Így írunk mi...

[Horrido]

 

[Sakac]

Közel 20 évvel ezelőtti hajnalt juttattad eszembe a kúszással....

[Hazelwood]

Közel 20 évvel ezelőtti hajnalt juttattad eszembe a kúszással....

[Hazelwood]

Reszket a Hold

A fák lombjai részeg táncot jártak a szétterülő pocsolyák tükrében, ahogy a belehulló újabb és újabb vízcseppek körkörös gyűrűket gurítottak a felszínen. A reggeltől kora délutánig tartó eső fullasztó párával tömte tele a nyári erdőt. Habár az égbolt csapjait régen elzárták már, a víz a milliónyi falevélről és ágról még órákig csöpögni fog. Csak az erdőt járó ember tudja, hogy az égi áldás sokáig nem éri el az erdő talaját, de bizony a felhők eltűntét követő hosszú órákon át esik még az eső az erdőben.

Balázs, vadászhoz méltatlanul, bár lassan, de súlyos léptekkel kerülgette az apró horpadásokban felgyűlt vizet az erdei ösvényen. Vállán töltetlen fegyverrel, görbe háttal, lehorgasztott fejjel haladt előre az ismerős rengetegben. Rossz széllel cserkelt kedvenc leshelye felé az erdő mélyére. Habár tudata mélyén érezte, hogy  óvatlan léptei és a hátába fújó lágy szellő csak elveri a vadat előle, de ma nem törődött ezzel. Nem is tudta igazán, mit is keres itt. Vagyis tudta ő! Hová is mehetett volna, azzal a rettenetes, tehetetlen és fojtogató bánatával. Hol sírhatott volna férfi könnyeket, hol máshol szórhatta volna szét indulatát, hogy bárkiben kárt ne tett volna. Ment, csak ment monoton előre, nem úgy, mint máskor, amikor óvatosan meg-megállt, igyekezett beleolvadni a környezetbe, eggyé válni a fákkal és bokrokkal, tátott szájjal hallgatózva és minden idegszálával érzékelve ezt a lüktető élő organizmust. Most idegen volt, egy éles nyílvessző az erdő testében, ami fájdalmas metsző sebet ejt, ahogy fúrja magát egyre beljebb végzetes útján. 

Hirtelen súlyos test mozdult valahol előtte a sűrűben. Egy tehén a borjával ugrott meg, s kecses szökkenéssel iramodott el. Balázs megtorpant s gondolataiból a valóságba visszatérve nézett utánuk. A tehén lassított, majd megállt. Visszanézett, mintha csak borját ellenőrizte volna, követi-e. Az ártatlan kis jószág még pár lépést tett, s anyja mellet megállva rögtön a földre hajtotta a fejét és kíváncsian kutakodott. A gondatlan borjú felett a tehén szúrós szemmel figyelte az óvatlan erdőjárót. Izmos, erős teste szoborrá szilárdult. Majd mintha tudta volna, nem kell félnie a vadásztól, lehajtotta fejét s megbökte borját, és elnyelte őket az oltalmazó erdő.

 

Balázs levette vizes kalapját, csapzott homlokát ingujjába törölte, nekidőlt egy fának. A vastag törzsű óriás átázott kérge hűsítő vizes lenyomatott hagyott a vállán. Gondolatai minduntalan kikanyarodtak az erdőből. Ez a csodálatos világ mindig magával ragadta, s igazán csak ez a hely volt az, ahol feledni tudta minden gondját-baját. Most is ezért jött, hogy békét találjon, de lüktető halántéka mögött cikázó képei rendre máshová ragadták. Nagyot sóhajtott s érezte, hogy a veríték végigfolyik a hátán a hátizsák alatt. A koronák fölött az égbolt még világos volt, s talán még a Nap sem bukott le. Tovább indult, s szemét a földre szegezte. Kényszerítette magát, hogy figyelje a váltókat, nyomokat kutasson, s észrevegye a fák törzsén a kenéseket. Az eső eláztatta az elmúlt napok nyomait, de jól látszott a víz elől a lombok alá húzódó vad csapája itt is, ott is. A környék jól tartotta a vadat. Csak ritkán fordult elő bármely napszakban, hogy a cserkelő vadász ne botlott volna gímszarvas rudliba, őzekbe, sőt nappal mozgó disznó is előfordult. Autónyom nem vágta át az erdőt, itt a turisták is ritkán látott vendégek, ezért Balázs - ha csak tehette - itt töltötte vadászidejét. Mások is ismerték ezt a helyet, de  a nagyobb helyismerettel rendelkező helyi vadászok máshol is megfordultak, hiszen a nagy takarás miatt itt nehéz volt biztos lövést leadni. 

Az egymásra boruló lombok ölelésében egy apró tisztás rajzolódott ki, melynek közepéről kilátszott a tisztuló égbolt. A sűrű tömött erdő ölelésében ez az apró hely kicsiny fényes ékszerdoboznak tűnt, ahogy a fény itt akadálytalanul tört utat magának egészen a talajig. A tisztás sarkában zömök, vaskos, alacsony les állt. Évek óta nem nyúlt hozzá senki, de korhadó deszkái most is megtartották egy ember súlyát. Ez volt Balázs kedves helye. A tisztás közepén szórót alakítottak ki, de mostanában nem látogatta sem ember, sem vad. A szóró mellett azonban néhány méterre árnyékban, egy természetes horpadásban valamiért állandóan volt némi víz és süppedős sár. Ezt a dagonyát annak ellenére, hogy szórón már nem talált a vad vonzó csemegét, a disznók meg-meglátogatták. Balázs anélkül, hogy a dagonyát szemügyre vette volna a leshez baktatott. Feldobta hátizsákját az alig fejmagasságú les deszkáira, puskáját pedig az ülőkéhez támasztotta. Leült a létra alsó fokára, és hátát a következő fokoknak támasztva hátra dőlt. Előkotort a felső zsebéből egy nyirkos és gyűrött cigarettásdobozt, egy szálat kihúzott és rágyújtott. A füstöt az ég felé fújva megpihent. Most kezdte csak érezni az erdőt, érzékelni a hangokat, látni a  fényeket. Zúgó fejjel lódult neki az útnak, csak a lába vitte az ismerős tájon, de most már megérkezett. A majd félórás erdei séta némileg megzabolázta csapongó gondolatait. Néhány izzadságcsepp esővízzel keveredve folyt végig az arcán, ahogy mozdulatlanul ült a les alatt.

