Oldalak: 1 ... 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 [36] 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 ... 69   Le
  Nyomtatás  
Szerző Téma: Így írunk mi...  (Megtekintve 161419 alkalommal)
St.Girgesz
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 5762


A gasztroszent!


WWW
« Új üzenet #525 Dátum: 2011. Július 08. - 12:25:34 »

Szeretem a misztikumot.
Ezért tetszett nagyon az Erdő pásztora is. /Remélem jól emlékszem a címére, most nincs időm visszanézni./

Én is kedvelem, mert sok olyan dolog történik a világban, amire az öregek a misztikum világával válaszoltak.

Gergő őszinte leszek . Nekem azért tetszik , mert nem a halálról szól  Igen
Nagyon sok igen jó írás kicsit szomorú mert ott kering benne a kaszás ,.
Az pedig az elmúlás  Rííí , ..... A Titokmadár pedig már inkább a jelen s jövő .
Legalábbis nekem  Igen

Az elmúlás olyan szerintem, mint az amerikai filmek kliséi-jól bevált motívum, ami mindenkit megérint. Könnyű vele érzelmeket kiváltani. Én is alkalmaztam párszor, de egy régebbi kritika rádöbbentett valamire: a mindennapok hangulatai, gondjai, a bizakodás sokkal fontosabb és izgalmasabb téma szerintem Wave.
Naplózva

Üdv a vadásznak!
"Gazdagnak érezheti magát az a nép, amely ilyen hagyományokkal rendelkezik."(John Paget; 1839.)

"Amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad."
St.Girgesz
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 5762


A gasztroszent!


WWW
« Új üzenet #526 Dátum: 2011. Szeptember 13. - 14:39:40 »

Egy kicsit megkésve, de pótolom az elmaradt élménybeszámolót az első vaddisznómról.
(Mentségemre szóljon, hogy megírtam én ezt a történeten nem sokkal az esemény után, de vírusos lett a gépem, és amit visszakaptam, hát... finoman szólva is érdekesen volt tördelve, úgyhogy szinte újra kellett írnom az egészet.)

Tehát ahogy ígértem,íme:

Az a „bizonyos napom” már reggel óta arról szólt, hogy akármibe kezdtem bele, az mind balul ütött ki, és annyi balszerencse ért, hogy már délután kettőkor arra gondoltam, hogy inkább hazamegyek és lefekszem aludni –de biztos akkor is rosszat álmodtam volna. 5 óra környékén pedig tetőzött a dolog, úgyhogy elhatároztam, hogy megtépázott idegeim este egy kis vadászattal fogom kikúrálni.
Majdnem nem jött össze a tervem, mert fél hétkor telefonált az egyik sofőrünk, hogy lerobbant és menteni kell. Persze egyből beindult a telefonálgatás, ki, hol, hogyan és mivel tud segíteni a sofőrnek és itt kezdett fordulni a szerencse kereke, mert fél óra után úgy tehettem le a telefont, hogy sikerült megoldani a problémát.
Ezután rohantam haza átöltözni és bő negyed óra múlva a beírókönyvnél már azon tanakodtam, hogy két esélyes hely közül melyiket válasszam aznapra –a nagy kiterjedésű, erdővel körbevett silókukoricát vagy azt a turjánba futó kis csík kukoricát, amit pár nappal korábban fedeztem fel. Ahogy a nyerő helyen törtem a fejem, egyszer csak hívnak telefonon, hogy vendégek érkeznek estére, mit gondolok, hol lehet nagyobb szerencséjük (a dologhoz hozzátartozik, hogy bár nemrég lettem tag ezen a területen, régóta járom már a környéket, ráadásul mostanában tényleg sok időt töltöttem kint, így sokszor keresnek meg, hogy miket láttam, tapasztaltam egyes területrészeken). A nagy táblát javasoltam, mert mostanában ott mindig össze lehetett futni a disznókkal –így nekem maradt a két lehetőség közül az utóbbi. Gyorsan beírtam magam és negyedórával később már a cókmókomat pakolásztam kifelé az autó csomagtartójából. Felkaptam a vállamra a vadásztáskám –lesvadászataim elmaradhatatlan kellékét, minden szükséges felszerelésem tárolóját- és a puskát, majd óvatosan araszolva elindultam a mozgatható les felé, ami a kukorica túlsó felén volt lerakva.
Ezt a területet úgy kell elképzelni, hogy a falutól kb. egy km-re helyezkedik el egy kanális és a település között. A szántók nagy része mostanra learatott és felbálázott kalászosokkal volt bevetve, de néhol egy-egy muhar és lucernatábla is megbújik a triticale, a rozs és a kopaszbúza tarlók között. Itt találtam én rá egy 7-8m széles, de 6-700m hosszú kukorica-csíkra, aminek egyik felén az út melletti fasor húzódik, a másik fele viszont egy turján köré telepedett bozótos aljú, üde kis erdőben ér véget. Jártomban-keltemben figyeltem fel erre a táblára, mert feltűnt, hogy pár szál ki van dőlve a tarlókra és mikor közelebb mentem, láthatóvá váltak az elkövetők nyomai, mert bizony tenyérnyi borztappancsok és jó pár különböző méretű disznóláb lenyomatára leltem. „Hohó! Hát ezen a kis csíkon nem kis forgalom zajlik le esténként!” Annak pedig még jobban megörültem, mikor rátaláltam a kis hordozható lesre, amit korábban helyezett ki ide a társaság a kalászosok megvédésének segítésére. Ide tartottam akkor este is.
Mikor elértem a lest, megszokásból körbenéztem a les alján is –sötétben könnyebb megtalálni a viszonyítási pontokat, ha több szemszögből is megfigyeljük őket-, majd felcihelődtem a lesre. Mobilitása ellenére ez egy stabil, kényelmes deszkatákolmány (bizony mozgatásához is több ember szükséges), oldalfalainak magasságát pedig mintha pont hozzám méretezték volna: a puskát rátámasztva kényelmesen célozhatok minden irányba.
Kipakolom a legszükségesebb eszközöket mellém a padra, hogy később már ne kelljen ezekkel zörögnöm: távcső, puskalámpa és az ehhez tartozó akkumulátor, egy alma (unaloműzőnek), fél liter ásványvíz (hajnalig szándékozom maradni), és a szúnyogriasztó, amivel gyorsan be is fújom magam, mivel kezdenek megjelenni ezek az idegesítő, mostanában már nem is csípéseket, de inkább harapásokat okozó kis nyavalyások. Elrendezek magam körül mindent, majd betárazom a puskát és most már csak várnom kell. Lassan feltűnnek az első csillagok –nem tudom, hogy más hogy van vele, de engem teljesen le tudnak kötni. Órákig el tudom őket nézegetni. Ha meg közben le-le esik egy kis égi lámpás, akkor más már nem is kell… vagyis csak annyi, hogy megcsörrenjen a száradó kukoricalevél. Most is a csillagokat figyelem, de egyszer csak felriaszt ebből az állapotból valami távoli zörgés-csörgés-csattogás. Távcső fel és a hang irányába kémlelek: traktorok közelednek a zötyögős földúton. Elöl rakodóvilla, hátul rozzant plató: a közeli lucernán kintmaradt nagybálákért jönnek. Nem tudom, hogy mérges legyek-e vagy se… egyrészt egy időre biztos elzavarnak minden vadat a közelemből, másrészt viszont mindig is szerettem elnézegetni a betakarítást. Számomra valahogy különös misztikuma van annak, amikor az ember egy (vagy több) éves munkáját szinte pillanatok alatt learatja, és összegyűjti –valahogy mindig az régi idők parasztjai jutnak róla az eszembe, akik kora tavasztól késő őszig kint dolgoztak a földeken, majd mindegy záróakkordként mindent behordanak a pajtába, padlásra, színbe, pincébe és a végén a munkától koszosan, fáradtan, de elégedetten néznek körbe a háztájon, hogy „Na, most már jöhet az a nyavalyás tél! Éhen már nem halunk.” És utána jöhettek a mulatságok, a bálok, lakodalmak, nem kellett kapkodni a disznóvágással,  esténként a kemence, sparhelt mellett ráértek faragni, szőni, fonni és volt idejük egymásra.
Most is hasonló dolgok jutnak az eszembe, és miközben nézem a munkát, szépen rám telepszik az augusztusvégi éjszaka. A hold sarlója is feljött már, de gyér fénye mellett nem sok mindent látok. Mindenfelé tücskök ciripelnek és mellettem a sűrű bozótból néha felhangzik egy kis kuvik panaszos kiáltása. Hűvösödik és a tarlókon itt-ott lenge párafelhő kezd megjelenni: a köd kistestvére. Még nem olyan nagy és sűrű, hogy az egész világot eltakarja a szemem elől, de ahhoz már elég, hogy egy egerésző rókát, elvadult házimacskát, netán egy kisebb kondát is eltakarjon. Hátradőlök és szememet becsukva hallgatózom. Nem tudom más hogy van vele, de én mintha ilyenkor jobban hallanék. Úgy érzem, jobban felfogom a finom zörejeket, a hangok irányát, távolságát. Éjszakai lesnél képes vagyok a les nagy részén csukott szemmel hallgatózni –persze néha előfordul, hogy közben elszundítok, de eddig még mindig felébredtem a legkisebb zörejre is. Ha meg nem ébredtem volna fel, hát semmi gond, magnak is kell hagyni valamit a vadból!
