Így írunk mi...

Kicsit más, mint az eddigi írások, de remélem tetszeni fog:

Az erdő pásztora

Mikor a Teremtő megalkotta a világot, a munka végeztével szétnézett és az eredményen felvidulva, jókedvében táncolni kezdett. A nagy sürgés-forgás közepette azonban véletlen felrúgta azt a kis kosárkát, amiben a világ kincseit tartotta -lett is nagy felfordulás, ahogy a sok gyönyörűség, csecsebecse szétgurult, majd egyik-másik messzebb gurulva a többitől elérte az égi világ peremét és a földre pottyant. Jó néhány ilyen apróság hever azóta is a szemünk előtt, de sajnos sokan nem látják azokat, mert miként az egy szem hangya sem tűnik ki a bolyból, úgy ezek a csöppnyi szépségek sem tűnnek ki a teremtés csodálatos kavalkádjából. Ám mégis különös helye lett a világnak az a szeglete ahova egy ilyen kincs esett, mert a Teremtő látván, hogy még ezzel is csak javítani tudott a munkáján, különös figyelemmel tüntette ki ezeket az áldott helyeket. Az egyik ilyen hely köré aztán egy népet vezetett, letelepítette őket s azóta is itt élnek -csak már elfelejtették, hogy miért is érkeztek ide, a hangyaboly közepébe.
Azért is különös az a hely, ahova az egyik ilyen áldás esett, mert csodálatos erdő kerekedett belőle és annyira szépen festett odaföntről ahogy a hatalmas hegyek a vad fenyveseikkel körbevették, a vad folyók pedig hűs vizükkel körbefolyták, hogy a Teremtő a választott nép mellé még egy kis szellemecskét is rendelt az őrzésére, hogy az erdőt járva, hűs szellőn utazva igazgatta a fák, füvek és állatok dolgát.

Különös volt ez az erdő, minden zugában, így aztán már senki nem lepődött meg azon, hogy a közepén egy ősöreg tölgy dacolt az idővel és adott néha szállást Nappónak, az erdő pásztorának.
Igen, mert Nappó volt a neve a szellemnek, melyet a Teremtő ide rendelt. Nem lehetett ám őt csak úgy észrevenni, elkapni meg főleg nem! Egyszerre volt ő a tavaszi szellő, a nyári árnyék, az ősz gazdagsága és a tél szépsége. De ugyanígy meg tudott jelenni féktelen viharként, csikorgó fagyként, vagy ha kedve és a szükség úgy tartotta, akkor nem volt ő más, mint egy akarat, egy érzés, vagy csak egy gondolat, mely eltérítette a fészekre eső letört gallyat, vagy a végső kínokban szenvedő állat nyomára vezette az éhes ragadozót, mely ilyenkor a megváltást jelentette.
Nappó gyakran üldögélt a vén tölgy alatt, s ilyenkor el-elmerengett az elmúlt éveken. Oly régóta őrizte az erdőt, hogy lassan kezdte elfelejteni, hogy egyszer ő is ember volt.
Ember volt, mégpedig a választott népből való. Bizony, több mint ezer éve is lehetett talán, mikor gyerekként először érezte a zsenge füvet a talpacskái alatt, majd először halászott a nagyapjával, először ülte meg népének apró, de szívós lovát, először vadászott és először ment a harctérre. Annyi kincset szedett össze, melyből tisztességesen el tudta tartani családját, a szolgáit, és ő kedvére üldözhette a vadat, mely kedvenc szórakozása volt.
Hosszú éveken keresztül abajgatta a különös erdő környékét, s az évek múltán vadászkedve kíváncsisággá, kíváncsisága tapasztalattá és tudássá, vágyai az erdő szeretetévé, ereje pedig semmivé vált. Nem volt ő már a puszták szilaj harcosa -mindenki aki ismerte Nagyapónak szólította, s mert egykor erős volt, sok gyermeket nemzett, kik sokat hallgatták tanításait az erdőről, a vadról, az Életről. Mikor már lába sem bírta a járást, magához hívta fiait és unokáit, elvitette magát törzsének táltosához, majd elbúcsúzott véreitől, megkeményítette akaratát, s belépett a sátorba, ahol a nálánál jó pár évvel fiatalabb táltos élt. Jól ismerték egymást, mert Nagyapó gyakran tanítgatta évekkel ezelőtt az akkor még csak tanonc ifjút, aki azóta is sokszor felkereste a sokat látott öreget, ha egy ritka gyógynövényre volt szüksége. Az ősi titkok tudója fölpattant, mikor meglátta, ő pedig előadta kérését: mégpedig, hogy a vajákos járja el azt a titkos táncot, mellyel ő itt maradhat szeretett erdejében -örökké. A többiről már csak homályos képek úsztak elő, ha nagyon megerőltette emlékezetét... a táltos táncolt, ő pedig összeesett. Látta magát kilépni a testéből, és emelkedni kezdett, aztán egy hangot hallott, ami térdre kényszerítette, de öröm közben öröm is átjárta minden porcikáját. Egy kérdést hallott, melyre már nem emlékszik, csak arra, hogy határozottan igennel felelt és egyszer csak itt találta magát megint az erdőben. Erősnek érezte magát megint, és ahogy nekilódult észrevette, hogy már nem jár, hanem lebeg. Szellem lett, mégpedig az erdő szelleme. S rajta a jel, melyet nem látni, de érezni és azóta is minden élőlény, mely az erdőben él hallgat rá. Lassan rájött minden képességére és arra, hogy ezeket használva mi mindenre képes. Virágkor köszöntött be az erdőben, s minden a helyére került. A fák, a füvek, az állatok szépen nőttek, sokasodtak, s rend uralkodott mindenhol. Ekkor kapta a nevét is, mert az állatoknak nehéz volt az emberi nevét megtanulni, s egy kis cinke Nagyapó helyett elkezdte Nappónak becézni -ezután pedig csak így hívták egymás között. Nappó pedig hosszú évekre bezárkózott szeretett erdejébe és csak ritkán látta fajtáját. Eleinte még kíváncsi volt ugyan rájuk, de mivel ők nem értették, hiába próbált meg beszélni velük, s ha az erdőbe érkeztek, akkor is szinte mindig csak pusztítani jöttek. Hol egy fát akartak kivágni, hol gombát, esetleg különböző füveket gyűjtöttek, hol egy állatot raboltak el tőle... tudta, hogy ez a rend, mert Isten mindent az embernek adott, hogy uralkodjon fölötte, de nehezére esett belenyugodnia. Így aztán ha kidőlt egy fa, eltűnt egy vad, akkor ő minden erejét összeszedve azon igyekezett, hogy pótolja a veszteséget, így őrizve meg az erdő különös, eredeti szépségét. Persze látta azt is, mikor szerelmes ifjak kergetőztek az ősi fák alatt, s ha egy bánatos szív menekült az erdőbe, valahogy mindig a legszebb virágok, a legfinomabb vadgyümölcsök közé tévedt -s Nappó ilyenkor vidáman szökkent fel a fák ágaira. Így lett a gyerekből ember, az emberből vadász, a vadászból szellem, Nagyapóból pedig Nappó.