Az erdő kiheverve az emberi jelenlétet, kezdett magához térni. A csepegő víz hangjába madárszárnyak suhogása, rágcsálók szöszmötölése, rebbenő falevelek pergése szűrődött. Balázs nem tudta mennyi ideig üldögélt így a létrán. Apró fémszelencéjébe már a második cigarettavéget rejtette el, amikor feltűnt neki, hogy lement a nap és erősen szürkülni kezdett az ég. Felmászott a lesre, megfordította a nyirkos lesdeszkát és ráült. Kipakolt apró zsákjából, a puska tárjába lőszert tolt, majd csőrtöltött. Ujjával megszokásból többször is hátrahúzta a biztosítót, majd a les sarkába támasztott a fegyvert. Kezeit ölébe ejtve görnyedt mozdulatlanságba merevedett. Semmibe révedő tekintete elé újra beúszott Péter képe.

 

Valamilyen megmagyarázhatatlan és ostoba tréfának érezte azt a semmitmondó telefonhívást, amit nem is értett meg igazán először. Péter beteg volt. Régóta beteg, de nem tűnt annak, legalábbis nem jobban, mint bárki más a múló náthájával, nyilalló derékfájásával vagy megmacskásodott lábaival. Nem panaszkodott, de lopva bekapott pirulái, olykor-olykor múló rosszullétre utaló sápadtsága azért folyamatosan emlékeztették baráti társaságukat, hogy társuk köztudott betegsége nem múlt el. Ahogy Péter együtt tudott élni a kórral, így barátai is együtt éltek vele, anélkül, hogy különösebb figyelmet adtak volna neki. De most, ez a telefonhívás hirtelen jéghideg realitással rántotta elő a mélyből azt a tudatot, hogy igenis Péter halálos beteg volt, s a látszat ezt nem tudta végérvényesen elfedni vagy nemlétezővé tenni. Péter fiatal volt a halálhoz, talán mindenki fiatal ahhoz, hogy meghaljon, de negyven évesen még egészen biztos, hogy méltatlanul kevés adatott meg neki. 

Ez volt az, az esemény, ami Balázst az erdőbe hajszolta. Mit is tehetett volna? Maradt volna otthon? Nem tudott mit kezdeni azzal az iszonyú indulattal a lelkében. Gyermekei riadtan nézték sápad arcát, miután lerakta a telefont. Felesége elterelte a gyerekeket az útjából és szomorúan figyelte férje hangtalan készülődését. Tudta hova készül s eszébe sem jutott, hogy lebeszélje, vagy megállítsa. Ott az erdő neki, ott van elég tér, ahol elfér a fájdalom, ahol nem repeszti szét a szűk lakás falait. Csak remélte, hogy megnyugszik majd, s megbékélve látja viszont párját. Az élet természetes velejárója a halál, jól tudjuk eszünkkel, de mégis minden porcikánk tiltakozik annak gondolatától, hogy így vagy úgy bekövetkezik. A halál igazságtalan, mindig az, ha egy olyan életet zár le, amit nem éltek meg igazán. A halál mindig igazságtalan, ha nem jutott elég az életből. Mi az elég? Balázs nem tudta, mi lehet elegendő, de abban bizonyos volt, hogy Péternek járt volna még valami, járt volna még idő, de valami furcsa erő, egy fölöttes hatalom úgy döntött, nem ad lehetőséget már. S ez nagyon-nagyon igazságtalan!

 

Végleg besötétedett. A bokrok, a fák fekete tömeggé változtak, de az ég tiszta volt, ahol lágyan hunyorogtak a csillagok. A friss eső utáni lehűlő levegő üdítő volt, mint egy jó zuhany egy forró poros nap végén. Egyedül az erdőben, az esti csöndben. Ez valami olyan felszabadult és nyugodt pillanat, amit Balázs annyira vágyott nap mint nap. Városi ember volt egész életében. Sosem gondolt arra, hogy elhagyja ezt a nyüzsgést mindaddig, amíg néhány évvel ezelőtt először bele nem kóstolt a természet csodáiba. Azóta tudja és ismeri azt a semmihez sem fogható érzést, amit az ember az erdő mélyén él át. Itt az ember csak betolakodó, ez nem az ő világa. Itt a növények és állatok sajátos szimbiózisában az ember csak megfigyelő lehet, de olyan csodát tapasztalhat meg, amiről a városi ember még csak nem is álmodhat. S ha elég szorgalmas és türelmes, eggyé válhat a természettel, és már nem érzi magát idegennek. Balázs tudta, hogy ez keveseknek adatik meg.

 

Valahol messzebb bent a sűrűben vízcsobbanás, fröcskölés hallatszott halkan, de tisztán. Balázs nem tudta eldönteni, hogy szarvas, disznó vagy más állat gázolt a pocsolyába, azt sem, hogy egy vagy több vad mozgott a sűrűben. Hirtelen kitisztult a feje, száját enyhén kitátotta – úgy érezte ettől jobban hall –, és feszülten meresztette szemét enyhén jobbra előre, ahonnan a hangot hallani vélte. Biztos volt benne, hogy valamilyen állat mozog bent, és nem csapják be az érzékei. Hirtelen eszébe jutott, hogy eddig nem is figyelt fel a szélirányra. Úgy érezte néhány apró fuvallat a homlokába hulló hajszálait borzolják, tehát jó széllel ül. Jobb lett volna egy picit határozottabb légmozgás, mert a szélcsend vagy a gyenge határozatlan fuvallat ezen a kis tisztáson egy-egy fordulattal megtréfálhatja a vadászt. Újra és újra hallotta a csobbanásokat, de mintha egy-egy reccsenés is átszőné a zajokat, mintha valahol még messzebb határozottan vonulna valami.

Balázs úgy képzelte, hogy egy magányos kan közeledik felé. Bármi más is lehetett volna, de Balázs a hangok mögé mindig azonnal elképzelt valamit, s most egy magányos kan képét látta maga előtt, ahogy komótosan és gyanútlanul vonul az erdőben. Tapasztalatból tudta, hogy a másfél évesen a kondából kiebrudalt fiatal kanok kissé még óvatlanul járják éjszakai útjukat, s biz gyakran kerülnek puskavégre. Rendben is van ez így, hiszen a szaporulat, a fiatal állomány fékentartása garantálja a vaddisznó állomány helyes egyensúlyát. A tapasztalt öreg kocák társaságában biztosan nem léptek volna ki a holdfénybe, nem törtek volna rá a szóróra, mielőtt a nyílt terepet alaposan körbe nem szaglászták volna. Ezek a fiatal disznók azok, amelyek rácáfolnak a vaddisznók viselkedését általánosságban jellemző leírásokra, miszerint a disznók csak éjszaka mozognak, vagy nem lépnek ki a Holdvilágba. Nyár van, tehát a tavaly ősszel a kondákból levált kanok még nincs egy éve, hogy egyedül boldogulnak. Ilyen fiatal disznónak képzelte a zajok forrását Balázs. Azonban a zajok elhaltak. Balázs rezzenéstelen feszült testét lassan és öntudatlanul előre tolta, mintha csak közelebb akarna kerülni a vadhoz, hogy elcsípje apró zajait. De semmi, csak az erdő szokásos élete.

