Emlékezet
A kis erdei házban nagy lánggal lobogott a tűz. A félhomályban alig lehetett látni az arcokat, de nem is kellett. A tányérokon pirított vaddisznómáj illatozott, mellé jól csúszott a zamatos kékfrankos. A vadászok ettek. Hangos szó el sem hangzott, csak odakint fütyült a szél, néha odavágva egy-egy marék havat az ablakhoz. A kis csapat már fel sem kapta fejét a hangok hallatán. Vaddisznóhajtáson voltak az eldugott zalai völgyben, de a hirtelen jött havazás itt szorította őket az erdő mélyén. Mégsem bánkódtak. Vacsora és bor gyorsan került, és ahogy a puha kenyérszeletek végképp felitatták a maradék szaftot, megoldódtak a nyelvek. Mindenki elégedett volt, néhányan még örültek is a hirtelen jött rossz időnek.
- Hanem azt a nagy kant jól körbelőttétek! – szólalt meg hirtelen Bandi, a társaság legidősebb tagja. – Minek a kezetekbe fegyver, mi? – nevetett, és hátba veregette Lalit, a fiatal vadászt, aki csak pirult a szavak hallatán. – No, nem baj, majd lősz máskor, előtted az egész élet, igaz, Nándi bátyám? – kérdezte az öreg vadőrt, aki a kandalló mellett kuporgott.
- Igaz – bólintott az öreg, aztán újra elmélyedt a cigaretta élvezetében.
Csend lett újra. A bor, az étellel együtt elnyomta az embereket, csak Bandi érezte úgy, hogy megtáltosodott, így hát Petihez fordult, aki nagy ásításokkal próbálta jelezni fáradtságát.
- Hol az a csodatávcsöved? – kérdezte. – Mert hogy nálad van, arra fogadni merek.
Peti kelletlenül kelt fel, és botorkált a ház egyik sarkában heverő hátizsákjához. Óvatosan bogozta ki a zsinórt, majd előhúzott belőle egy alig használt tokot. Féltve csúsztatta ki belőle nemrég vásárolt keresőjét, aztán Bandi kezébe nyomta.
- Tessék. De nehogy leejtsd nekem, mert … - csak a szeme villanásával jelezte, mire számíthat vadásztársa, ha a féltve őrzött kincset baleset éri.
- Ne sírjál. Vigyázok. – nyugtatta meg amaz, és értő szemmel forgatni kezdte a messzelátót. – Ez már döfi öregem, mondta, miközben fél kézzel méregette. – Szép is. Ez már távolságmérős, nem? – tudakolta, mire Peti csak bólintott.
- Az. És marha nagy fényereje van. A múltkor úgy nézegettem benne a disznókat, mintha csak éppen szürkülne odakint. Mondjuk jóval könnyebb is lett a pénztárcám utána…
Bandi az öreg vadőrhöz fordult.
- Maga is lecserélhetné már azt az orosz vackot. Alig hiszem, hogy lát vele valamit – és a Nándi bácsi nyakában lógó alkalmatosságra mutatott. – Nem is értem, miért hordja magán a házban is.
Nándi bácsi nem válaszolt azonnal. Halkan felállt, és az asztalhoz csoszogott. A fiatalok csak most nézték meg maguknak igazán. Nappal nem is vették észre, de itt a tűz fényében feltűnt az öregember hajlott háta, amit összenyomott a betegség, a csomók az ujjain, és a pipaszár vékonyságú lábak. Csendben leült, és töltött magának egy pohár bort.
- Akarod hallani, hogy miért nem? – kérdezte. A hangja határozott volt, bár öregesen remegett, mégis érezni lehetett benne az elszántságot. – Szívesen elmondom.
Bandi csak bólintott. Volt valami feddés az öreg szavaiban, valami olyan, ami önkéntelenül is arra késztette, hogy csak bólintson, majd hallgasson.
Nándi bácsi megköszörülte a torkát. Arcán sejtelmesen táncoltak lángok fényei, ahogy beszélni kezdett.
- Ti, fiúk – kezdte – még nagyon fiatalok vagytok. Némelyikteknek kétszer is az apja lehetnék. Szóval, Bandikám, régen kezdődött ez az egész. Még a múlt században. Tombolt a háború, véres szájjal acsarkodott minden nagyhatalom a másikra. Remegő szívvel vártuk Sándor öcsémmel a behívót. Ikrek voltunk, fiatalok, tizennyolc évesek alighogy múltunk. Anyánk minden reggel könnyes szemmel nézett ránk, mintha a halált várnánk folyamatosan. Egy nap aztán két hivatalos levél is jött, mehettünk a frontra mind a ketten.