Nappó soha nem unatkozott. Mindig volt valami ügyes-bajos dolga, mert az állatok sokan voltak, s gyakran előfordult, hogy vitás ügyekhez kellett sietnie. Hol egy cinkepár vitázott össze a tavalyi fészek maradványai felett, hogy egy-egy eldurvult szerelmi ügy végére tett pontot a szarvasok között, hol pedig a zsákmányon marakodó varjak között tett igazságot. És mintha mostanság nem úgy menne a munka, mint korábban...

Mint szokásosan, mikor van egy kis szabadideje, Nappó most is a vén tölgy alatt ücsörgött. Az elmúlt éveken és a világ dolgain töprengett, s úgy belemerült, hogy egy pillanatra mintha el is bóbiskolt volna. Valami ricsajra riadt fel, és egyből felszaladt az öreg fa legmagasabb ágára, hogy megtalálja a zaj forrását. De bizony alighogy felért, már röpült is felé egy kis harkály. Az erdő szelleme eleinte nem értette, hogy mit kiabál neki a fakopáncs, de ahogy közelebb ért, már ki tudta venni a szavait.

-Nappó! Nappó! Segíts! Siess! A vén kan megbolondult! Dühében nekiment a malacoknak és kettőt le is tiport közülük.

Nappó döbbenten hallgatta a hírt és egyből a vaddisznók szállása felé indult. Dühös orkánként érkezett, pedig az erdőt belengte a kora tavasz illata. Lecsapott a szétdúlt kökényesre és szomorúan tapasztalta, hogy az ijedt madárka igazat mondott: a bokrok között két élettelen malac feküdt. Nem messze tőlük egy fiatal koca próbált meg lábra állni, sikertelenül. Egy pillantás is elég volt Nappónak, hogy tudja: a koca sem húzza már sokáig. Az oldalán hatalmas seb tátongott, melyből patakban csorgott végig az oldalán a sötét vér. Egy szem megmaradt malaca annyira odabújt legyengült anyjához, hogy a szellem először észre sem vette. Ahogy közelebb húzódott a halálra váróhoz, az elcsendesedett, majd megnyugodva feküdt vissza a korhadó avarra, mely egykor a fészek volt, ahol világra hozta első malacait. Légzése lassult, s mikor a kismalac puha orrával végigdöfködte az oldalát, utolsót sóhajtva Nappóra pillantott. Nyugodt szívvel távozott, mert tudta, hogy egy szem árvája jó kezekbe kerül majd, ha a szellem vigyáz rá.
Nappó először haragra gerjedt, de aztán mikor tekintete a kis csíkosra tévedt, ellágyult.

-Na, te kis árva!-most mihez kezdjek veled?

Aztán eszébe jutott, hogy a hajnalban egy fakusz mesélte neki, hogy az öreg koca előző nap kezdte el kitúrni a fészek helyét a közeli mogyoróbokor alatt. Nosza föl! Már suhant is, meg sem állt a célig, s örömmel látta, hogy a nagy koca három apró kis szőrmókot tutujgat a sűrű gallyak takarásában. Lehajolt hozzá, végigsimított a homlokán, mire az felállt és mintha csak táplálkozni menne, elindult a kökényes felé... egy-két órával később pedig négy malac lakott a jól kibélelt, meleg fészekben.

Miután Nappó elrendezte a legfontosabb dolgot, a bűnös után indult. Fölszállt a magasba ahonnét belátta az egész erdőt és megpróbálta megérezni az öreg kant. Nem kellett sokáig keresnie, mert az elkövetett bűn és a harag fekete foltként jelezte szívében a vén harcos helyét. Mint a villám csapott le oda, s egyből a kan elé állt. Az csak egy dühös fújással jelezte, hogy észrevette Nappót.

-Állj meg! Beszédem van veled!
De csak egy horkanás volt a válasz.
-Nem hallod? Vétettél a Szent Erdő törvényei ellen. Nem elég, hogy fölöslegesen ontottál vért, de fajtád vérét ontottad. Miért tetted ezt?
-Mérges voltam -fújt dühösen a marcona vadkan.
-De azért nem szokott ölni az erdő népe!
-De én igen! Ne álljon az utamba senki! Főleg ne holmi nyafogó csipaszok zargassanak!
-Szóval ez volt az a nagy baj? Hát miért nem mentél arrébb!
-Miért mentem volna? Menjenek ők. Én vagyok a nagyobb, az erősebb. Úgyhogy te is takarodj előlem, mert úgy jársz, mint az a nyavalyás kis koca.

