A korosodó fórumtársak kedvéért beszerkesztettem ide az egészet egyben.
Az üzekedés felénk is jól belelendült, ezért úgy határoztam, hogy ezen a hétvégén mellőzöm a disznókat és megpróbálok egy megfelelő bakot elejteni. A tavasz óta kinézett bakjaim eltűntek mind egy szálig, sem a háromszárú, sem az igen derék 450-500-as nem mutatkozik már hetek óta a szokott helyén. Tartok tőle, hogy a sógorság már leszüretelte őket. A szóróm környékén pedig jár egy albínó bak, fél feje és a háta egy csíkon hófehér. Sanyi barátom látta meg először, azóta én is megnéztem, egy hatos a sok közül, és albínó…..hát inkább nem.
Szóval a hétvége az sajnos a szombat estével kezdődött, viszont már hatkor el tudtam indulni egy jó cserkészésre. Az időjárás éppen „vadászatra alkalmas” folyamatos áztató eső, fülledt meleg. Fel is veszek egy vízhatlan kabátot a céltávcsőre zokni kerül, a keresőt begombolom a kabát és az ing alá, lőbot és indulás.
Egy gazos ugarokkal övezett réten tervezek végigcserkészni, ahol van egy csík lucerna, a szálas sincsen messze, igen jó hely. A gombamód szaporodó kezdetleges „lovat és viskót tartalmazó bekerített szántó”-kat elhagyva balra tőlem a nagyrét, jobbra elhanyagolt kert, csipkebokor szolidágó csalán, de helyenként jól belelátni, akár 50-60 métert is.
Óvatosan osonok előre, nem nehéz, puha a talaj és az eső minden bokorba fűcsomóba belevarázsolja azokat a neszeket, melyek elnyelik a lépteim zaját. Már majdnem kiérek, egy nagy csipkebokor van már csak előttem, elég óvatlanul lépek ki mögüle és máris megyek le térdre.
A bokor mögött alig hat-hét méterre előttem, nekem háttal egy őzbak áll a gazban. Agancsa rövidnek és zömöknek tűnik, a lőbotomat elfektetem, távcsövet előkotrom és azzal nézem meg az agancsot. Olyan közel van, hogy előtte vissza kell tekernem majdnem alapállásig. Most már látom az agancsot, de nem látom miféle. Ismerek itt egy kétévesforma villást, arra gondolok ez lesz az. Néhány másodperc és megfordul a bak, én pedig máris teszem le a messzelátót…
Egy gyilkos bak áll előttem, bal oldala teljes nyárs a jobb oldalán van a vezérág helyén egy kitüremkedés. A távcsövet leeresztvén nyúlok a puskáért, óvatosan előretolom a biztosítót, letekerem még a távcsövet 3-asra…. Közben a bak lassan elindul és távolodik tőlem. Félig felemelkedek álló-guggoló tartásba és megcélzom. Nyakon nem akarom lőni, a hátát sem, mert akkor biztos harmadosztály (no, ha már én vagyok a gazdaságis…) A nagy célzás vacillálás során a bak átmegy a bokor jobb oldalára, még mindig nincs 10 méternél messzebb. Teszek két kis lépést jobbra, a második különösen jól sikerül, egyenesen rá egy nagy csigára. Ezt a roppanást nem mossa el az eső és a bakom megugrik, elszalad vagy húsz métert, majd megáll. Célzom ismét, de nem látszik semmi csak a feje és az agancsa, a többi részét jótékonyan takarja a gaz. Nem is időzik sokat, hanem magas ugrásokkal távolodik, a hófehér dárdák gúnyosan mosolyognak vissza rám….
Szidom is magamat, miért vacakoltam megint. Oda kellett volna lőni a közepére és már ülnék is mellette….. a jó gyilkos bak mellett.
Továbboldalgok, de előtte még megállapítom, hogy vizesebb már nem leszek. Alig haladok száz métert, amikor jobbra tőlem a gazos táblából felugrik egy bak és rohan felfelé, majd ötven méter után megáll. A messzelátó megmutatja, hogy ez az előbb említett szépreményű villás. Ez bezzeg szabadon áll, gyönyörűen meglőhetném. Persze marad, megyek tovább, sőt hívni fogok.
