Így írunk mi...

[P.Zoli]

Peti, ismét jó volt olvasni, bár a vége  :'(   

[Tomek]

Peti, bár már olvastam, de most is ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem, mint először.  (  :'(  )

[Viktor]

Péter!

 

Köszönjük!

[Forend]

 
Peti ez oldalba vert mindt a nagyharang  :'( aki vesztett már el kutyát, az tudja milyen kemény tud lenni...

[St.Girgesz]

Na, ha már a "szövegládában" szóba kerültek a fenyvesi labradorok...

Ez még mindig jó!-és egyben szomorú...

[St.Girgesz]

A múltkori elbeszélésem folytatása:

HAJNALI SZARKÁZÁSOK II.

Január harmadika, szombat,

A dolog úgy alakult, hogy a két ünnep között sikerült többször is kijutnom vadászni, de inkább csendes megfigyelő voltam, mert nem akart összejönni még egy lövés sem, nemhogy sikeres is legyek. Meghívóim azért csipegettek a szárnyas tolvajok közül, hogy egy szarka, hol egy dolmányos esett áldozatául a hajnalai keléseinknek és a kitartásunknak. Egy kicsit azért már bántott a dolog, hogy Diana így cserben hagyott, de mivel fiatal vadászként időből áll a legtöbb a rendelkezésemre, újra és újra próbát tettem.
Aztán ezen a hétvégén újra Attilával és a párommal lestük a hajnal titkait és persze a „jómadarakat”. Mivel előző nap sem sikerült komolyabb lövéshez jutnom, így megbeszéltük, hogy ma máshova megyünk. Ez a hely nem volt messze az előző leseink színhelyétől, így itt is bőven számíthattunk varjúfélére, szarkára, csak abban bíztunk, hogy mivel itt egy tanya is van, így hátha amellett koncentrálódnak a leendő zsákmányaink. A tanya mellett futó út melletti erdősorra terveztük a lest, mert megfigyeléseink szerint ide ülnek fel a madarak mielőtt átrepülnének a tanya melletti trágyadombokhoz kutakodni. Ez a ki erdő egy olajfákkal tarkított kökényessel kezdődik, aztán akácokkal folytatódik, végül egy telepített fehérnyarasban végződik, majd egy öreg, évszázados feketenyár vigyázza a fiatalok gyarapodását, növekedését. Körbe pedig mindenfelé szántók -csak több száz méterre kezdődik egy másik erdő. Meghívóm a olajfák tövébe áll be, majd ahogy int a kalapjával, már indulunk is a mi helyünkre, az öreg nyár alá.
Az autót bő lőtávra állítom le egy sűrű kökényes mögé elbújtatva, mi pedig pedig beállunk az öreg hagyásfa alatti galagonyák közé. „Hajnalban -3fok volt, de most mintha hidegebb lenne”-szólok páromhoz, aki igazolva a megállapításom dideregve közelebb bújik hozzám. „Szegény... még nem tudja, hogy mennyit kell fáznia mire kiérdemli nálam a vadász titulust, hogy aztán még mindig a szárnyaim alatt de már puskával a kezében járhasson a vad után, miközben vacog a fagytól, didereg az esőtől, a hótól, izzad a fülledt nyári melegben, míg végül meg nem tanulja, hogy ez bizony vele jár a vadászattal és éppen attól szép egy vad elejtése, hogy hosszas küszködés -esetleg szenvedés- árán jut el a Vadász a sikeres lövéshez. Szegény... épp olyan kitartó, mint én, így biztosra veszem, hogy el is fog érkezni mindaz, amire az előbb gondoltam” -töprengek és megsimogatom az arcát, mire elmosolyodik. Gyönyörű ez a reggel!
De félre az érzelmekkel! -most vadászni jöttünk, és a vad nem vár. Minden figyelmetlen pillanat a leendő zsákmány elvesztését jelentheti. Elfordulok páromtól és újra az eget vizslatom, de hiába. Semmi. Ránézek a fegyverre és döbbentem veszem észre, hogy deresedik. A kutya fáját! Erről nem volt szó! Percről percre hűl le a levegő. De pszt!