Nappó ledöbbent -vele így még nem beszélt senki mióta az erdőt gondozza. Mi történt? Mi lelte ezt a jószágot? Eddig sem voltak jóban, de nem is fenyegette meg soha őt... elgondolkozott, hogy mit csináljon, de érezte a törvényt: a kan kimondta magára a halálos ítéletet. Nagyon ritkán fordult elő hasonló, mióta ő az erdő pásztora, talán csak egyszer. Akkor, régen, két bölénybika ugrott egymásnak úgy, hogy az egyik a küzdőtéren maradt. Nem is lenne ez különös, mert a szerelemben nincs bocsánat, de amelyik állat ezt az erdőt választja lakhelyének, annak be kell tartania a különös törvényeket. De hogy is végezte el akkor a munkáját? Már nem is emlékszik rá.
Miközben töprengett, a hatalmas kan felé kapott kifent kampóival -de kárt nem tehetett benne. Szellem volt ő -a Teremtő jóindulatának megtestesülése. De amit a fejéhez vágott, azon még jobban meglepődött, mint a nap egyéb történésein:
-Takarodj az utamból bukott Pásztor! Nincs többé helyed közöttünk! -s azzal tovaszaladt.

S Nappó zsugorodni kezdett, mígnem csak egy kis vadárvácska jelezte hol állt még pár pillanattal korábban.

Aztán gyorsan megérkezett a tavasz, majd elszállt a nyár is. Nappó eleinte még rosszul érezte magát a vén agyarassal való találkozása után, de annyi teendője akadt a sok újonnan érkezett apróság miatt, hogy elfelejtkezett a dologról -csak arról nem, hogy a kan napjai megszámláltattak, mióta saját vérét ontotta.
Sokat üldögélt az öreg tölgy alatt is, s ilyenkor azon gondolkodott, hogy miért nem hallgat rá úgy az erdő, mint korábban? Miért nem emlékszik már sok dologra és miért van az, hogy úgy érzi, mintha kifakult volna. Töprengései közben mintha hangokat is hallott volna, de nem figyelt rájuk. Aztán egyszer csak valamire felfigyelt. Valahonnét tompa puffanások hangját hozta el hozzá a lágy őszi szellő. Kíváncsi lett. Fölpattant és a hang irányába osont. Nem kellett sokat mennie, mikor az egyik fa lombjai közül kikukucskálva egy embert pillantott meg, aki épp egy fát vágott ki.
„Mit csinál ez itt? És miért nem érzek rajta sem boldogságot, sem komorságot, mintha csak valami izgalom venné körbe, semmi más...? És miért van nála puska, ha egyszer fát vág?”Töprengett.
(Persze, hogy ismerte Nappó a puskát. Az erdő különös hely volt, de nem elzárt része a világnak, hanem annak szerves része. S ha egy-egy ember betévedt az erdő azon részébe, melyet Nappó gondozott, hát csak onnét vehette volna észre, hogy szent helyen jár, ha elgondolkodik azon, hogy hogyan lehet az, hogy itt pár év alatt sudár fák pattannak ki a földből, vagy hogy miért van itt több virág, mint máshol, esetleg ha megállnak és szemüket behunyván hagyják magukon átfolyni azt a csodás érzést, mely áldásként lengi be az egész erdőt. Ráadásul azon sem gondolkozott még el soha senki, hogy ezen a területen ritkán találnak csak célba a gyilkos eszközök és valami oknál fogva, ha találnak is, azok is mindig sérült, beteg vagy öreg zsákmányt hoznak.)

Kíváncsian leste Nappó az ember munkáját, és szinte minden másról elfelejtkezett a nagy leskelődés közepette, mígnem egyszer csak rájött, hogy mi készül ott: egy vadetető. Megörült neki, hogy végre van valaki, aki gondol az éhező vadra is, de aztán előjött egy sejtelem is. „Mi van, ha ez az ember aratni is szeretne majd ott, ahol vetett?” Elszállt a jókedve, s innentől kezdve minden napja leskelődéssel telt, mert bizony az ember sűrűn visszajött, s hol egy etetőt, hol egy búvóhelyet, hol egy vízgyűjtőt készített. A puskája is mindig nála volt, de Nappó elégedetten látta, hogy nem használta még egyszer sem.
Lassan a szokásává vált a leskelődés, s míg korábban szabadon táncolt a fák közt, a bokrok gallyain, most mindig lopakodott, settenkedett és figyelt. Olyannyira sikerült belejönnie, hogy sokszor maguk az állatok sem vették észre, csak mikor már percek óta ott állt mellettük.
Az sem tűnt fel neki, hogy elkezdett magában beszélni. Eleinte csak motyogott ezt-azt, de aztán már kimondta, ami épp az eszében járt.

Egy ilyen alkalommal vette észre, hogy a miközben ült a faágon és az embert figyelte, az mintha fel-felnézne a fára. Egyenesen őrá. Meg is lepődött a felfedezésen, mert mióta az erdőnek élt, ember nem hallotta a hangját, nem látta, nem érezte -hacsak Nappó nem akarta. „Vajon mit néz?” -motyogta. „Biztos nem engem. De mostanában annyi furcsa dolog történik, hogy akár észre is vehetett.” S azzal huss, leröppent a fáról és odaállt az ember mellé. Az, mintha csak erre várt volna megszólalt:
„Tudom, hogy itt vagy erdők pásztora! Hiába bujkálsz, érzem, hogy itt vagy a közelben.”
Közben, mintha nem is történt volna semmi, folytatta a munkáját. Nappó megijedt és szokásához híven, ha valami bántotta, az öreg tölgyhöz sietett és leült a tövébe gondolkodni.
A nagy töprengésben egy horkanás zavarta meg. Az öreg kan jött a tölgy alá turkálni és elégedetlenül vette észre, hogy a szellem is itt keresett nyugalmat. Nappónak megint eszébe jutott, hogy a vén jószág mit tett és fölhorgadt benne a harag. Felállt és így szólt az öreghez:
-Megbántad már amit tettél?
-Mi közöd hozzá?
-Csak az, hogy én vigyázok itt a rendre, de mivel tisztelem az életet, adok neked egy esélyt. Ha őszintén megbánod a bűnöd, akkor könnyen távozhatsz. Ha viszont továbbra is ilyen kemény maradsz, úgy pusztulsz el, mint az a két malac: félelmek közt, ijedten, fájdalmasan, lassan. Még te sem szegülhetsz ellene az Akaratnak, ami létrehozott itt mindent és rendet teremtett, legyél akármilyen öreg és tapasztalt.