Két-három perc is eltelt, mire lazított feszülő izmain és kényelmesebb testtartást vett fel. Talán a disznó tisztább és szárazabb részre ért és hangtalanul eltávozott. Balázs nem hallotta többet. Majd egy órát is üldögélt így csöndben, önmagát figyelve.  Érezte, hogy zaklatottsága alábbhagyott, mint zokogó ijedt kisgyerek anyja biztonságos ölelésében még szipogva bár, de egyre elcsendesedve nyugszik meg.

Zsebéből cigarettát kotort elő és mélyen a les deszkái mögé hajolva rágyújtott. Lassan visszaegyenesedett ülő helyzetbe és a parázsló dohányt markába rejtve az égre fújta a füstöt. Az időközben előbukkant Hold fényében alig rebbent a szürke gomolyag. Az öngyújtó fényétől összeszűkült pupillája vakká tette egy időre. Becsukta szemét, hogy gyorsabban szokjon hozzá a sötéthez. Néhány másodperc múlva újra felpillantott.  Az ezüstös Holdfényben a dagonya és az elhanyagolt szóró között egy disznó állt.

Balázst a meglepetés lebénította, tüdejéből az imént kifújt füst után nem mert levegőt venni, csak nagyon lassan, nyitott száján át töltötte fel mellkasát, mintha csak a túl gyors levegővétel megreccsentené ruháját és zajt csapna. Másodpercekig nézte az apró lépésekkel egy helyben toporgó állatot, amely mintha tanácstalan lenne, mit is csináljon. Balázs lelógó jobb kezében égő cigarettájából a füst a karját végigsimogatva szállt fölfelé. Nem értette, hogyan kerülhetett ide ez az állat észrevétlenül, de kétségtelenül ott volt, alig több mint 50-60 méterre teljes életnagyságban. A disznó lassan jobbra fordult és néhány lépés után túrni kezdte a szórót. Talán sokat járt ide korábban s még most is számított néhány földbe forgatott kukoricaszemre.

Látva a gyanútlan viselkedést Balázs megkockáztatott néhány mozdulatot. Habár a disznóval ellentétben ő félig-meddig árnyékban volt, tartott attól, hogy mocorgásával zajt csap, vagy az alig lengedező szél hirtelen fordulattal árulkodó jelet küld a vad felé. Égő cigarettáját maga mellé tette a deszkára és lassan, nagyon lassan - szemét le nem véve a vadról - felvette maga mellől a keresőtávcsövet. Szíve erősen dobogott s ez a rázkódás egész testét megremegtette. A remegés ellen két könyökét óvatosan feltámasztotta a les szélére, és vizsgálni kezdte a szóró látogatóját. Fiatal, erőteljes, szemlátomást egészséges gyönyörű kan töltötte be a lencséket. Balázs tudta, hogy nem tévedhetetlen, de azt gondolta, hogy ez a valamivel mázsa alatti disznónak ez lehet a második magányos nyara. Előfordult már, hogy megtévesztette a gyenge fényben, összehasonlítás nélkül álló vad képe, de most úgy érezte jól becsült.

Lassan hátradőlt, óvatos mozdulattal visszahelyezte a távcsövet maga mellé a deszkára, majd a puskáért nyúlt. Bal karját a les gyalulatlan oldalára tette és a fegyvert a tenyerébe fektetve belenézett a céltávcsőbe. A disznó apró korrekció után beleúszott a lencsébe. A nyolcszoros nagyítás miatt a fiatal állat majdcsak betöltötte a képet. Balázs a szálkereszt közepét a kan lapockájára helyezte és hüvelykujjával előre tolta a biztosítót, de várt, mert a disznó nem teljesen keresztben állt, hanem fejjel az ő irányában, ferdén. Hosszú másodpercek teltek el így. Balázs megnyugodott a biztos lövés lehetőségének tudatában. Érzete, hogy már nem hibázhat, hiszen a vad gyanútlan és nem fog elugrani, biztosan tartja a célon fegyverét, csak a legmegfelelőbb pillanatra várt.

Talán túlságosan is megnyugodott. Olyan érzése támadt, mintha már túl lenne a vadászaton. Olyan, mintha már meglőtte volna a vadat, és birtokba vette, s az események már a múltban vannak. Azzal, hogy átélte azt az izgalmat, hogy meglátta a vadat és ráhelyezte a szálkeresztet és érezte a bizonyosságot, hogy elejti, valami elmúlt benne. Ahogy figyelte a disznót a céltávcsőben érdekes gondolat suhant át rajta. Hatalma van a disznó élete és halála fölött. Mint egyfajta mindenhatóként dönthetett a természet egy szabad élőlényének sorsa felett. Ebben a pillanatban hirtelen eszébe jutott Péter, és az, amiért nekivágott az erdőnek. Feszültséggel telt újra meg, s forróság öntötte el a testét. A disznó egy lassú mozdulattal teljesen keresztbe fordult. A szálkereszt megállapodott az oldalán. Balázs ujja lassan görbült és megérintette a hideg fémet, majd apró precíz mozdulattal tovább görbítve addig húzta, amíg hüvelyke alatt aprót klattyanva a biztosító elzárta a puskát. 

 

A pillanat elmúlt. Balázs meredten bámulta az állatot a céltávcsőben, amíg az lassan megfordult, és eltűnt a sötétben. Másodpercek teltek még el, mire a hatalmas energiát felszabadító lövés robaja helyett hirtelen sóhaj szakadt fel mellkasából, ahogy hátradűlt, s alig hallhatóan kiszaladt a száján: - Jár még neked idő!

Felnézett az égre, s a párás levegőben tisztán látszott, hogy reszket a Hold.

[Balkóbátya]

Ez is nagyon jó volt!

[Pyrus]

Reszket a Hold

 
 

[oceanwave]

Reszket a Hold

 

[Hazelwood]

Köszönöm Urak! 

[csontmetsző]

 
Remek dolog " magával vadászni".

[Hazelwood]

Remek dolog " magával vadászni".

Akkor folytassuk! 

