Így írunk mi...

[P.Zoli]

Az első....

Laci! 
Jó volt olvasni!

[St.Girgesz]

Az első....

Remélem még sok fogja követni!

[Voldi]

Az első....
…. kényelmesen elhelyezkedett a lesen.

    Ez jólesett!! Grat!

[Sabbati]

De jó volt!!
Köszönöm!

[U.Péter]

Laci!

[Forend]

 

[Horrido]

Az első....

Szép!

[Egon]

 

[Tomek]

Ha nem tetszik, nem tetszik. Lehet törölni is, ha nem ide illő, de megfordult a fejemben, milyen lenne írni egy ilyen kis rövidet.

Visszafelé

Lenyugodni készült már a nap, és a pára felhőként gomolygott át a réten. A vadász állt a fekvő bak mellett, és csendesen nézte. Sok perc múlt el így számolatlanul. Azután leguggolt, kivette a vad szájából az utolsó falatot, majd kalapja zsinórja mellől a töretet.
Megfontolt, lassú léptekkel a les felé indult, de előtte egy ideig az ágak között matatott. A létre fokai megreccsentek a súly alatt, ahogyan felmászott a lesre. A puskát a korlátra támasztotta, és a messzelátóval megkereste a csatornaparton fekvő bakot.
Lélegzete meggyorsult, szíve is kihagyott egy-két taktust, azután gyorsan letette a távcsövet, megszorította a fegyvert. Hatalmas dörrenés vágott bele a csendbe. A bak felugrott, és rövid rohanás után csipegetni kezdte a bokrok ágait. A vadász a céltávcsövön át figyelte. Öreg, gyenge, a jobb szárán villás bak volt, régi ismerőse már. Amikor felismerte, izgalma alább hagyott, szívverése lelassult, letette a puskát, és már csak a látcsövén keresztül nézte az őzet. Az lassú léptekkel az erdő felé haladt.
Ezután eseménytelenül teltek az órák. Emberünk megunta a várakozást. Összeszedte felszerelését, aztán lekászálódott a szószékről, a közelben álló terepjáró felé indulva. Indított, azután elporzott a falu felé vivő földúton.
A por gyorsan leült a nyomán. Valahol őzbak riasztott, és a derengés tétova sugarai lassan átadták magukat az éj ölelésének.

[St.Girgesz]

Ha nem tetszik, nem tetszik. Lehet törölni is, ha nem ide illő, de megfordult a fejemben, milyen lenne írni egy ilyen kis rövidet.

Visszafelé

Lenyugodni készült már a nap, és a pára felhőként gomolygott át a réten. A vadász állt a fekvő bak mellett, és csendesen nézte. Sok perc múlt el így számolatlanul. Azután leguggolt, kivette a vad szájából az utolsó falatot, majd kalapja zsinórja mellől a töretet.
Megfontolt, lassú léptekkel a les felé indult, de előtte egy ideig az ágak között matatott. A létre fokai megreccsentek a súly alatt, ahogyan felmászott a lesre. A puskát a korlátra támasztotta, és a messzelátóval megkereste a csatornaparton fekvő bakot.
Lélegzete meggyorsult, szíve is kihagyott egy-két taktust, azután gyorsan letette a távcsövet, megszorította a fegyvert. Hatalmas dörrenés vágott bele a csendbe. A bak felugrott, és rövid rohanás után csipegetni kezdte a bokrok ágait. A vadász a céltávcsövön át figyelte. Öreg, gyenge, a jobb szárán villás bak volt, régi ismerőse már. Amikor felismerte, izgalma alább hagyott, szívverése lelassult, letette a puskát, és már csak a látcsövén keresztül nézte az őzet. Az lassú léptekkel az erdő felé haladt.
Ezután eseménytelenül teltek az órák. Emberünk megunta a várakozást. Összeszedte felszerelését, aztán lekászálódott a szószékről, a közelben álló terepjáró felé indulva. Indított, azután elporzott a falu felé vivő földúton.
A por gyorsan leült a nyomán. Valahol őzbak riasztott, és a derengés tétova sugarai lassan átadták magukat az éj ölelésének.

Te Tomek-jó ez!

Egy kérdésem lenne-ha jól vettem észre, akkor a sztori visszafelé halad. Akkor miért fejeződik be mégis úgy a történet, ahogy normális esetben történne?

[St.Girgesz]

A következő pár sort magamnak írtam le, de megosztom veletek, mert hátha jelent valakinek valamit.

A Pillanat emlékére

 Halk dobbanás ránt vissza a világba. Szétnézek, de nem látok semmit. Kézbe veszem a távcsövem és a szikrázó napsütésben megpróbálok valamit felfogni a környezetemből. Körülöttem a fenyves susog halk éneket a tavaszi éjelőről, a nap elmúlásáról, az esendőségről. Az előző pillanat hatása tartja még a markában a gondolataim.
 Elgondolkodtam kissé és szétcsúszott körülöttem a világ. Délelőtt temetésen voltam. Nem ismertem az Eltávozottat, de tudtam -nem! nem is tudtam, éreztem-, hogy nem ez a világ rendje. Nem neki kellett volna elmennie. Legalábbis nem akkor és nem ott.
Pár napja futott be az hír az irodába, hogy a kollégám fia, a fiatal, életerős, egy kisgyermekes apuka harmincegynéhány évesen elhunyt. Döbbent csend követte a hírhozót. Nem!-az nem lehet! Egy erőtől duzzadó, életvidám ember nem hallhat meg. Baleset volt? Nem. Csak jött a Halál és gunyorosan elvágta élete fonalát. Vége. Ennyi volt. Csak egy kis fejfájás és pár óra múlva már szájról szájra járt a hír, hogy itt kellett hagynia a gyermekét, a feleségét, az szüleit, a testvéreit, a világot. Ennek nem így kellett volna történnie. Hát Szülőknek való gyermekük temetni?
 Délelőtt ragyogó napsütésben állok a ravatal mellett. Nézem az urnát, amiben az Eltávozott evilági hamvai várják majd a feltámadást, de lelke szikrázó fénye beragyogja az összegyűlteket. Szép idő van. Igazi, fiataloknak való idő. Mintha valami elkezdődne most, de a gondolataim komorak. Ami elkezdődik, az egyszer véget is ér és van, hogy nem mindig jó dolgokként érik meg a végüket, mégha jól is kezdődtek egyszer.
Ragyogóan süt a nap, de a gyász fátylait nem tudja átvilágítani. Egy fiatal férfi, egy fiú, egy apa, egy testvér, egy barát, egy ismeretlen, de jó ember végleg eltávozott és porhüvelyét soha többet nem éri majd a tavaszi napsütés.
 Ülök a lesen és gondolkodom. Jó ez így? Miért történnek ezek a dolgok? Nem ismertem az Eltávozottat, de a szüleit igen. Vidámak voltak, nevetősek, becsületesek és példás szülők. Nem ezt érdemelték. Szülőnek nem való gyermekét temetni!
A nap most is ragyog, de az ég alja már vörösödik, jelezve, hogy közeleg a Halál ideje. A Halálé, mely soha nem ad, de mindig elvesz, mely pusztít, nem válogat és hiába minden erőfeszítés, ha eljött az ideje, biztos, hogy meg is érkezik feltartóztathatatlanul. Sötétedik és sötét a homlokom is a gondolataimtól. Félek!-nehogy én legyek a következő.
Halk dobbanás ránt vissza az árnygondolatokból. Automatikusan veszem kézbe a távcsövet, mert szabad szemmel nem látok semmit. Gondolataim még tompák, de aztán egy vörös foltot veszek észre a fenyves melletti tisztás egyik galagonyája alatt. Élesítem a képet: egy fácánkakas. Elmosolyodom. Szeretem ezeket a színpompás lovagokat. Egy kis mogyorószín-tyúkot kerülget, majd szárnyait megfeszíti, nyakát meggörbíti, és hirtelen nagyot dobbant a földre a mellét szétfeszítő szerelemtől. Pár pillanat múlva pedig valami elkezdődik.
 Mosolygok és ahogy orvul kilesem a titkos erdei nászt, szívem és háborgó lelkem lassan megnyugszik. Nem tudok mit csinálni az Ő akarata ellen. Minden jól van úgy, ahogy van -mégha fáj is a lelkünknek néha.
Nem sokkal később -már egy kissé nyugodtabban- egy rókát látok lopakodni az aljban. Célba veszem, de nem eresztem útjára a golyót. Ma megnyugodni jöttem ki és nem gyilkolni. Nem akarom a nap szentségét vérrel bemocskolni.
Mászok le a lesről és bár gondolataim még mindig távol járnak, szívem nyugodt. Belenyugodtam a sorsba és várom a jövőt ahogy minden túlélő.

Attila, nyugodj békében!

Gyermek, Szülők, Testvérek, Rokonok, Barátok, és a többiek, éljetek békében!    

[St.Girgesz]

Egy pillanat   

Valahol a mező szélén egy lövés dördül. Hangja félelmetes, a mindent elpusztítani akaró erőtől dagadó, akadályt nem ismerő. Egy jelzés, hogy ami a lövedék útjába kerül, annak örökre vége. Ha célba talál, egy élet végét hozza el, elvágva mindattól, mi jó volt az életben, a földi gondtól, bajtól, kötelességektől, követelésektől, napsütéstől, ízletes falattól, tiszta víztől, utódok gondozásától, jóleső fáradtságtól és mindentől, amivel az élet a földi létbe kapaszkodik. A halál hangja tör utat magának erdők-mezők felett, megállíthatatlanul, kegyetlenül.