Az kan hallgatott egy ideig, majd egy mérges horkanással Nappó felé kapott félelmetes agyaraival. A szellem, mintha mi sem történt volna, lassan elsétált a kan mellett és végigsimította az öreg hátat, majd szomorúan vette tudomásul, hogy ez a fenséges vad már soha nem fog megtisztulni. Lépnie kell, mielőtt valami újabb szörnyűség történne a birodalmában. Lassan összeállt a terv. Hetek óta figyeli az embert, aki puskával jár, de nem lő le minden vadat, ami az útjába kerül -tehát valamire vár. Fölsejlett benne a régi énje, mikor már ő is csak a kihívást kereste, a legnagyobb, a legszebb, a legkülönösebb, a legnehezebben elejthető ellenfelet. „Igen, ez lesz a megoldás. Ez a megátalkodott lesz az ő jutalma a sok munkáért” -és elmosolyodott.

Másnap, már korán útnak indult, hogy megtalálja a vadászt -mert most már biztos volt benne, hogy az ember vadász- és nem is kellett sokáig keresnie. Ott ült az egyik tisztás melletti bokrok között és egy távcsővel figyelte a legelésző őzeket. A puska most is nála volt, de látszólag nem is foglalkozott vele. Nappó egy kicsit eltávolodott tőle, megkereste a nyomot, amin idejött az ember és a hatalmas kan formáját magára véve szinte hang nélkül keresztül sétált a nyomon, s elindult az valódi agyaras búvóhelye felé. „Remélem ez elég lesz, hogy felkeltse az érdeklődését...”

A vadász jó fél órát leskelődött még, majd mikor úgy gondolta, hogy eleget látott már, elindult visszafelé, hogy végignézze a többi etetőt is, amit az elmúlt hónapokban készített. Jól érezte itt magát és miközben az erdőn járt-kelt, érezte, hogy mindig is erre vágyott igazán.
Régóta a környéken lakott már és kiskorától kezdve vagy az erdőt bújta, vagy a nagyapja meséit hallgatta. Az öreg sokat tudott a természetről, az állatokról és olyan jóízűen mesélt, hogy órákon keresztül el tudta hallgatni úgy, hogy közben meg sem mozdult. Valószínű ő oltotta be az erdő iránti szeretettel, mely bár mindig is benne volt, a nagypapa hatására és bátorítására bontakozott ki. Erdésznek tanult, de közben állandóan azokat a szakkönyveket bújta, melyek a vadról, annak életéről, betegségeiről, és gazdálkodásáról szóltak. Munka után szinte minden nap az erdő felé került haza, s lassan rájött, hogy mire is vágyik: vadászni szeretne. Évek alatt sok tapasztalatot szerzett, miközben jó pár évre el is kellett költöznie innét -de mikor a gyerekek kiröpültek, majd az asszonyt is eltemette hazaköltözött a nagyszülői házba és megint azt az erdőt járta, melyet gyerekként már ezerszer bebarangolt, s melyről oly sokat mesélt a nagyapa.

Épp ezeken a meséken gondolkodott, mikor felfigyelt valamire. Az ő hajnali nyomát egy másik keresztezte. Odahajolt és nem akart hinni a szemének: egy hatalmas vadkan léptei rajzolódtak ki előtte. Egyből elfogta az izgalom. Ez a disznó kell neki! Ekkora nyomot még életében nem látott, pedig volt már dolga szép kanokkal. Elindult a nyomon és egészen egy nagyon sűrű kökényesig jutott, mely egy kis mélyedésben nőtt. Pár perc alatt körbejárta és alaposan megszemlélte. Három váltót talált, s a jelek szerint mind a hármat rendszeresen használta a bent lakó vad. „Na, ennek a fele sem tréfa! Akárhogy állok is le, mindig lesz egy olyan váltó, amelyik a széllel szembe néz és kettő, amin el tud menekülni. Hát ez tényleg valami furfangos ősmaradvány lehet. De sebaj!-akkor is megmérkőzünk!” Csak az kerülte el a figyelmét, hogy két ugyanolyan nyom vezetett befelé... az egyik fa mögött pedig Nappó leskelődött és láthatóan elégedett volt az eredménnyel.

A vadász ezek után minden hajnalt és szinte az összes estét kint töltötte. Felváltva ülte le a váltókat, de az öreg kan valahogy mindig az egyik ellenkező oldalon lévő kijáraton távozott. Párszor, mintha látta is volna már a fejét megjelenni a kökény sűrű szövevényében, de aztán egy pillanat alatt el is tűnt, mintha csak a szeme káprázott volna. Nappó pedig folyamatosan ott volt a vadász körül és újra átérezte azt a csodás érzést, mely egykor őt is hajtotta. Próbált néha segíteni a vadásznak, de vagy a vén vad nem csinálta azt, amit Nappó szerint kellett volna, vagy a vadász nem vette észre a jelzéseit. Mígnem egy nap...