Ahogy így csukott szemmel hallgatózom, feltűnik, hogy halkul a traktorok zaja. Felnézek, és valóban: már csak a távolban imbolygó pótkocsi lámpájának gyenge fényét tudom kivenni. Megnézem az órám: tíz múlt pár perccel. Visszagörnyedek előző pozíciómba és alig telik pár perc, tőlem balra zörögni kezd valami a sűrűben. Oda-vissza szaladgál és az előző napok tapasztalatai alapján gyorsan megállapítom, hogy ez a ismeretlen jószág csakis borz lehet. Sebaj, jöhet őkelme is -vadkárelhárításon lennék vagy mi-, csak lépjen ki egyszer a tisztásra! De őkelme bizony nem akar megválni a bundájától, mert nem mutatja magát egy pillanatra sem, hanem inkább elszalad oda, ahol a kukorica a turjánba fut, és ott feltűnésmentesen surran át éjszakai ebédlőjébe. Ahogy hallom, tőlem kb. 40-50m-re lehet, töri már a kukoricát is, hallatszik, ahogy recseg a száradó kukoricaszár. Többen is lehetnek, mert egyszer csak megindul felém is a zörgés és szinte egészen a lesig feljön a keskeny táblában. Ránézek az órámra: fél-tizenegy. Emelem a puskát, készülök a lövésre, hogy ne akkor kelljen kapkodni, amikor a vad egy pillanatra feltűnik. Igen ám, de mintha rosszul hallanék, mert úgy tűnik, hogy az előttem elhalkult zörgés vagy jó hatvan lépésnyivel feljebb folytatódna az út felé, mert ott is csörög már a száraz levél. Hogy is van ez? Egy pillanatra értetlenül állok a természetfelettinek tűnő dolog előtt, de aztán helyreugrik a kép: disznók! És már hallatszik is, ahogy az összemarakodó malacok visítoznak. Távcsövemben nézem az irányt, de semmit nem látok. Várok egy kicsit, de úgy tűnik, mintha közelednének –próbára teszik rendesen a türelmem… aztán megállnak. Tőlem bő sörétlövésnyire. Nincs mit tenni, egy alkalmas pillanatban rájuk villantok a puskalámpával és ahogy feltűnik a kukorica szélében csövet tördelő koca és körülötte a négy malac, kiválasztom a legszélső malacot és már útjára is engedem a golyót. A lövés hangja szinte darabokra töri egy szempillantásra a világot, de azonnal helyre is áll a világ rendje: jó a becsapódás hangja és ahogy még egyszer odavilágítok ahol az előbb a disznók álltak, látom, ahogy  a koca malacait otthagyva átvág a tarlón, egy távolabbi turján irányába. A malacok viszont nem értik a dolgot, mert szoborrá dermedve állnak még pár pillanatig, mire az anyjuk után indulnának. Ekkor jut eszembe, hogy még egyet lőhettem volna, ha… ha nem felejtek el újratárazni. De bizony a nagy izgalomban ez teljesen kiment a fejemből. „Sebaj! - dünnyögök magamban- Lássuk azt a malacot!” Vigyorgok bele a sötétbe és lassan összeszedem a felszerelésem, miközben az addig megzavart borzok is lassan kisomfordálnak a kukoricából. Visszaülök még egy kis időre, hallgatózom, de semmi nem hallatszik a rálövés irányából. Lassan lekászálódom a lesről és keresőlámpámat bekapcsolva elindulok rálövés helyéhez. Elsőre ugyan eltévesztem az irányt, mert vagy tíz méterrel közelebb keresem a sebzés nyomait, de aztán, mikor azt nem találtam meg, újra bemérem a lest és a környéket, majd a jó helyre érve nyugtázom magamban, hogy jó szokásommá vált, hogy még világosban megjegyzek minden kiindulási pontot, ami sötétben a hasznomra válhat: egy fát, egy gazcsomót, vakondtúrás irányát, akármit, ami az éjszakai tájékozódást segítheti a későbbiekben. A rálövéshez érve jókora májdarabot találok, és ahogy jobban odavilágítok, már látszik a vérzés, majd a kenés is. Pár lépéssel beljebb pedig ott fekszik az Első! Alig hiszek a szememnek! Végre! Annyi próbálkozás, sok éves leskelődés után végre előttem fekszik életem első vaddisznója. Na, nem mintha eddig olyan sokszor mentem volna kifejezetten disznóra –valamiért még nem éreztem azt, hogy nekem vaddisznót kellene lőnöm-, de az esély sokszor megvolt rá a sok rókales és tarvadazás közben.  Jól megnézem magamnak, majd egy kisebb csövet letörve megadom neki az utolsó falatot. Kalapomat levéve még egyszer végiggondolom az elmúlt perceket, majd a lábait összefogva elindulok vele az autóhoz. Nem nagy, de mintha minden egyes lépéssel egyre nehezebb lenne. Még jó, hogy csak pár percnyi séta választ el az autótól, mert a végén már lehet, hogy nem is malacnak, de legalább egy jóféle süldőnek éreztem volna a súlya alapján.
A kocsihoz érve elpakolom a felszerelésem és telefonálgatni kezdek: merthogy valakinek csak el kell újságolni a történteket… meg hátha valaki kint van még vadászni és nem maradok avatatlanul. Először a vadőrt hívom, ő a legesélyesebb, de miután közölte, hogy ő bizony otthon van -25 km-re tőlem-, felhívtam még pár esélyes ismerőst, de nem sok eredménnyel. Így hát betettem a malacot a csomagtartóba, és elindultam a beírókönyvhöz. Közben érkezik a hívás, hogy a vadászmesterünk és egy fórumtársunk van már csak kint a területen, ők pedig perceken belül megérkeznek. Félreálltam hát egy bekötőútnál és nemsokára már fel is tűnt a kanyarban a kocsijuk lámpája. Az avatás gyorsan megvolt –lévén, hogy már éjfél is elmúlt-, de ritkán térdeltem olyan boldogan az első fölé, mint akkor este. A vadásztársak dicsérete és tanácsai is különösen jól estek –még ha figyelmeztetés is volt köztük, akkor is: ugyanis a nagy izgalmamban elfelejtettem kizsigerelni a malacomat. Igaz, tudtam, hogy nagy baja nem lesz, mert addigra már felriasztottam álmából az egyik barátomat, hogy mire haza érek, várjon rám a kapuban és persze el ne felejtse a „fogópálinkát”, mert „disznóvágás” lesz! Kicsit ugyan morgott a késői ébresztőért, de tudtam, hogy egy ilyen jeles eseményt úgysem fog kihagyni.
 
