Üdv Mindenkinek!
Első értelmesebb hozzászólásomként két áltam írt történetet szeretnék Veletek megosztani.
Az első saját élmény, a másodikban egy jó barátom egyik bakjának az elejtési történetét "zenésítettem meg". Lehet, hogy lesz akinek már ismerős, de biztos lesz, akinek még nem.
Fogadjátok szeretettel, olvasgassátok...
Az Öreg!
[/size]
… egy feketerigó éles hangja ébresztette fel az Öreget a kökénybokor hűvös félhomályában. Bágyadt szemmel nézett körül, és látta, hogy „idő” van, nem hiába hangoskodott az a sárgacsőrű fekete madár, már a nap nem süt oda a fekhelyére, ideje elindulni. Szerette ezt a helyet. Egy bokrokkal teli északi fekvésű hegyoldal legnagyobb kökénye, nyáron hűvös, télen pedig szélvédett. Lassan felállt, ásított egy nagyot, és óvatosan elindult. Még mindig melege van, pedig már a nap sem süt, hosszú fekete téli csuháját is levette már, mégis melege van. Egy darabig tétovázik, hogy először lemenjen a patakhoz fürödni egyet, vagy inkább valami vacsora után nézzen. Végül is az üres gyomra döntötte el a dolgot és elindult a fenyves alatti gyümölcsös felé, már-már megszokottan, ugyanis három hete minden este ugyanez a programja: először megnézi a napközben lehullott almát és szilvát, majd benéz a gyümölcsös alatti szántóföldekre, aztán majd hajnalban lehűti a testét a patak hűvös vizével. El is indult, az első fenyőfánál megdörzsöli viszkető lapockáját, majd agyarával is meghasítja egy kicsit a fa oldalát, vagy inkább csak a szája szélét vakarja, mindenesetre imádja ezt az ízt a szájában, ami a fekete fenyő kérge alól csordul ki nap, mint nap. Majd végigmegy a fenyves szélén, át az akácoson, de megtorpan… Valamit érez. Nem az orrával, belülről… Valami gyanús neki. Az első az, hogy hátszéllel megy. Soha nem szeret így menni, most meg főleg nem, hogy ott a gyümölcsösben, és alatta a szántóföldeken már vagy két hete minden este megzavarják. Vagy emberszagot érez, vagy attól a hirtelen felvillanó világosságtól ijed meg, ami minden bizonnyal összefüggésben van az előzővel, és ösztönei azt súgják, hogy ettől a szagtól, és fénytől félni kell. Tegnap este is éppen nyugodtan ropogtatta a szilvamagot, amikor megcsapta az a szag, és kénytelen volt otthagyni az utolsó falatokat. Még egy darabig tétovázik, aztán megszólal a gyomra. Éhes. A savanyú alma, és az édes szilva mellett döntenek ösztönei, és óvatosan elindul. Az akácost öregebb cseres-tölgyes váltja fel, amelyben a tavalyi makktermésből még mindig van. Leteszi orrát, túr egyet, de nem esik jól neki, száraz a talaj nagyon, a makk sem olyan, mint ősszel volt, egyik oldalán földes gyökere van, a másik oldalon meg zöld hajtás van rajta. Ott is hagyja kifordítva a csemetét, és már csakis a friss alma érdekli. Egy nagyobb árokhoz ér, amelyen pont előtte van az átjáró… De megint elönti a korábbi érzés. Nem tetszik neki, hogy a szél nem szemből hozza rá a szagokat, máskor ilyenkor már az almás illatát szokta érezni, most meg a hátától hozza a fenyvesnek a szagát. Az árok partján megáll, majd hirtelen gondol egyet, és elindul az árokkal párhuzamosan lefelé, így legalább oldalszéllel tud menni. Amikor egy kicsit fordul a légmozgás, egyenesen szemből fúj neki, és megcsapja a tejes kukorica illata. Ki is megy a fejéből az alma, a szilva, már csakis a kukorica érdekli. Kiér az erdő szélére, az erdőszegélyt alkotó kökény alatt megáll hallgatózni, semmi gyanúsat nem észlel, csakis a kukorica illatát hozza a szél. Kilép az erdőből…
A vadász agyában új terv forog. Most van kint tizenkettedik alkalommal a kan miatt, és eddig mindig Ő bizonyult okosabbnak. Ha a szántóföld szélén ült a lesen, akkor órákig hallgatta, hogy csámcsogja mögötte az almát, vagy éppen a szilva magját ropogtatta, és amikor kilépett volna a szántóföldre egy kis fújás, és szellem módjára tűnt el a disznó mögüle. Ha pedig kisszéken ült be az almafa alá, akkor vagy a szele nem volt jó, vagy a fegyverlámpa villanására ugrott el a disznó. Eddig háromszor sikerült látnia. Egyszer még június közepén, már világosban bent volt az egyik búzatáblában, de 100 méterről észrevette a disznó, másodszor ugyanabban a búzatáblában a lámpafényre ugrott el, meg most négy napja az almafa alatt ugrott meg tőle 10 méterre szintén a felvillanó lámpa hatására. Mindenesetre azt megállapította, hogy mázsa feletti tapasztalt remetével van dolga. Tehát most az a terve, hogy még a gyümölcsös előtt elállja az útját a kannak. Sejti, hogy valahol ott feküdhet a fenyves melletti kökényes hegyoldalban, télen is ott keltették fel a kutyák a hajtásban, meg csakis onnan érhet oda olyan hamar. Ugyanis már kilenc óra előtt bent volt a búzában a múltkor, meg az elmúlt napokban a gyümölcsösben is még sötétedés előtt megjelent, kivéve akkor az egyszer, amikor a lámpára elugrott, akkor késett valamiért egy fél órát. Tehát most a gyümölcsös, és a fenyves közötti keskeny völgy mentén keres magának leshelyet. Tudja, hogy a völgy alján és a felső végén van egy-egy váltó, máshol olyan meredek a völgy oldala, hogy csakis kényszerből megy neki a vad. A felső átjáró mellett dönt. Egy nagyobb gyertyán mellett letelepszik, lerakja háromlábú kisszékét - amit szintén vadász (volt) dédnagyapjától örökölt – elkaparja lábával az avart, hogyha jön a vad, akkor hangtalanul tudjon mozogni, csőretölt, és vár. Szinte biztos a sikerben, a szele jó, pontosan szemből fúj, úgyhogy most szagot nem foghat a disznó. Még korán van, nézi az óráját, alig múlt el hét óra, de legalább biztos, hogy nem ugrasztotta el a vadat. Alig pár perce, hogy elhelyezkedett, halk lépések a hátától, a gyümölcsös felől, biztos benne, hogy nem disznó, gyenge tétova lépések. Óvatosan hátrafordult, csak a keresőtávcsövet fogta, és máris meglátta a kíváncsian felé figyelő szarvasborjút. A jövevény nem tudta, hogy milyen „állattal” van dolga, ezért kíváncsian lépegetett felé, majd amikor beért vagy két méterre, hirtelen ugrással, majd esetlen szaladással rohant vissza, ahonnan jött. Aztán ismét csend telepedett a tájra… Már talán fél kilenc is elmúlt, amikor a vadász éppen arra gondolt, hogy már máskor ilyenkor az almafa alatt csámcsogott a disznó. Mi van, ha nem is erről jön? Már rég ott csámcsog, ő meg itt, és nézi a semmit… Még végig sem ért a gondolattal, amikor egy gyenge ágroppanás érintette meg a fülét a gödör másik oldaláról. Rögtön érezte, hogy a várt Vad közeledik, pontosan ott, ahonnan várja. Óvatosan nyúl a keresőtávcsőért, szeméhez emeli, és látja, hogy egy hatalmas szürke disznó áll a gödör másik oldalán, az átjárónál, erős hatvan méterre… Lassan teszi le a távcsövet az elkapart talajra, és nyúl a gyertyánhoz támasztott puskáért… Egy pillanatra szem elől téveszti a vadat, ahogy visszanéz nincs ott a disznó. Keresi fegyvertávcsövön keresztül, nincs. Eltűnt. Megmutatta magát, és mint egy szellem egy pillanat alatt eltűnt. Aztán egy ágroppanás a gödör alsó vége felől. – Az alsó átjárón megy át! – villan be az agyába a vadásznak. Hirtelen kapja minden cuccát, és óvatosan, de mégis gyors léptekkel megy lefelé a gödör parton. Ahogy odaér a másik átjáróhoz, már majdnem sötét van. Hallgatózik. Semmi. Vár egy kicsit, mert ez az oldala rövidebb az ároknak, hátha korábban ért az átjáróhoz, mint a disznó, de nem. Közben teljesen besötétedik, óvatosan felteszi a fegyverlámpát, és vár. Semmi nem mozdul. Közben már szidja magát, hogy miért a keresőért, miért nem egyből a fegyverért nyúlt, de hiába. Tudja, hogy ezt a lehetőséget elszalasztotta, elindul ki az erdőből, megy a kerékpárjához…
Az Öreget -kiérve az erdőből- egyenesen a legszebb illatokat árasztó kukoricáshoz viszi az útja. A kukoricás mellett egy lucernaföld, ami éppen most a legzsengébb, harap párat, örömmel habzsolja a pillangós takarmányt. Amikor abból a vékonyka csík kukoricásból, amelyikbe az irányt vette, hangos visítás, és törés csapja meg a fülét. Fiatalok, süldők. Nem szereti őket. Hiába fajtársai, mégsem szeret velük közösködni, irigyek, hangosak, semmi óvatosság nincs bennük, pedig ezek ember által létesített ültetvények, itt mindig óvatosnak kell lenni. Tudja, hogy a lucernaföld belső végén van egy köves út, azon belül pedig minden évben szintén kiváló csemege szokott lenni. Lassan végigmegy a lucernán, közben egyet-egyet harapva. Ahogy eléri a tábla végét, az úton hangos zúgással két fénycsóva szalad el előtte. Tudta, hogy ez a fény nem ugyanaz, mint ami a szántóföldeken, vagy újabban a gyümölcsösben zavarja meg, ez más, ez ártalmatlan. Átlép az árkon, kiér a kövesútra, ismét két fény jön egymás mellett nagy zúgással, majd egy hangos visítás szerű hangot is ad a valami, amitől hirtelen megijed, és átugrik az úton, be a másik oldalán levő árokba. Elmegy a zúgó fény, megnyugszik. Kilép az árokból, amikor érdekes szag csapja meg az orrát. Valami érdekes növényt érez. Ilyennel még nem találkozott az előző években, magas, kissé érdes a szára. Letör egyet, a tetején jó szagú tányér van, beleharap. Nem rossz az íze, sőt az a sok apró mag ott a tányér felső részén kifejezetten jó, de azért mégsem olyan, mint a tejes kukorica. Lassan halad a kövesúttal párhuzamosan, le-letörve egy-egy szárat ebből az újfajta csemegéből, amikor ismét megérzi a kukorica illatát. Nem érdekli már az új növény, egyenesen megy az egyre erősödő illat felé. Amikor kiér a táblából, egy lépés és már egy kukoricatáblában találja magát. Megörül neki, nem is megy beljebb, a szélső sort kezdi letörni. Letör egy szárat, beleharap a csőbe, újabb szárhoz lép, majd így tovább. Közben elmegy mellette egy fénypár nagy zúgással, de nem zavarja, biztonságban érzi magát. Amikor valami gyanús… Ismét fény, de most nincs zúgás… Ebben a pillanatban egy iszonyatos nagy fájdalmat érez a jobb hátsó combján, és a fájdalom végighasít az egész testén, ugyanabban a pillanatban egy hangos csattanás. Ő akaratán kívül felordít - utoljára talán kétéves korában ordított ilyet, amikor egy hideg őszi napon odament egy kondához, amiben a kocák érdekes szagot árasztottak a hátsó felükből, és az öreg kan felhasította a lapockáján a bőrt -, hirtelen elveszíti egyensúlyát, elesik, majd próbál felállni, de nem megy. Forgolódik egyhelyben, majd erőre kapva, nagynehezen visszamegy abba az új növénybe, az sokkal sűrűbb, mint a kukorica, majd megpihen…
A vadász, ahogy kiér az erdőből körbelámpáz az ott fekvő tarlón. Egy sután kívül semmi egyebet nem lát. Majd elindul a biciklijéhez, amit egy vékony csík kukoricában hagyott, a faluba vezető bekötőút mellett. Ahogy a kukorica mellé ér, hallja, hogy igencsak mozgás van benne. Hallgatózik, a hangos törésekből, és csámcsogásból hamar megállapítja, hogy disznók törik a tengerit. Nézi az óráját, fél tíz. – Na, szépek vagyunk, ezek már ilyenkor itt vannak. Próbál belámpázni, de rájön, hogy esélytelen, a szélső három soron nem lát beljebb. Mivel ez egy rosszabb kukorica, meg kicsi is, gondolja, hogy nem ez a serték végső uticélja, hanem az úton belül fekvő tízhektáros tábla, ami mellett egy ugyanakkora napraforgó is van. Megy egy autó az úton, hangos dudálással jelzi, hogy ott is van valami vad, úgyhogy igyekszik a kukorica mellett befelé, hogy elállja az útjukat a két tábla között. Ahogy odaér, örömmel nyugtázza, hogy most nem késett le semmiről, mert még felette törnek a disznók. Amikor egy erős törést hall a napraforgóból, egészen az út mellett. Ismét jön egy kocsi, nem kapcsolja le a fényszórót, csak már amikor közvetlen közel ér a vadászhoz. Ez a belső táblában levő vadat nem zavarja, pedig közel van az úthoz a hangok alapján. A vadász kilép az útra, hátha megláthatja a napraforgóban tevékenykedő disznót, mert ugyebár a hangok alapján biztos, hogy ott is sertés töri a szárakat. Hallja, hogy a törés a húsz méterrel odébb kezdődő kukorica felé tart, úgyhogy elindul ő is, hátha a két tábla közötti részen megláthatja a vadat. Ismét jön egy kocsi, kikerüli a vadászt, aki éppen most ér oda, ahol a két tábla találkozik. Ahogy az autó elhaladt, belámpáz a napraforgó és a kukorica találkozásához, ahol egy jókora szürke disznó áll neki félslégan háttal. Nem sokat gondolkozik, hátulról fültőre célozva lő. Érzi, hogy egy kicsit elcsúszott a lövés, amit a disznó erős ordítással, majd nagy törtetéssel jelez, majd hallja, hogy a napraforgót töri, majd csend. Vár tíz percet, tudja, érzi, hogy a Nagykant lőtte meg, csak abban nem biztos, hogy hol érte a lövése. Azon gondolkozik, hogyha nem húzott bele, csak vagy öt centit, akkor hátulról lapocka mögé lőtt, ha viszont többet, akkor a lehető legcsúnyább lövést követte el. Bemegy a rálövés helyére, ahogy egy vödörnyi vér van a letört kukoricán, amiben sajnos bélsarat talál, tehát a második variáció jött be. Megáll egy kicsit hallgatózik, mintha a vad szuszogását hallaná nem messze tőle a napraforgóban, úgyhogy aznap estére fel is függeszti a keresést, majd másnap reggel… Jó lenne kutyát, egy jó vérebet hozni, de honnan??? Végigpörgeti az agyában az ismerőseit, van egy vadásztársa, akinek van egy jó orrú szlovák kopója. Fel is hívja, de nemleges választ kap, ugyanis neki másnap reggel munkába kell mennie, úgyhogy a saját kutyái mellett dönt. Elvégre disznós kutyák, bár utánkeresésre még sohasem használta őket, csakis hajtásban, na, de majd reggel…
Az Öregnek elfogyott minden ereje, félig aludt, félig ébren volt. Megpróbált még egyszer felállni, nem ment. Eszébe jutott, hogy mire tanította annak idején az öreg koca, hogy az ilyen fényektől, és a hangos csattanástól félni kell. És milyen igaza volt, amikor évekkel ezelőtt egy hideg téli napon a kocával és négy testvérével arra ébredtek, hogy ugatnak a kutyák, emberhangok, emberszag, majd a sokat tapasztalt matróna után siettek, és amikor egy erdei nyiladékon mentek át éppen egy-egy ilyen hangos csattanás marasztalta el mellőle az egyik testvérét, és az öreg kocát is. Majd amikor következő év tavaszán a testvéreivel rátaláltak egy olyan helyre, ahol minden nap újratermelődött a kukorica, és végül onnan is egy erős csattanás zavarta el őket, és már csak hárman tudtak elmenekülni. Aztán az éhség és a kíváncsiság csak visszavezette őket néhány napon belül, ahol ismét egy ilyen csattanás vette az egyik testvérüket. Végül ketten maradtak, egy szintén kan testvérével, akivel aztán következő év telén megromlott a testvéri viszony, éppen egy olyan érdekes szagú, párzásra kész fiatal kocácska miatt. Majd két évvel ezelőtt, amikor az éppen tejes búzát bagózta, ott is villanás, és csattanás, majd érezte, hogy a hasa alatt elsüvít valami, ekkor is eszeveszetten menekült… De most… Itt volt ez a fény, meg a hangos csattanás, és mégsem bír elmenekülni. Kezd világosodni, ilyenkor szokott megfürdeni a patakban, de jól is esne most, lehűtené az égő hátsó testrészeit, de nem tud felállni, elfáradt… Most pihen egyet, aztán majd újra erőre kap, eszik kukoricát, és minden régi lesz. Elaludt… Arra ébred, hogy azt álmodja, hogy megint kutyaugatást hall, mint télen… És nem! Nem álmodja! Két kutya kerülgeti… Ugatja, marja a zsibbadó hátsóját… Az Öreg próbálja összeszedni minden erejét, felállni nem bír, az egyik kutyát még arrébb löki, de az rögtön vissza is ugrik rá. Majd egy nagyobb alak jelenik meg ebben a furcsa növényben… Egy újabb erős csattanás, amit már az Öreg nem hall… Végleg letette a fejét a napraforgó között…
A vadásznak nagyon nyugtalan éjszakája volt, csak forgolódott, izzadt, minden gondolata a Nagykan körül járt, hogy ott szenved a napraforgóban. És egy bizonyos mondat jár az agyában: „hogyha sebeztél kötelességed a vad utánkeresése, és a szenvedéstől való mielőbbi megváltása”. Ő meg nem tud, nem mer mit tenni, amíg sötét van, pedig menne nagyon. Aztán nem tudja, hogy aludt-e, de arra lett figyelmes, hogy lassan dereng odakint. Tehát elővette a sörétes fegyverét, zsebre rakott négy darab gyöngygolyót, és kiment a kutyáihoz. Bosszankodva vette tudomásul, hogy az egyik bizony nincs otthon, bizonyára férfiúi kötelességét teljesíti a falu szépséges szukáinál. Úgyhogy a „maradék” kutyával elindult, arra a már „nagyon várt” utánkeresésre. Félúton szembetalálkoztak az elkóborolt ebbel, aki póráz nélkül csatlakozott hozzájuk, így teljes létszámmal érkeztek a rálövés helyére. A kutyák megszaglászták a rálövés helyén a vért, majd bevetették magukat a napraforgóba. A vadász látja, hogy a kutyák nyugtalanok, szinte biztos benne, hogy még él a disznó, amikor az egyik elkezd mély hangon ugatni, ebben a pillanatban a másik is rázendít. A vadász már nem nézi a nyomokat, csak a hangok irányába próbál óvatosan lopakodni. Ahogy odaér, gyönyörű látvány fogadja, két kutyája körbe-körbe ugrálja a Nagykant, a disznó próbál ellenállni, de nagyon beteg. Gyors lövés a fültőre… Vége… Majd a vadász meghatottan, levetett kalappal áll élete 50. vaddisznója felett…
Beöő!
… egy erős fújás ébreszti fel Beöőt a szederrel és iszalaggal benőtt galagonya bokor félhomályában. Hirtelen felugrik, fejét dacosan magasra tartja, szétnéz, amikor megint egy fújást hall, és tudatosul benne, hogy olyan történt vele, mint ami az elmúlt esztendőkben soha sem. Mégpedig az, hogy eme durvaszőrű, nagyfejű, rövid nyakú „csúnya” állat korábban veszi őt észre, mint ő azt. Annyira elnyomta most az állom azon hűvös bokor alatt, ahol ebben a rekkenő hőségben még azok az idegesítő élősködők sem zaklatták annyira, hogy nem vette észre az esti portyájára induló Nagyfejűt. – Pedig már régi ismerősök, emlékszik, amikor hat tavasszal ezelőtt az a nagy morgós visítozós társaság elverte magától az akkor még nyurga testű fekete állatot… Sok közös van bennük. Az év nagy részét egyedül tölti az is, miképpen Beöő, a lakhelyük is többé-kevésbé ugyanaz, ugyanis ez a nagyfejű állat is az a néhány szál feketefenyő mögötti sűrű oldalban szokott nappali nyugovóra térni, az is csak már szinte a teljes sötétség beálltával szokott elindulni esti portyára, és hajnalban is nem sokkal előtte vált vissza a sűrűbe. Ezen közös lakhelynek viszont megvannak a hátrányai is. Mivel Beöő nem szereti semmilyen más élőlény közelségét, így a Nagyfejűét sem, az elmúlt évek folyamán már sokszor kiabálta tele a környéket azzal, hogy elárulja a nem kívánatos személy jelenlétét. A múltkor ott a nagy fenyőfa alatt találkoztak össze. Nagyfejű érdekes dolgot művelt. Azon a fenyőfán, - amelynek oldalán Beöő csak az agancsát szokta néha „meghúzni”, óvatosan figyelve arra, hogy a szép csillogós vörös szőre nehogy hozzáérjen ahhoz a ragacsos valamihez, ami a fa oldalán csordogál – azon fenyőfán a Nagyfejű szinte teljes testével végigdörgölődzött, hagyta, hogy a ragacs összetapassza az egyébként is nagyon durvának, keménynek tűnő szőrét. Aztán lent a pataknál… Nahát ott is… Amint Beöő éppen inni ment az egyik éjszaka, furcsa hangokra lett figyelmes… Abban a vízben, ahova Ő csak körömhegyen szokott menni, kerülve minden sárosabb részt, nos abban a vízben a Nagyfejű teljes testével benne volt, még jobban kikente magát sárral, mint előtte a fa nedvével. – Úgyhogy ezek miatt is nem kedvelte Nagyfejűt. - Még mindig dacosan néz a fújás irányába, nem látja, de hallja a nem kedvelt szomszédot, nagyot dobbantva ugrik ki a bokor mellől, és kiabálja szét, hogy egész környék megtudja: BEÖŐŐŐ – megint itt van a Nagyfejű, BEÖŐŐŐ – elindult a zabföld felé, BEÖŐŐ – BÖÖ – BÖ – Ö – Ö – Ö. És szépen kiugrál a fenyőfák alatt, a lakhelye másik oldalán található kaszálóra. Már teljes a sötétség, biztonságban érzi magát, elkezdi legelni a zsenge füvet…
… a vadász a koraestéjét ismét a Bakra szánta. Igen A Bakra… Ugyanis itt csak így emlegetik a pár szál feketefenyő mögötti oldal lakóját, a mély hangú fekete agancsú legényt. Már három éve kerülgetik többen is, de eddig mindössze néhányszor sikerült akárcsak meglátni is, és egy embernek rálőni két éve üzekedéskor, azóta csak a vadőr látta, illetve hallják szinte minden este a kiabálását vagy a fenyőfák környékéről, vagy a pataktól.
Most már teljes a sötétség, - éppen hazafelé veszi az irányt, és azon gondolkodik, hogy igaza volt a vadőrnek, hogy ezzel a bakkal lehetetlen összefutni délután, csakis sötétben indul, hajnalban van esély az elcsípésére… – amikor mély öblös riasztás hallatszik a gerinc felől, éppen a fenyőfák alól. Megáll, lekapcsolja a kézilámpáját is, úgy hallgatja a keresett hangját. A dobogását is hallja, ugyanis kb. 200-250 méterre felette az oldalban jött át a gerincen, a félreismerhetetlen hangú bak. Addig áll ott, amíg elhallgat a riasztás, aztán utána amilyen óvatosan csak tud, úgy halad el alatta az úton, nem akarja megzavarni a vadat, hátha majd hajnalban több szerencséje lesz hozzá. Mert ugyebár egyértelmű, hogy a holnap hajnalt is rá fogja szánni a kézrekerítésére. A vadőrrel már korábban megbeszélték, hogy együtt jönnek ki reggel.
A vadász hazaérve minden cuccát gondosan kikészít az ágya mellé, köztük a „szerencse – pulóverét” is. Szerencse pulóver? Hát már kezd kételkedni benne, a Nagymamája kötötte neki ezt az elegáns kockás, barna színű pulóvert. Úgy gondolta, hogy ezt csakis A Bak vadászatára fogja felvenni, már jó párszor volt is rajta, néhány szál már ki is húzódott belőle, de eddig a bak is megvan, meg a pulóver is, egyelőre a szerencse mindig otthon maradt. De majd holnap… Hányszor feküdt már le így?! De most más, most érez valamit, nem tud elaludni. Csak forgolódik – meleg van, így nyugtatja magát, de közben állandóan a fekete agancsú bak, és annak a nemrég hallott mély hangja jár az agyába, és cseng a fülében… Aztán egy kicsit másfelé terelődnek a gondolatai… a múltba. Hogy milyen utat tett meg eddig, hogy vadász lehessen. Senki nem volt a családban, aki mellett művelhette volna eme legszebb ősi szenvedélyt, sőt! A szülei egyenesen ellenezték… egyedül a Nagymamája biztatta egy-egy kedves mondattal, amikor nyaranta ott volt abban a Felvidéki kis faluban, ahol a nagyszülői ház szomszédsága minden délután gyülekeztek a vadászok – ugyanis ott volt a beírókönyv – az öreg Pali bácsi házánál. És ő csak sóvárogva nézte, amint a zöldruhások, puskával a vállukon a hangos beszélgetések közepette, jókedvűen indultak neki az erdőnek… Ő meg mindig ott maradt egy olyan álmot ringatva, ami nagyon elérhetetlennek tűnt. Aztán nagyot fordultak a dolgok, és az élete úgy hozta, hogy valóra tudta váltani legfőbb álmát, és most egy délutáni vadászat után úgy teheti le a fejét a párnára, hogy holnap ismét puskával a vállán vághat neki egy legendás őzbak kézrekerítésének…
… az idő már áthaladta az éjszaka felét, Beöő éppen a patakról jön, amikor egy érdekes illatot sodor felé a gyenge szellő. Egy másik őz illatát… Óvatosan közelít a zabföld szélén legelésző jövevény felé, egy szépséges fiatal suta az. Nem megy hozzá túl közel, körbejárja, megszaglássza a hölgyet, bizony azért ismeretlen neki, mert eme kecses fajtársa tavaly ilyenkor még pettyeket hordott az oldalán. A suta kissé ideges, de tudja, hogy nem fogják bántani, sőt egyenesen élvezi a körberajongást, és úgy tesz, mintha nem is venne tudomást róla, legel nyugodtan tovább.
Beöőt most egy igenis ismerős szag csapja meg a sutácska hátsó feléből. Igen, ekkor tudatosul benne, hogy megint eltelt egy év, és az egyre hosszabbodó éjszakák, és a napok óta tartó rekkenő hőség bizony megint elhozta annak az időszaknak a kezdetét, amely egy évben csak egyszer jön el.
A fiatal őzhölgy lassan elindul felfelé a hegyoldalban, éppen Beöő lakhelye felé, Beöő utána. Máskor az óvatos remete életet élő bak, egyszerűen elzavarta volna az ő (nameg a Nagyfejű) lakhelye felé tartó betolakodókat, de most nem… Sőt, most egyenesen örül neki, hogy az újonnan érkezett hölgyemény is az ő lakhelye közelében szeretne tartózkodni. Laza kötelékben, legelészve haladnak a fenyőfák felé, és közben észre sem vették, hogy a keleti égbolt alján elkezd világosodni.
