Így írunk mi...

Sosem egyedül!

Némán, csendben ülök a jól ismert lesen.
A nap még fent virít, de muszáj volt már jönni, mert ennél a paradicsomi nyugalomnál és csendnél többet nemigazán érezhet sehol sem a szerencsét próbáló vadász.
Tudom korai még, a vadnak ilyenkor még nem nagy mozgása van, dehát nem is azért jöttem, hogy mindenáron elejtő legyek ma, hanem…hanem csakúgy, mert jó idekint.

Puskám ugyan a les oldalánál pihen, de érzem, ma nem lesz rá szükség.
Elmélázva, el-el gondolkodva ücsörgök a kezemben lévő Molnár Gábor könyvvel, közben pedig hallom, ahogy az apró madárnép serényen munkálkodik a hintőhely környékén.

Van itt jópár féle kismadár, de egy cinke az, aki nagyon serényen repked ide-oda, valahol a galagonya közt lehet apró rejtekhelye, oda cígöli a takarmányt rendíthetetlenül.
Ő kiváltképpen feltűnő, hiszen egyik oldali szárnyában fehérlik egy toll…így aztán „régi” ismerősöm ez a kis csibész.

Kopp…és mégegy kopp!

Nímmá, a kezemben nyugvó könyv 47. oldalára két hívatlan jövevények érkeztek…elég kemény koppanással jelezte jöttét a két bodobács.
Az egyik már talpra állt, a másik meg mint a rosseb úgy pörög a megsárgult papíron.
Na, emennek is sikerült végre, de nagyon tanácstalanok.
Az egyik a lap szélén ácsorog, a másik meg éppen egy amazonasi kígyóbefogó ládán áll…
…hej, ha igaziból ott állna, a kiváló gyűjtő-vadász Molnár Gábor, bízvást lecsapna rá egy alkalmatos edénnyel és spirituszban utazhatná át az egész Földet, mint „ismeretlen poloska”

…de most szerencséjük van, mert ugyan nagy lelkesedéssel olvasom az ilyetén témájú könyveket, de bíz a „bogárbefogósdi” nem tartozik a kedvenc foglalatoskodásaim közé.
Elegendő volt nekem tanulmányaim során a Sárhegy oldalában csúszni-mászni a különféle rovarok után…amely „rovarvadászat” persze túlnyomórészt a különféle csülkösvad lecsapázásában végződött.
…csak nem tágít, tetszik neki ez a kígyóbefogó, nekem meg pont nem aggat, úgyhogy egykomám rójuk a sorokat közösen.

…de apró neszezés hallik a les melletti avaron…lassan emelem fejem és pillantok jobb felemre, a nyiladékra…
Mitagadás, rendesen „kipucolta” ezt a fenyőt az erdőgazdaság, sok jóra nem számíthatok az elkövetkezendőkben, már ami a rőtt,- vagy sertevadat illeti, mert ilyen foghíjas fenyőben maximum átballag, de bele nem fekszik, az bizonyos.
Tavaly leltem benne egy vackot, de idéntől biztosan nem lesz malacóvoda ez a fenyőtag.

…áhám, már látom, jókora egér csúszik ki egy fenyőgally alól, valami ott van a szájában, de szabad szemmel ki nem tudom venni.
Óvatosan teszem magam mellé a könyvet – lapjain a „kígyóbefogó bodobáccsal” – és emelem szememhez a 10x-es gukkert.
A keservit, hát ezt meg hunnan szedted te?

A látcsövön jól látom, hogy egy jókora darab keksz van a szájában…alig bírta szegény, bizonyára ezért csapott egérlegény méretéhez képest ekkora zajt az avaron.
Tekerem a távcsövet és végre meglátom, ez bizony háztartási keksz a javából, látom a cirádát is az oldalán.
Biztosan a fakitermelők hagyták itt, annak a maradékát vitte haza a családnak ez a dolgos kis jószág…
Érdemes ilyenkor a gondos lesgazdának körülnézni, mert akad itt minden, olajos kanna, műanyag zacskó és miegymás.
Jobb esetben valahol az erdőben, rosszabb esetben pedig a hintőhelyen…nekem most szerencsém volt, csak egy rissz-rossz, szétszakadt kesztyűt találtam a minap, egyéb „emberi törődés” most nem került elő.
Kissé gunyorosan nézek a helyre ahol azt a fránya kesztyűt találtam…majd vissza a nyiladékra…de a kekszfutár már nincs ott…ígyhát egyet tehetek, jó étvágyat kívánok hozzá.