Naplózva

Üdv a vadásznak!
"Gazdagnak érezheti magát az a nép, amely ilyen hagyományokkal rendelkezik."(John Paget; 1839.)

"Amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad."
S.Fox
Vendég
« Új üzenet #527 Dátum: 2011. Szeptember 13. - 15:13:32 »

Gergő, gratulálok az Elsőhöz és a színvonalas történethez is!
Naplózva
Lacus
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 3936



« Új üzenet #528 Dátum: 2011. Szeptember 13. - 19:27:13 »

Gergő  Taps  Emelem ! Szépen megírtad  Taps / a térkép  Fejvakarás , borz mozgás iránya stb. /  Igen
Naplózva

Üdv Lacus.

/ " Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek.  "  / Anonymus
svferi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1265



« Új üzenet #529 Dátum: 2011. Október 29. - 20:01:50 »

Urak!  Emelem

Ha valakinek van kedve olvasgatni, akkor néha nézzen be ide:

http://www.felsofokon.hu/blog/vadasszunk

 Emelem
Naplózva

" Nemcsak a jó pap, de a jó vadász is holtig tanul..."
St.Girgesz
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 5762


A gasztroszent!


WWW
« Új üzenet #530 Dátum: 2011. November 04. - 18:49:04 »

...
Boldog vagyok. Hát így esett az első disznóm. 2009ben.


 Emelem

Üdv!

Őszintén szólva, nekem tetszik a stílusod, csak két dolog nem:
1. A helyesírás. Ha már megírtad az egészet, akkor miért nem teszed be egy szövegszerkesztőbe és javítod ki benne a hibákat? Tudom, én sem írok hibátlanul, de legalább megpróbálom minimalizálni az esélyét annak, hogy valami kapitális bakot lőjek.
2. Olyan választékosan és fantáziadúsan írsz, hogy kár bele az a sok b@zdmeg. Ezeket nem lehetne helyettesíteni valami monitor-kompatibilisebb szóösszetétellel? Ördög Értem én, hogy ma már olyan sokan használják, hogy szinte általános kötőszóvá vált, de nem sokkal szebb nélküle az írás? Főleg, ha az első disznóról szól, amihez utólag is gratulálok! Wave Emelem
Naplózva

Üdv a vadásznak!
"Gazdagnak érezheti magát az a nép, amely ilyen hagyományokkal rendelkezik."(John Paget; 1839.)

"Amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad."
Lorka
Vendég
« Új üzenet #531 Dátum: 2011. November 04. - 21:00:03 »

Üdv,

 :Mosolyog


Az első pontaban is teljesen igazad van. Nem is mentegetőzök. van sok olyan benne ami az "élő" nyelvet tükrözte azaz vagy én is úhgy mondom vagy űgy mondták. Ennél sokkal arcpirítóbbnak érzem a 2. pontban való igazadat.
Attól hogy az volt kimondva nem biztos hogy annak kéne leírva lennie.  Elver

Igyekszem a következőkben beépíteni a tanácsaid.