A vadász egy kicsit korábban érkezett a kökényeshez mint szokott és sietve ülte le az egyik váltót, mely szerinte alkalmas lehetett aznap. Nappó, mikor látta, hogy a vadász készen áll, szellő formájában felkapott pár ínycsiklandó illatot a környék gombáitól, gyökereitől és bebújt a sűrű gallyak közé. Odasuhant a bokrok közepén forgolódó vadhoz és megcsiklandozta az orrát. Érezte rajta, hogy amaz tudja, hogy figyelik és fél, de azt is, hogy nagyon éhes. „No, te vén betyár, most hátha bejössz az én csapdámba!”-gondolta a szellem és még jobban odatolta az érzékeny orr elé a kívánatos illatokat. A kan horkantott egyet, mélyet szívott a levegőből és elindult a remélt finomságok felé. Nem tudta, hogy ez a szellő most nem megvédi, hanem a halálba csalja.
A vadász egy halk roppanásra lett figyelmes és már készítette is a puskáját. Aztán mintha egy sötét foltot vélt volna felfedezni a sűrűben, majd egy fújás még jobban megerősítette abban, hogy bizony egy vaddisznó leskelődik kifelé. „Csak most ne vegyen észre!”-reménykedett- „Ha most kivált, akkor már nyerő vagyok!” És az öreg harcos kilépett a kökényesből. Tett egy óvatos lépést, majd fülelt. Még egy lépés, és megint pár pillanat fülelés következett. A harmadik lépést követő pillanatban dördült a puska. A vad fölszegte fejét és egy ugrással futásnak indult.
„A fene egye meg! Hátracsúszott a lövés, Pedig olyan szépen beállt. Remélem meglesz!” Mérgelődött a vadász és a felszerelését a hátizsákba pakolva, a lámpát felkapcsolva igyekezett a rálövés helyére. Nem kellett sokat keresgélnie, hamar megtalálta a helyet, ahonnét a vad megugrott és talált pár csepp világos vért is. „Na, ezt kereshetem!” Fojtotta el magában a káromkodást a vadász. De Nappó örült. Tudta, hogy a bűnös megkapta a büntetését és most félelemtől és fájdalomtól reszketve keres valahol menedéket magának, ahol megadhatja magát a sorsnak. Nem, azt nem lehetett mondani, hogy örült a kan szenvedésének, de tudta, hogy odafönt lett ez így eldöntve: a bűnös bűnhődjön és a szenvedéstől talán rádöbben a hibájára, hogy aztán megtisztulva térjen vissza a kezdetekhez.

Odasuhant a vadász mellé és minden erejével azon volt, hogy segítse a keresést. Vérrel kent gallyakat hajlított észrevehető helyre, előreszaladt és a kan szagát hozta a vadásznak, leveleket tolt félre a nyomról... és gyorsan megérkeztek egy vadrózsával buján benőtt részhez. Ide vetette be magát a sebzett vad. „Simon, Simon...” -mert így hívták a vadászt-”... kösd fel a gatyád, mert napi járóföldre sehol egy ember, de a vadat sem hagyhatod elveszni!” morfondírozott izgalmában, aztán mély levegőt vett és belépett a szúrós indák, gallyak közé. Alig ment pár lépést, mikor dühös fújást hallott maga elől. Azonnal eszébe jutott, hogy a nagy lázban a vállán felejtette a puskát, és hiába kapott már utána, elkésett: a vadkan rárontott. Egyenesen nekiszaladt, fellökve a vadászt. Aztán pár lépéssel később megállt, megfordult és a fogát csattogtatva várta, hogy csinál az ellenfele. A vadász lábra állt, s a kezében már ott volt a puska, amit addigra ki is biztosított. A disznó megint támadásba lendült, Simon pedig rásütötte a puskát. Csak úgy érzésből, mert célozni nem maradt ideje -igaz a félelemtől ereje sem volt rendesen megtartani a puskát. Vesztére nem találta el a gyilkos vadat, így az könnyedén elérte és újból fellökte. Érezte Simon, hogy elzsibbadt a lába, de most nem volt ideje foglalkozni magával. Amíg a sebzett kan a futástól legyengülve forgolódott a gallyak között, újratöltött és most már felkészültebben fogadta a következő rohamot, ami azonnal be is következett. Két lépésről már nem tudott hibázni, az ellenfele pedig pont a lábainál rogyott össze, harmadszorra is fellökve elejtőjét -de nem is mozdult többet. Nappó ekkor közelebb ment a küzdőkhöz és ijedten vette észre, hogy a vadász sem kel fel. Odahajolt hozzá és észrevette, hogy bizony két hatalmas és mély seb is csúfoskodik rajta: az egyik az ágyékán, a másik a jobb combján, s mindkettőből ömlik a vér. Elszomorodott... „Hát nekem már semmi sem sikerül? Nem neki kellett volna pusztulnia. Ő megérdemelte volna még az életet!” S ha ember lett volna, biztos, hogy sírva fakad, de így csak állt az elesettek felett és borúsan figyelte, ahogy a haldokló fölött egy fekete árnyék jelenik meg.

-Tudom, hogy itt vagy -halk nyöszörgésre figyelt fel. Szétnézett, de nem látott semmit. Újabb nyöszörgésre a vadász felé fordult, aki egyenesen őt nézte.
-Üdvözöllek Erdőpásztor! Tudtam, hogy itt vagy.
-Te... Te látsz engem? De hát hogyan?-értetlenkedett Nappó.
-Nem tudom. Eddig sokszor csak éreztelek, de most tisztán látlak Pásztor -jött a halk válasz.
-De honnét tudod, hogy így szoktak hívni? És ki vagy te, hogy megéreztél engem?
-Rólad a nagyapám mesélt, akinek még az ő apja mondta el a történeted. Rajtad nőttem fel -a vadász hangja már nyugodt volt, szinte túlvilági- a nevem pedig Türi Simon. Bár nem hiszem, hogy ez mondana neked valamit.

Nappóban lángra lobbant valami.
-Hogyne mondana! Egykor én is ember voltam. Szilaj paripákon ültem, csatákat jártam, s gazdaggá tettem a Türi nemzettséget... a családom. Ezek szerint te... a vérem vagy?

Hangja elcsuklott, és elfordította tekintetét. Egy szempillantással később megint ránézett kései leszármazottjára és ijedten vette észre, hogy az már nem él. Az árny elúszott mellőle, az arca pedig beesett. Nappó nem tudott mit tenni. Alighogy találkozott egy emberrel, aki a rokona és aki végre érezte őt, már el is veszítette. Szomorú volt, és tudta, hogy valamit tennie kell. Hát felkerekedett és annyi lehullott levelet, és száraz avart hordott a nemrég még életerős testre amennyit csak tudott, s a tetejébe egy szem mogyorót ültetett -emlékezni.