Valahol egy lövés dördül. S az állatok megdermednek az ijedtségtől. A suták félősen közelebb húzódnak anyányi gidáikhoz, a bakok idegesen forgatják füleiket, egy nyúl lelapul a frissen szántott hantok közé, egy fácánkakas ijedtében rikkant egyet, egy fogolycsapat hanyatt-homlok menekül be egy galagonyabokor alá, egy róka éles kanyarral a rókavár felé fordul, egy vadkan hangos horkantással jelzi nemtetszését környezetének és hatalmas fújtatásokkal szaglássza a levegőt, idegen testek páráját szaglászva. A kis cinkék szinte elnézést kérnek a létezésükért és egy halk csippanással a fatörzshöz bújnak, a verebek pedig a hangtól megriadva, nagy lármával beveszik magukat az egyik tanya melletti szalmakazal mellől a már levelét hullajtott orgonabokor sűrű ágai közé, otthagyva az aratáskor elhullajtott magvakat.

Valahol eldördül egy lövés. És a falu felé tartó szarka egy gyors irányváltással szinte bezuhan egy kökénnyel áthatolhatatlanul körbenőtt borókabokor szövevényébe. A tarlót vizslató feketevarjak hangos károgással adják a világ tudtára nemtetszésüket, de azért félősen rúgják magukat a levegőbe -a közelben prücskésző, máskor oly hangos dolmányosok pedig kihasználva a zűrzavart, csöndben elvegyülnek a folyton gyászruhát hordó, károgó rokonok között. A mező fölött kőröző ölyv lassan, méltósággal ereszkedik lefelé, s hogy s hogy nem, egyszer csak eltűnik a közeli erdő szélén, az egyik ősöreg kőris lombjában.

Valahol dörren egy puska. S a hang mást nem tűrvén, egy pillanatra elnyomja az erdők, mezők, nádasok zsivaját, azt a látszatot keltve, hogy az egész világ némaságba burkolódzott. A faluszéli ház udvarán kapirgáló tyúkok felnéznek egy pillantásra, a hízó abbahagyja a csámcsogást, és mozdulatlanul hallgatózik, a libák pedig fejüket felkapva, egyszerre mind a hang irányába fordulnak. Az őszi napsütésben vígan fürdőző kacsák abbahagyják a hápogást és csintalan szemük megvillan, mintha ez a zajos sokadalom soha nem is hangoskodta volna tele az elmúló nyár utolsó langyos perceit.

Valahonnét egy lövés hangzik. A határban szüretelők egy pillanatra megállnak, felnéznek az égre, majd a szokott ugratásokkal újra elkezdik szőni a beszélgetés fonalát, visszahozva az elmúlt pillanatok jókedvét. A faluba vezető dűlőúton haladó lovaskocsi kocsisa is felkapja  fejét a bóbiskolásból és arra gondol, hogy csak megérte korán kimenni leszedni annak a földszéli almafának a termését, merthogy a vadászat még csak most kezdődött, ő meg hazafelé tart már.

Valamerről egy lövés hangja száll, s egy óvatlan süldőnyúl karikába vágva magát, kiterül a reggeli napsütésben. Ő ma az első, amit még jó pár társa követni fog a nap folyamán.
A szüretelők fejében lassan megjelenik egy kép egy bográcsról, s egyre többször kerül szóba az este tartandó szüreti mulatságra készülő, rotyogó vadnyúlpörkölt. A kocsisnak eszébe jut, hogy mi lenne,  ha egy szakajtó piros, fényesre törölgetett almát is vinne majd a mulatságba a jóféle hazai eperpálinka mellé, a verebek hangos zsibongással repülnek vissza a kazal mellé, a kacsák pedig hápogva vetik magukat az udvar végében csörgedező patak vizébe, hangjukat messze viszi az őszi szellő, megfűszerezve vele a táj hangulatát, majd elnyugszik egy kis mélyedésben a határban. És a megdermedt világ újra megtelik hanggal, mozgással, lendülettel, erővel, mint amilyen a lövés előtt volt.  

[Taser]

Bakker  Ez jó!!!!

[Horrido]

 

[Németh Lajos]

Gergő, ez határozottan jó!! A második bekezdésből szedd ki azt a csokor "egy" szóismétlést, egyébként kifogástalan.
Mi a francért nem tetted fel a pályázatra?