Köszi, hogy megtiszteltél reakcióddal!

Jó szerencsét!
Naplózva
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 14839



« Új üzenet #532 Dátum: 2011. November 06. - 19:30:15 »

Kedves Lorka!

A fegyverrel kapcsolatosan megírtam neked a véleményemet, és ezért javítottam a bemutatkozó topikot is!!
De mivel látom, hogy nem ért semmit, felhívom a figyelmedet, hogy a vadászati törvények betartása mindenkire kötelező jellegűek. Egy viszonylag frissen vizsgázott, gyermekkora óta a vadászatban felnőtt ember nem csak illik tudnia, hogy mit lehet, és mit tilos!

Ezt az írásodat pedig törlöm!
Törlöm, mert ezt a trágár stílust ilyen töményen senkitől sem tűrjük meg, még ha az életben ennél "durvább szókincset is használ"! Az mindenkinek saját joga, hogy barátaival milyen stílusban cseveg, de ezen a fórumon ez nem szokás!
Az sem  szokás, hogy ennyi helyesírási hibával tesznek fel egy írást!
Javítsd ki, és tedd fel újra!

Üdvözlettel: Erdőjáró
Naplózva

A Vadászat olyan mint a NŐ!  Minél több időt töltesz vele, annál jobban rájössz, hogy nem tudsz róla semmit!
galoscsabus
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 6365


vadász


« Új üzenet #533 Dátum: 2012. Január 30. - 11:40:15 »

Szombat reggel sikerült "belenéznem" az új Deltába. Őz tarvadat gyérítettünk, és találtam egy lesoványodott sutát, aminek sok helyen szinte teljesen hiányos volt a szőrzete.

Nem akarok túl szőrszálhasogatónak tűnni, sem kötözködni.
De csak nekem "báncsa" a fülemet a vaddal kapcsolatban a "gyérítés" kifejezés használata?
Nem egyedi eset, többször is találkoztam már vele.
De nekem nagyon nem tetszik....
 Emelem
Naplózva

Vadász vagyok...így egyszerűen.
oceanwave
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1647



« Új üzenet #534 Dátum: 2012. Január 30. - 12:41:18 »

Csaba, igazad van. De én például a selejtezést nem szeretem használni. Nincsenek selejt vadak, vagy egyáltalán élőlények. Az ember által írt selejtezési szempontok vannak. Nevezhetjük az egyedszám apasztásának vagy bármi másnak is. Mindenkinek más "bántja" a fülét. Én valahogy úgy érzem, hogy a gyérítés nem olyan degradáló a vaddal szemben, mint például a selejtezés kifejezés. Örülök, hogy felhoztad a témát, szívesen elolvasom mások véleményét is erről. Igyekszik az ember mindig finomítani ezeken a dolgokon, még ha nem is mindig sikerül átvinni a gyakorlatba.  Emelem
Naplózva

„Hallgass meg engem, édes jó Istenem!
Lám odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet,
de ők bizony nem érnek velök semmit, amíg az emberek szíve zárva marad.
Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velök az emberek szívét!”
oceanwave
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1647



« Új üzenet #535 Dátum: 2012. Január 30. - 12:44:14 »

"bántja"

Természetesen én is azt akartam elkövetni amit Csaba, de úgy látszik nehezen megy. Tehát: "báncsa"  Nyihi
Naplózva

„Hallgass meg engem, édes jó Istenem!
Lám odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet,
de ők bizony nem érnek velök semmit, amíg az emberek szíve zárva marad.
Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velök az emberek szívét!”
svferi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 1265



« Új üzenet #536 Dátum: 2012. Január 30. - 19:14:23 »

Nem akarok túl szőrszálhasogatónak tűnni, sem kötözködni.
De csak nekem "báncsa" a fülemet a vaddal kapcsolatban a "gyérítés" kifejezés használata?
Nem egyedi eset, többször is találkoztam már vele.
De nekem nagyon nem tetszik....
 Emelem

Miért? Én is szoktam gyéríttetni! Most például megy egy törzskiválasztó gyérítés, meg három bontóvágás!  OOO

Egyébként mire ment ez a válasz? Nem látom az előzményt...  Fejvakarás
Naplózva

" Nemcsak a jó pap, de a jó vadász is holtig tanul..."
csontmetsző
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 3311


Vadász-Csontmetsző


WWW
« Új üzenet #537 Dátum: 2012. Február 21. - 17:23:21 »

Egyszalonkás vadász (és a szellem madár).