Egy jónak tűnő helyen, egy luc mögé beállok és várok jó tíz percet, puska kéznél, messzelátó kéznél és megy is a háromszor a sutahang. Az eső finoman szitál, mozgás nincs. Jó tíz perc után gidahanggal próbálkozom. Nagyon jól szól és igen elégedett vagyok magammal. A suták bakok máshogy gondolják mivel nem jön semmi. Várok még tíz percet és újra fújom a gidahangot. Már az első hang után tőlem balra a sűrű árokszélen, melynek másik oldala már a Sógorság, megroppan egy ág. Fújok még kettőt és figyelem az árokpartot, ahol a szélső csalánok mögött megjelenik egy hatalmas fekete árnyék….
Na, mondom magamnak, itt a jutalom, tudsz te hívni! Jön az önigazolás.
Őzhívásnál hamar mélypontra kerül az ember, ha folyamatosan sok helyen nem ugrik semmi hajlamos gondolkodóba esni, hogy nem jó a technika, amit a régi öregektől tanult, meg kell venni a legújabb „Őzhívás” DVD-t, vagy legalább a neten körülnézni, hogyan is kellene ezt csinálni. Vagy rossz az eszköz és a sokat bizonyított Faulhaber készletet bele kell dobni a kazánba a Mauspfeiffel-el együtt és megvenni az éppen aktuális mester macskacsontból kézzel reszelt, vagy nano technikával kialakított csodahívóját.
De nem! Itt a számos disznó előttem és nyilván a gidahang hozta be.
Óvatosan eresztem le megint a messzelátót és nyúlok a Mannlicherért, még óvatosabban kibiztosítok, nem kattan, még az is eszembe jut, hogy hova is fogok lőni a 6,5-essel ennek az ősdisznónak. Lap mögé, mint mindennel mindig, válaszolom meg magamnak a költői kérdést.
Ahogy emelem a puskát fél szemmel látom, hogy alig 30 méterre a nagy fekete árnyék kilép a csalánok közül. Óvatosan fordulok rá és majd elejtem a puskát!!!
A céltávcsőben ezt látom:
Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, mindenesetre összepakolok és kilépek a fenyőm mögül.
Riskám erre azzal reagál, hogy a fejét lehajtva és lóbálva elindul felém. No, mondom neki:
- Ha nekem jössz, én biza úgy beléd lövök, hogy csak úgy fröcsög a tej.
Tovább jön, mondom neki németül ugyanezt még jobban megélénkül.
Végeredményben, hogy csak a vacsoráját kérte volna számon rajtam, vagy úgy gondolta hazaviszem, nem fog kiderülni, mivel ahogy ő elindult én is elindultam az ellenkező irányba…..
Következő hívóhelyre egy fiatal tölgyes mellett igyekszem. Ebből a keskeny csíkból is kiugrik egy bak es sebes vágtában rohan el, amikor a horizontra ér látom, hogy ághibás nagy terpesztésű koros bak. Hát ez is jó lett volna….
Következő helyem egy csoport japánfű, szépen el lehet bújni benne. Várok itt is tíz percet, majd megfújom a sutahangot. Hosszú percek és semmi, nyulakban gyönyörködöm, szépen van megint az idén. Nyilván összefüggésben van azzal, hogy a róka felénk kipusztulóban van. Alig látni, még kevesebb esik és elütve a forgalmas országút mellett sem láttam idén még egyszer sem, pedig ez a valós mérőszáma a rókasűrűségnek.
Gidahanggal próbálkozom itt is és láss csodát, az első hármas strófa után máris felvillanik valami vörös alig 50 méterre előttem a tölgyes szélén. Gyorsan a messzelátót és látom is, ahogy sebes tempóban egy gida közeledik.
Bejön öt méterre:
Gondolom haverkodni akart, vagy az eltűnt testvért vélte felfedezni, nem tudom. Édesanya és potenciális édesapa nem mutatkozott itt sem.