[Tomek]

Öt perc a vonaton

Álmos, hétvégi reggel volt. A pályaudvaron csendben vártuk az ellenvonatot: a peronon már felütötte a fejét egy-két korai gyomnövény, megtörve a beton rozsdás vörös színét. A szomszéd vágány sínszálai között egy koszos papírgalacsint görgetett a szél, és a mozdony zúgása már-már észrevétlen vegyült az ébredő falu hangjai közé. Kortyoltam egyet a gőzölgő kávéból. A messzeségben hunyorogva közeledett a másik szerelvény. Vártam még egy kicsit az ablakban, aztán amikor a vonat beért az állomásra, lehuppantam az ülésre. Szemem megakadt az ablak felett díszelgő „Kihajolni veszélyes!” feliraton, aminek betűit valami tréfáskedvű utas átsatírozta, így most a következőre figyelmeztetett: „Kihalni esélyes!”. Elmosolyodtam.
Mindig is szerettem vonatozni, így egy kicsit még örültem is, hogy a kocsi éppen a szerelőnél van, én pedig a vasutat használva juthatok el célomig: egy bőrönd, puska a vállra, két átszállás, és ott is vagyok; Áron majd kijön elém, fél óra múlva már a hideg fröccsöt kortyolgatjuk a pince hűvösén…
Arra riadtam fel, ahogy valaki hangos kattanással felhúzza az ablakot.
- Nem bánja, ugye? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. – Nem bírja a fülem a huzatot, megeszi a fene már így is a hallásomat. Múltkor voltam vizsgálaton, készülék kellene, de ennyi nyugdíjból ki tudja kifizetni? Majd megtanulok szájról olvasni, az még ingyen van legalább.
Alacsony, köpcös férfi állt előttem, viseltes, de tiszta ruhában, amiből ennek ellenére is áradt a dohányfüst szaga. Zsíros, szembe lógó haja volt, arcán a bal szeme alatt egy nagy bibircsók éktelenkedett, vastag, rövid nyakán kidagadtak az erek, ahogy fújtatva felpakolta csomagját a tartóra.
- Nem bánja, ugye? – kérdezte megint. – Tele van a kocsi, mindenhol vén banyák fejtik a keresztrejtvényt, meghalok az ilyentől. Nincs nekem ehhez türelmem. Egyszer próbáltam, de belekavarodtam a vízszintesbe, meg a függőlegesbe. Mi vagyok én, kőműves? Meg aztán folyton elrontottam, tollal fejtettem, a végén tiszta firka lett az egész, este be is gyújtottam vele. Egész jól égett, nem úgy, mint ezek a vacak reklámújságok… az csak parázslik, meg füstöl, hogy az ember kiköpi a tüdejét.
Szinte levegőt sem vett, úgy folytatta, miközben szemével az akasztón lógó puskatokra vágott.
- Hány méteres a bot? Háromkilencvenes? Nem rövid ahhoz ez a kis tok? Egyharminc darabja , van belőle három, meg az orsó, azt is bele kell passzírozni. Nekem is ekkora van, múlt héten voltam, de nem esznek még, három kárászt fogtam, abból is kettőt a macskának adtam, mert nem eszem a halat. Mindig megkívánom, elpepecselek vele órákat, pucolom, vakarom, sütöm, büdös lesz az egész lakás, mégse eszem meg. Aztán meg szellőztethetek. Ahogy a macska meglátja a kezemben a szákot, már dorombol meg dörgölőzik.
- Nem horgászbot. – válaszoltam, mélyebbre csúszva az ülésben, keresztbe fonva magam előtt a karom, jelezni próbálva, hogy aludni szeretnék.
- Tudom én azt, csak hülyéskedek. Azt hiszi, hogy nem tudom? Szalonkára? Nem hiszem, az itteniek nincsenek benne a monitoringban, erre feljebb is csak a Kökényesi Jóskáék, meg a Filipovics Árpi bandája, attól feljebb megint senki, de maga, ahogy elnézem, messzebbre utazik, jobban felkészült. Nem értem én ezt az egészet egyébként. Régen semmi baj nem volt ezzel, most meg már nem szabad. Új szelek fújnak, kérem szépen, új szelek… na, de ne áltassuk egymást ilyen dolgokkal, ne szomorkodjunk, nem igaz… maga mióta vadászik? – kérdezte.
 - Nem olyan régen, mint ahogy szeretnék. – válaszoltam, aztán visszakérdeztem. – Hát maga?
- Én barátom, még a múlt rendszerben kezdtem az ipart. – egészen bizalmaskodó modorra váltott, hogy a hátamon átfutott tőle a hideg.  – Igaz, tilosban jártam, de az már nem számít, régen volt, nem igaz? Lopta más is, loptam én is. Egyet a Mavadnak, a többit magadnak! Na, én aztán mindent vittem. Igaz, puskám nem volt, se töltényem. Kérem szépen, én csúzlival vadásztam, azzal ám! – dicsekvővé vált, ahogy meglátta a kétkedésem. – Nem hiszi el? Pedig elhiheti… voltak azok az öntözőcsövek, először abból ki kellett szedni a csapágygolyót, mert semmi nem volt annál jobb. Aztán hurkoztam még, de az rizikósabb volt. Emez nem. Traktoros voltam a téeszben, éjjel szánt az ember, megy a lámpa, látom, fut a nyúl, bújik a fácán, rá a reflektort, csak lapult, amire én ráhúztam a csúzlit, az már feküdt is. Nem nagyon hibáztam. Hol volt akkor még a lelkiismeret? – maga elé révedt, de csak egy pillanatra. – Ismeri azokat a régi patkányfogókat?
Bólintottam.
- No, ott voltak azok is. Tudja, hányan használnak még ilyet? Bele sem gondolna. Egy kifúrt öregkukorica a csapóra, jön a fácán, vág egyet, kész is van, már nincs is feje. Az ember arra kerekezik bele a kannakasba, rá egy marék zöldet, szinte kész is a fácánleves. Istenem, miket összefőztem én! Az bezzeg nem olyan, mint a hal, ezt aztán imádom. Aki nem szereti, az vagy hazudik, vagy teljesen bolond. No, csakhogy megindultunk, természetesen megint késni fogunk, már az lenne a furcsa, ha időben odaérnénk valahová. – jegyezte meg, kinézve az ablakon.
- Nem dicsekednék ezekkel, a maga helyében inkább elszégyellném magam. – szóltam oda neki, ahogy befejezte.
- Hátrább az agarakkal, barátom, még be sem fejeztem. Nem sokáig csináltam én ezt, egy, vagy két évig, szóval voltak és vannak is nálam nagyobb gazemberek ezen a földön. Sokan lebuknak, de még többen vannak, akik nem, na azoktól félteném én a vadállományt, nem a magam fajtától. Hát arról a sok éjjellátós vitézről mit gondol? Mivel rosszabb az annál, mint aki csúzlizik? Mert szerintem semmivel. Egyformán oda kéne csapni mind a kettőnek. Tudja, mióta érzem ezt? Mióta sutát fogtam hurokkal, szerencsétlen kínlódott még benne, amikor odaértem, a gidája meg ott téblábolt körülötte, próbált az tejhez jutni, de hát nem tudott. Csak álltam, és néztem, jó sokáig néztem, nem is tudom, hogy bírta még ki az istenadta, aztán megfogtam, jó erős volt, a fene se gondolja, milyen erő van bennük, kilazítottam a drótot, aztán eridj, mondtam neki, el is vágtatott, gidástól. Aznap az összes hurkom összeszedtem, és nem csinálom többet.
- Hol vadászik akkor most? – kérdeztem.