Valójában magam is az volnék. (Stefi említette a trófeás topikban a saját szalonkás élményét. Most ennek kapcsán szántam írásra magam.) Sok év eredménytelensége után sikerült az elsőt és egyetlent terítékre hozni. Valahogy nekem is előbbre való a disznó vadászat, de minden évben néhány alkalmat rászántam a tavaszváró szalonkalesekre. Úgy 1992 óta. Felénk nem gyakori, de szinte minden évben megjelent szalonka a területünkön és esett is egy-egy évente. Nagy sokáig látni sem sikerült belőlük, pedig már utaztam is 25-30 kiló métert szomszédolni, vendégségbe egy újabb lesért, hátha idegenben könnyebben összejön, de évekig nem akart összejönni a találka a titokzatos madárral. Aztán egy este a vadászházi erdőnkben, húzáson megtörni látszott a jég és eldördült az a régóta őrizgetett papírhüvelyes patron (kipróbáltam korábban azt a zsebnyi papírhüvelyes öreg lőszert, prímán gyűrte gombócba a galambokat). A hátam mögül érkezett a madár egyedül és élettelenül hullott a lövésemre, messze elém a szederindás kökényesbe. Hallottam, ahogyan földet ért, de hiába kerestem kutya nélkül négykézláb, rám sötétedett és kifogyott a két nálam lévő zseblámpa is, nem került a szellem madár aggatékra. Feleségemben az eltelt évek alatt kialakult egy nézet, amivel remekül lehetett engem viccelni, piszkálni. Szerinte nem is létezik ilyen madár, legalább is akkor még azt gondolta, és kezdtem hinni én is. Aztán eljött az utolsó ibolyaillatú március, amikor még gond nélkül vadászható volt. Nem kapkodtam, kivártam az érkezésükről szóló első hírt és másnap kézen fogva kimentünk feleségemmel friss levegőt szívni a téli álmából ébredező erdőre. A jól megszokott helyen, a vadászházi erdőben a homokbánya melletti sűrű felé sétáltunk és a téma megint a madár volt. Létezik e, vagy nem, egyáltalán honnan ismerem meg, ha eljön a pillanat, hogy néz ki pontosan a szellem madár? Ekkor egy szalonka reppent fel a lábunk alól…kaptam volna a puska után…de a párom nem ereszt, erősebben szorítja a kezem!
-  Mint kalimpálsz?
- Ez a madár volt az!!!  - de már én is röhögtem, dehogy bántam a puskát, végre fényes nappal ott reppent fel az orrunk előtt, és nekünk akkor ez is elég volt a boldogsághoz.
Aztán megálltunk csendben az elhagyott öreg kotorék mellett egy mélyedésben, ahonnan jó kilövés esett a bokrok felett. Esteledett. Feleségem minden érkező madarat elsőnek jelezett.
- Az szalonka? Ott messzebb- mutatott egy a sűrű fölé magasodó hagyás fa felé.
- Nem kacsák.
- Itt jön egy!   
- Az rigó!
- Balra, ott repül!
- Denevér. Olyat keress, aminek szívószál lóg ki a szájából. Hosszú csőre van.
- Szembe jön, jobbra fordul, ez már az lesz nem?
-Á…..ÁÁÁÁÁ ….Bámmm!
Na, itt megállunk egy szóra. Volt a párommal köztünk egy régi egyesség. Ha véletlenül szalonkát lövünk, akkor ő ott marad a leshelyen és irányít engem a leesés helyéig a sűrűben. Másképp nem lesz meg a lelőtt szalonka, magyaráztam.
Nos, gondolom, már tudjátok ti is. Természetesen, mint a kölyök vizslák, úgy rohantunk mindketten a bozótba hullott szellem madár után és alig hittük, meglett!
Most itt figyel, fekete gombszemeivel a puskaszekrény tetején. Van már bizonyítékom, elhihetitek, létezik!
     
(A trófeának számító tollakat ezüstbe foglalva kalapra tűztem, hordom azóta.)


Naplózva

" Majd ha a kép előtt állva szinte érzed a disznó szagát, akkor lesz jó a kép! "
- Csergezán Pál -
Topi
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 475



« Új üzenet #538 Dátum: 2012. Február 21. - 18:38:21 »

 Nem tudom ki olvasta már. Ma elő vettem és megosztom veletek, ha nem baj! 

Szalonka terápia

„Apa nagyon rosszul van. Tegnap délelőtt újra kellett műteni, mert az első nem sikerült. Az intenzíven fekszik. Fölébredt és látni akar!” Zokogta édesanyám a telefonba. Csitítgatom, de hiába! Nem szűnik a sírás. Remegő kézzel teszem helyére a kagylót. Kedvesem csöndesen néz rám. Látja a szememen, hogy baj van, de várja, hogy én kezdjem el.
„Reggel indulok föl! Újra kellet műteni és romlott az állapota…”

Nem túl rózsás kezdete ez egy vadásztörténetnek, de így indult. Pontosabban egy vakbélműtét volt a bevezető, amit már a „portás is megcsinál” egy jobb kórházban, de most valahogy másképp alakult. Kis perforáció, kis bélelzáródás és az előbbi elmélet romokban hever.

