Vadásztatás
Abban az évben megint olasz csoportot kaptunk nyúlvadászatra.
Két évvel előtte mi is vegyes érzelmekkel vártuk az Olaszországból érkező csoportot.
Sok mendemonda keringett a talján vadászokról. Mivel ilyen nemzetiségű vendégeink még
nem voltak, ezért érthető volt az izgalom.
A nap végére azonban megállapítottuk, hogy kellemesen kellett csalódnunk.
A puskások nagyon szabályosan vadásztak - és mondhatjuk – kitűnően lőttek.
És lássunk csodát!
A nyolc vadász közül egynek sem volt „automata fegyvere „. A hagyományos duplapuskákkal vagy bockokkal érkeztek. Sőt! Az egyiknél egy kis 28-as dupla volt!
Délután elégedetten tisztelegtünk a teríték mellett.
***
A borús novemberi reggelen tizennégy vadászt hozott az olasz utazási iroda autóbusza.
A vendégek láttán többünk arcára kiült a csodálkozás.
Kék széldzsekis és félcipős is akadt közöttük.
A legnagyobb meglepetést azonban az egyik teniszcipőt viselő, a mázsát vastagon fölöző vadász okozta, akin dupla soros töltényöv volt.
Úgy nézett ki vele, mint annak idején én kisfiú koromban, a - az általam nagyon utált-kertésznadrágomban.
Az már most látszott, hogy a gyaloglással baja lesz az itáliai Nimródnak.
A vadászmester ás a tolmács rövid köszöntőt, és eligazítást tartottak.
Nekem az elálló puskások felvezetése lett a feladatom.
Ide osztottuk be a termetes vadászt is, mert a helyenként igen megerőltető terepviszonyokat
biztosan nem bírta volna. Meg a teniszcipő nem éppen alkalmas lábbeli a szántáson való gyalogláshoz.
Az első hajtás az országút melletti kis területű, változatos magánparcellákon volt.
A leállókat a helyükre fuvaroztuk, én pedig az utolsó előtti olasz mellett maradtam.
Beálltam egy csomó száraz bürökszár mögé és ott vártam a hajtást.
A szaporán pattogó lövéseket hallgatva várakoztunk.
A napraforgótarlón valami mozdult….
Az én vadászom csak nézelődött, jobbra - balra.
Egy nyúl közeledett velünk szemben a kombájn által taposott nyomon.
Még vártam egy kicsit, majd mutattam a másfelé figyelő vendégnek a tempósan velünk
szembe baktató kanálfülűt.
Türelmesen kivárta az alkalmas pillanatot és csattant a kis húszas és a nyúl eltűnt a gazban.
Szép lövés volt.
A hajtósorból innen-onnan lehetett lövéseket hallani.
A gazos szélén inaló rókát szinte a szemem sarkából vettem észre!
Ezt már az olaszom is látta....
A Bernardelli gyors duplájára a ravaszdi gyönyörűen karikázott és elfeküdt a tarlón.
Lassan kiértek a hajtók is.
Először a rókát néztük meg. Szép kis idei szuka.
Majd elindultam a nyúlért. A gazcsomónál nem találom. Pár csepp vér és szőr volt a rálövés
helyén. Tovább indultam, de nem sokat kellett keresgélni, mert egy másik gazcsomó alatt ott
feküdt a nyúl.
Felemeltem és átadtam az elém siető elejtőnek.
Jobban örült neki, mint a szép rókának!
Pedig kollégái közül páran igen irigyelték érte.
Néhányan megölelgették a vékony vadászt, de olyan is volt közöttük, aki csak savanyú arccal
gratulált.
Csoportokba verődtek a vendégek és pergő nyelven mondogatták egymásnak, hogy
ki mennyit lőtt.
Közeledik az UAZ, hozza a szélre állított medvetermetű puskást.
A pilóta –Endre –elmondja, hogy volt olyan nyúl, amire ötöt lőtt, mégsem találta el.
A megcsappant töltényöv is arról árulkodik, hogy legalább jól kilövöldözte magát.
Láttak ők is egy rókát, de messze surrant el.
Az öreg róka tudta, hogy mire megy ki a játék nem úgy mint a kárvallott idei születésű
fajtársa.
Ilyen kegyetlen és könyörtelen a természet...
A tapasztalatlan és a gyenge elvész, csak a legtökéletesebb példányoknak van joga az élethez.
A következő hajtás egy répatáblán indult.
A nyári öntözésből visszahagyott vízcső-csatlakozók környékét jól belepte a gaz, és ez nagyon jó takarásnak bizonyult.
Meg persze egyenlő távolságra voltak egymáshoz, így nem volt nehéz dolgom kijelölni
a puskások helyét.
Középen az egyik cső „üresen” maradt, ide meg én álltam –„nyúlriasztónak”.
A közelgő vonal felől szapora lövöldözés, vezényszavak, és a kutyák biztatása hallatszott.