- Én? Mondom, hogy hallókészülékre sem telik. Sehol… azaz mindenhol. Nem csinálok én semmit, csak ülök a kiskertben, és jegyzetelek. Milyen idő van, merről fúj a szél, mikor virágzik a germersdorfi, mikor a többi. Olyan szép, amikor kizöldül a kert… mondom, elvagyok odakint metszegetek, közben nyakamban a távcső, zsebemben a fényképezőgép, nézelődök, néha meglátom a zsiványokat, ahogy hozzák a spanyolt, meg az osztrákot, németet, egyszer még ott a bak a búzában, durr, a bak összeesik, iszkolnak ám kifelé a kocsiból, mert kiszállni az luxus lenne ám, meg az nem uras, se töret, se utolsó falat, hajítják fel a platóra, mint egy zsák cementet, iszkiri el, azt hiszik senki nem látta őket, nem a fenét, gyertek csak, este a kocsmában mutatom ám, nézzétek, mit vettem fel ma is, milyen szép a kert… nyúlik az arcuk, én meg megint csak lejegyeztem egy szép élményt, ott volt ez meg ez, a bak fiatal is volt, nem is volt még április 15, csak 13, persze a határ sok mindent elhallgat, meg én is, persze megőrzöm aztán ezeket. Sok disznóság van, de emberek vagyunk, kinek nem kell a pénz a mai világban, senkit nem vet fel, engem se, mondom, amit megterem a kert, megeszem, szeretem a csirkefarhátat is, jó szaftos, lehet szopogatni. De minek egyem, amikor fácánt is ehetek, meg nyulat is, meg őzet is. Egyszer ez jön, fogadja el, a máskor amaz, tegye el ezt a kis pörköltnek valót, vagy főzzük meg egyszer ezt, jön a Gyurka a harmonikával, isszuk a fröccsöket, rotyog a pörkölt, jól érezzük magunkat. Azt hiszik, majd ettől nem jegyzetelek. Dehogynem! Gyertek csak, az anyátok mindenit, mondom én, de jönnek is, mert én nyitott szemmel járok… ez a fiatal vadőrgyerek is mindig odajár, jöjjön már, jön a vendég, nem tudom, hol keressem a nagy bakunkat, eltűnt az idén, mint akit a föld nyelt el, én meg megyek, dehogy tudok én németül, de azt minden reggel látom, ahogy a bak a vízállásos búzában megfekszik. Na fiam, mutatom neki, itt jár át a bak, ha kedve van, de inkább bent van a búza közepében, van vagy húsz hektár, ügyes legyél mondom neki, az meg csak nyöszörög, mondjon már valamit, mert elmegy a vendég lövés nélkül, ha itt hagy. No, hát maradok, segítek. Muszáj egy cigarettát elszívnom, nem bánja, ugye? – és lerántja az ablakot.
A fülkét elönti a huzat. Ebben a pillanatban az előbbi felirat jut az eszembe.
- Nemdohányzó. – szólok, de rá sem hederít. Érdekes módon, most nem zavarja a huzat.
 - A kaller miatt ne fájjon a feje, az elsőosztályú kocsiban alszik, nem tűnt még fel, hogy nem kezelte a jegyét? Na látja! Nem régen vágtak disznót, jól megy neki, sose hizlalt, most, amikor négyhúsz a hízó kilója élősúlyban, most vág. Múlt vasárnap kínozták, kertlábszomszédom, zengett a visítástól a környék, ügyetlenek voltak, elpilledtek reggel korán a pálinkától, azt is stikában főzte, tőlem kérte el a hullott szilvát, hát megint jegyzetelni kellett, hagyományőrzők ezek is, sokkoló sehol, de persze kolbászt, azt nem adott, pedig azt szeretem, kértem a vért is, azt meg kiöntötték, mert ő azzal nem pepecsel, bezzeg én megsütöttem volna, de ez már megint más kérdés. Ne aggódjon, alszik, mint egy csecsemő, a kalauztáska meg van pakolva disznósajttal, már bezabált az előző állomáson, nyugtunk lesz tőle, maga meg nem bánja a dohányt, ugye? Rossz a tüdőm is, de jó már nekem ez erre a kis időre. Öregapám is szívta, kilencvenhárom évesen leesett a bakról, agyontaposták a lovak, semmi baja nem volt a cigarettától, pedig füstölt rendesen. Na, nekem már nem jut ló, örülök, ha a hokedliről le tudok esni… - éppen csak, hogy levegőt vett, már folytatta is.
- A múltkor is társasvadászat volt, még a télen, abban a nagy hóban, mondom nekik, gyerekek, ne gyerünk sehova, lépni nem lehet akkora a hó, nyugta legyen a vadnak, dehogynem mentünk, na, mondom, csak érjünk el a Galántai-tanyáig majd meglátjátok miről beszéltem, nem is mentünk tovább,  de persze ki kellett menni, mert három bérletes is volt vendégnek, nem lehet a vadászatot elhalasztani. Na, aztán jövő hétre roskadt egy kicsit a hó, megint eljöttem, azt mondják vezessem én a vadászatot, hát aztán hogyan, kérdezem, mikor vadászvizsgám sincsen, semmi az égvilágon, hova vezessek én bárkit is, na, de nem baj, azt mondják, álljak oda a Tóni mellé, mondjam merre, ő majd mondja hangosan, papíron ő lesz a vezér, így is lett, estére ötvenkét nyúl, meg negyvenhárom kakas. Persze, ha én nem őrzöm a fácánt a neveldében, akkor senki, mondom ássuk a rókát, gyerekek, mert nem lesz belőlünk semmi, rám se bagóznak, de bezzeg a sutát még lövik márciusban is, ott eszi a fene őket a kert végében, gyertek csak, van még hely a füzetben, meg a gépen, megint csak mozizunk a kocsmában, nem szólok én senkinek, csak elteszem, jó lesz majd később is. Ezeknek meg ég a képe. Azt hiszi, barátom, megváltoznak? Dehogy… kutyából nem lesz szalonna. Tudja, mit mondott egyébként erről a Galántai Frici? Nem? Nem is érdekes, mert nem értett hozzá, ezt csak úgy megjegyeztem.
- Kimennek, bóklásznak, három bak is rajta a platón, nézem este a beírókönyvet, mert kulcsom van hozzá, nem tudják ám, de nem baj, szereztem, ott van a kisbolt mellett, belépek kajáért, mondom megnézem már, mit írtak be, nafene, három lövés rókára, két hibázás, vad elvétve, az is másképpen… nesze nektek, fotó, egy kis széljegyzet a mai naphoz, aztán jönnek, mutatom nekik, gyerekek de rosszul lőtök, hogy ennyi hibázás van, telik lőszerre, mi? Vörösödnek csak, mint a cékla. Megette a fene ezt a világot… - hangosan fújtat, ahogy lehuppan az ülésre.
- Nem akar bakot lőni? Meghívom. Vendéget is hívhatok, meg van beszélve, disznóság tudom, de ha nekik szabad, akkor nekem is. Van egy öreglegény, fél óra kényelmes séta a tanyából, a csatornapartig, két nap alatt meglőheti. Szeretné? Csak jöjjön, jó szívvel látom, magába még szorult egy kis érzés, ahogy látom, csak el ne kanászodjon, mert akkor megemlegeti. Itt a számom, csak reggel vagyok elérhető, tudom, hogy a mobil azért mobil, hogy bármikor, de engem csak reggel hívjanak, ne evés közben, meg amikor olvasok, mert azt nem bírom, attól ideges leszek. Ennék, csörög, aludnék, csörög, vágom a falhoz, ne zavarjatok, persze nem a telefon a hibás tudom én, de mégis. No, én csak idáig jöttem, késtünk vagy húsz percet, hiába, rossz a pálya. No, a viszontlátásra. – parolára nyújtotta a kezét.
Úgy elment, hogy be sem mutatkozott. Sokáig néztem utána, ahogy ment, végig a peronon, nyakában már ott lógott a távcső, aztán eltűnt az állomás épülete mögött induló földes úton.
Hűvös szél támadt, elbújt a nap, valahol kutyák ugattak, és éppen hat órát harangoztak, amikor a forgalmista a magasba lökte a menesztő tárcsát.