No, de térjünk vissza a könyvhöz, kíváncsian várom Molnár Gábor élelembeszerző útjának végét…persze tudom mi az eredmény, már legalább harmadjára olvasom ezt a könyvet, de akkoris…

Bodobácsom már a könyv sarkánál jár, fenemód tetszhet neki ez a revír, ilyet idáig még biztosan nem látott.
A könyv sarkát a lesdeszkához illesztem és egy elegáns bodicsekkel „ugrasztom” át az elszürkült nyárfa deszkára.
Tesz egy-két tétova lépést, majd hátsóját szinte a „földön” húzva eliszkol jól megszokott és komfortos helyére, a két sarki deszka közé, ahol a telet is átvészelte jóegynéhány komájával együtt.
Tavasszal amikor a les környékét rendbe teszem, szinte mint egy méhkas, úgy csimpaszkodik a piros bodobácsnép a les réseiben, ezrével, tízezrével, de százezrével is tán.

…

Lassan, komótosan haladok az olvasással, vissza-vissza olvasva egy-egy érdekesebb történést, vadbefogást, vadászatot.

Hej, ha csak egyszer eljuthatna a vadász ezekre a helyekre…amazonasi ősrengeteg, lápok, a nagy folyó, mellékágak csodás, irigylésre méltó állatvilága.
Álom ez már csak a magamfajta vadásznak, édes – és keserű – álom.

A kecses, pettyes „dzsungelszarvasokról” való elmélázásomból egy árny megjelenése hoz vissza.
Nem engedem el a könyvet, bal kezemmel fogom össze a legutóbbi történetnél, jobb kezemmel pedig a látcsövet emelem szememhez.
Óvatosan, lassan illesztem a gukker látómezejébe a vadat.
…igen, ő az, jól ismerem, láttam már párszor, egy kis villás bak jön megszokott estebédjét elfogyasztani.
Elég válogatós egy fajta, mert nem nagyon marad egyhelyben, keresi a takarmány javát, legalábbis amikor csak találkozunk, mindig így tesz.
…most is…
Ide szagol, oda szagol, elég finnyás módon áll a koszthoz, de hát őzéknél ez megszokott, pláne ha terülj asztalkám van előttük.
Van előtte most is miből válogatni, napraforgó ocsú, kukorica törtszem, és pár cső górékukorica is.
…de csak böködi a tokmányával, nem eszik a kis barkás agancsú jószág.
Nem is vagy éhes, te kis csavargó, kiabálnám oda, de az erdő hangjait „felülkiabálni” nagy vétek lenne.
…és ki tudja micsoda robajjal ugrana meg és törné össze ezt a kiváltképp ritka, télvégi, de mégis szinte nyári estét ez a válogatós kis bakocska.

Tudom jól, erre vezetett útja, ezért tért be, de az erdőszéli dús, búzavetésre vágyik, oda fog kiballagni amint megunta a dolgot idebent.
Úgy jár kel itt, mintha legalábbis ő lenne a terület ura, holott ezügyben biztosan vannak vetélytársai…na, majd rigyetéskor „összetrombitáljuk” a környék urait és meglátjuk ez a kis pernahajder mire jut.
…gondolom őznász idején nem lesz ilyen válogatós, mint mostanság koszt-kvártély ügyben…

Közben erőt vesz magán a sötétség és elnyomja a nap fényét, az égszínkékből „pír” fényűvé váló horizonton imitt-amott látni, ahogyan az ölyvek behúznak az erdőbe, ki jobban, ki kevésbé jobban megtömött böggyel…ezek ez erdő közti rissz-rossz gyöpek nem sok jót adnak a derék „pucokvadászoknak”.
Lassan-lassan „igazi” este lesz, teszek egy próbát, de már nem látom a könyv betűit, lassacskán a sorok is összemosdónak…lassan elfed itt is mindent az erdő sötétje.
Se nem amazonas-i, se nem őserdő, de erdő…kissé foghíjas, kissé művi, de legalább erdő.

Csendben nyitom ki tarisznyám és helyezem bele a könyvet.
Gonddal, igényességgel teszem mindezt, mert a könyv ami örök és nem titkolt vágyam, hogy megőrizvén ezeket, fiam és lányom is örököse legyen ezeknek az írásoknak.