Végignéztem a puskásokon, és igen meglepődtem.
A mellettem álló olasz a csőre akasztotta a puskáját és nyugodtan cigarettázott.
Közben pedig harsány hangon kedélyesen társalgott a szomszédjával....
Aztán jött egy nyúl….
Megvárta, amíg túljut a vonalon, majd gyorsan a vállához kapta a puskát és karikára lőtte.
Majd visszaakasztotta a fegyvert és nagy élvezettel fújta tovább a füstöt.
Távolabb a termetes olaszunk tartott lőgyakorlatot.
Szaporán pattogtak a lövései -sajnos - eredménytelenül.
Lassan közeledett, majd ideért a hajtósor.
Volt olyan hajtó aki négy tapsifülest is cipelt.
Vendégeink boldogan, egymás szavába vágva mesélték az élményeiket.
Mindenütt kipirult, elégedett arcok, látszott, hogy jól érzik magukat.
Egyedül termetes társuk szomorkodott, mert még nem sikerült neki egyetlen nyulat sem elejteni. Pedig bőven volt lehetősége!
Még egy hajtást terveztünk ebéd előtt.
A gazos mozgatása nem sokáig tartott, és elég szerény eredményt hozott.
Összesen négy nyúllal gazdagodott a teríték. Viszont nagyon élvezték a vendégek a térdig érő
gazban „villogó” nyulak látványát. A jól sikerült kapáslövéseket pedig minden esetben hangos ovációval jutalmazták.
A tolmács ebédhez szólította a gyaloglásban és lövöldözésben elfáradt és alaposan
megéhezett vendégeket.
Amíg a vendégek ebédeltek mi meg nekiláttunk az eddig elejtett nyulak zsigerelésének.
Pillanatok alatt kialakult az öt „zsigerelőpáros”. A gyakorlott mozdulatokból kivehető volt, hogy egyikünk sem először csinálja ezt a munkát.
Amikor végeztünk egy gyors kézmosás után mindenki előszedte az elemózsiáját, és mi is
falatozni kezdtünk.
Délután még három hajtás várt ránk.
Az esélyeket latolgatva, ráérősen cigarettázva vártuk az ebédről visszatérő a vendégeket.
Hamarosan befutottak a terepjárók, gyors eligazítás és már vihettem is az elállókat.
A „Piedone - termetű „ olaszt igen elbágyasztotta a bőséges ebéd, mert alig tudott felmászni az UAZ lépcsőjén.
Valószínű, hogy az ebédemül szolgáló két szalámis szendvics és kétalma neki még előételnek is kevés lett volna.
Megint őt hagytuk szélső puskásnak, ugyanis a tapsifülesekre a bal
szárnyon lehetett inkább számítani. Meg nagyon szerettem volna, ha délután Ő is lőne
végre nyulat.
Egy markáns arcú olasszal szálltam ki az autóból.
Talán Ő volt a csoport „ legvadászosabban „ öltözött tagja.
Kijelölt állásunk felé ballagtunk, amikor az árokból kiperdült egy róka! Jó sörétlövésre inalt a vetésen a közeli akácos felé!
Gyors dupla dörrent, de a ravaszdi sértetlenül vágtázott tovább…
Hej! Ha a jó öreg bockom itt lenne a kezemben!
Mekkora élmény lett volna az irháját mentő vöröst felgurítani a vetésen…
Jobb híján jól megnézem az egyre távolodó rókát.
Nagyon kopott szőre és farka volt.
Sajnáltam, hogy nem sikerült meglőni, mert minden bizonnyal rühös volt.
A közelgő télnek pedig ilyen „ téli kabáttal „ nehéz lesz nekivágni.
Majd valahol nyomorultul fog elpusztulni sok-sok szenvedés után.
Vadászom a hibázás után leült az árokpartra, térdei közé fogta a puskát és az ég felé tekintgetve mormogott.
A hangsúlyból rögtön rájöttem, hogy nem Petrarca-verset szavalt.
Miután alaposan „ kiimádkozta „magát hozzám kezdett beszélni.
Kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy nagy rókaimádó, és az idén már három vörös bundást lőtt.
Beszélgetésre azonban nem sok idő jutott, mert megindultak a nyulak.
Távolról szaporán szóltak a puskák….
Közben feltámadt a szél és a kalapom karimáján koppantak az első
esőcseppek.
Legalább estig várhatott volna – morfondíroztam magamban.
A kívánságom „odafent” nagyon gyorsan meghallgattatott....
Jött egy újabb erős fuvallat, belekapaszkodott a felhőkbe és bámulatos gyorsasággal délkelet felé kezdte őket terelni.
Egy nyúl vágtatott velünk szemben a szántáson....
A vadász kivárta a kellő távolságot és egy gyors lövéssel karikára lőtte.
Bravómra csak bosszúsan legyintett, és azt kezdte magyarázni, hogy inkább ezt hibázta volna el, mint a rókát.