Miután végzett, visszatért a nagy tölgyhöz és leült a tövébe. Sokáig csak nézett maga elé és próbálta felidézni magában a múltat -az anyját, az apját, az ízeket, a friss széna illatát, az első zsákmányt, a gyerekek zsivaját, és mindent, amit már-már majdnem elfelejtett. Észre sem vette, hogy mikor bóbiskolt el. Álmában itt állt az öreg fánál és egy hangot hallott: „Vállalod, hogy őrzője leszel az Én erdőmnek? Gondozni fogod az állatait, a növényeket, az utolsó kis mohát is, ami csak található benne? Betartod a törvényeim, óvod, véded, őrzöd a teremtényeim, mint egy jó gazda?”
S utána a vadász hangja felel rá: „Igen. Mindent megteszek neked Uram.”

Nappó Ijedten fordult át a másik oldalára, de nem tudott felébredni. Most, mintha az öreg tölgy szólt volna hozzá, mély, nyugodt hangon:
-Ne félj Nappó. Itt a változás ideje. A te időd letelt, s eljött az új Pásztor.
-De miért? Miért nem maradhatok még?
-Azért Nappó, mert már így is túl régóta véded az Áldott Erdőt. Én közel ötszáz telet éltem meg szellemként előtted, te több, mint ezer esztendeje szolgálsz. Korábban én gondoztam itt mindent, de aztán más feladatot kaptam. Mióta te itt vagy, én és a gyermekeim csak figyelünk és szép álmokat küldünk az erdő lakóinak. Elfelejtettem honnan jöttem, elfelejtettem gyökereim, így az Úr új gyökeret adott nekem. De mivel nem emlékeztem arra, hogy ki voltam, nem tudhattam, hogy mivé váltam -így aztán a rám bízott feladatot sem tudtam már ellátni. Ne félj a változástól Nappó! Add át a munkád az új pásztornak és tedd meg, amire a legjobban vágysz.
-De hol találom a vadászt?
-Nemsokára megérkezik, de már neve is van: Tüsi.
-Tüsi?-már megint egy kis cinke adta a nevét?
-Igen. Az emberek nyelve túl bonyolult az állatoknak. De azt hiszem, ezt a változást nem bánja majd.
-Rendben. Elfogadom a sorsom. Csak annyit mondj még, hogy eddig miért nem szóltál hozzám? -kérdezte megtörten Nappó a tölgyet.
-Azért, mert annyira el voltál foglalva a munkáddal, hogy észre sem vetted, ha szólítottalak. Kérlek, szólj az utódodnak majd erről!

S ezzel Nappó felébredt. Felült, és mintha semmi nem változott volna: a késő őszi nap bágyadtan sütött át a vékony felhőrétegen, mindenfelé madarak csiripeltek, s valahol az erdő mélyén barcogni kezdett egy dám. Ahogy a szellem felállt, egy alakot látott közeledni felé: a Simon volt az, az egykori vadász, az új Őrző.
„Hogy megváltozott?!” -ámult el Nappó, de ahogy közelebb ért, megérezte a változás okát. Ott volt rajta a jel, az áldás, melyet egykor ő is megkapott, hogy sikeresen végezhesse a munkáját. A szellem elindult a Pásztor felé, s mikor egymáshoz értek, szótlanul indultak tovább. Aztán Tüsi csak megtörte a csendet.

-Ne haragudj Nagyapó, hogy átvettem a munkád, de amikor ott feküdtem az avaron, eszembe jutott, hogy milyen szép is az erdő és hogy egy magamfajta nem is kívánhat szebb nyugvóhelyet magának. Már épp készültem a nagy útra, mikor egy hangot hallottam, aki mesélt nekem a teremtésről, az áldott helyekről, a szellemekről, akik őrzik mindazt a jót, ami a szemünk előtt van és mégsem látjuk. Megkérdezte, hogy nem akarok -e beállni közéjük egy időre és én igennel feleltem. Csak ezután éreztem meg, hogy nekem ez az erdő jutott.
-Semmi baj Fiam! -legalább tudom, hogy tényleg jó kezekbe kerül az erdő. Eleget figyeltelek az elmúlt hónapokban. Gyere! Még sok mindent kell tanítanom, hogy készen állj!

Ezután pedig csak úgy repültek a napok. Nappó mesélt az utódjának az erdőről, hogy mit mi mellé ültessen, mivel öntözze, hogy gondozza, hogy azok gyorsan és szépre nőjenek, hogy melyik állattal hogy bánjon, hogy figyeljen a rókákra, mert a szemtelen népség mindig valami huncutságon töri a fejét, a kis cinkékre, hogy mindig legyen elég odú nekik, és a nyarasban költő gerlékre, melyek már tavaly is ingatag helyre építették a fészkük. Elmesélt neki mindent amit csak tudott a nagy tölgyről, mindent amit látott, tapasztalt, és ahogy beszélt, egyre jobban látszott rajta, hogy fárad.
Amikor azonban néha leültek, az öreg szellem hallgatott és a fiatal mesélt: az emberekről, a találmányokról, a szerelemről, a megváltozott életről, hogy kitágult a világ és milyen messze szakadtak az emberek a természettől. Annyira belemélyült a mesélésbe, hogy észre sem vette, amint a kíváncsiság egyre jobban kiül Nappó arcára.
Aztán mikor megérkezett az első hó, Tüsi hiába kereste mesterét. Csak egy virágzó árvácskát talált a nagy tölgy alatt ahová nem hullott a hó, s ahogy kézbe vette, elmosolyodott, mert érezte, hogy ebben a pillanatban egy gyermek sírása tölti be a legifjabb Türi családjának házát.