 Összeraktam a cuccomat, és másnap vonatra szálltam. Fene nagy távolság az az ötszáz kilométer, ha az embernek háborog a lelke. Volt időm elmélkedni a közös dolgainkon. Nagyon bíztam benne, hogy csak a hitvesi aggódás nagyítja fel a történteket, és nem akkora a baj!

A pályaudvarról egyenesen a kórházba rohantam. Anya ott várt. Már nem volt kisírva a szeme, de a karikák a szeme alatt azt mutatták, hogy ő sem sokat aludt az éjjel.
Az intenzíven a szokásos magyar „vészhelyzet” fogadott. Aki látott már ilyet az tudja, aki nem az sose ismerje meg! Beöltözés – csizma-köpeny-fejfedő-szájkendő. Szép halványzöld mindenkirejó méretű cuccok. Pityegő gépek, monitorok csövek mindenütt, patikarend és imitt-amott kopó festék és máló vakolat. Nem tudom, miért, de számomra van egy jellegzetes „”halálszaga” ennek az osztálynak, amit megidéz és megőriz az emlékezet.
 A filmes díszletet csak az zavarta meg, hogy a fehér ágyon egy lepedővel alig letakart meztelen, beesett, szőrös és elgyötört arcú beteg az édesapám. Még az orrába is csövet lógattak. A szeme szomorú és fénytelen. Lassan, kicsit motyogva, kábán beszél.
 Nem tudom mi folyik bele az üvegből, de nem sok „vis vitalis” lehet benne! Ha nem hagyott volna fel végleg a piával évekkel ezelőtt, most szívem szerint jóféle tokajira cseréltetném az infúziót. Az, vénásan bizonyára hatásosabb lenne! Tíz percem rámegy mire egy halvány mosolyt tudok erőltetni a szája sarkába, de sokkal nem is engedélyez többet a vaskezű nővérszigor.

Megkeresem az orvos-vadászcimbora fehérköpenyest, aki röviden vázolja a tényeket. „A műtét után a beteg állapota kielégítő!” A nyelve törne ki annak a doktornak, aki ezt a mondatot először kimondta! Ennél utálatosabb, semmitmondóbb szöveget még nem alkotott az orvostudomány.

Egyébként a vadász-orvos egy érdekes fajta! Gyerek voltam még, amikor a Balatoni nyaralásunkkor apa csuklójától egy beszakadt kullancsfej ürügyén elindult egy piros csík fölfelé. Nyári csúcsban az orvosi rendelő dugig. A betegtömeg feje fölött bemutatta a nővérnek a karját, ami azonnali soronkívüliséget eredményezett. Eltűnt a fehér ajtó mögött és eltelt másfél óra. A tömeg abban az időben még türelmesebb volt, de szép lassan már fortyogott!
Anyám már félig eltemette, mire vigyorogva, fennhangon búcsúzkodva került elő! Hozzánk érve csak annyit mondott: „Ő is vadász!” - Ja és a kullancs csík egy tetanusszal el lett intézve.

Fehérköpenyes barátom tovább színesítve a történéseket, előadta, hogy apám délelőtt közel járt a szélütéshez, no nem a meglévő baja miatt, hanem a vadászbaráti jó szándék okán. A közelben vadászott ugyanis az egyik egyetemváros jeles sebészprofesszora, akit a kísérője megkért, hogy nézze már meg, mint neves szaktekintély, az ő kedves cimboráját. Gondolta jót tesz az ellátás minőségének és a hozzáállásnak is egy ilyen vizitálás. Tudós doktorunk -szokás szerint- kihagyta a másnak kötelező beöltözést és civilben becsattogott az öregemhez. Véletlenül fekete ingben és nadrágban volt, amitől az „Én még nem kértem papot, miért hoztátok ide!” sóhaj hagyta el kedves betegem ajkát és csaknem ájulásba szenderült!

A doki vázolta a várhatót. A lényeg, hogy szervileg talán már minden rendben, de a letargia nem jó barátja a gyógyulásnak.

