Sokan írtak már róla, de tavasz van, és én csak így vadászom már rá... lehet, hogy elcsépelt a téma, ez most így sikerült.
Ajándék
A rendelő folyosója tömve volt. Voltak, akik már kora reggel óta ott ültek, utaztak órákon át: először hosszú gyaloglással, vagy kerékpározással a homokkal övezett tanyákból az állomásig, majd onnan vonattal a városig, végül a városon belül sétálva egészen a kórházig. Türelemmel várakoztak. Tudták, hogy a rendelés még nem kezdődött el, és a folyosó csendjét szépen lassan beszélgetés zaja űzte el.
A fehérköpenyes lassan vonult el köztük. A beszélgetés elhalkult, a fejek felemelkedtek, némelyek közelebb húzódtak az ajtóhoz: mindenkin eluralkodott egyfajta feszültség. Aztán az egyik asszisztensnő halkan kinyitotta az ajtót, és a kezében tartott papírról felolvasott egy nevet, a név tulajdonosa pedig eltűnt a kis helyiségben.
A doktor mindenkit alaposan megvizsgált. Mindenkihez volt egy-két jó szava, így hát az idő lassan telt azoknak, akik kívül maradtak, és gyorsan azoknak, akiknek szerencséje volt, és hamar bejutottak.
Az egyik beteg után az orvos fáradtan ült le egy kicsit megpihenni. Arcát beletartotta abba kis huzatba, ami a két ablak között áramlott, ettől felfrissült egy kicsit. Ivott egy kávét, és amíg az hűlt, átböngészte a várakozók papírjait. Kíváncsian zörgette ujjai között a lapokat, egyiknél hosszabban időzött, másoknál kevesebbet, de egy sárga, gyűrött papírlapon mindig megakadt a szeme, hiába lapozta már át többször is. Végül felülre tette.
- Legyetek szívesek, őt hívjátok be következőnek! – mondta az asszisztensnőknek, és kíváncsian várta a belépőt. Áronban mindig ült valami kíváncsiság, ezért is lett orvos, de amikor a beteg átlépte a rendelő ajtaját mindig az forgott a fejében, hogyan tud majd rajta segíteni.
A kis ember lassan ért végig a folyosón. Amikor belépett, illendően megbillentette a fejét, és intett a kezével. Áron kissé furcsállta a dolgot, de aztán rájött, hogy az idős úrnak egy utálatos daganat megtámadta az állkapcsát, és azt szinte teljes egészében eltávolították: beszélni már nem tud.
Aztán még jobban elkeseredett, ahogy a beteg elmutogatta panaszait. A cső, amin a táplálékot magához vette, kicsúszott, és a nedvek, valamint a tápszer a bőrre folyt, hogy ott aztán csúnya gyulladást keltsen, és minden mozdulatkor fájdalmat okozzon szegénynek. Gondosan látta el a sebet, fertőtlenített, öltött, krémezett, majd azzal a jóleső érzéssel írta alá a papírt, hogy ma legalább egy embernek tényleg segített.
Csaknem el is felejtette az esetet. Aztán a bácsi egyre gyakrabban látogatta meg a rendelőt: a gyulladás elhatalmasodott, és mind sűrűbben kellett a szinte már megszokott terápiát lefolytatni. Áron már úgy érezte, hogy a probléma elhatalmasodik felette, és néha félve vette észre, hogy a név láttán elönti egy kis kétségbeeséssel kevert idegesség: a tehetetlenség érzése. De tette a dolgát.
Egyszer a bácsi talpig zöldben érkezett. Kopott erdésznadrág, aprókockás, agyonmosott zöld ing, néhol már elengedett szárú kardigán, és egy zsíros, sok vadászatot megért kalap. Áron elmosolyodott. A kezelés után nem tudta megállni, és megkérdezte:
- Vadászni tetszik, Lóránt bácsi?
Az öreg lemondóan legyintett, és kibámult az ablakon, ahol egy nyírfa hosszú ágait zörgette a szél. A fehér függönyök, és ágyak között egy pillanatra megállt az idő, és Áron szinte látta, ahogy a régi emlékek elsuhannak a beteg arca előtt. Aztán az arc visszafordult, a szem, ami eddig az utcát nézte, Áron tekintetét fogta magába, majd a ráncos kéz izgatottan mutatta, hogy írni szeretne.