…Loholok. Széles mellkasomat most kissé szűknek érzem, tátott szájjal kapkodom a levegőt. Hangosan zihálok, de a tempóm pillanatra sem csökken. A jeges szembeszél képembe vágja a havat és kellemesen hűsít. Más talán fázna ilyenkor, de nekem ez az idő lételemem. A hideg, a hó, a víz, a jég. És jelenleg kapunk mindegyikből bőven…
Sűrű volt a mögöttünk hagyott nádas, mire megjártuk, alaposan felhevültem. Melegem van. Még szerencse, hogy a patakban enyhülést találtam. Csupa lucsok mindenem, kétszer is megmártóztam már a mély árokban, így ki lehet bírni. Rágondolni is rossz, hogy mi lenne, ha valami enyhe tél keserítene bennünket.
Magasra nőtt száraz gazszálak, éles sáslevelek csapnak arcomba, szemembe, némelyik felsérti kilógó nyelvemet. Észre sem veszem. Most nem is lehet. Teljesen friss a nyom…

Nem tartozom már a fiatalok közé, és ez sajnos érződik a mozgásomon is. Sokkal lassabb, nehézkesebb vagyok, mint régen, ráadásul több mint két évig alig jutottunk vadászathoz, ezalatt ellustultam, meghíztam, nehezebb lett a futás. De a szenvedély hajt. Minden kellemetlenséget legyőz és visz előre, és dolgozom egész nap, az utolsó utáni pillanatig, mert a vadászat mindenekelőtt! Fontosabb az alvásnál, a játéknál és a simogatásnál, de még a vacsoránál is, pedig ha valaki nálam jobban szereti ezeket, az hazug kutya!

….Teljesen biztos vagyok a dolgomban. Senki és semmi nem tudna most leparancsolni a nyomról. Itt ment előttem, tele van az orrom a szagával. Érzem már a nagy nádas közepe óta. Erős, magabiztos, domináns hím. Csak egyszer érjem utol!...

Ez az én szenvedélyem. Menni a nyomon, és kidolgozni a végén lapító vadat. Elkapni egyedül nem sikerül (azért vagy két fácánt fogtam már a nádban), de ha a gazdi besegít (általában igen, de van, amikor alaposan elbénázza), akkor aztán megvan a közös zsákmány! És már futok is érte, hozom vissza. És ezekért a pillanatokért érdemes élni! Amíg az enyém a vad!
Mindegy, mi az. Nem válogatok, hogy ennek olajos a tolla, azé meg nagyon hullik, emez vízbe esett, amaz meg nehéz. De az enyém, a számban érzem a teste melegét, sokszor életének utolsó rándulásait. Igyekszem is húzni az időt, amíg a gazdihoz visszaérek vele, kiélvezni minden lépést, minden pillanatot, amíg át nem kell adnom neki.

…Kis nádfolt mellé érek. Gazdám mögöttem jön valamivel, ketten még mennek mellette és szemben is állnak vadászok. A nyom elhalad a nád innenső oldalán, a végén viszont belekanyarodik. Meg van ez őrülve, idejött a puskások szájába?...

Réges-régen, amikor még kölyök voltam, anya sokat mesélt nekünk. Mondta, hogy milyen különleges kutyák vagyunk mi. Őseink távoli földről kerültek ide. Végtelenül nyugodt, higgadt ebek voltak. Lehet, hogy valamelyik ük-ükszülém félrekacsintott egyszer? Mert bennem kicsit más tulajdonságok is vannak. 2-3 éves koromig akár Szélvész Kisasszonynak is nevezhettek volna, annyira gyors voltam. Fékezhetetlen, vad szenvedélyem a hajszára talán a kopókra hasonlít. Szám sem olyan puha, mint a fajtatársaké, keményen fogok.

… Sokszor kitoltak már velünk a rokonai. Igaz, mi is jó párat elkaptunk közülük. Szinte mindenhol érezni a szagukat, ravaszak, cselesek, szemtelenek, és még egy csomó alkalommal szerencséjük is van. De ezt most bekerítettük, megjelent a félelem szaga a nyomában…

Már kiskoromban is kedvenc játékom volt a harc. Megfogni valamit, legyen az fadarab, ruhaujj, kötél, mindegy, csak tartsa valaki a másik végét. Akkor aztán húzom, el akarom venni tőle, hörgök, morgok, vicsorgok, mint egy fenevad. Aki nem ismer, ilyenkor megijed, pedig csak játszom. Talán ez a magyarázata annak, hogy a sebzett fácánkakast is megroppantom, mire átadom a gazdámnak?

…Beugrom a nádba. Itt kanyarog a csapa, olyan friss, hogy a szag szúrja az orromat. Jobbra-balra tekereg a zsivány, érzi, hogy szorul a hurok. Most hátrafelé tart. Egy pillanatra fel nem emelem a fejem, a világ megszűnt körülöttem, csak a nyom van és én. A végén ott lesz a zsákmány. Könyörtelen ragadozó vagyok most, nem az a kényeztetésre váró, bánatos tekintettel süteményt kolduló, éhenkórász szobakutya, akit vendégeink és a család nőtagjai ismernek.
Hatalmas dörrenés rázza meg a nádast, aztán még egy. A gazdi puskája szólt…

Súlyom növekedésével, derekam vastagodásával arányosan kezdeti hatalmas lendületem alaposan lecsökkent. A munkám viszont pontosabb, megbízhatóbb lett, egyre több dicséretet kaptam. Egyre kevesebbszer hibáztam a kapkodásom miatt.
Ez a két és fél év, amíg alig vadásztunk, nagyon rossz volt. Unatkoztam állandóan, mert gazdám sem ért rá, idejét az új otthonunk felépítése vette igénybe. Most viszont szinte minden hétvégén jövünk és ez csodálatos.
Megkarcsúsodtam (úgy látom, tetszem is annak a cingár vizslának), egyre jobban bírom a terhelést.

… Mindegy, ezt most nem hagyom félbe. Végig takarásban menekült, vissza, a nagy nádas felé. Egyre egyenesebb vonalú a nyom, már kiérek a nyílt részre. Itt rákapcsolt, sietni is kellett, hiszen az a pár szál gaz nem nyújt búvóhelyet. Kissé távolabb ott áll a gazdám, a túlparton keresnek egy odaszállt kakast, arra vár. Meglassulok, letérek a csapáról, odamegyek hozzá, hátha nála van már lövéseinek eredménye. De nem.
Türelmetlenkedem, ismét felveszem a hajszát. Jön ő is utánam, közben szól a társaknak, hogy kicsit várjanak. Szemlátomást aggódik. Pár lépés még és…

Kell is a kondíció. Végighajtom az egész vadászatot, én képtelen vagyok leállni és időnként lazítani. Erdő, mező, nádas, bozótos mind-mind tele ingerlő szagokkal, nyomokkal. Nekem az összest meg kell vizsgálni, amit lehet, kidolgozni, és felhajtani a végén rejtőző vadat. Ehhez az én koromban már sok erő szükséges. Fáj is estére a hátam, alig tudok felkelni a helyemről. Valami szörnyen keserű dolgot szokott ilyenkor adni a gazdi, az segít, és gyorsan rendbejövök.