Negyed óra után továbbálltam én is. Végigcserkésztem megint a határt és bekukkantottam egy égerekkel övezett félszigetszerű rétre. Gyönyörű égerbokor kínált igazán jó hívóhelyet. Be is álltam és fújtam egy gidahangot kezdetnek. Szemben egy égerfoltból azonnal kilépett egy sutavad. Pontosan nem tudtam rámondani, hogy miféle, olyan tavalyi sutagidának gondoltam, legyen őzünő… Közelebb nem jött, hosszasan távcsöveztem és egy vízszintes égerágra feltámasztva a szkóppal is megnéztem. Éppen azon állítottam az élességet, amikor az ünő mögött belefutott a képbe egy kergetőző őzpár. A bak igazán lenyűgöző, olyan vastag nyaka van, hogy majd egy egységet képez az elejével, kétszer akkorának tűnik, mint a sutája, bár azt is ünőnek nézem.
Az agancsot nem látom pontosan, sötét vaskos, rövid ágak, talán a jobb száron hiányzik a vezérág. Öreg erdei harcos az kétségtelen.
Vissza is vonulok, hogy mögéjük kerüljek, lőidő van még egy órát legalább…..
A baktól egy hosszú égeres szálas választott el, melynek közepén bizonytalan mélységű buzgárok okoznak örök izgalmat. Az államhatár mentén tervezem a bakot és sutáját belopni, körbemegyek az égeresen és valahol át kell kelnem a közepén folyó vízen. Röpke öt perc loholás után meg is találom a megfelelő váltót amin, ha elindulok elvileg a kergetőző őzpártól alig 100 méterre fogok kikukucskálni az égeres jótékony takarásából. A számítás beválik, mert némi kuszás mászás, szolid ágtördelés után, baj nélkül átkelek a vízfolyáson és nagy várakozással tekintek ki a rétre, ahol a bakot remélem. A rét üres…vagyis három nyúltól eltekintve üres.
Nem esek kétségbe, leszúrom a mogyoró pálca lőbotomat magam elé, letördelek néhány nádszálat és várok. A hely igen jó, alig látszok ki a nádfalból és előttem sok száz méter látnivaló. Közel tíz perc után megjelenik tőlem alig 60 méterre egy égerbokor mögül egy suta. Nézegetem egy darabig, majd próbaképpen rásípolok a gidahanggal. A hatás fenomenális, a suta vágtában rohan felém, alig bírok lelapulni, ami annyit jelent, hogy tovább állok a nádfal mögött, de behúzom a kalapomat a szemembe.
A suta tökéletes belőtte az irányt, egyenesen nekem jön. Tőlem alig öt méterre megáll, de csak egy pillanatig, majd megcélozza azt a nádöblöt, amelyben én állok. A nádnál röviden megtorpan és megszagolja az előttem kétarasznyira leszúrt lőbotot.
Valami gyanús neki és visszahőköl, majd nem nagy iramban, de kitér jobbra. Kár, hogy nem tudtam lefényképezni, de így is szuper élmény volt, ahogy másfél méterre állt előttem és járt az orra, hogy szagot fogjon. Ilyenekért érdemes elindulni!
Miután a suta eltűnt ismét csak a nyulak okoztak riadalmat. Némelyik úgy megindult, hogy hirtelen azt hittem őzek iramodtak mag.
Rájuk sem kellett sokáig várni, mert az alig 100 méterre szemben levő szálasból, hirtelen törést és folyamatos zörgést hozott a szembejövő szél.
Tudtam, hogy a bak hajtja sutát felém.
Rövidesen ki is értek a rétre, tőlem alig ötven méterre. A suta megállt és kéjesen lecsippentett néhány fűszálat, majd visszanézett a bakra. De ismerős mozdulat….
A bakot jól meg tudtam nézni. Hatosbak, legalább 6-7 éves, igazi erdei bak. Közepes szárak, rövid ágak, kisportolt izmos test. Abszolút lőhető! Megsimogatom a céltávcsővel és már nem izgulok, amint felhorkan és visszahajtja a sutáját a szálasba. Egy lenne a sok közül.