Áron remegő kézzel túrt ki egy papírlapot a nyomtatóból, majd odaadta a tollát Lórántnak. Az lassan, öregesen írni kezdett. Sokáig küzdött, de leírta, és Áron kíváncsian hajolt az ákombákom betűk fölé.
„E….zen……a napon lő……tt…..em az e……lsőő v….a……d.d….iisznó…..mat.” - betűzte magában a nehezen olvasható írást, és ahogy elolvasta elérzékenyült. „Mit állhat ki ez az ember” – gondolta, hiszen nem elég a betegsége, ami lassan de biztosan megeszi az életét, még a vadászatról is kénytelen lemondani… „Nem is tudom, én hogyan bírnám” – jutott eszébe, és beletúrt a hajába. Végignézett Lóránt bácsin, aztán a papírra bambult és most értette meg csak teljesen a zöld ruha miértjét: ünnepnap ez az öreg számára, még ha nem is tud már vadászni.
Ez után minden kontroll során vadásztak. Igaz, csak papíron keresztül, de Lóránt bácsin látszott, hogy nagyon jólesik neki a törődés. Áron minden élményébe bevonta az öreget: vadásztak vadkacsára (a függönyök fölött csak úgy repkedtek a toronykacsák), hívtak őzbakot, még aranysakált is lőttek. Igaz, ezt egy kicsit részletesebben kellett elmesélni, hiszen az öreg Lóránt aktívan vadászó idejében ez a vadfaj még nem fordult elő a megyében. Így hát Áron rajzolt, mesélt, és kinyújtott karjával utánozta a puskát. Lóránt bácsi itta minden szavát.
Aztán ha rá került a mesélés sora, a kusza betűk mögül régi emlékek tornyosultak kettejük felé, ritkán látott szellembakok, rég elmúlt bőséges apróvadas évek óriási fácán- és nyúlterítékei. Még recepteket is cseréltek egymással, amikor kiderült hogy Áron mestere a sülteknek, viszont az öreg Lórántnak nincsen párja a bográcsos ételek terén.
Lassan megbarátkoztak. Áron minden vizit alkalmával küzdött a gyulladás ellen, és a cső helyben tartásáért, ilyenkor az öreg vadász ajkait összeszorítva tűrte a fájdalmat, de az utána következő „vadászat” kárpótolta mindenért.
Puskáit már eladta, és a korábban több kutya mancsától simára koptatott kennelek földjét is felverte már a magasra növő fű. Lóránt ilyenkor, amikor Áron hasa fölé hajolva próbált rajta segíteni, becsukta a szemét, és repült: Káróval foglyásznak a végtelen síkságon, látja maga előtt a kutyát, ahogy lebegő fülekkel apportírozza az apró madarat; vékony hóréteg surrog a csizma talpa alatt, és az előtte álló nádasból hangos szárnycsapásokkal kel a fácánkakas; Káró boldogan ugrálja körül vadászatra indulva; látja magát levett kalappal állni egy kőhalom előtt, amit saját kezűleg hordott imádott kutyája sírja fölé; aztán egy apró szálkásszőrű tacskókölyök kacsázik végig az udvaron, és próbál a kakassal játszani, majd hangos nyüszítéssel iszkol az éles csőrű baromfi elől; három róka hever a kiásott kotorék előtt és ő boldogan simogatja meg a lihegő kutya fejét… Aztán elhangzik a várva várt „Készen vagyunk!” felkiáltás, előkerül a papír, ezzel együtt elszáll egy kicsit a fájdalom és a kiszolgáltatottság érzése is.
Otthon nem várja senki, a dohos szobák között ott jár már néha az elmúlás, és a rongyosra olvasott vadászújságokon kívül nincsen más, ahová menekülhetne, csak az emlékei. Néha sétálni indul, hangtalanul cserkészi végig az erdőszélt a kocsiúton, de vannak órák, amikor olyan gyengeség szállja meg, hogy órákig kell üldögélnie, mire újra el tud indulni. Másszor köhögés kínozza: fojtó marok ragadja meg a torkát, és szinte ívbe feszül, mire elmúlik. Ilyenkor hazamegy, felkapcsolja a rádiót, melynek halk duruzsolása mellett révedezik a cserépkályhából kivilágló parázsba.