Kissé akadozva csúszik helyére a könyv és meglepve tapasztalom ennek okát…a tarisznya másik felében egy ósdi Jim Corbett könyv is lapul…elmosolyodom…elfelejtettem kirakni az elmúlt „vadászat” alkalmával.
Szegény könyvet fillérekért vettem egy könyvtári kiárusításon…már akkor laphiányos és szakadozott volt, de remek egy írás a tigrisekről, előszeretettel forgatom, ha „külföldre” vágyom.

Nagyon jól megfér a két, méltán híres szerző itt és a tarisznya fedelének lezárásával elbúcsúztatom számukra a mai napot.

Körbepillantok, az eddig éles szélű, színes fák, növények mostmár kissé kontúrtalan, elszürkült képet mutatnak, egyre jobban teret hódít a sötét, amikor a nagyvad érzi, lassan indulni kell, mert a majd egyre rövidebb éccakák miatt kevesebb az idő a jó falatok bekebelezésére.

Én is így teszek, vállamra akasztom a kis karabélyt, távcső a nyakamba és csendben felállok…jóleső érzés az elgémberedett végtagoknak ez.
Állok vagy két percet ebben a síri csendben…jólesik.
A tarisznyát a másik vállamra vetem, majd óvatosan lépek ki a lajtorjára.
Mégegy utolsó pillantás a környékre, de nem fognak füleim neszt, vagy zörejt, ami nagyvad közeledését sejtetné.

Óvatosan lépek a lépcső fokain és ugyanilyen óvatossággal lépek az avarra.
Ahogyan megközelíteni, úgy elhagyni sem szeretem zajjal a leshelyet.

Kilépek a homokos nyiladékra, és mintha macska lennék oly csendben tudok haladni.
Az öreg fenyő beborul a nyiladék felett, a csillagok fénye sem szűrődik át a hatalmas „tűkoronán”, így mintha szurokba lépnék, úgy teszem meg azt a 150-200 lépést ebben az élő barlangban.
Menne ez már szinte bekötött szemmel is, annyiszor jöttem-mentem ezen az úton.

Mint egy alagút vége, úgy világlik a homokos nyiladék és a jótékony fenyőlomb alól kilépve újból kitárulkozik az erdő egy másik oldala.
Igen…itt lestünk egy cimborámmal azt a bakot, itt „metszette” az ágakat, de az agancsát nem akarta megmutatni, ígyhát elszöktünk tőle, mielőtt észrevehetett volna.
Párzásban azután ő sem tudott ellenállni, nemhogy nekünk kellett volna kajtatni utána, ő volt az aki derekasan, peckesen állt elénk a sutaszóra.
Sötét, csodásan gyöngyözött, fehér, tűhegyes ágvégű villás agancsa azóta díszes trófeaalátéten hirdeti barátom szobájában:
„Az első őzbak”…igazi mustrabak.

…hej, de szép egy hívás volt, vadászcimborám kocsonya módra remegett...
Éreztem, hogy időt kell adni, időt, hogy megnyugodjon és ne legyen elkapkodott vadászat, elkapkodott lövéssel.
Nem így lett, sőt!
Ölelkezés, kézfogás, a terítéken fekvő bak csodálása, csillogó szem…ezek jutnak eszembe arról a napról.
Ezzel újból a természet adott nekünk, és illő, hogy ezt viszonozzuk is neki…méltó módon megőrizve ezt az emléket.
…

No, már látom az öreg masinát a nyiladék végén, így zsebembe nyúlva kutakodok a kulcs után.
Apró csilingelő hang, ahogyan zsebemben a két kulcs összekoppan…mire mellettem tán 20 lépésre a jól ismert avarzörgést hallom meg.
Megállok, fülelek és jól hallom, ahogyan rőttvad ballag az erdőben.
Tán ha egy perccel korábban jövök, előttem pár lépésre ment volna át a nyiladékon.
Érzem semmihez sem hasonlítható „szagát”, szarvasszag ez a javából.
…mely szag a szarvas távolodtával egyre jobban szűnik, múlik…csakúgy mint a mai este.

Az ember azt hinné azért jön ki az erdőre, hogy egyedül legyen…talán időnként be is tudja beszéli magának mindezt…
…azonban bárhol egyedül érezheti magát az ember…de az erdőben?

Sosem egyedül!