Egy darabig még leskelődöm azzal az igen jó érzéssel….. Aki érezte már, tudja, majd visszasétáltam a kocsihoz azzal, hogy reggel újra jövök ide.
Így is volt. A beiratkozás után a kocsit a község szélén hagytam, akár gyalog is jöhettem volna, és kisétáltam a tegnapi tettek mezejére. Már otthon megállapítottam, hogy nem lesz unalmas ez a reggeli cserkészés, mert a szomszédos osztrák községben valamiféle buli van. Behallatszik a nyitott ablakon keresztül.
Már tegnap este is hangoltak a sógorok, de nem túl határozottan, mivel az áztató eső, azért nem volt egy mulatságpártoló tényező. Éjfél felé aztán elállt és ahogy kívülről száradt és belülről nedvesedett a nép, belejöttek a mulatozásba és a hangerőbe…
Tény, hogy reggel a Nagyrétre már majdhogynem élvezhetetlen hangerejű Billy-Jean mellett sétáltam ki, melynél Jacko Mestert, egy nyilván már a nyolcadik baccardi után járó, határozott hang igyekezett a műértő Burgenlandi közönség felé még élvezhetőbbé tenni….. El is képzeltem, ahogy táncol a nép a locsogó sárban, a buli helyszíneként kinevezett focipályán..
Szörnyű volt, de az őzeket szemlátomást nem zavarta, mivel e mellett a zenei unikum mellett elég óvatlanul sétáltam és egy már csak elugróban látott ághiányos bakot teljesen elmulasztottam.
Annyira zavart ez az általam mindig nagyra kedvelt ébredő erdőt, kiegészítő zenebona, hogy legszívesebben hazamentem volna, aztán jobbnak láttam felülni egy zárt lesünkre, bár a hangok elől azon sem lehetett elbújni.
Üldögéltem és néztem az előttem legelésző tavalyi nyársast, abszulút nem zavarta a hangzavar, sőt lassan bevonult a rét azon sarkába, melytől a buliközpont alig 100 méterre lehet. A zene egyre hangosabb lesz, vagy csak a szél fordult nem tudom, de azon veszem észre magam, hogy kezdem dúdolni a ritmusokat. W.Ambros, R. Fendrich és az Austropop jeles szereplői folyamatosan következnek… nincs ellenemre, meg kell hagyni, főleg úgy, hogy közben a Nagyréten 7 őz is legelészik probléma nélkül…
Aztán amikor némi hatásszünet után, szó nélküli bejátszásként, egyszer csak felismerem a Question of Time bevezetőjét azonosulok a bulival….
Sajnos több DM-et nem játszanak, sőt fél hétkor be is fejezik a vigadalmat, némi kurjongatás és asztaltologatás még áthallatszik aztán végre csend.
Körbetávcsövezek én is, megnézem az őzeket, melyeket már korábban beazonosítottam. Egy tavalyi sutagidaként meghatározott őz folyamatosan közeledik, egyik bokorból a másikat övező gazost vette célba. Nézem a 8x56-os messzelátóval és mintha valami agancsforma árnyék lenne a füle között!! Nincs közel, legalább 250 méter, így előveszem az ötvenszeres nagyítású szkópot és próbálom belőni a bakgyanús sutát.
Némi keresgélés után rátalálok a spektívvel, gyönyörűen látszik és valóban kiderül, hogy egy valódi egyagancsú unikornis van előttem. A másik oldalon mintha egy pici csapot lehetne látni, vagy azt sem.
Az biztos, hogy nem szártörött bak, ha meg igen, akkor az agancstő is sérült. Maga a habitusa egy középkorú bakot mutat, be is vonul gyorsan a bokros gazosba ahonnan csak a feje és egész kevés nyaka látszik ki. Magam pedig elhatározom, hogy ez a bak kell nekem! Legyen az bármi hatos, gyilkos……
Próbaképpen meg is célzom a Mannlicherrel. Fényviszonyok tökéletesek, süt a nap, a bak ütemesen mozgatja a fejét a magas gazban. Lőttem már erről a lesről több őz tarvadat ilyen távolságról. Megcélzom a bak nyakát, de túl sok előtte a gaz, fűszál. A gyors 6,5x57-est ezek elverik világgá! Visszazárom a puskát és hazamegyek….