Délután, mire a szülői házhoz értünk, körvonalazódott bennem az ötlet, hogy valamit tenni kéne, mert a szövegelés itt nem sokat segít.
Föltárcsáztam a fővadászt, aminek természetesen egy hosszú „hogy van apád?” beszélgetés lett a vége, de sikerült sínre tennem a dolgokat. Még a beírókönyvig se kellett elmennem, mert elintézte helyettem.
Beültem a vadásszobába, rágyújtottam és nézegettem a trófeákat, mint annyiszor azelőtt. -Nem lehet semmi baj! Nem lehet így vége! Tudom,  érzem hogy nem!-
Anya alig szólt hozzám. Meg se lepődött talán, amikor kivettem a szekrényből az öreg tizenkettest. Ismeri a fajtámat! Tudja, hogy a gond és a baj ugyanúgy az erdőbe hajt mint a fáradtság vagy az öröm! Neki se árulom el, mit szeretnék. Az ő szabálykövető tanári észjárásába nem férnek bele az ilyen stiklik.
Egy „sötétedés után jövök!”-kel hagyom magára.

A trabi elsőre indul, mintha tudná, hogy fontos dolgunk van. Eszembe villan, hogy mi lesz, ha a rendőrök megállítanak, de elhessegetem.
 Nem jártam itt néhány éve. Nem tudom mennyit változott a táj, de a szokott helyre hajtok. A tölgyfa és az út ugyanott van, csak mintha kisebb lenne minden! Hideg még az északi szél, itt-ott hófoltok, de a jagermaister szerint már láttak madarat. Más hangulata van ennek az estének, mint a szalonkázós tavaszünnepnek általában. Nem a madárfüttytől és a kikeletről borzong a tarkóm, de szép lassan lenyugszom. Talán a tündérek játszanak velem, de korrogást hallok a vágás felől. Ez már a szokott izgalom! Minden érzékszerv kihegyezve, megszűnik a külvilág csak a hang irányába fordított puskacsövön fut végig a remegés. Nem kivágódik, nem villan, hanem lusta bagoly libegéssel tűnik elő a bokor felett elhibázhatatlanul. Puha moha lett a ravatala a nyiladék szélén.
Félve emelem fel, mint kisgyerekkoromban az üveg karácsonyfadíszeket.
 „Bocsáss meg kismadár, de segítened kell!” suttogom, de a szemében már megtört a fény.

Másnap délelőtt újra az intenzívre megyek, de már egyedül. Anya délután látogat, én akkor már a vonaton ülök a tervek szerint. Lepakolok az öltözőbe fölveszem a világos zöldet. Óvatos körülpillantás és a szalonka eltűnik a bő köpönyeg alatt.

 
Apa alszik, vagy úgy csinál. Leülök mellé és figyelem a ráncokat az arcán. „Ebből a sokból vajon mennyit okoztam én?” Botor gondolat, de úgy sejtem, tudom rá a választ.

Megremeg a szempillája és fölnéz. Üdvözöljük egymást. Semleges dolgokról fecsegünk halkan. Mondom neki, hogy nem maradhatok sokáig, mert megy a vonatom. Szeretném, ha összeszedné magát és gyógyulna, mert nagyon várják! „Ki a túró vár engem olyan nagyon!? Anyukád mindennap itt van!” Dörmögi vissza az orra alatt.   -Ilyen! Ilyen dörmögős! (A fia is ilyen lesz a nejem szerint!)
Elérkezett a pillanat! A nővérke másfelé figyel, amikor előhúzom a szalonkát és a keze alá teszem. „Ők repülnek esténként, te meg itt lopod a napot! Meddig akarod még az ágyat nyomni!” Lassan mozdul a keze a madár felé. Megsimogatja és látom, hogy könnyes a szeme.
 El kellet mesélnem az estét és majdnem nélkülem ment el a vonat.

Két nap múlva már az osztályon volt, egy hét múlva otthon. Csodálkoztak is a tudor doktorok, hogyan állt talpra a nagy beteg egy hét alatt. Ők nem tudhatták, hogy múlik a tavasz és vége felé jár az idény. Külön szerencse, hogy a Zemplénben április közepén még van madár, így az Öreg rogyadozó térdekkel és baráti segítséggel még abban az évben a saját szalonkáját is fölvehette a nyiladék füvéről.

Én minden évben csak egy szalonkát lövök. Kijárok rendszeresen, de az első felvett madár után abban az évben már nem emelem fel a puskát. Olyan ez mint egy minden évben megújuló szüzesség. Esz a fene érte, kiszárad a szád, remeg a térded, mindent megteszel, hogy először megkapd, de második nekem már csak egy halott madár!
Naplózva

Szeretnék olyan jó ember lenni, mint amilyennek hisz a kutyám.........
galoscsabus
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 6365


vadász


« Új üzenet #539 Dátum: 2012. Február 21. - 18:54:24 »

Robi, Topi!
Szép volt Igen
 Emelem
Naplózva

Vadász vagyok...így egyszerűen.
Oldalak: 1 ... 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 [36] 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 ... 69   Fel
  Nyomtatás  
 
Ugrás: