Így írunk mi...

...íme az egyik hozzám közel álló írás:

LEGÉNY

A nap már egyre tűrhetetlenebbül hevítette a vert falú kis parasztház oldalát, azonban a jótékony ősök révén a szobákban hűs levegő honolt, jól megépített, lassan évszázados, takaros házikó ez.
A távoli, odvas fűzzel ékeskedő nádasból idehalló, hevenyészett madárdalt egy-egy szarka cserregése töri meg…
”Ez a megveszekedett tolvajbanda még ilyen melegben sem képes nyugalomra, ezeknek mindig porondon kell lenni.”
Legalábbis ilyesfélét gondolhat az öreg ölyv, aki megunva a lármát, inkább a közeli uradalmi nyaras felé veszi lassúröptű útját, ahol a górék fölé magasodó jegenyenyarakból kipucolták már a szarkanépet idén.
Megbecsült tagja ő a ház körüli madárnépnek, egér, pucok, és a néha errefelé tévedő patkányt sem rest megfogni…éshát ennél jobb ajánlólevél nem kell egy „vadőrházi” szomszédsághoz!

Délutáni szieszta ideje van, csend üli meg az egész házat, amolyan „vihar” előtti csend.

A résre nyitott ajtó előtt nyámnyila macska hever végig.
Sosem volt nemzettségének hőse, inkább a tej föle ami érdekelte, mintsem az egérfogás mikéntje.
Persze ki a hízelgésért szereti, ki meg a nyeglesége miatt nem szereti…kap ez a macska hideget is, meleget is.
Meleget általában nagyanyótól, hideget meg az öregtől, aki fenemód nem szereti a hasznavehetetlen jószágot…no, ő már csak ilyen.
Nem egy szép jószág az tagadhatatlan, van ebben mindenféle szín, az öreg uradalmi vadőr csak „tiritarka semmirekellő”-nek hívja, így a küszöb esetleges átlépésekor bizony a vadőrcsizma ráncait is testközelből érezheti a macska.
Hát így van ez az efféle macskanépnél…valamit valamiért.

Az előszobában a szokásos kép:

A fogason avítt, zsíros vadászkalapok, rojtosra szakadt töltényöv, benne mindenféle színű patron.
Mellette kabátok, birkabőr bekecs és persze mindenféle olyan hasznos ruhanemű, ami egy vadőrnek kellhet akár hidegben, akár melegben.
A legszélső fogason, gondosan a gyermeki kéz magassága felett lóg az a bizonyos flinta, aminek látványára az ifjú vadásztanonc olyannyira felvillanyozódik.
A fogas egy jól megtermett ciktakos szarvából készült és rajta biz’ a puskaszíj már erősen zsíros nyomot hagyott…eszerint gyakran használatban van az öreg mordály.
Ősöreg darab ez a lőcs, már a vadőr is használtan vette át elődjétől, aki mitagadás nem nagy kárt tett a helyi dúvad kompániában…tán ezért is kellett mennie, legalábbis az uradalmi mosókonyhában erről ment az asszonyok közt a susmusolás.
Lityeg-lötyög a vén kakasos, de ha lik iránt van a vad, az öreg vadőr kezében ez a mordály kiváló lőszerszám.

Halk horkolás üti fel a fejét, valószínűleg most – a bőséges és kiadós ebéd bekebelezése után - merült mély álomba a vadőr.
Hajnalban ment el még sötét volt, egész nap ment, húzta vállát a puska, tarisznya, meg hazafelé az a fél tucat varnyú is, amit a fácányos közelében lévő lesgunyhóból lőtt.
Igyekezett a fiatalját lőni, így bizonyos, hogy varnyúleves is lesz az asztalon a napokban.
…varnyúleves, ürgepörkölt…az első világégés idején ez kuriózumnak számított, most meg a csipaszvarnyak itt csimpaszkodnak a fészek szélén, csak jól oda kell fogni a lőcsöt és már potyog is a java.

…de halk reccsenés hallik a legkisebb szobából és egy életre való, üde tekintetű fiú les ki a szobából és halkan a konyhaasztalhoz lép.
Nincs rajta semmi, csak egy fehér kisgatya és a meggyes sütemény az, ami miatt „vadászni” indult.
Kiszalad felkap egy süteményt és mint egy nyurga kis menyét, úgy szalad is vissza a szobába, majd a szobaajtótól visszanéz és tekintete a csavart szarvon lógó agg duplacsövűre vetődik.
„Leszel te még az enyém, és akkor reszkessetek varjak, rókák, szarkák és egyéb tolvajnépek…”

…halk, alig érzékelhető nyekergés, padlópattogás jelzi, az ifjú az ágy előtt meglassítva, szinte hangtalanul, menyét módjára heveredett vissza ágyába…igyekezvén nem elárulni őseinek, hogy „tilosban” járt sütemény ügyben.
Ugyan cseppet sem álmos, de tudja, hogy ki kell várni az ebéd utáni alvást és délután aztán…

Álmában a kedvelt vadászkönyv borítója elevenedik meg előtte, szereplőjévé is válik a képnek: egy afrikai behemóttal, bivalybikával küzd.
Első ránézésre nem olyan szép ez a jószág, mint egy rámás, derék szürke idehaza, de megküzdeni vele mindenképpen derekas dolog, legalábbis így vélekedik róla az ifjú…de gondolkodásra nincs idő!!!
A hatalmas szarvú bika feláll, és dühödten ront feléje…az expressz puska ezüstlegye jó helyen ül, kakasok felaljzva, már csak pár méter és lőni kell, itt az ELSŐ nagybika, még egy lépés és...

…

…és Tisza, az öreg komondor mély, dühögő hangja veri fel a ház népét, így első szafáriján lévő vadászunkat is.
Oda a bika, oda az afrikai élmény, de apró, álmos szemeiben egy kis sunyiság és kivagyiság is csillan!
„Nem érdekes ám…legalább nem rúgja meg a vállamat az a goromba kölökágyú!” – mintha egy bivalybika elszalasztásának élménye ezt a kis suhancot teljességgel hidegen hagyná, legalábbis mintha egy vérbeli anfrikander sóhajtott volna fel!

Tisza csaholás nem komoly, csak amolyan „ne érje szó a ház elejét” szerű ugatás, amiből tudni, hogy ismerős jön a házhoz.
Már hallik, ahogy az öreg vadőr megtapossa csizmáit, és az ajtóhoz lép.

Az ifjú fülét hegyezi az ágyon kuporogva és ami szófoszlányt csak képes igyekszik megjegyezni.
Hol van már az afrikai nagybika, mikor most remény csillan egy igazi vadászatra.
Nincs nagybika, nincs rinocérosz, nincs sztyeppén kúszó nagymacska…csak egy végtelenül egyszerű vadászat…no de ha ennek részese lehet az ifiúr, akkor csudába az afrikai bivalyokkal és egyebekkel.
…hogy miről szólt a diskurzus kint, azt pontosan nem tudni, de annyi bizonyos, hogy délutáni vadászatról esik szó, ennyit legalábbis „elcsent” a beszélgetésből éles füle.

Úgy lép ki a konyhába, mint aki semmit sem tud, ártatlan és kérdő tekintetét szegezi nagyapjára.

„ Na osztán kigyüssz-e öregapáddal te István gyerök, mer nyilván őzbakot köll lüvetni a tekintetes úr vendégivel, de nem ám valami satnya mustrabakot, hanem derék, vaskos agancsú urat!”
…áhááááá – eszmél fel az ifjú - hát akkor ezért volt olyan halk az a kocsi, a gróf úrnak igen kedves vendége lehet, mert a gumikerekes kocsit fogatta be, az pedig már nem akármi.
Egyszerű vadászvendégnek elegendő szokott lenni a fakerekes kocsi is, nade itt kérem valami nagy dolog készül, most aztán ki kell tenni magunkért.
„Kimegyek én nagyapám, hogyne mennék!” – válaszolta kitörő örömmel István, akit idehaza nagyanyó és nagyapja leggyakrabban csak Legénynek hívnak.

„Na Legény akkó készüjj, de oda legyen ám az eszed, nem hebrencskenni, nem kiabáni, nem mutogatni, hanem úgy viselkenni ahogy szoktá!”

A vadászatig a megszokott munkák is sokkal jobban mentek, Legény boldogan hajtotta be nádas melletti tocsogóhoz kötött 2 tehenet, aztán a disznóknak is jobban esett odaadni a tengerit, meg a frissen kaszált zöldet.
Pedig a disznókkal ez a fiú nem volt megbékélve, különösképpen azzal a goromba, fránya nagy kannal.
Zsandár volt a neve, de olyan sunyi tekintete volt, hogy Legény bizony kerülte, ha csak lehetett.
Ma azonban ŐZBAK VADÁSZAT volt a tét, így Legény erőt vett magán – na meg hóna alá csapott egy jó ecetfa suhángot – és Zsandár felé indult.
Érezte a marcona kan, hogy ma valami történik, mert ez az embergyerek őt nem szokta macerálni.
Mire Legény odaért a bőven két és fél mázsa fölötti lapály kanhoz, Zsandár már toporgott, habzott a szája, és felettébb csúnya módon paslogott füleivel, szemeit pedig földre szegezve tudatta, most az lesz, amit ő akar.
Legény bátorságot gyűjtött, majd elkajáltotta magát: „Heledre te behemót, heledre!”
Zsandár azonban csak toporgott tovább, tán annyira méltatta Legényt, hogy a szeme sarkából rápislantott.
…és itt vétette a hibát, mert a következő pillanatban ez a számos kan akkorát vinnyantott, hogy Legény sem tudta ismét álmodik, vagy ébren van.
Valami nagyon nagy dolog történt, mert Zsandár ilyet nem szokott csinálni, belüle ilyen hangot kicsikarni még senkinek sem sikerült.
Azt meg végképp földbe gyökerezett lábbal lesi Legény, hogy ez a kan a jól megtöltött fütyülös göbecset lepipáló sebességgel viharzik a tanya felé.
Nézi magát…ruha nem véres…ő nem véres…nézi az ecetfa suhángot, az se véres, tehát a disznó őt nem bántotta és ő sem a disznót.
Gondolatából éles nyiff-nyaff veri fel és látja, hogy mi az oka a nagy és mogorva kan riadalmának…

Hű barátja, társa, a borzas szőrű „Kinigli” segített be, csipkedi de fenemód a kan pracliját, ha a disznó cikkbe van Kinigli cakkba van és fordítva.

Addig-addig terelgeti a jószágot, míg az be nem farolt a friss alomra.
Csattan a rigli az ajtón, a kan pedig minden dühét kitölti a frissen bedobott szalmakévén.

Száll a szalma mindenfelé…csorba esett a „háziúr” becsületén!

Farokcsóválva, nyelvelógatva fut, szalad kedves kis pajtásához Kinigli az igazi barát, mit barát, BARÁT.
Fajtájára nézve biztosat senki sem tudott mondani, de minden bizonnyal „uradalmi” vér is lehet benne, mert apját tán az uradalmi foxikhoz is fűzte némi szerelmi viszony.

Mindez Kiniglin nem látszott - már ami az úri vért illeti - de annál kiválóbb vadászeb volt, no és a tanya körüli portát is rendbe tartotta.
…és hogy honnan a neve, hát ezt ma sem tudni, de ez a rőtt színű, foxiszerű kutya a becsületes Kinigli nevet kapta.

Szóval Kinigli és Legény rendezte bizony a háztáji jószágok sorsát, az öreg vadőr pedig szeme sarkából figyelte és bajsza alatt csendben, elmosolyodva megjegyezte…”hát ez a kölök rosszabb, mint az apja, vadász lesz ez, vadász!”

Legény édesapja is vadász volt, de sajnos Legénynek az öregapja az apja is egyben és nagyanyója az anyja is.
Legény nem is emlékszik szinte a derék, talpig becsületes szülőkre…gyógyíthatatlan kór vitte el mindkettőt, a cseperedő fiú meg jött a nagyszülőkhöz.
…édesapja puskái megvannak, de ezt Legény ekkor még nem tudta, hosszú évek múlva örülhetett csak az apai örökségnek, a két igazi vadászpuskának…

…

Aztán megintcsak Tisza szólalt meg és a nyárfasor felől porfelhő látszott közeledni.
„Na gyerök vedd föl a szép ződ ruhádat, de gyorsan mer itt gyün a fogat”

Legény pár pillanat alatt ott állt a lécekből ácsolt kerítés mellett, lába mellett Kiniglivel, aki csökött kis farkát csóválva jelezte, bizony szívesen elkísérné kisgazdáját arra a kocsiútra, mert Kinigli tudta, hogy ez bizony egy vadászfogat és vadászni pedig kiváltképp szeretett.

Legény pedig őszinte, tiszta lelkű gyerek volt, leguggolt Kinigli mellé, akinek fekete kis gombszemébe nézve azt mondta:
„Drága kis kutyám, ha majd nagy leszek és lesz puskám, fogatom, te is ott fogsz ülni a bakon velem, minden rókavárat bejárunk, de most maradnod kell…” – és orrát odadugta Kinigli pókhálós, koszos, nedves kis orrához.

A kiskutya itta Legény minden szavát, tudta jól, hogy most Legény is csak „vendég” azon a kocsin, így tudva a rendet a kapuban megállt, míg Legény és nagyapja a kocsihoz ment.

Tisza közben – ahogyan az jó házőrzőkhöz illik – szemmel tartotta a kocsit lovastól, mindenestől, mert az ilyen házőrzőnek mindig helyén az esze…és Legényért akár az életét is odaadná.
Ismerte ő ezt a kocsit, százszor, ezerszer itt járt már, de az öreg házőrző bizalmát elnyerni nagy kiváltság, két embernek sikerült eddig…az öreg vadőrnek és Legénynek, mindenki más csak megtűrt Tisza területén.
Nem tudta ezt az uradalomból idekószált kuvaszkorcs sem, akit Tisza bizony csúffá tett a múlt őszön.
Szegény Öreg, jópár savanykás fröccsöt magába döntött, mire a csatakos korcs a föld alá került.

Node a vadászok már a kocsin, a nóniuszokat pedig nem kellett ösztökélni, vígan lendítették meg a gumikerekes fogatot.
Kinigli addig nézte a kocsit amíg csak látta, kis gazdája, féltett barátja már ekkor hiányzott neki…de tudta, hogy jó kezekben van a kis vadász és amint visszatérnek lélekszakadva ugrik ismét pajtása nyakába…mert minden egyes alkalommal így tesz Kinigli, amint Legény hazaér.

…

Már lemenőben volt a nap amikor Tisza ismét jelzett, Kinigli pedig mintha villám csapott volna bele rohant a kapuhoz, otthagyva a délután megtalált patkánylikat.
Nem volt ott az égvilágon senki sem, de a kapu vonalában lecövekelt, tudta a rendet, mint minden tanyán, jó kezekben nevelkedett kutya.
Nagy baj lehet, nagyon nagy baj, mert hangos szóval hajt a kocsis…

A ház előtt lassít a kocsi, de a kocsison kívül csak Legény ül a bakon…egyedül.
Lehajtott feje, bús tekintete meglepte a két kutyát.

„Édös fiam azonnal mennyé, oszt szójj nagyanyádnak, hogy gyüjjön ő is, eviszöm a Grófúrhoz!”. – szólt a kocsis.

Legény lassan és komótosan lépett le a kocsiról, vállán nagyapja tarisznyája, nyakában öreg, kopott gukkerje.
Tisza és Kinigli lassan lépett a fiúhoz, érezték, hogy baj van, nagyon nagy baj…

A hebrencs, kisgazdájának ilyenkor pattogva örülő kis foxikeverék bárgyún néz gazdájára, Tisza is tanácstalan, a nagy behemót kutya félve kezdi szaglászni a tarisznyát és a gukkert…böködi orrával, igyekszik friss szagot fogni, de nincs…friss szagnak most nyoma sincs…aztán felnéz a kocsira, de senki más nem szál le róla.

Az öreg komondor már érzi, tudja, hogy gazdája nem jött haza…és tán sosem fog.
Vet egy pillantást Legényre, Kiniglire és lassan visszahúzódik nyári vackába, amit a kerítés mellé vájt a minap.
Csend van a kapuban, csak a csatakos nóniuszok fújnak nagyokat…

…

Ma már Tisza sincs, Kinigli sincs…
Egy autómobil gördül végig a szikesen, az egykori nádas ma már csak elburjánzott bozótos, az öreg fűz is már az enyészeté, s valószínűleg jópár ölyv nemzedék felneveltetett itt azóta, hogy Legényből, a kisfiúból erdőmérnök lett.

Az autóból egy magas, délceg férfiember szál, alul felül zöld a ruhája, fején vadászkalap.
Pár lépést tesz az autótól és mereng…a tanya falai bedőlve, paréj és libatop a falak, épületek között, nyoma sincs életnek.

Halkan, csendben húz elő egy üvegcsét a kabát alól és lágy lendülettel hinti szét tartalmát az egykor oly kedves udvaron…
Víz ez bizony, de nem akármilyen, hanem tiszai víz, ezt hozta el az öreg komondor emlékére István, egyenesen a Tiszából, ezzel itatta fel újra az udvar porát…mert emlékezni jött ide…oda ahol élete legszebb emlékeit, élményeit kapta a becsületben megőszült nagyszülőktől.

Belső zsebébe nyúl, egy kopott fotót vesz elő…tán 10-12 éves forma lehet akkor István, mellette Kinigli, életük első közös nyulával…István kezében egy flóbert…az első igazi puska, az első igazi vad.

A fotó emlékeket hoz elő…patkányvadászat a ház körül, rókaugrasztás a sáncoldalból és jóegynéhány üregis élmény Kiniglivel.
Azóta már híre hamva sincs a környéken üregieknek, ők is az ember útjában voltak, legalábbis István ilyeneket hallott az iskolában a hőn szeretett vadról…hitte is meg nem is…de inkább nem.
A megfakult fotó az egykori pajtás kedves fekhelyére kerül, amit a rohanó világ, az enyészet immáron gaztengerré változtatott…

A gaztengeren át azonban István ma is látja a tanyát, a sürgő forgó nagyanyót, marcona, de őszinte és tisztalelkű vadőr nagyapját, a kutyákat és jószágokat, mindent ami ezzel a nemes lelkű élettel járt ...és ezen semmilyen elmúlás, semmilyen rohanó világ, semmilyen gaztenger nem tud változtatni.

…

István könnyes szemekkel áll fel az emlékek súlya alatt, majd meghatódva húzza fel a megörökölt duplacsövű kakasait…két dörrenés jelzi a szülőknek, barátoknak, pajtásoknak járó tiszteletet, és mindent…mindent ami számára az igaz, tiszta, őszinte és becsületes életet jelentette, amiről manapság már csak álmodozni lehet.

…

Az egykori uradalom ma már erdőgazdaság…a dolgozók a dörrenés hallatán megállnak és egymásra nézve szeretett főerdészükre, Istvánra gondolnak...majd az öreg erdész halk szava töri meg a síri csendet…az erdőmérnök úr hazatért!