[csontmetsző]

 

[Sanyooo]

Ezt még én is végig olvastam! 
 

[Tomek]

Tettestársak

Az erdő alját bizonytalanul világította meg a fény. A zsebtelep, ami a gyenge izzót táplálta, már lemerülő félben volt, de még mindig adott elég világot ahhoz, hogy a két ember ne essen el a saját lábában. A dörrenés már elillant, újra csend ülte meg az erdőt, még talán nagyobb, mint annak előtte volt. A fénysugár tétován járt ide-oda, néha egy gally roppant, és a levelek úgy suhogtak körülöttük, mintha csak őket vádolnák.  
Ketten voltak. Az elöl haladó vállán puska, kezében a lámpa, a hátul haladó kisbaltát szorongatott a jobbjában, és szorosan a másik nyomában haladt, aki félig lehajolva vizsgálta maga előtt a talajt.
- Igyekezz! – súgta a hátul lévő. – Már így is levert a víz! Hülyeség volt hallgatni rád!
- Hallgass már el! – sziszegett vissza a másik. – Te is benne vagy! Ha valakit idebolondítasz a nyafogásoddal, hazaváglak! – és fenyegetően emelte fel a fegyvert. – Nesze, itt a lámpa… világíts körbe! – szuszogott, aztán négykézláb ereszkedett, hogy jobban szemügyre vehesse maga előtt a bokros rész alját, ahol álltak. Óvatosan, mintha tojásokra rakná a kezét, mászott előre, de nem talált semmit. Csak elkorhadt ágak, néhány csigaház. Rosszul is látott, mert Ödön kezében kicsit remegett fény, és a vaksötétség mintha meg sem érezte volna a pislákoló világosságot. Ernő lassan haladt előre, ám annál nagyobb zajjal. Néha egy ág roppant el a keze alatt, olykor pedig fojtott káromkodás hagyta el a száját, amikor egy-egy tüskés ág  húsába mélyedt.
- Gyerünk innen! Nem lesz meg! Mondtam, hogy rosszul találtad el!  - mormogta Ödön, de Ernő visszavágott.
- Csak tartsd az a lámpát, ne pofázz! Ha kiértünk innen, gondom lesz rád!
A kihalt erdőben szinte ordításnak hallatszottak a szavak. A férfi ideges volt, nem ügyelt már a csendre. Több, mint egy órája bujkáltak a sűrűben. Nyom semmi. Pedig úgy érezte, hogy jól odarakta a golyót a tehén lapockájára, mégis… a rálövés helyén csak kevés szőr, és néhány csepp, világos vér. Máskor otthagyta volna… de most megígérte a kolbászt a vendéglősnek, meg neki is kellett volna a hús. Kockáztatva a lebukást, nekiindult. Ödön, állandó segítsége a nyomában. Jól jött neki a férfi. Ketten hamarabb szétdarabolták a vadat, aztán az egyik erre, a másik arra. Két autóval, a puska az erdőn maradt. Azután a kert végében találkoztak, a pincében nyúztak, bontottak. A vendéglős minden húst megvett. Egy haver elintézte a papírokat, a ritkán jövő ellenőrzés soha nem talált hiányosságot. Hogy is talált volna? Itt, vidéken mindig másként mentek a dolgok. Messze volt Pest, egy repi ebéd, néhány liter kisüsti, és az ellenőr elégedettebben távozott, mint valaha. A szomszédoknak is került néhány szál kolbász, egy darab hús, mindenki befogta a száját, vagy másfelé nézett, ha kellett. A rendőrség csak egyszer ellenőrzött. Mindenütt ugyanazt a választ kapták. „Nem tudom…”, „nem láttam…” „aznap korán lefeküdtem…”. Senki nem akart tudni semmit. A pincében a húsvágó tőke, és bárd sem keltett feltűnést, mivel Ernő disznókat hizlalt: a faluban nagy kereslet volt a boltinál jóval olcsóbb húsra. Erre kellett a tőke, a bárd, szinte az összes, komplett hentes felszerelés. A bőröket pedig elnyelte a vegyes tüzelésű kazán, meg a kerti budi. A körzeti megbízott csak csóválta a fejét, kopószimatával érezte, hogy valami nincsen rendben, de nem talált semmi kézzelfoghatót. Hiába figyelt ezután jobban, a két férfi is óvatosabb lett.
Csak Adolf bácsi, a vadőr nem nyugodott. Érezte, hogy Ernő sáros, mégsem tudta megcsípni sohasem. Hol itt tűnt el egy vad, hol ott, és amikor a Hold elfogyott az égről, megszaporodtak a lövések, a zsigerek, több lett a dögön talált, rosszul meglőtt vad. Nyom semmi. Ilyenkor a fejét vakarta, és a szentekhez imádkozott, a saját verziójában.
Ernő szusszant egyet, és megpróbált gondolkodni. Kellett a hús… a tehenet a kukorica szélén lőtték meg, de hogy hol, azt nem tudta kitalálni. Nem jelzett semmit… a menekülés irányába indulva csak néhány letört fiatal suhángot találtak, egyebet nem. Akár erre is jöhetett… - gondolta – vagy teljesen másfelé is. Itt kellene hagyni az egészet… - tépelődött, amikor nem messzire zörögni kezdett a bokor…
Ödön a következő pillanatban elejtette a lámpát. Valahol macskabagoly huhogott, a kísérteties hang ide-oda verődött a fák törzsén. Ernő egy szempillantás alatt nyakonvágta társát.
- Normális vagy? – lihegte az arcába eszelősen. – Betojtál?
- Meg…. megiijed… tem. – dadogta a másik.
Ernő a szája elé tette a kezét. Intett Ödönnek, hogy jöjjön utána, de halkan. Óvatosan, amennyire csak tudtak, haladtak előre, ám annyira csendben nem, hogy a sebágyában előttük fekvő tehén meg ne ugorjon előlük. Ernő csak annyit látott, hogy egy sötét tömeg kettéválik, és az egyik botladozva futni kezd. Kapásból odalőtt. A feketeség nagy ropogással összezuhant. Ernő fújt egyet. „Vakszerencsém van”- örvendezett magában, aztán csak lapultak. Ödön el akart indulni, de visszanyomta az avarba. De nem sokáig vártak. Hamarosan virrad, és sietni kell.
Ernő késsel dolgozott, Ödön a kisbaltával. Határozott mozdulatokkal darabolták a vadat, amikor éles hangú kiáltás zendült mögöttük.
- Megállj!
A férfiak kezéből kihullottak a szerszámok. Ernő keserűen gondolt a galagonyabokor ágain lógó puskára. Egy tétova lépést tett, de a hang újra felharsant.
- Fel a kezekkel!
- Mit akarsz Adolf? – kiáltotta Ernő. – Egy senki vagy! Akkor megyek el, amikor akarok. Úgysem mersz lelőni. – röhögött.
- Szerinted egyedül jöttem? – vágott vissza diadalmasan az öreg. – A hajlat mögötti lesen ültem, amikor lőttetek, ti szerencsétlenek. Azonnal szóltam Ákosnak. Azóta követünk benneteket, hogy itt bóklásztok a sűrűben. Fordulj csak meg, te anyaszomorító!
Ernő elszörnyedve tett egy félfordulatot, amikor éles fényű keresőlámpa világította meg az arcát.
- Jól van, fiúk. – közölte a körzeti megbízott. – Mindenki ott marad, ahol van. Azaz nem … tétovázott. – Ernő, gyere ide! – csattant fel, és zsebében kezdett kotorászni. – A puska ottmarad! – kiáltott, amikor a férfi az ágon lógó fegyver felé indult. – Ne szórakozz!
Ernő sorsába beletörődve állt a rendőr elé. Az egy gyorskötözővel gyorsan ártalmatlanná tette a férfit, a kocsonyaként remegő Ödönt szintúgy.
- Mondtam, hogy húzzunk innen, de neked kellett a hús… - cincogott Ödön, de Ernő ráförmedt.
- Fogd be a pofád! És ajánlom, hogy ne járjon el a szád, mert megjárod…
- Csend legyen! – és a rendőr megindította maga előtt őket.