A telet lassan felváltja a tavasz. A városban felhalmozott hókupacok olvadásnak indulnak, a járdák vastag latyakját elnyeli a csatorna, és a barnálló rögök közül néhol már kikandikál egy-egy hóvirág. Reggelenként a rigók üdvözlik a felkelő napot, némelyik fán eltévedt erdei pinty énekel, és a télen elszáradt fű között már előbújnak a friss, üde zöld szálak is.
Áronban ez idő tájt fogalmazódott meg a gondolat… talán a következő évben már nem is lehet, hiszen minden fórumon azt lehet olvasni, hogy ismét mi húzzuk a rövidebbet… sokáig tartott, mire elhatározta. Igaz, hogy erre a célra nem lehetne használni az adatokat, de úgy érezte, hogy ez most nemes gondolat, ami megfogalmazódott benne, és úgysem tudná meg senki…
Az öreg Lóránt az udvaron bóklászott. Úgy érezte, tennie kell valamit, most, hogy végre megfürdetheti arcát az erőt adó tavaszi napban, és hozzálátott, hogy összegereblyézze a portán összegyűlt elszáradt faleveleket. Lassan dolgozott, élvezte a meleget, módszeresen sok kis levélkupacot készített, azokat egy naggyá hordta össze, majd lassan kitalicskázta azt a kertbe. Semmi nem nőtt már itt… korábban élvezte, ha reggel ide vezetett az első útja, ilyenkor tavasszal várakozással teli izgalommal ültette el a magokat, húzta rájuk a földet, és elképzelte milyen lesz, amikor már látszik az üdén zöldellő kis növények egyenes sora. Most már csak a levélkupacok barnállottak itt is-ott is, néha egy-egy gyerek kéredzkedett be a kertbe, hogy horgászat előtt vastagra hízott gilisztákat túrjon ki alóluk.
Gondolataiból kocsizörgés szakította ki. Kisétált a kertből, gondosan becsukta maga mögött a kaput, és öreges csoszogással indult a kerítéshez megnézni, ki is az, aki ilyenkor meglátogatja. A meglepetéstől megtántorodott. Valahogy furcsa volt a doktort fehér köpeny helyett zöld kabátban, kalapban látni. Tudta, hogy vadászik, de mégis különösnek érezte az egész dolgot…
Áron egyik lábáról a másikra billent… szólni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, úgy érezte jobb lesz, ha baráti kézfogásra nyújtja a jobbját. Az öreg vadász lassan megrázta kezét, majd kérdőn pillantott a szemben állóra.
- Tavasz van Lóránt bácsi… - mondta Áron, és az izgalomtól elcsuklott a hangja. Közelebb hajolt, és a fülébe súgta. – Jönnek a madarak…
Lóránt felkapta a fejét. Nem is tudja mikor volt utoljára, amikor Káró apportírozta a lőtt hosszúcsőrű vándort… azóta elment a kutya is, és lassan elmegy utána ő is.
Áron látta a tétovázást, ettől határozottá vált. Beterelte az öreget a lakásba, és hiába nem járt még itt, valahogy nem érezte furcsának, ahogy átlépte a küszöböt. Az öreg holdkórosként engedelmeskedett. Magára szedte a ruhákat, a kalapot Áron nyomta a fejébe. A fegyverszekrény még ott állt, Lóránt bácsi elindult felé, ám ahogy szinte magától értetődően kinyitotta, érezhetően alábbhagyott a lelkesedése. Áron felé fordult, és széttárta a karját. Annyira természetessé vált számára, hogy ha felöltözik, és kinyitja a szekrényt, ott várja az öreg Frommer… csalódottan mutatta a várakozónak, hogy hiába… puska az nincs. Áron sietve kiterelte.
A kocsiban ülve az öreg nem sokat mutogatott, hiszen csak így tudott úgy-ahogy kommunikálni. Unottan nézte, ahogyan elmarad mögöttük a falu, közeledik a város, majd egy dűlőúton eltűnik előlük a szinte már karnyújtásnyira lévő panelrengeteg, és feltűnnek a Tiszát kísérő öreg nyárfasorok. A gát tövében a motor utolsót röffent, majd megállt. Lóránt nehézkesen szállt ki az autóból, Áron segített neki. Az öreg vadász tanácstalanul állt… mihez kezdjen puska nélkül… egyáltalán, mit keres ő itt? De azért érdeklődve nézte, ahogy Áron a terepjáró csomagtartójában turkál. Zippzár zizzent, majd kattant egy fegyver, és Lóránt ismerős sörétest üdvözölt Áronnál. Az nem tétovázott, rögtön az öreg kezébe nyomta a puskát, és hátralépett, kétséget sem hagyva afelől, hogy ma Lóránt bácsié a puska, a terület, és a madarak.