Anyám olyan volt, mint egy élő halott, apám is megkeményedett arccal járkált a ház körül. Ami kis motyót magunkkal vihettünk, felpakoltuk a szekérre, és bevonultunk a városba. A kaszárnyaajtóból visszanéztem, akkor láttam utoljára élve mindkettejüket. Később az átvonuló ki tudja milyen hadtestek feldúlták a tanyát, mindkettejüket megölték… ezt csak akkor tudtam meg, mikor hazakerültem. – sóhajtott.
- A kiképzés nem tartott sokáig – kezdte újra rövid hallgatás után – fegyverkezelés, rövid útmutató a fronton való túlélésre. Aztán jöttek a vagonok, meg a szalma. Ordította mindenki a katonadalokat, én is, Sándor is. „Kárpátokban megfújták a trombitát…” azóta is, ha meghallom ezt a nótát, kiver a víz. Mert minden sora igaz lett annak… napokon át zötykölődtünk, mire valahol végre megállt a vonat. Ott aztán felfejlődtünk, és irány a front. Rengeteget gyalogoltunk, hátunkon a nehéz hátizsák, lábunkon az ormótlan bakancs, némelyek lábáról a bőrt is lenyúzta. A fejadag kevés volt. Ki mit talált, azt evett. Valahol a hegyek között aztán letáboroztunk. Innen már nem messzire volt az első vonal, folyamatos volt az ágyútűz, egymást érték a sebesülteket szállító teherautók. Gyakoroltunk tovább. Az a hír terjedt, hogy velünk fogják leváltani a többieket, akik eddig a tűzvonalban voltak. Éberen aludtunk, mindenki ideges volt. Sándor nem… vidáman járkált a bakák között, fújta a füstöt, mint egy gyárkémény, és vicceket mesélt. Nagy mókamester volt … - nevetett egyet.
Egyik napon este mellém csúszott. A zubbonya alatt kotorászott, aztán előszedett egy orosz tiszti távcsövet. – Ezt nézd, mit találtam. Biztos valamelyik előttünk átvonuló orosz csapat után maradt itt… - fülig ért a szája. Mindketten odavoltunk a vadászatért, hajtottuk a nyulat, a fácánt, kötésig tapostunk a sárban, csak hogy felugrasszuk a nyulakat. Akkor még gondolni sem mertünk vadászatra, nemhogy távcsőre… olyat csak az urak nyakában láttunk. Bottal, csúzlival vadásztunk, ha nem volt hajtás. Szedtük a madártojást, a gombát, ősszel áhítattal hallgattuk a bőgést.
Sándor őrizte a zsákmányt, mint a kincset. Állítom, hogy éjszaka ahhoz bújva szundított néha egy-két órát.
Hetekig hallgattuk az ágyúzást, aztán megjött a parancs az előrenyomulásra. Egy napig meneteltünk ismét, mire elértük a frontot. Fák sehol, a föld felszaggatva mindenfelé. Némán nézte mindenki a pusztítást. Tudtuk, hogy hova tartunk, de azt nem is reméltük, hogy ilyen borzalmas lesz. Hullák mindenfelé, és iszonyatos dögszag. Őszbe hajlott az idő, de nappal még meleg volt. Hajnalban érkeztünk. Egy napot a lövészárokban gubbasztottunk, Sándor a távcsővel kémlelte az ellenséges állásokat. Délután elterjedt, hogy naplemente után rohamozunk. Néhányan hisztériás rohamot kaptak. Én azt hittem, hogy nehezen fog telni az idő, de elrepült. Megindult a tüzérségi támogatás, mi pedig, mint aki részeg, átszellemülten kiugrottunk az árokból, és rohantunk. Kerepeltek a géppuskák, robbantak a gránátok… egy falumbéli fiút eltaláltak, elbukott… másokat gránát talált … félelmetes volt. Nem is tudom, hogy keveredtem vissza. Csodálatosképpen épen megúsztam. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Rengeteg halottunk volt… Sándort kerestem egész másnap reggel, és meg is találtam. Félőrültnek tetszett… a vidám gyerekből magába forduló, emberi roncs lett. Mint később kiderült, legjobb barátját találat érte, és a karjai között halt meg. Elaludt a karjaimban. – az öreg kortyolt a borból. A többiek némán, átszellemülten hallgatták.
- Estefelé megébredt. A szeme csillogott. – Menjünk haza, bátyám. Menjünk haza, suttogta.
- Hogy képzeled? Dezertálásért azonnal kivégeznek. – mondtam neki, de hajthatatlan volt. – Mindent kigondoltam – felelte.
Este őrjáratba jelentkeztünk. Sándor addigra szerzett valahonnét egy pisztolyt, máig sem tudom, hogy honnan. Vigyázzba állt bennem még az a bizonyos is, annyira ideges voltam. Már nyakamon éreztem a kötelet, de csak mentem. Most sem hiszem el, hogy sikerült. A puskákat eldobtuk, Sándor csak a pisztolyt tartotta magánál, az nem volt annyira feltűnő. Meg a távcsövet… hiába mondtam neki, nem volt hajlandó megválni tőle.
-Éjjel mentünk, nappal meghúzódtunk valami sűrűben, és felváltva aludtunk. Ami kis vizet, meg kenyeret magunkkal hoztunk, fogyóban volt. Sándor szerint egy falu volt a közelben, legalábbis a magával hozott térkép szerint, oda gondolta éjjelre betérni valami élelmet szerezni. Lebeszéltem róla… ki tudja, kiben, mi lakik. Mentünk tovább, egy napig élelem, majd a másik napon már víz nélkül. A frontot magunk mögött hagytuk, de még élénk csapatmozgások voltak a nagyobb utak mentén.
- Aztán elértünk egy nagy széltörést. Mondom, ősz volt, nappal még kellemes meleg, de hajnalra a hegyek között, már dér csípte meg a fűszálakat. Fáztunk… de azért elaludtunk. Sándor egyszer csak megbökte az oldalam. – Nándi – súgta – bőg a bika alattunk… És tényleg. Mint egy rekedt kántor, nem is olyan messzire a vágásban egy jó hangú bika orgonált. Hallottunk már eleget gyerekkorunkban, tudtuk, hogy hangja alapján ez már erős bika lehet. Sándor elindult… Hová mész? – kérdeztem. – Itt a bika. Erről álmodtam, mióta az eszemet tudom, és van nálam egy pisztoly, és egy távcső. Szerinted hová megyek? – kérdezte átszellemülten. Azzal indult is. Utána csúsztam…
Az éjjeli sötétet lassan felváltotta a hajnali derengés. Csodálatos volt az őszi erdő, de a didergés rádöbbentett, most nem otthon vagyok, hanem háborúban, és az öcsém éppen szarvasbikát készül lőni, miközben szökésben vagyunk. Felnevettem… annyira képtelen volt. De a bika rendületlenül bőgött. Sándor még felelgetett is neki két tenyerét szája elé tartva, nem is rosszul. Néha szeme elé emelte a távcsövet, aztán megint bőgött. Felé indultam, de ő rám sem nézett, csak kezével intett, hogy ne mozduljak, mert látja a bikát. Kivételes szerencséje volt, hogy abban a kefesűrű bozótban akármit is észrevett. Lassan elnyelte a bokros. Halkan haladt, csak abból hallottam, hogy merre jár, amikor bőgött egyet. A bika mérgesen válaszolgatott. Egy óra hossza körül feleselgettek egymásnak, amikor egyszer csak lövés dörrent, aztán óriási robajjal megindult a szarvas… Megvan! – üvöltött Sándor, és a bika után rohant. Felpattantam. Az izgalomtól lemerevedett a lábam, mozdulni sem tudtam. Kisvártatva még egy lövés dörrent, majd még egy. Biztos most adta meg a bikának a kegyelemlövést, gondoltam, és készültem rá, hogy utána menjek. A bokros szélén azonban belerúgtam valamibe. A távcső volt. Levette a nyakából, hogy ne akadályozza. – izgatottan gyújtott rá egy cigarettára, és mélyre szívta a füstöt.
- Utána indultam, de alig léptem kettőt katonai puska dörrent arról, amerre Sándor, és a bika távozott. Megállt a szívverésem is. Éreztem, hogy szegény Sándor öcsém nincs többé. De én is veszélyben vagyok. Rohantam, ahogy tudtam, amennyire csak a lábam bírta. Nem is tudom, mennyi idő múlva találtam egy megmászható fát, annak lombjai között vészeltem át egy napot, várva, hogy a csapatok tovavonuljanak. Mint később kiderült, Sándor túl közel került az úthoz, ahol felfigyeltek a lövésekre…
Napokig úgy vonultam előre, mint az űzött vad. Aztán megnyugodtam, és átgondoltam a helyzetemet… hogy hogyan kerültem haza, az már nem ide tartozik, azt majd máskor elmesélem nektek, fiúk.
- Szóval, vett nagy levegőt Nándi bácsi, ezért nem cserélem én le ezt a távcsövet. A háború elvette tőlem a szüleimet, az öcsémet, a szülőházamat, ezt a messzelátót már nem veszi el tőlem senki. Semmiféle csillogó csodával nem tudnék úgy vadászni, mint ezzel. – emelkedetté, szinte ünnepélyessé vált a hangja.
- Van itt egy nagy fa, ami alatt sokat heverésztünk Sándorral egy-egy csibészség után. Ha lövök valamit, mindig kiviszem oda a töretet. Szertartás ez már nekem, a távcső pedig emlék, ugye értitek fiúk? – kérdezte csillogó szemekkel.
Bandi bólintott először, de fejét lesunyta, hogy ne látszódjanak benne a könnyek, amit így ismeretlenül is, Nándi bácsi öccse után ejtett.
- Értjük Nándi bátyám… - suttogta-, hogyne értenénk.