A faluban gyorsan elterjedt a hír. Az emberek összesúgtak maguk között, de aztán vállat vontak. Ernő csak élni akart valamiből, a vad meg mindenkié. Hadd lője… aztán az az isteni kolbász, amit készít... Továbbra sem mondtak semmit, sem ők, sem a két férfi.
Ernő megátalkodottan tagadott, Ödön félelemből nem mondott semmit. A házkutatás során semmit nem találtak, vadhús otthon nem volt, a szomszédok hűtői mindent elnyeltek. Hosszas küzdelem árán ugyan, de megúszták az előzetest, szabadlábon védekezhettek, azonban a fegyver a rendőrségen maradt.
Két nap múlva újra találkoztak. Ödön még mindig reszketett.
- Ne cidrizz! – ripakodott rá a másik. – Fogd ezt a puskát, és gyerünk!
- Hova? – csodálkozott a férfi – És honnan van ez a fegyver?
- Hülyének nézel te engem? – kérdezte. – Szerinted csak egy puskát tartok? – nevetett egyet. – Tévedsz öregem! De elég a lefetyelésből. Kicsináljuk az öreget, elegem van belőle, hogy mindig a nyomomban szaglászik. – vicsorgott.
- Nem! – kiáltott fel Ödön – Nem! Megőrültél?
Ernő kitépte kezéből a fegyvert, és az orrába dugta.
- Akkor veled kezdem! Szeretnéd? – kérdezte, és kibiztosított. A tekintete eszelőssé vált.
Hosszas csend következett. Semmi nesz nem hallatszódott, csak Ödön zihált idegesen.
- Gyerünk… - suttogta végül.
A kertek alatt osontak ki a faluból. Ödön nem is tudta, hogyan rakja egymás után a lábait. „Megőrültél… - gondolta – ezért megver az Isten, Ödön” .
Eszébe jutott gyermekkora. A düledező viskó, amiben éltek, a borgőzös délutánok, amikor apja módszeresen végigvert mindenkit, az éjszakák, amiket átvirrasztott, és a nélkülözések sora. Minden pénz, ami a házhoz került, gyorsan borrá változott, vagy pálinkává, a gyerekeknek csak néha jutott egy karéj kenyér, vagy néhány tojás, amit az a pár borzas tyúk tojt, amik az udvaron kapirgáltak. Aztán elfogytak a tyúkok is, mint mindig. Olyankor jött Adolf bácsi, néhány fácánnal, hússal, és a kisgyerek lassan megszerette az öreget. Még fiatal volt, amikor apja meghalt, nem sokkal utána anyja is. Ödön rossz társaságba keveredett, megjárta a börtönt, végül Ernő mellett kötött ki. Kosztért, kvártélyért segített neki pár svindliben, aztán összeálltak orvvadászni. „Mégis, Adolf bácsit… nem szabad… senkit nem szabad” – kiáltott fel magában, és ahogy haladtak előre, annál jobban félt, de aztán csodálatosképpen megnyugodott, ahogy meglátták az erdőszéli házat.
- Feküdj le! –suttogta Ernő. – Nincs itthon az öreg.
- Honnan tudod? – kérdezte bambán a másik.
- Nincs itt a kocsi, te észlény – vágott vissza amaz, és elgondolkodott, miért is kellett egy ilyen sültbolonddal összeállnia.
Csendben várakoztak. Mindkettejükben egyre nőtt az elhatározás, ahogy a nap lefelé haladt égi útján. Már a disznók zörgették az üres vályúkat, amikor az öreg Adolf hazaért. Lassan pakolt ki a kocsiból, végül a gazdasági épületekhez indult, hogy ellássa a jószágot.
A két férfi görnyedve osont a ház felé, és zihálva omlottak össze a konyhaablak alatt. A disznóólak felől először visítás, majd elégedett csámcsogás zaját hozta a szél. Adolf bácsi zörgött még egy darabig az üres vödrökkel, aztán megmosta a csizmáját, végül a konyhába indult. Recsegve szólalt meg a rádió, szisszent a gázkészülék, hogy megmelegítse a vizet, de a nyugalmat félbeszakította a berúgott konyhaajtó reccsenése. Adolf halálra váltan tekintett a két „látogatóra”.
- Mit akartok? – kérdezte, a nekiszegezett puskacsőre bámulva.
- Szerinted? – vigyorgott Ernő. – Játszunk egy kicsit vén trottyos, nem fogsz velem szórakozni, megértetted?! Ez volt az utolsó húzásod, tata, majd én megtanítalak, hogy ki után járkálj… - ordította. Adolf riadtan tekintett körbe. A puska a szekrényben, kések a fiókban, semmivel nem tud védekezni. Ernő elkapta a pillantását.
- Hiába sasolsz, nem jár itt senki… véged van… – suttogta, és egészen az arcába hajolt. Aztán felcsattant.
- Ödön, gyere ide! Fogd meg ezt a puskát, és tartsd sakkban, amíg megkötözöm! – parancsolta, majd az öreg vadőrhöz fordult. – Ki akarom élvezni minden percét, tudod? – kérdezte, és hirtelen két pofont adott neki. Az öreg lerogyott a székre. Ernő kibogozta a magával hozott kötelet, majd hátratekintett Ödönre. – Csak ügyesen! „Aztán te is sorra kerülsz” – gondolta, miközben közelebb hajolt, hogy körbetekerje az öreg felsőtestét.
Ödön csak állt, és nézett. Lepergett előtte az élete, aztán hirtelen ott találta magát a félhomályba burkolózott nyári konyhában, ezzel az eszelőssel, és Adolf bácsival, aki nyugodtan tűrte, hogy megkötözzék. Ödön arcán megkeményedett az elhatározás.
Ernő éppen csomót kötött a kötélen, amikor megmerevedett. A biztosító hangja dörrenésként hatott a csendbe. Megfordult. Társa éppen rá célzott.
- Te rohadék… - suttogta, és elindult felé.
- Meg ne mozdulj! – ordította Ödön a férfinak, majd hátrébblépett.
- Mi van, betojtál? – kérdezte amaz, és újra elindult. – Na de ne félj, majd elbánok én veled úgy, hogy megemlegeted, csak kerülj a kezem közé… ide azt a puskát! – ordította, s Ödön felé ugrott.
A dörrenés úgy hangzott a kis helyiségben, mint egy ágyúlövés. Ernő a padlóra zuhant, bal lába tehetetlenül fordult maga alá. Ödön gyorsan Adolf bácsihoz lépett, és elvágta a kötelet. Az öreg hirtelen magához tért.
- Hívja a rendőrséget, Adolf bácsi… - suttogta Ödön, majd a vadőr kezébe nyomta a puskát, és az ágyra rogyva zokogni kezdett.
Mindkettejüket bilincsbe verve vitték el. Az eljárás nem tartott sokáig. A bíróság gyorsítottan hozta meg a szigorú ítéletet, miután Ödön mindent bevallott. Alapos vizsgálatnak vetették alá a szomszédokat, a vendéglőst, szétszedték a kazánt, valamint kimerték a budit, aminek különösen örültek a bűnügyi technikusok. Ernő, köszönhetően a gyilkossági kísérletnek sokkal többet kapott, mint Ödön, aki csendben töltötte büntetését, és számolta a hátralévő napokat…
*
Az öregember a háza előtt állt, és bámulta a sűrű, apró cseppekben hulló őszi esőt. A kémény füstje megült az udvaron, és a fény, ami a félig nyitott ajtón kiszűrődött, csak nagyon kis szeletét világította meg az udvarnak. Valahol a magasban darvak krúgattak, a hangok eszébe juttatták gyermekkorát, a végtelen pusztát, az esti szélben hajladozó nádszálakat… szeme előtt toronykakasok hulltak alá, nyulak karikáztak, és hangos puffanással értek földet a találatot kapott vadludak. Régóta gondolkodott. A cigaretta felizzott a sötétségben, hosszan, kitartóan. Adolf sokáig bent tartotta a füstöt, végül lassan fújta ki. Valahol a távolban vonat kürtölt, az ujjai közül kirepült a csikk, és a fény, ami megvilágította az udvar egy részét, hirtelen az ajtón belül rekedt. Csak az eső szemetelt változatlanul.

