, hiszen a vadászatban valahol a gyermeke is voltam.
És erre büszke vagyok, még ha sokan bele is rúgtak az elmúlt 25 évben és méltatlanul bántak is vele. Innen üzenem nekik, hogy nem szolgált rá, a rugdalók pedig fektessék energiáikat abba, hogy megpróbáljanak legalább fele-olyan jó emberek lenni, mint Ő volt.
Szarvasbőgés végén ment el közülünk, csendesen, méltósággal, családja szeretetétől övezve.
Legyen neki könnyű a föld.
Kedves Jancsi! Barátom, mentorom….
Várj rám a már ottlévőkkel együtt, nézzetek ki valami jó kis pagonyt (legyen rajta rekettyés és valami jó kacsázós tocsogó) és ígérem, megkereslek benneteket nyolckor a szertár előtt, ha eljön az ideje.