-szólok inkább magamnak, mint Mártinak, mert a távolból két szürke közelít. Egyből kimelegszem, és már emelném a puskám, mikor Attila felől eldördül egy lövés és a dolmányosok hangosan méltatlankodva  irányt váltanak. „Remélem ez megvan, mert épp lőhettem volna.” morgok magamban és Márti nyugtatgat, hogy majd jön még másik. De sajnos nem lett igaza. A varjak kiszúrták, hogy hol állunk és felültek egy távoli akácra. Onnét kárognak mérgesen felénk és eszembe jut a számomra egyik legnagyobb író Fekete István Vukja, amiben a varjak igencsak otromba szavakkal korholják a kifigyelt rókákat. Önkéntelenül is elnevetem magam, de inkább kínomban nevetek, mint jó kedvemben. Az idő pedig csak hűl, hidegszik és egyre jobban csípi a szabadon maradt részeit a kezemnek, az arcomnak. Hátranézek a páromra, aki a távolt figyeli: „Egy róka.” Nézem, de nem látom. „Hol?” „Ott elöl, a szántás szélén, ahol az a bokor áll.” Aha!-így már könnyebb. Előttünk csak egy bokor van, olyan 300méterre tőlünk és valóban ott kajtat egy rudi.  Gyorsan elő a sípot, de nem reagál rá. A mögötte lévő tarlót kutatja, majd leül és alaposan megfigyeli a szomszéd táblán legelésző őzeket. Pár perc után feláll, újra kutatásba kezd, és szép lassan eltűnik a túlsó erdő fái között. „Hát már soha nem lövök rókát?”-nézek fel az égre, de a tiszta égen kívül nem látok semmi jelt. Párom egyre jobban vacog, megszánom -odaadom neki a kocsikulcsot, hogy visszamenjen, mert az autóban mindig van takaró, pokróc.
Még jó fél óra van a megbeszélt indulásig, de annyira lehűl a levegő, hogy kénytelen vagyok belátni, hogy én sem fogom sokáig bírni ebben a ruhában. Szó mi szó, nem számítottam erre a hidegre. 20 perc múlva feladom. A kezem odafagy a telefon fém hátlapjához, mikor előveszem, és remegő kézzel hívom Attilát.
„Na, mi van öccse?Nem fagytál még meg?”-jön a kérdés a szokásos stílusban.
„Nem-e?Ha nem akarsz sétálni hazafelé, akkor induljunk, mert mindjárt idefagyok a röghöz” -válaszolom, de aztán eszembe jut valami.
„Attila, te hogy állsz?Kibírod még egy kicsit?”
„Én-e?Hogyne bírnám. Ebben a rekkenő hőségben?Miért?”-villanyozódik fel.
„Arra gondoltam, hogy autóval elkerülnék a szomszéd fasor felé. Hátha az ottani varjak elnéznek feléd.”
„Rendben bátyja, menjél!”-kapom meg az engedélyt.
Visszasétálok az autóhoz, vacogva pakolom el a fegyvert, a töltényeket, a tarisznyám és már ülök is be az autóba indítani. Ránézek a hőmérőre: -13fok. „Hű a mindenit!Hát csoda, hogy fáztunk?”-szörnyülködök. Hát erre tényleg nem készültünk fel.
Elindulunk. Szépen csorgunk lefelé a földúton Kunpeszér irányába, majd a következő dűlőre befordulva már a varjak felé haladunk. Észre is veszek párat az egyik fán. Nehezen akarnak felkelni, de lassítok, mire ők csak elrúgják maguk alól az akácot és tovasiklanak pont Attis irányába. „Na, arra jó irányba mentek.” Dünnyögöm kajánul, majd továbbmegyünk. Pár száz méterre újabb varjak az út szélén, és ez megismétlődik még párszor. Kiérek a kövesútra, majd kétszáz méter után ráfordulok a tanya melletti földútra. Pár perc múlva odaérünk Attilához, aki nagyban keres valamit a bokorban. Kiszállok, megkérdem mit keres, mire mondja, hogy egy szürke esett be a bokrok közé. Pár perc és meg is találjuk. „Na, te se eszel több kisnyulat!”-mondja, és kérdésemre beszámol, hogy hajnalban egy szarkát lőtt, aztán semmi nem jött felé. Minden elkanyarodott még lőtávon kívül. Kiszúrták. Aztán mikor végigmentem a szomszédos dűlőúton átrepült fölötte egyszerre vagy 7-8 dolmányos is, amikből ezt az egyet sikerült kiemelnie, egyet pedig sebzett. Az ő örömöm, az enyém is. Együtt mosolygok, nevetek vele. Hazafelé persze megvitatjuk, hogy ez a hely sem jobb, mint az előző, tehát legközelebb visszamegyünk az eredeti turjánokhoz.
„Jövő héten akkor új próba” -mondja Attila mielőtt elválunk.
„Úgy legyen!”-felelek rá, aztán megemelem a kalapom és már megyünk is haza a meleg szobába, ahol vár a tea és a meleg takarók.