Az öreg vadász reszkető kézzel simította végig a farészeket… a puska majdnem olyan volt, mint az az öreg Frommer, melyet eladott. Hálás tekintettel nézett Áronra, és sikerült egy mosolyt is arcára varázsolni. Új erő költözött belé.
Áron közben összeszedte a két széket, magára vette a hátizsákot, majd belekarolt Lóránt bácsiba, és segített neki megmászni a töltést. A koronán végigtekintettek a tájon, ahogy a lenyugvó nap még utoljára megsimogatja az akácfák csúcsát, majd lebotorkáltak az ártér szélébe, ahol a sűrűn nőtt akácok mögött ott magasodott a Tiszát őrző nyárfák fala. Halkan felállították a székeket, majd velük együtt odaült az erdőszélre a várakozás is.
Valahol mögöttük lustán csordogált a folyó, előttük komoran feketéllett a gát, és az avarban turkáló madarak szinte zajosnak tűntek. Lóránt bácsi izgatottan remegtette térdein a fegyvert. Szeme előtt megelevenedett a táj, hiszen valamikor régen ő is errefelé vadászott, igaz, egy kicsit feljebb a Tisza mentén, de nagyon hasonlított ez a töltésszakasz arra, ahol annyiszor sétálgatott végig hol Káróval, hol Bandi tacskójával… szinte hiányzott neki, hogy nem ül mellette kutya. „Biztos nincs a doktornak megfelelő helye…” gondolta, aztán eszébe jutottak a fűvel felvert kennelek, és elmosolyodott… „Majd ha már hazafelé megyünk…” – nyugtázta magában. Fel sem tűnt neki, hogy már nagyon régen tervezett előre. Mindig csak a mának élt… Valahol őzbak riasztott többször is. Aztán elhalt a zaj, és sokáig csend volt, csak egy szajkó kiáltozott a hátuk mögött, de végül az is elhallgatott. A távolban futó autópálya zaja csak csendes duruzsolásként ért el idáig, és Lóránt jólesően süllyedt el a békesség ölelő karjaiban. Nagyon hálás volt Áronnak mindenért, már azon gondolkodott, hogy mond neki valamit az ő saját, esetlen módján, amikor nem is olyan messziről megütötte fülét az ismerős pisszegés … a fák között cikázni kezd a pillantás … a fekete törzsek közül kiválik egy árnyék, és lágy könnyedséggel átlibben a töltés felett … a kéz önkéntelenül emeli a fegyvert, az első madarat kisvártatva követi a második … a félhomályba tűzsugárral keverve vág bele a dörrenés … a billegő repülés megszakad … halk puffanással esik a szalonka a gát oldalába.
Lóránt bácsi halk szusszanással rogy bele a székbe. Remegő kézzel leveszi fejéről a kalapot, és Áron felé fordul. Társának már kezében a kalap – már akkor levette, amikor az első szalonka megjelent – és könnyes szemmel ölelkeznek össze, beteg és orvosa, önkéntelen sorstársak a betegségben, és a gyógyításban.
Lassú, esetlen léptekkel vonul az öreg vadász az elejtett madárhoz. A kalapba frissen tépett fű kerül, és a ráncos kezek féltő gondoskodással teszik az égi vándort a fejfedőből készült ravatalra.
Áron elégedett. Érzi, hogy olyan élménnyel gazdagította öreg vadásztársát, amihez nélküle már soha nem jutott volna. Végiggondolta, mindazt a vívódást, ami idáig vezette, a sok álmatlan éjszakát, amikor tervét szövögette, és ahogy ránézett a némán, megilletődve álló Lórántra úgy érezte: megérte.
Kettejük közé odaült a Hála. Egyikük sem szólt, mégis, mindketten érezték, életük egy nagyon fontos pillanatát élik meg most. Az öreg vadász Áronhoz lépett, és a kalapban pihenő szalonkát odatartotta elé. Áron a közben beállott sötétségben csak a hold fényénél látta, hogy vadásztársa küzd valamivel. Arcára kiült valami elszántság, és az ember, aki már régen nem emelte szólásra száját, csak egy szót suttogott a szemben állónak nagy erőfeszítések árán.
- Köszönöm…