Aznap este nem tudtam kimenni, másnap hajnalban sem, csak hétfőn délután hívásra.
Gyönyörű napsütéses nap! Nem sietek, mivel a Nagyrét közkedvelt helye, mindenféle kutyasétáltatónak, tájfutónak, nordickwalkingesnek és társainak.
Kifelé menet meg is előzök egy fiatalembert két szabadon bóklászó retriverrel.. Mondom neki, hogy legyen szíves kösse meg őket….megköti! Ritka kivétel! Sőt utána fél órával ránézek a messzelátóval és meg mindig vezetéken vannak.
Egyből arra helyre megyek, ahol előző alkalomkor az egyagancsút beváltani láttam. Várok jó tíz percet és elkezdem fújni a sutahangot….Semmi reakció! Negyedóra múlva újra fújom….. Látszólag semmi, de a rét szálas felőli oldaláról megindul felém egy vörös folt… Jön folyamatosan, de messze van még… Hozzáfogom a mogyorópálcához a spektívet és próbálom megnézni. Némi kísérlet után sikerül is….. Csalódás, mivel a már több napja észlelt tavalyi villás bakocska érkezett meg. Bejön elém a gazfoltba amiben az egyagancsút sejtem.
Várok…. Majd közel fél óra után újra fújok egy sutahangot. A villás majd szétesik az izgalomtól, de intenzív szaglászáson kívül nem tesz semmit.
Viszont a nagy bokor tövében megmozdul egy alig kinyílt aranyvessző és a szőkés gazban megindul egy szál agancs felém…. Az egyagancsú! Leteszem a messzelátót, sípot magam elé és fogom a puskát! Alig van a bak 80 méterre és folyamatosan közeledik, kilép a takarásból, majd megáll a nyílt réten. Közben a puskát már hozzáfogtam a lőbotomhoz, szálkereszt a lapocka mögött és lassan próbálok ránehezedni az elsütésre……
Gyorsan kellett volna, mivel a lövés pillanatában az egyagancsú megugrott a kis villás irányába…. A lövésre behúzott ágyékkal szaladt be a bak a nagy bokorba, tört zúzott majd elcsendesedett. Hallgatóztam egy ideig, majd nem jó érzések mentén mentem el a kocsiért és a tacskóért…..
A kocsiban a kutya már-már önkívületi hangulatban várt. Hallotta a lövést és nagyon jól tudta, hogy én voltam…
Közben eltelt vagy félóra, de a nap még magasan áll. Elmegyünk a rálövés helyére, tacskó vezetéken, de nem találunk semmi lőjelet. Előttünk a nagy égerbokor, körben derékig érő fű, mely szigetszerűen válik ki a Nemzetipark által nyírásra engedélyezett kaszálóból.
Sehol semmi vér, hiába megyünk végig sokadszor a rét szélén. Tacskó menne be a gazba, elengedem. Nem ott megy, ahol én gondolnám, de magasakat ugrálva próbál légszimatot fogni.
Rövidesen bebújik az égeresbe, sőt locsogni és nyűszíteni kezd…. Aggódok!!! Nehogy baja essék… elakad és ott fullad meg…mit mondok a csajoknak otthon…
Életszerűtlen szerencsére és a tacskóm máris a kaszálatlan réten ugat.
Megkerülöm az égerest, nem látom a kutyámat…. Amikor észreveszem, megugrik előtte a bak és látszólag egészségesen fut ki a rétre, egyenesen az államhatár irányába, bár a jobb hátsó lábát kíméli erősen….
Olcsi utána!
Rákiáltok, hogy „Dropp-Lass” és láss csodát az én tökfejem lehasal!!! Olyan büszke vagyok hogy IHAJ.
A problémánkat ez az érzelmi túltengés nem oldja meg. Várunk!
Ahova a bak beszaladt, az egy alig húsz méter széles gazos. Amennyiben átmegy az osztrákokhoz újra át kell kelnie egy vagy 500 méteres tarlón.