Január 11., vasárnap, az Újév első sikeres vadászata
 Párom a múlt héten igencsak megfázott, így nem erőltetem a kijövetelét. Ahogy hajnalban elválok tőle, még azért utánam fordul, hogy a vigyázzak ám magamra, de már bújik is vissza a meleg takarók közé.
Nincs olyan hideg, mint az elmúlt héten-nem volt ritka a 13-17fokos hideg sem-így lehet, hogy eltúloztam a felvett ruhák mennyiségét... „no, sebaj!Majd legfeljebb sétálok és nem futok a lelőtt szarkáért!”-csapom el a dolgot egy mosolygással.  Pár perc alatt Attilánál vagyok, de mivel korán van még, elmegyünk a közeli kocsmába és iszunk egy kávét. Elég furán néznek ránk a törzsvendégek, de hát én meg az ő reggelijüket furcsállom, tehát kiegyezek magamban egy döntetlennel. Halkan, az éj hangulatát még nem feledve beszélgetünk Attilával, miközben a hajnali kocsma füstös hangulata eluralkodik rajtam. Hétvége van, nyugodt vagyok és reménnyel teli állok az elkövetkező órák elibe. Pár perc után elindulunk, de még kint is érzem magamon a dohányfüst szagát, mintegy kilopva a természet érintetlenségébe egy kis darabját az emberi gyarlóságnak. Idekint minden tiszta, a levegő olyan friss, hogy szinte megpendül, ahogy a talpam alatt a fűszálak roppannak. Most ugyanannak a hatalmas turján bokros kijáratának két oldalára állunk le, egymástól jó 50 méterre, de a közöttünk húzódó nádas-bokros-jágerkenderrel tarkított turjántól még csak nem is halljuk a másikat. Beállok egy nádfolt mögé és hallgatózok. Az előző hetekhez képest szinte pezseg a nádas. Bent a turjánban egy vágytól tüzelő róka kaffog pár után, amire a turján túlsó oldaláról érkezik válasz. Megfújom a nyúlsíró sípom, mire elindul a neszezés felém, riasztanak a sűrűben éjszakázó fácánok. Aztán tőlem másfél méterre megáll, majd egy hangos csörtetéssel adja tudtomra, hogy kiszagolt a koma. „Ha te így, hát én is így!”-gondoltam, mire újra megfújtam egy másik sípot, a sivalkodó nyúl hangját utánozva. Hátha akad még kíváncsi róka a környéken. De nem róka felelt a sípra, hanem hangos csörgés közelített. Aztán már vágódott is ki a fejem fölé egy szarka. Az első lövés levitte a farkát, mire megperdült a levegőben, de a második lövésre beesett a nádba. „Megvan az idei első!”-ujjongok magamban, de sok időm nincs, mert Attila felől éles csattanás töri szét az éppen újra összeálló nyugalmat. „Ez gyorsan ment!”-gondolom magamban-”Valószínű arra menekültek az enyém társai.” Most egy kis nyugalom következik. A távolban csörögnek a szarkák, és messze a távoli erdők felől újabb róka kaffogás hallatszik, mire szinte a hátam mögül felelnek. „Na?-hát mégsem hagytál itt?”-lepődök meg, de sajnos nem tudom kiimádkozni a komát a sűrűből. Őt nem is, de ahogy hátranézek, szemem sarkából kiszúrok egy másik vörös bundást. Elég távol van, de ahogy közelít lassan lőtávolba ér. Ekkor megtorpan. Rácincogok, elindul felém, de pár méter után bevált a mellette futó nádba. Hiába cincogok, semmi jelt nem ad, hogy érdeklődne utánam. Aztán kaffogás az irányából és nem messzire tőle egy másik. „Aha!-szóval fűt a szerelem!” Vonom le a következtetést. Hiába no, egy kis napsütés a hosszú tél után és egyből csírázni kezd az élet... megmozdul az élőlényekben valami, és onnantól már nem a test parancsol nekik, hanem a vágy. Szétnézek és hunyorgok a vakító napsütésben. Aztán jobbra tőlem egy halk csörrenés, majd egy frakkos próbál csendben kirepülni a turjánból, de nem sikerül neki. Az első lövést megint elhibázom, de a másodikra, amit már csak jóformán utánadobok leesik. Pedig már volt vagy 60méterre. „Hű de jó vagyok”-lepődök meg magamon élcelődve. Erre nem is számítottam. Persze meghívóm felől szinte egyből szól a kontra. Ezek szerint voltak még társai az én madaramnak, amik tőlem megijedve arra próbáltak meg kitörni. Ránézek az órámra, ami fél 8-at mutat. „Hogy repül az idő, ha mozgalmas a reggel!”-lepődök meg újra, de aztán eszembe jut, hogy már az előbb is vakított a reggeli napsütés. Elégedetten nézek szét: szép a táj, pezseg az élet, az ég olyan kék, akár a Balaton késő ősszel. Újra rám tör az a nyugodtság-érzés, mint hajnalban. Szinte érzem, ahogy átszivárogva a bőrömön elhagy az elmúlt hét minden feszültsége, idegeskedése, minden hordaléka és szennye ennek a felpörgött „normális” világnak, melyben mindennapjainkat éljük és átadja a helyét a megnyugvásnak és életerőnek, melyet csak ebben a „külső”, világban érezhet az ember, csak itt töltődhet fel igazán annak a szíve, aki a természetet keresi -pedig alig másfél kilométerre van a falu, mégis csak pár megszállott jár ki ide. Pár perc elmélyülés és mintha más emberként tekintenék szét. Szinte hallom, ahogy a napsütésben pattog a nád, ahogy  a melegedő levegő lélegzésre bírja a tél markából szabaduló rögöt, ami egy földillatú sóhajjal kel életre, hogy aztán pár hét múlva már magok milliárdjait ringassa. Érzem, ahogy mögöttem egy széncinege kutat valami ennivaló után, mert nemsokára már a tojásoknak kell az energia. Nemcsak nézem, hanem látom is a hirtelen felgyorsuló világot, a héjákat, a pockokat, a verebeket, a távoli varjakat, a fácánkakast, a tovafutó őzeket... de egyszer csak visszaránt a világba egy hang: Attila felől szól a puska! Mint aki álmából ébred, úgy fordulok meghívóm irányába és szinte ebben a pillanatban vágódik ki két szarka a nád fölül. Fölkapom a puskát, de az első már túl közel van, így a másodikat veszem célba. Persze elsőre megint csak a levegőt töltöm meg ólommal, de aztán a másodikkal leszólítom a földre. Ránézek a telefonra: nyolc óra lesz öt perc múlva. Megtöröm a puskát, elindulok a madaram felé. Ahogy keresgélem, hallom Attila közeledik átvágva a bokrokon, a nádon. Ahogy átér, kérdem az eredményről, mire közli, hogy ő két szarkának adta ki az ukázt, de már kérdi is, hogy nálam mi volt:
„Tán megtámadtak, vagy háborút indítottál?”
„Hát háború az nem volt, de jöttek a madarak szépen... háromtól sikerült megszabadítani a fácáncsibéket az idei évre.”
Megemeltük a kalapunk, majd kézfogással gratuláltunk egymásnak az eredményhez. Majd a napsütést élvezve elindultunk vissza az autóhoz.
Az ilyen reggelekért éri meg igazán kijárni. Remélem még sok hasonlóban lesz részünk!

Sajnos azonban az időjárás nem így gondolta. Mentünk volna ki ezek után többször is, de  az idő visszafordult a télbe, a nádast újra a fagy szorította markába, a határt hó lepte el, mi pedig nem tudtunk kimenni a járhatatlan utakon. Aztán elkezdődött a kotorékozás és véget ért a február is, úgyhogy most egy jó időig nem kell tartaniuk szarkáéknak senkitől. Most éppen puska nélkül járjuk a határt, de jó ez így-csak kint lehessek.

[Tomek]

Gergő, 
Jó lenne, ha minél többen írnának vadászataikról, nem csak az adott vadról szóló topicban, hanem itt is. Én legalábbis szívesen olvasnám. 

[Viktor]

Gergő!

 

[Sabbati]

Kézfogás

Tudtam, hogy meg kell várnom az alkalmas időt ennek az írásnak az elolvasásához.

Köszönöm az élményt.

[U.Péter]

Ez is volt már máshol, elnézést kérek attól, aki esetleg olvasta:


Egyedül maradt. Két társát azonnal elnyelte az erdő, riadt menekülésük gyorsan távolodó zörgése pillanatok alatt vált semmivé, ezzel véglegessé téve, hogy azt a harcot, amelyre most kényszerül, magányosan kell megvívnia. Számára ez természetes dolog volt, mindjárt tudta, hogy jelen állapotában nem keresheti a konda társaságát, de nem is lenne képes eljutni hozzájuk. Érezte, nagy a baj, így most félre kell húzódni, elbújni minden és mindenki elől, aztán várni, tűrni, míg az ólomlábakon cammogó idő elhozza a gyógyulást, vagy az elmúlást…

Pedig az éjszaka csendesen telt, semmi nem utalt rá, hogy valami veszedelem fenyegetne…
 
Hárman voltak, szokás szerint a legnagyobb sötétségben, minden takarást felhasználva, hangtalan, zajtalan, lassan lebegő fekete árnyékok formájában csúsztak ki a fák közül, egyenesen a hatalmas búzatábla ínycsiklandozó illatú ölelésébe.
Itt aztán kora hajnalig dőzsöltek, csámcsogva habzsolták be az aranysárgára érett kalászokat, amennyi csak beléjük fért, majd a közelgő virradat első jeleire jóllakottan, teli gyomorral indultak vissza az erdő felé. Közben meg-megálltak, orrukat magasan tartva, csodálatos szimatukkal szűrték meg a déli szél által szállított szagokat, érzékeny fülük folyamatosan dolgozott, finom hallásuk a legkisebb szokatlan zörejt is érzékelte volna.
Hamar jött a derengés, vagy ők nem tudták idejében otthagyni a finom csemegét, ki tudja? Amúgy is nagyon rövidek ezek a júliusi éjjelek. Mindenesetre elkéstek. Mire a tábla szélén kanyargó kocsiút közelébe értek, már csak szürkéllett az eddig koromsötét égbolt, az éjszaka jótékony, mostanáig mindent gondosan leplező feketebársony takarója egyre gyorsabban csúszott le a tájról. A fák is kezdtek alakot ölteni és a világos búzából tisztán kilátszott a három disznó…
Fokozott figyelemmel, egymástól kissé eltávolodva, óvatosan ballagtak az erdő felé, de sehol, semmi gyanúsat nem lehetett észlelni. Az egész környék csendes volt és nyugodt…

Az elmúlt évek alatt keservesen, sok vér és rengeteg szenvedés árán tanulták meg, hogy ez a bőséges táplálékot adó vidék milyen rendkívül veszedelmes. Az orvul lecsapó, gyilkos dörrenések legváratlanabb pillanatokban is ott voltak körülöttük és sorra szedték áldozataikat. Hallották őket az esti félhomályban, amikor éhesen, csorgó nyállal elindultak, nem bírván többé parancsolni üres gyomruk erőszakosan követelődző korgásának, malacaik türelmetlen nyafogásának, hallották az éjszaka szuroksötétjében, amikor azt hitték, teljes biztonságban vannak, de hirtelen éles fénysugarak vágtak közéjük és vakították el a halálra ítélteket, és hallották gyakran hajnalonta is, mikor már jóllakottan indultak vissza a szomszédos erdő nyugodt pihenést ígérő, hűvös, árnyas menedékébe. Sokszor látták véresen, tehetetlenül összeroskadni társaikat, testvér a testvért, koca a malacát és malacok anyjukat. Fülükbe csengett a célba találó, eleven testet érő lövedék húst és csontot szakító szörnyű csattanása, a meglőttek fájdalmas visítása, el-elfulladó, levegőért kapkodó hörgése, míg ők, a szerencsések, akik akkor ép bőrrel megúszták, őrült vágtában rohantak vissza az erdőbe.

Megtörtént, hogy ha nem volt rögtön halálos a találat, ameddig csak bírta, a kondával tartott a sebesült is. A halálfélelem verejtékének szúrós kipárolgása a csorgó vér édeskés szagával keveredett és még tovább fokozta fejvesztett rémületüket.
Aztán előbb-utóbb, ereje fogytával, valahol elmaradt a sebzett vad. Kivált társai sorából, nem tudta tartani a konda iramát, meghúzódott egy sűrű bokor alatt, nyirkos patakmederben, vagy magas gazban, hogy egyedül küzdjön meg a szellemszárnyon közelgő elmúlással, mely sötét árnyékként ott lebegett már felette.