Egyre több nyúl kelt a szántáson. A mellettünk álló puskás is már a harmadikat bukfenceztette fel.
A dombélen feltűnt a hajtósor, ezért szóltam az olasznak, hogy csak a hátunk mögötti vetésre lőhet.
Bólintással vette tudomásul. Újabb nyúl jött….
Megvárta, míg kiér az árokból és a vetés szélén ezt is meglőtte.
Rövid idő múlva már ide is ért a hajtósor.
Szép számmal cipeltek ők is nyulat.
Jött a kocsi is, hozta a többi leálló puskást.
Endre mondta, hogy kövér olaszunknál megtört a jég!
Szépen meglőtt egy nyulat, majd lerakta a puskáját. Fel sem vette a hajtás végéig, csak ült az UAZ lépcsőjén és mosolyogva nézelődött.
A befejező két hajtást egy mélyszántásra tervezte a vadászmesterünk.
Talán ez ígérkezett a nap legfárasztóbb helyszínének.
Sorban raktam le a leálló vadászokat.
A gond természetesen megint túlsúlyos barátunkkal volt.
Még a sokak által megcsodált töltényövét sem akarta vinni, csak a puskát.
Nehezen, de sikerült rátukmálnom az övet is.
Még a végén megtámadják a nyulak és „ védekezni sem tud „!
Kiszállt az autóból és rögtön le is heveredett az akácsor szélébe, egy dobozos kólával.
A puskát meg sem töltötte, csak a kabátjára fektette...
Visszasétáltam és beálltam én is a hajtósor szélére.
A csúszós mélyszántáson egyensúlyozgattunk.
-Na ez majd helyrerázza a - közismerten - vacak derekamat.-morfondíroztam.
A fiatalkori balesetem emléke ez a kellemetlen, és alattomosan, a legváratlanabb időben vissza – vissza-térő fájdalom.
Ez mellé társult még a tíz végigmotorozott év, a rengeteg téli lesvadászat, meg a csuromvizes nadrágban végigcserkelt nyári hajnalok.
Aki mulat, annak egyszer fizetni kell! – tartja a mondás.
Ez alól én sem vagyok kivétel!
Itt is, ott is pattogtak a nyulak a barázdából.
Szólnak is szépen a puskák! Mellettem az előző hajtásban kísért vadász gyalogolt.
Nagyon jól lőtt! Már a negyedik fülest lőtte, szépen tisztán és mindig az első lövésre!
Őszintén sajnáltam, hogy elhibázta a rókát!
Az utolsó hajtásban megint a hajtósorban maradtam.
A markáns arcú olasz mosolyogva mellém állt megint.
És mire elértük az akácost mindkét kezemben volt egy-egy nyúl.....
Itt gyülekezett a nap minden résztvevője.
A vendégek, hajtók és -végül-, de nem utolsó sorban- a kutyák.
Közben már társaim elkészítették a terítéket.
Már csak az utolsó hajtásban esett nyulakat kellett hozzátenni és elrendezgetni.
Tízes sorokban feküdtek a fülesek, fölöttük pedig egymagában árválkodott a róka.
Felsorakoztunk a teríték mellett és mindenki csendben hallgatta a vadászmesterünk jelentését a vadászat eredményéről a tolmács pedig fordított a vendégek számára.
Száztizenkét nyúl és egy róka került a terítékre.
Mindenki nagyon elégedett volt.
Csattogtak a fotómasinák, villogtak a vakuk.
A talján vadászok nagyokat nevettek, miközben hangosan mesélték az élményeiket.
Máshol ez nem számít nagy eredménynek, de a mi kis területünkön ez egy nagyon szép
teríték.
Még hátra volt a nap végén lőtt nyulak rendbetétele és a berakodás a vendégek utánfutójába.
Egyszer csak hozzám lépett a termetes olasz és a tolmács.
Megköszönték, hogy nehezen mozgó vendégünk is eredményes volt, és ez az én érdemem,
mert esélyes helyre állítottam.
Jól esett az olasz figyelmessége és kedvessége, de azzal hárítottam el a dicséretet, hogy a pontos lövés a vendég érdeme, nem az enyém.
Búcsúzkodtunk és mindenki elindult hazafelé.
A hátamra kanyarítottam a hátizsákomat és magányosan indultam el a reggeli találkozó
helyén hagyott autómhoz.
A határban csend honol....A távoli földúton egy nyuszi baktat a répatarló felé.
Azon szerencsések közé tartozik melyek ép bőrrel vészelték át a mai napot.
Ezzel viszont nincs vége!
Még előtte áll a közelgő tél, ami ki tudja milyen lesz.
Meg a hálózás, és a vadászidény hátralévő része…..
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, ahogy ballagtam a kanyargós földúton.
Mire az autómhoz értem szinte észrevétlenül borult rám a novemberi
alkonyat….
J. vadász