Lassan a teljes sötétségből egy-egy árnyalattal világosabb lesz, már fekete-fehér színű az erdő, a rét. Beöő éppen a fenyőfák alá ér, agancsával meggyötör egy veresgyűrő növést, ezzel is mutatja a vendégének, hogy ő a főnök az egész környéken, nincs különb bak talán az egész vidéken sem. Egy kicsit megsürgeti a sutáját, gyengéden meglökdösi az agancsával a hátsóját, és szépen beváltanak Beöő lakhelyére. Még egy pár vadrózsa levelet lecsíp, aztán az első érkező napsugarak elől meghúzódik egy kökény árnyékában, lefekszik kérődzni. A suta még csipegeti a bokrok új hajtásait, de Beöő tudja, hogy ő is hamarosan lepihen majd a közelében, ha esetleg mégis máshova menne nappali nyugovóra, akkor majd megkeresi, a szagát már megjegyezte, ő már az övé…
… a vadász valamivel korábban érkezett a vadőr házához, - nem tudott aludni – de azon meg sem lepődik, hogy jóval a megbeszélt időpont előtt már a barátja is a kapuban van. Úgyhogy még teljes sötéttel elindulnak…
- Láttam a könyvben, hogy tegnap délután is kint voltál. Volt valami?
- Egy suta legelt a zabban, csak a feje volt ki néha. Meg már teljes sötéttel riasztott a Bak a fenyők alatt…
- Biztosan disznókra. Tegnap nem volt kint senki a zabon, úgyhogy mivel ennyire időben vagyunk arra is ránézünk – jegyzi meg a vadőr.
- Legyen, bár… tudod, hogy nem nagyon akarok ilyenkor disznót lőni, a Bak jobban érdekelne, hacsak nem egy jó kan…
- Jár ott az is. Már vagy két-három éve kerülgetik azt is, a nyomát láttam a zabban a múltkori eső után, hátha benne lesz még. – fejezi be a vadőr a beszélgetést.
Amint a zabföld melletti legelőhöz érnek, éppen derengeni kezd a júliusi hajnal, a vadőr erősen távcsövez…
- Ott van két őz, de már be is léptek a fenyők alá. A másodiknak erős teste volt, lehetett éppen a Bak, de az még valamelyik nap egyedül láttam, nem hinném, hogy azóta hozzácsapódott valami suta, bár már lassan üzekedés… Ha nem lesz semmi, akkor átnézünk majd a fenyőkön túli oldalra, hátha ott csipegetnek még.
A vadász is nézi a távcsövével, de némán hallgatja végig a barátja monológját. Aztán elérnek a zab aljához, ismét erős távcsövezésbe kezdenek… Egy egyedüli disznót fedeznek fel a zab felső szélén. Közelebb mennek pár métert, ismét távcsövezés…
- Süldő. Meglövöd? – teszi fel a vadőr a felesleges kérdést.
- Messze van, meg egyébként is… - jön a válasz.
A süldő kivált a zabból, és jó 120-150 méterre előttük nyugodtan sétál végig a kaszálón, és vált be a sűrűbe. Közben teljesen kivilágosodik, a vadász és kísérője (vagy inkább vezetője?) irányt vesznek a kissé meredek oldalon a fenyők felé…
…Beöő egy kicsit elszenderedik a kissé párás, kellemesen hűvös júliusi hajnalon, amikor egy erős dobbantásra lesz figyelmes… a még mindig legelésző sutája ugrott meg… Mitől ijedhetett meg? Hirtelen Ő is felugrik, közelebb lép az újdonsült társához… Mi az? Talán a Nagyfejű érkezett vissza, és tőle rémült meg a társa? -- Beöő rosszat érez… Pont ezt érezte két nyárral ezelőtt is, amikor eme megérzését követően valami nagyon gyorsan elsüvített a nyaka mellett, azt a valamit egy nagyon hangos égzengésszerű csattanás kísérte… Tudta, hogy a két lábon járó, erős szagú ellenségével kapcsolatban volt a dolog, aki – nem tudja, hogy miért -, de valamiért pályázik a bőrére. Emlékszik rá, amikor még nagyon fiatal volt, és a testvérével, és az öreg sutával csipegettek egy fagyos novemberi reggelen, egy ízletes vetésen. Akkor is egy ilyen hangos csattanás riasztotta meg őket, és bizony a testvére utána már nem tudott velük menni… Aztán tudta, hogy ez az erős szagú „ellensége” vette el mellőle az öreg sutát is, amikor a megszokott váltójukon egyik napról a másikra egyszer csak megérezték a kétlábú jellegzetes szagát, és a váltón elől haladó anyja beleakadt valamibe pont ott, ahol a legerősebb volt a szag. De úgy beleakadt a nyaka, hogy bármennyire is próbálta magát kiszabadítani, csak egyre erősebben fogta az a