   Jó néhány ilyen keserves küzdelemről beszélhetnének a távoli, nagy erdő fái-bokrai...

A vaddisznó őserejét még a halál is csak nehezen képes birtokba venni, ezért sokszor hosszú órákig, de néha akár napokig eltartott az ádáz harc a szerencsétlen, seblázban fetrengő, félig eszméletlen állat és a rideg, könyörtelen végzet között, míg végre lassacskán elhallgatott az egyre halkabbá, szaggatottabbá váló gyötrelmes lihegés és megtört a már hosszú ideje egy egészen más világba bámuló, kíntól homályos, kifejezéstelenül merev tekintet.

Voltak, igaz, nagyon kevesen, akik sikerrel vívták meg ezt a kegyetlen csatát, és felgyógyulva újra csatlakozhattak a kondához. Bár testükön örök nyoma maradt annak az éjszakának, mégis újra teljes életet élhettek.
És akadt egy-két olyan nyomorult pára is, aki ugyan nem pusztult bele szörnyű sérülésébe, de a továbbiakban csonttá-bőrré soványodva, eltorzult, nyomorék testtel, soha be nem hegedő, gennyes sebekkel, magányos élőhalottként tengette szánalmas életét, míg a tél, vagy egy újabb, pontosabb lövés végleg meg nem szabadította szenvedéseitől.

És mégis, mindezek dacára, minden veszélyt vállalva jönni kellett, mert a szomszéd terület, a nagy erdő nem adott elég táplálékot, itt viszont dúskálhattak minden jóban.

Ma ő került sorra. Már az úton volt, pár lépés választotta el az életet jelentő sűrű bozóttól, amikor megtörtént. Egészen közelről dörrent a lövés, hatalmas erő csapott a hasába, törte el túloldali combcsontját. Az ütés akkora volt, hogy egy pillanatra teljesen elvesztette minden erejét és tehetetlenül zuhant a földre, de azonnal talpra is ugrott, és mielőtt a vadász újra lőhetett volna, eltűnt az erdőben.

Menekült. Menekült, immár sokadszor életében, de ez most nagyon-nagyon más volt, mint az eddigiek.

Az ember elől kitérni, menekülni kell, ez teljesen egyértelmű, évezredek szomorú bölcsessége van mögötte, de nem mindegy, hogyan, milyen módon. Ő, mint öreg, sok mindent megélt, sokat tapasztalt állat, pontosan tudta ezt.
 
Ha távol szólt a puska, ha messziről hozott emberszagot a szél, óvatosan, taktikázva állt odébb. Nem sietett, inkább mérlegelt, ravaszkodott, és várt. Aztán, ha tisztába jött a helyzettel, nagy ívben kerülte el a számára veszélyesnek minősített helyet.
A közeli, váratlan találkozásoknál villámgyorsan ugrott meg, de csak addig rohant, míg takarásba nem ért, utána már nyugodtabban, nagyokat fújva poroszkált tovább.
Amikor malacokat vezetett, csak miattuk aggódott, csak ők voltak a fontosak a számára. Minden tudását, minden érzékszervét maximálisan kihasználta, hogy a veszélytől megóvja őket, akár saját élete árán is.
Ilyenkor bezzeg nem szaladt el az ember elől, amíg valamennyi kicsinyét biztos helyen nem tudta! Sőt, támadást színlelt, összes sörtéjét égnek borzolva még jóval nagyobbnak mutatta magát a valóságnál, hozzá hörögve csattogtatta hatalmas fogait. Jaj lett volna annak, aki megpróbál közelebb jönni! Csak az utolsó malac biztonságba helyezése után hagyta el a terepet.
Téli hajtásokban kénytelen-kelletlen futott az emberek elől a kondával együtt. A kutyáktól nem félt, a hajtók hangja, túlereje azonban rábírta a menekülésre, morgolódva, de mégsem ész nélkül igyekezett kitörni a gyűrűből, mindig arra, amerre a leginkább biztonságosnak vélte.
 
Sokszor becsapta a vadászokat, túljárt a leselkedő halál eszén, ezért tudott megérni ilyen szép kort. Megvénült, de egérszürke teste, hatalmas feje tiszteletet parancsolt nem csak saját fajtáján belül, hanem az erdő többi lakója számára is.

És most megint menekült, ki tudja, hányadszor, talán utoljára…

Ez volt a legkeservesebb futása életében. Néhány méter után már nem is futott, csak sántikált, aztán meg vánszorgott. Bal hátsó lába tehetetlenül lógott, bele-bele akadt a földbe, a földiszeder indáiba, ilyenkor megreccsentek a szétzúzott csont egymáshoz súrlódó éles szilánkjai. Szúró, velőkig hatoló fájdalom vágott végig testén, igaz, csak pár pillanatra, de úja és újra, szinte minden lépésnél.
A véknyán áthatoló lövedék, az abból leváló, külön útra tévedt kis repeszdarabok borzalmas pusztítást vittek végbe puha belei között, kiömlő vére félig emésztett búzával keveredett hasában. Apró, okos szemei most riadttá váltak, és elhomályosultak a szörnyű szenvedéstől, de menni kellett, el innét, lehetőleg minél messzebb, ahol nem találják meg, ahol nyugodtan, egyedül nézhet szembe a rá váró megpróbáltatásokkal.
Hát ment.
Lassan, minden lépést külön megfontolva, összecsikorduló fogakkal, a fájdalomtól szinte vakon. Hamarosan rájött, hogy nem bírja tovább. Feküdni szeretett volna, pihenni, úrrá lenni az egész testét gúzsba kötő rettenetes fájdalmon. Hiába… Nem találta a helyet, ahol nyugodtan lehet, ahol kicsit is megpihenhet, ahol, ha hajszálnyit is, de csökken a kín. Próbálkozott, ide-oda feküdt, felkelt, forgolódott, továbbment, de semmi sem segített, a hasát ezer éles körömmel szaggató, tomboló pokol egyetlen pillanatra sem engedett. Inni szeretett volna, dagonyázni, ám a homokos talajú akácosban nem volt víz, még csak kis pocsolya sem, amiből őrjítő szomjúságát csillapíthatta és szétroncsolt beleinek tüzes izzását lehűthette volna.

Órák teltek el így…

A két vadász lépésről lépésre óvatoskodott előre a bodzabokrok között. Azt pár méter után már megállapították, hogy hátracsúszott a golyó, haslövést kapott a disznó. A sebzés és a nyomozás megkezdése között sok idő telt el, mert az idősebb a hatalmas búzamező túlsó végén elejtett egy süldőt, és még azért is el kellett menni. Harmadik társuk, egyikük apja, eléjük állt az erdő túloldalára, hátha ott tör ki a sebzett. Már amennyiben itt maradt, a meglehetősen keskeny akácosban.

Elég kevés volt a vér, nem tudtak gyorsabban haladni. Néha percekig keresték a következő cseppet, négykézláb csúsztak-másztak, közben egyikük nem mozdult az utolsónak megtalált kenés mellől. Volt, hogy mindketten kutatták a következő vércseppet, ekkor zsebkendővel jelölték meg a legvégső biztos pontot.
Aztán, ha meglelték az újabb jelet, lassan, a lehető legkevesebb zajt okozva osontak tovább. Ide-oda hajladoztak az ágak között, botorkáltak a szederinda szövevényében. Bal kezükben a fegyver, melynek csöve folyton elakadt a bozótban, jobb karjuk az utat nyitotta a sűrűbb helyeken. Lábuk meg-megbotlott az indák kuszaságában, időnként idegesítően reccsent holmi fű alatt rejtőző száraz ág.
A fák között helyenként betűzött a júliusi Nap, ereje vizessé tette hátukon az inget. Pókhálók ragadtak rájuk, a szemükbe csorgó izzadtsággal vegyesen mázolták le arcukról a kellemetlen maszatot. Puskát szorongató, sűrűn nyirkosodó tenyerüket egyre gyakrabban törölték tüske tépte nadrágjukba. Alig száz métert tettek meg, de majd két óra alatt.
A feszültséget, ami körülvette őket, tapintani lehetett. Nem a sebzett állat támadásától féltek, hiszen ez benne volt a „pakliban”, hanem a felelősség nyomasztotta őket. Tudták, hogy – amennyiben el nem pusztult közben – egy állat valahol a kínok kínját állja ki és nekik meg kell találniuk, hogy teljesítve a vadászok legalapvetőbb kötelességét, mielőbb megszabadítsák szenvedéseitől. Ám erre csak akkor van esély, ha még a sebágyban érik…


Hallotta őket, tudta, hogy jönnek. Előbb az ágroppanások, gyenge szöszmötölés, majd pedig a léptek zaja elárulta, emberek közelednek.
Nagyon keservesen, kínlódva vonszolta magát tovább. Mindig csak pár lépést tett egyszerre, aztán meg kellett állnia, hogy úrrá legyen sebei iszonyú sajgásán. Az a szörnyű fájdalom olyan erővel marcangolta belsejét, hogy még az ő szeme is könnybe lábadt, és halk, keserves röfögés szakadt ki belőle.
Az órák óta tartó szenvedés és a nagy vérveszteség már teljesen elgyengítette, ereje végéhez közeledett…


A talajon a húzásnyomok egyre sűrűbben lettek, és a vér is frissebben, élénkebben csillogott. Balra kanyarodott a nyom. Itt kicsit tisztább volt az erdő, valamivel távolabb lehetett látni. Alig tettek néhány lépést, amikor a szederbokrok közül, tőlük alig 15 méterre felkelt a gyors menekülésre vagy támadásra már egyaránt képtelen, végsőkig elgyötört öreg koca…
 
Állva halt meg. Nem fekve, kiszolgáltatva, tehetetlenül, rettegve a fölé magasodó emberektől, hanem állva, méltón egész eddigi, hosszú életéhez.
Az egyik vadász azonnal reagált, duplázásnak is beillő két gyors lövése után megszűnt minden fájdalom, minden kín, és ez az egész, hajnal óta csak szenvedéssel, gyötrelemmel teli világ…

[P.Zoli]

Peti!
Ismét csak 

[U.Péter]

Köszi!

[Forend]

Köszi!

Szerintem egy év múlva, hasonló figyelemmel olvasnám mint most, meg mint régebben...
 

 

[O.Laci]

Az első....
…. kényelmesen elhelyezkedett a lesen. Háta mögött, az erdőben szarka cserregett.  A lemenő nap még nem érte el a horizontot, sugarai izzadtságcseppeket csalt elő a homlokára. Hunyorogva nézett az előtte elterülő búzatáblára…. járja rendesen a vad, kisebb, nagyobb foltok jelzik az éjjeli látogatók munkáját. Elmélázik, gondolatai peregnek…. egy „dezsavü” érzés keríti hatalmába…. több mint 30 évvel ez előttről…. 
... lassan tizenegy óra. A vonat csikorogva fékezett. Annak ellenére, hogy szombat volt, a megállóban csak néhányan szálltak le. Ahogy leléptek vonatról, a Balaton felől érkező meleg fuvallat, az elkövetkező két és fél hónap szabadságának illatát hozta. A gőzmozdony hangos prüszköléssel továbbállt, magával vitte az elmúlt tanév emlékeit is. A júniusi nyár már javában ontotta melegét, de még nem volt sok turista a parton. A tanév is a héten ért véget. Mintegy tíz perces séta után elérték a család nyaralóját. Lepakoltak. A nyaraló még nem volt bepucolva, de kit is zavart!
Megkerülte a homokkupacot, majd elindult, hogy körbejárja a telepet, van-e már ismerős a környéken.   
Már ebédelni készültek, mikor a fuvaros megjött.
-   Adj isten! – a barátságos hang egy cserzett arcú, közel hatvanas embertől származott.
-   Örülök, hogy megjöttek Béla bátyám! – pedig majd egyidősek voltak.
Megszorították egymás kezét, hisz barátságuk már régről ered.
-   Hozta a puskát? Este megnéznénk a disznókat!
Aztán minden oly gyorsan történt. Mint oly sokszor már, ha vadászat került szóba, mindig az apja körül sürgölődött. Azt nem merte, hogy kérje, vigye magával, de a – jössz velem – megszólítás ritkán maradt el. Most sem történt másként:
-   Jöhet velem a gyerek is?
-   Maga tudja! Bírni fogja Lackó az ébrenlétet?
-   Ha jönni akar, muszáj lesz neki.
Mire megérkezett a kocsi, már tűkön ült, mintegy félórája felöltözött, és igyekezett nem útban lenni, nehogy elússzon a menet. Ketten ültek benne, a létszám a vadőrrel bővült. Nekilódultak a mintegy félórás útnak. Átvágtak a felvidéken, a szomszéd faluba. A vadászháznál megálltak. Az elnök üdvözölte őket, miközben az öreg diófa alá húzódtak. Régen látott ismerősként örültek egymásnak. Az elmúlt év bőven hagyott beszédtémát, s eközben előkerült a lapos kulacs, jófajta helyi borral. Megvakarta fejét Sándor, az elnök, miközben a gyerek felé sandított:
-   Örökölte a szenvedélyt Béla bátyám? – kérdezte nevetve, választ sem várva.
Tudta már régről, hogy szeret kalandozni a határban, korábbi nyáron már összefutottak az erdőben, többször is ő vitte haza. Még a csúzlit is visszaadta, maradt az a közös titkuk.
Rövid beszélgetés után elindultak a megbeszélt helyek felé. Már nem volt velük a vadőr.
-   Béla, maga a majori dagonyánál levő leste ül, én meg elviszem magammal a gyereket,
meglessük az erdő alatti vetést, már bagóznak a disznók. No, egy kalappal!!!.....
….eléggé messzi mentek a majortól, csendben, minden lépésre odafigyelve, meg-megállva. Márton, az öreg fuvaros, miután elváltak az apjától, kezébe nyomta a távcsövet, vizsgálódjon csak a maga örömére. Ennél nagyobb megtiszteltetést! Figyelte is lépteit, a neszeket, hangokat, a tájban levő foltokat. Roppanás hangja állítja a lépést. Márton az erdő felé figyel, de a gyereknek a réten levő vöröses folt kelti fel az érdeklődését. Figyeli a távcsővel az őzet. Fel-felkapja fejét, körbekémlel, majd újra legelve tovább lépeget. Áhítattal figyeli, azt sem veszi észre, hogy Márton már megindult. Pisszegésre figyel fel, az öreg óvatos intéssel hívja maga után. Néhány perc múlva elérik a lest. A rét, az erdő és a búzatábla sarkára állított kilátó már nem mai gyerek, látszik is rajta, megfeketedett már az akác láb, meg a létra. Mégis, gondos kezek az elöregedett deszkákat kicserélték.
Csendben feltelepülnek, Márton elrendez mindent, kézre esik fegyver, kulacs, cigi.  A kabátot ráteríti a búza felöli palánkra. Néha törik meg a nyugalmat, akkor is suttogva beszélgetnek iskoláról, vadászatról, horgászatról. A lenyugvó nap utolsó sugaraival még szemükbe világít, ahogy a sárguló életet kémlelik erősen.
A rétről őzbak vált be a vetésbe.
-   Ez az?- kérdi Lackót, az nézi még a távcsövön, közben bólint – öregecske mán, ha jön a német, majd meglövi. Persze, ha itt lesz, mert figyeltem a dagonyát májusban, oszt nem láttam errefelé őkelmét. Okos jószág, tuggya mikor nem kell félnie!