… Elkapta! Tehát észrevette, hogy hajtom neki! Tisztán érződik, hogy megcsípte, hiszen azok az apró ólomgolyók itt feltépték a füvet meg a talajt, a fém, a puskapor, a téli föld szagának jellegzetes egyvelegébe szőr és pár csepp vér is keveredik! Kevés, ember soha nem venné észre, viszont számomra a Napnál is világosabb…

Nyaranta csak akkor jutottam vadászathoz, ha a gazdám véletlenül sebzett. Amikor esténként, a sötétben útrakelt, vágyakozó tekintetem láttán mindig azt szokta mondani: Nyugi, ha kellesz, úgyis szólok!
Volt néhány alkalom, amikor nemsokára visszajött értem. Csak úgy repültem be ilyenkor a kocsiba. A közelbe, a falu határába mentünk mindig és nekem ellenőriznem kellett, mi történt a rálövés helyén?
Volt pár hibázás, három-négy olyan alkalom, amikor alig pár lépésre már ott is feküdt a dermedt zsákmány, de egyszer csúnyán ráfáztam.

… Két ugrással arrébb megismétlődik minden. Lövésnyom, szőr, vér. Még kevesebb, mint előbb, de ez is valami. Gyerünk, gyerünk, nem lóghat meg…

Azon az éjszakán is volt vér a tarlón. A szembeszél sokat segített, gazdám direkt úgy közelítette meg a helyszínt, hogy ezt figyelembe vette. Elvakultan vágtattam pár lépést, be a gazba, egyenesen az ellenség fogai közé! Jaj, de rossz volt! Nem bírtam vele. Csak ülni tudott, mégis rettenetes keményen verekedett az életéért. Szerencsére pillanatokon belül ott volt a segítség és amikor oldalt léptem, már szólt is a puska, de napokig fájtak a kapott harapások. Van hát mit törlesztenem a fajtájának.

…Hoppá! Ez már a miénk. Semmi nem mentheti meg, érzem a halál szagát! Életet ért a pár pici ólomdarab, ez egyértelműen kivehető a csapa illatából.
Bekanyarodott a nádba. Gyorsítok a tempómon, tudom, hogy méterek vannak már csak hátra. Vágtatok, sem nem hallok, sem nem látok, szemem csak résnyire nyitva, orrom visz előre. Recseg a sok száraz szál, törtetek, mint egy konda disznó. Mindjárt az enyém vagy zsivány! Az utolsó bolhát is kirázom belőled!…

Most is szellőzik egy a rokonságából a faházban.. Már kemény, mit a kő, ebben a jó kis fagyban, gondolom azért van még rajta a bundája. A múlt héten csíptük meg. A párjával volt, nyomuk mindenhol kanyargott abban a sűrű nádasban, ahol alig bírtam egyáltalán utat törni magamnak. Úgy összekeveredtem a rengeteg szag között, hogy szégyenszemre azt sem tudtam, merre menjek.
A gazdi lövése után inkább kijöttem, aztán megpróbáltam a nyíltabb részeken ismét egyenesbe hozni a nyomozást. Mire visszaértem a nád mellé (közben még egyszer dörrent a puska), ez már ott feküdt az egyik fa alatt.

… Itt van! Megvan! Hú, mekkora! De ugye mondtam én, hogy nincs esélye! Beért a fűzbokrok alá, onnét tovább már nem tudott menni. A jégen fekszik és felém vicsorgatja a fogait. Morogva kerülgetem, hátamon égnek áll a szőr. Kitátott szájának szemből nekiugrani ostobaság lenne (ilyent csak azok a begőzölt terrierek csinálnak), várok a kedvező pillanatra. Közben hallom gazdám bíztatását, és már siet be ő is. Ez önbizalmat ad, rárontok, elkapom a derekát. Élénken védekezik, de érzem, gyorsan fogy az ereje.
Gazdi megjött, emeli a puskát, hív el onnét. Tudom, csak félre kellene lépnem egy jó ugrásnyit és azonnal vége lenne a küzdelemnek, de nem engedelmeskedem. Ez most az én harcom!...

Már semmi dolgom nem volt vele. Persze, alaposan megropogtattam, megráztam. Ez legalább levezette a feszültséget belőlem. Ősidők óta tart már az ellenségeskedés a fajtájával szemben, de mégis egyre többen vannak, egyre közelebb merészkednek a mi területeinkre. Ezt nem tűrhetjük, és minden igaz kutya legalábbis alaposan megkergeti őket, ha lehetősége adódik rá. Viszont pletykaszinten hallottam már olyan „házőrzőről” is, amelyiknek a tányérjából nyugodtan falatozott a betolakodó, ő meg csak nézte! Hát hová korcsosulunk, kérdem én?

…Újra és újra támadok. Gyengül, már csak pislákol benne az élet, utolsó fellobbanásával mégis úgy belém mar, hogy feljajdulok, még egy alapos rázás, vége.
Felemelem, cipelem kifelé. Alig bírom el, olyan nehéz. Hátulja megakad az ágakban, aztán gazdám segít, elkéri.
Nagy-nagy dicséretet kapok.
A többi vadász türelmesen vár bennünket a hajtás végénél. Elismerő szavakkal illetik zsákmányunkat és a fiatal vadőr, aki a patak másik oldalán volt, megkérdezi:
- Kinek lehet gratulálni?
És nagyon jólesik, hogy gazdám habozás nélkül válaszol:
- Bellának!