*

Gyorsan leperegtek az évek.
Adolf bácsi lassan sétál a hóval lepett hegyoldalon, a gerinc felé. Körülötte szűz hó, nyomában kettejük terhétől hajlott hátú férfi tapossa a havat. A tetőn megállnak fújtatni egyet.
- Én itt maradok. – int az öreg. – A gerinc alatti tisztásra szeretnek kijárni a disznók. Van ott egy szóróm is, hiszen tudod, te csináltad… - mélázik el egy pillanatra. – Te menj tovább a gerincen, aztán menj le a túlsó völgy bejáratához. Szeretnek ott is… bár a fene se tudja – tétovázott, és az égre nézett.  – Lehet, hogy hó lesz.
A másik egy szót sem szólt. Megemelte a kalapját, kezet nyújtott, majd elindult. Adolf sokáig nézett utána.
- Ödön! – érte utol a kiáltás a távozót. – Ne szomorkodj annyit! Élvezd az életet, amíg még lehet! Tiéd már minden, a ház, a terület… ennél többet nem adhatok az életemért hálából neked. Te is ajándékozz meg azzal, hogy egyszer végre, mosolyogni látlak!
Ödön megfordult. Sokszor megköszönte már neki az öreg, csendben, nagy hanggal is, ügyvéd előtt is, de most ez, amit ezen a havas hegygerincen kiáltott utána, ez volt talán a legőszintébb. Meglengette a kalapját barátja felé, majd lassan továbbindult.
A bajszára fagyott pára azonban lassan potyogni kezdett a hóra.
Ödön mosolygott.

[oceanwave]

Tomek!