Az alkony felerősíti a környék zajait. Szöszmötölés, madárdal, és szarka cserregése adja az alaphangot. Néha roppan egy ág. Távolból a birkás kutyája tereli a nyájat elhaló csaholással az akolba. Minden idegszálával figyel, tanulja a zajokat, lesi távcsővel eredetüket. Néha meg is látja, figyeli azokat. Közben lassan átveszi az uralmat a sötét, de mégsem nyer csatát, a dagadó hold nem hagyja kibontakozni a sötétet. Alig mozdul, tudja már, eggyé kell válni a környezettel, és kitárul a világ.
-   Pauu.. pauu..- összerezzen az éles hangra, ami alig félszáz lépésről töri meg az est csendjét. – pauu.. – tudja eredetét, hisz már máskor is hallotta ezt a hangot – pauuu… - vajon mitől riadt meg a hang gazdája? Szinte belesajdult a füle, próbálja kiszűrni, mi a riadalom oka. Mellette az öreg szuszogva bóbiskol, ő már túl van azon, hogy e zajokra lázba jöjjön, tudja azt, hogy mi a fontos zörej.
Remegés fut végig a lesen. Aztán még egyszer. Nem tudja mire vélni a dolgot, minden idegszálával figyel – megint remegés. Márton ujja a szája előtt, jelzi: csönd!!!  Lackó az öreg arcát figyeli, mozdulatlanul vár, érzi zsigereiben, hogy a vadlesés kellős közepébe csöppent egyszerre, az izgalom, a vadászláz minden porcikáját átjárja.
-   Nofene – mondja szinte hangtalanul, miközben újával lefelé mutat – vakaródzik! Szinte folyamatos a les remegése, és érezni a levegőben a sár és az állat szagát. A szúnyog zümmögését is lehetne hallani, ha a fenn ülők közül valaki is erre figyelne! Aztán halk surrogás a búzából. Óvatosan kémlelnek előre, és kirajzolódik előttük a szarvasbika kontúrja, amint fenségesen, növekvő koronáját billegtetve ballag a hasáig se érő gabonában. Remeg a kezében a kukker, gyönyörűséggel tölti el a látvány.
Éles csattanás töri meg az látványt. Robaja visszhangzik a környező hegyekről, erdőkről.
-   Aha – szösszen Márton, de másra nem méltatja, a gyerek meg nem meri kérdezni.
Távolabb még látszik az erdő királya, nem vette zokon e természetellenes zajt, Lackó figyeli tovább, nem tud betelni látványával, mikor finoman megérinti az öreg. Leveszi a szeméről a távcsövet, követi az irányt, amerre a cserzett kéz mutat. Végigfut a hátán a hideg, alig harminc-negyven méterre négy sötét folt mozog a rét irányából a búza felé. Szinte öntudatlan.
-   Amelyiket látod, a közepibe. – A puska, már a kabáton fekszik, ahogy adja a gyerek kezébe. Remeg minden porcikája, alig látja a távcsőben ugráló feketeséget. – Nyugi – teszi kezét a gyerek vállára Márton – lőtté te már ilyennel! – közben nekinyomja Lackót a les oldalának, mindjárt meg is nyugszik a távcsőben a sötét folt. A biztató kéz megteszi hatását, nyugalom szállja meg, már automatikusan követi a foltot. Elméjéből előtörnek a szabályok: levegőt beszívni, benntartani. Hallja fejében ereinek lüktetését. Fütty hangja hasít ball fülébe, de már nem reagál rá, minden idegszála a vadra összpontosul.
-   Most – mondja Márton, de ezzel egy időben már dörren is az öreg hadipuska, megtaszajtva tartóját. A torkolattűz elvakítja a gyereket, próbálja lesni az irányt, de csak lángocskák ugrálnak szeme előtt.  Néma csend veszi körül őket, ő nem mer megszólalni, Márton meg már tudja, hogy rövid vágta után a serte eldőlt, mielőtt még elérte volna a búzát. Elzárja a puskát és letámasztja.
-   No, erre rágyújtunk – élvezi ki Lackó bizonytalanságát – aztán megnézzük.
Az öreg mögött kullog, teljes bizonytalanságban, szólni sem mert a lövés óta. Még azt se tudja, merre lőtt, hát még azt, hogy eltalálta-e. Talán még a szemét is becsukta lövéskor.
-   Arra rugott el – mutat a búza felé, és megindul irányban. A hold megvilágítja a kis sötét kupacot.
-   Na egyöcsém, mostan nagy bajban vagy! – fordul a gyerekhez, aki nem érti igazán.
Cserzett tenyér szorítja meg kezét, aztán megveregeti vállát. Márton hamar rendbe teszi a sertét, s már indulnak a vadászház felé.
Látott már Lackó ravatalon vadat, így nem nehéz dolog a vaddisznót tisztességben elrendeznie. Ül a vad mellett. Végtelen boldogság tölti el, gondolatai csapongnak, észre sem veszi, hogy valaki áll felette, és a büszkeségtől kicsordul könnye…..
…. a sötét tömeg szinte varázsütésre terem előtte, visszazökkentve a valóságba.
Kell néhány perc, hogy megtalálja a vadat, jól rejti a méteres búza. Kihúzza, megadja a végtisztességet. Benyúl zsebébe, előveszi a kis fémbutykost. Szertartásosan lecsavarja a tetejét, kilöttyint belőle néhány cseppet, könnyes szemmel felnéz
-   Köszönöm nektek……

[Tomek]

Laci, ez nagyon jó lett! 
Annyira átéltem az egészet... valahogy nagyon emlékeztetett arra, amikor első alkalommal ültem lesen vadászaton...