vékony valami, ami olyan volt, mint annak az ízletes futónövénynek a szára, csakhogy ezt nem lehetett elrágni, mint a növényt, ez nagyon hajlékony, és nagyon erős valami volt. És akkor nem tudott mit tenni, nem mentek a megszokott pihenőhelyükre, hanem az öreg suta ott maradt a váltón, a fiatal Beöő pedig mellette vackolta el magát. Éppen a nap közepén jártak – amikor már mindig a sűrűben szoktak feküdni, és érdekes hangokra lett figyelmes. Aztán meg is látta a kétlábon járó valamit, amint éppen feléjük halad, aztán ő felugrott beljebb ment a sűrűbe, és onnan nézte végig, hogy az az erős szagú – ugyanolyan szaga volt, mint amit hajnalban éreztek azon a helyen, ahol beakadt az öreg suta – furcsa élőlény fejbe üti valamivel az anyját, aztán pedig elviszi mellőle. Ekkor megjegyezte örökre annak a kétlábú élőlénynek a szagát, és amikor csak megérzi, azóta mindig hangos riasztással igyekszik a környék tudtára hozni, hogy a környéken jár az őzek ellensége, az erős szagú kétlábú. -- Minden esetre most a kis suta pillanatnyi rémülete hirtelen eltűnik, nyugodtan csipeget tovább. Beöő ismét közelebb lép hozzá egy picit, éppen egy ízletesnek tűnő friss vadrózsahajtásért nyújtózik, amikor egy erős dörrenés hasít végig a hajnali csenden – de ezt Beöő már nem hallja… Holtan zuhan be egy vadrózsa tövébe… A kis suta nem tudja, hogy mi történt. Beöőt nézi, amint valami furcsa piros folyadék folyik a nyakából, hirtelen megcsapja a vér szaga, és rémülten, erős dobbantások közepette szalad át a vágás másik végébe…
… Ahogy a vadász és kísérője fenyőkön túl érnek megint egy meredek oldal alatt találják magukat.
- Ebben lakik valahol a Bak. – jegyzi meg a vadőr.
Aztán óvatosan meg-megállva távcsövezgetve haladnak felfelé a meredek hegyoldalon. Bár ez a távcsövezgetés inkább a reggeli nehéz-párás levegő és a nagyon meredek oldal miatt inkább egy-egy szusszanás az erőltetett menetben. Az egyik ilyen szusszanásnál a vadőr kiszól a távcsöve mögül:
- Ott egy suta… De ne mozogj, mert figyel…
Ahogy ezt kimondja már meg is ugrik a fiatal suta, és utána felugrik a Bak is az egyik bokor mögül…
- Ő az! Készülj! – jön a rövid utasítás a vadőrtől.
Gyors lőbot állítás, a vadász már fel is teszi a puskáját a támasztékra, bár ebben a meredek hegyoldalban nem találja az igazán stabil helyzetet.
Az őzek hirtelen megriadásuk után látszólag megnyugodva elkezdenek ismét csipegetni. A sutát teljes egészében látják, de bakból csak egy kis foltot… amikor a Bak lép egyet, közelebb a sutához, éppen egy kis tisztább folt szélén nyújtózik az egyik bokorhoz. A vadász az instabil helyzetében úgy „érzésből” teszi oda a keresztet a Vad első harmadára… DURRR… Hasít végig a lövés a hajnali csenden… a visszhanggal még sokáig dobálóznak a hegyek, és a suta a bak nélkül ugrál el a két barát elől…
- Meg van. – jegyzi meg a vadőr teljes nyugodtsággal. Bár belepislogtam a lövésbe, de nem ugrál sehol.
A vadászt most kapja el igazán a vadászláz, alig tudja hátrahúzni a zárdugattyút, olyan remegés fogta el. Várnak egy picit, aztán irány fel a hegyoldalba… Jó tíz perces erős hegymászás után érnek oda, ahol a rálövés helyét gondolják… De a Bak sehol… Amikor lejjebb tekintenek, és meglátják… Egy vadrózsabokor tövébe becsúszva…
A vadász és kísérője, meghatottan levetett kalappal állnak a természet eme csodája felett. Leguggolnak mellé, gusztálják, csodálják a csodálatos agancsot… Nem egy kapitális trófea, de hegyvidéki viszonyok között szebbet kívánni sem lehetne. Nem túl hosszú, igen tömör, nagy rózsájú, vaskos, nagyos sötét színű jól gyöngyözött agancs, rövid fehérre fent tűhegyes ágakkal… Aztán a vadőr tér hamarabb észhez, és végzi a „munkáját”. Gondosan elrendezi az őzet, elkészíti a ravatalát, utolsó falat, sebhely töret, aztán pedig A Bak felett állva átnyújtja a vadásznak is a töretet:
- Békesség a Vadnak, dicsőség a Vadásznak! Gratulálok! Sikerült terítékre hoznod A Bakot!