Fél óra után indulunk. Nagyságrendileg láttuk, hol bújt be a bak a sávba, találunk is egy kis kenést egy fűszálon. A várakozásnak megfelelően és szerencsére a bak nem ment át a sávon, hanem abban elindult északi irányba felénk. Vér nincsen, csak a kutyára tudok hagyatkozni. Immár legalább 400 métert megyünk a határsávban, néha vért is találunk, de csak kent vérnyomot, tacskó büszkén és nagy fontoskodva, farokcsóválva mutatja.
Még mindig határvonal és közel fél kilométer után találunk egy sebágyat tele vérrel és egy kis béldarabbal. A bak persze már előttünk kiugrott és továbbállt.
Ekkor úgy döntöttem, hogy megállunk és várunk. A határt képező patakból igazán jót ittunk, jobban esett bármi hamvas hosszúlépésnél…. Tacskómat alig bírtam fogni, de hamar rájött, hogy technikai szünet és meg is mártózott a határpatakban.
Fél órán belül mennünk kellet, mert a napnak kezdett vége lenni. Olcsi nagyon biztosan tartotta a nyomot, mely továbbra is az „éles”-el párhuzamosan haladt. Nem mertem hinni benne, de mintha egyre gyakrabban mutatott volna a tacskó vért, sőt egy csalánon egyenesen vérfröccsenést találtunk. Most kellett volna megállni és reggel a bakot dermedten összeszedni, de mivel a saját sebzésem és hamarosan sötétedik tovább mentünk.
Iszonyú sűrű szedres….fenyves fiatalos… vér… egyre több…sőt mintha főér szakadt volna!
Megmondom őszintén, abban bíztam, hogy a bak ellőttünk fekszik már kivérezve ezért elengedtem a tajtékzó tacskómat.
Pillanatok alatt felveszi a nyomot és máris nyomja az állóra ugatást!!! Bejött! Gondoltam és elkezdtem bemászni a sűrű fenyvesbe. Alig húsz méter után már látom kutyámat, ahogy ugat és előtte látom a vörös foltot is, a fejszegett bakot.
Valahogy olyan egyértelmű, hogy megvan, nem gondolok semmi másra. Odaküzdöm magam, a hasig érő aljnövényzetben és nézem az agancsot, valójában olyan-e mint amit ígért. Nem látszik, mert fűben a fő, tacskó is rajta.
Próbálok mögé állni, amikor a bakom hirtelen felhörög, majdhogynem artikulátlanul riaszt egyet (eszembe is jut Karl!!!) majd elég flott tempóban elindul, hátsó fertálya félig hűdve.
Magam ledermedek a hang hallatán, majd kapom a Steyert, hogy lőjek….nincs lehetőség…. Az én hűséges barátom rajtavan a bakon, folyamatosan ugatja és próbálja fordítani. Nem lehet tőle lőni.
Körbefutok…nem megy…kiabálok a tacskónak, hogy Dropp!!!...magam sem hiszem, hogy bejön…
Közben a bak elindul és lassan a jobb hátsó lábat kímélve elindul újra. Tacskó rajta, sőt, a bak futni kezd, Olcsi utána és ráfog a hátára! Sohasem hittem volna, hogy a tacskóm ilyet tud! A helyzet nem egyszerű! Előttem megy a bak lépésben, kutyám a marján szorításban én meg nem tudok lőni, mert féltem a tacskómat. A bak nyaka szabad, de nem akarok odalőni a kutyám elé vagy húsz centimétert….Futok utánuk én is, kilazítom a kést…nem tudom mit akarok vele….közben a bak lerázza a tacsit, oldalt ugrik, a kutya elém kerül elkapom a bolhanyakörvet….hátrafogom ballal és jobbal a nagybeteg bakot három méterről a 6,5-essel nyakon lövöm!
Vége mindennek!
Jegesedő szemek, remegő pupillák, menekülő szarvaslégy; őrjöngő- büszke elégtétel, diadal; megnyugvás,tisztelet, alázat, könnyek…
Waidmannsheil!
