|
St.Girgesz
|
 |
« Új üzenet #296 Dátum: 2009. Február 25. - 21:15:27 » |
|
Hajnali szarkázások I.
A tavalyi vadászévadom elég silányra sikeredett, de aztán az év végén feléledt a remény, hogy egy kicsit javítsak a statisztikán. December elején összefutottam egy ismerősömmel, aki a szomszéd falu területén vadászik és elpanaszolta, hogy hiába jár ki állandóan hajnali szarka lesre, azok valahogy nem tudnak elfogyni. Sőt mi több, újabban egyre több dolmányos is feltűnik a hajnali lesek idején, valamint egy rókát is sikerült terítékre hoznia a közelmúltban. „Nocsak!-te vagy az én emberem!” -gondoltam magamban.”Nemcsak, hogy dúvadazik, de képes rendszeresen korán kelni, kimenni és fagyoskodni ...és még a sikertelenség sem riasztja el.”
-Attila, nem akarsz engem is kivinni párszor magaddal? -egyenes ember lévén,egyből a lényegre tértem- több szem többet lát, több puska többet tud lőni.
-Dehogynem bátyja. Szólsz, hogy mikor érsz rá, és már mehetünk is! -fogadta készséggel felajánlkozásom.
Hát így alakult, hogy december közepétől január végéig szinte minden hétvégén szarkákat űztem, lestem, és bizony volt mit tanulnom ezekről a madarakról.
December második hétvégéje; december 14.; Advent második vasárnapja:
Előző napon disznóölés volt nálunk, így egy kicsit fáradtan, zsibbadtan dörzsölöm ki az álom utolsó morzsáit a szememből, majd a jóleső melegben felülök és még pár percig hallgatom a sötétségben, ahogy párom békésen szuszog mellettem. „Hát igen. Van, aki még csak kóstolgatja a vadászat ízét!” -gondolom, majd ahogy lassan életre kelek, felkapcsolom a lámpát a szobában, és öltözködni kezdek. Több nadrág, termo zokni, polár pulóver, lesruha, kalap a fejbe, és két kortykávé közben jólesően nyugtázom édesapám jótékony gondoskodását, mert ahogy tekintetem a kandallóra téved, észreveszem, hogy friss hasábot nyalogatnak körbe a lángok. „Ezt csak pár perccel az ébresztőm előtt tehette rá az öreg.” De aztán eszembe jut, hogy ő most fekvő beteg, úgyhogy csak édesanyám lehetett. Miután lenyelem a keserű löttyöt -amit a fene se tudja miért, de hidegen és cukor nélkül szeretek inni reggelente-, előveszem a puskát, felmarkolok egy tucat skeet töltényt és mivel a környéken sok róka szaladgál biztos ami biztos alapon elteszek pár 4mm-es sörétet is. Pár perc vezetés után oda is érek meghívómhoz, aki már szinte a kapuban várt rám. Beiratkozunk, majd egyből a kiszemelt területre megyünk. Jól ismerem a környéket, sokat jártam már itt. Két turján fekszik egymáshoz közel, mindkettőben hatalmas feketenyárfák állnak, mutatva, hogy itt egykor sokkal vizesebb volt a vidék. Attila, -a meghívóm- a kisebbik nádfolt bal oldalát célozza meg, engem átirányít a szomszédos zsombékhoz. A két turjnánt egy galagonyákkal és kökénnyel sűrűn benőtt árok köti össze. Én ennek az ároknak és a turján által bezárt háromszög csúcsába álltam, mert innét jól belátom az előttem elterülő terepet.
Egy darabig még hallgatom a téli éjszaka csöndjét, mely annyira különbözik a tavaszi-, nyári éjek vibráló zsongásától, mintha valaki egy toronyból nézi a karnevált, vagy ő is lent tolong a tömegben. Az egyik esetben csak hang és színfoszlányok tömege jut el hozzá és kívülállóként szemléli a csodát, a másikban ő maga a tömeg, együtt hullámzik annak minden hangjával, színével, illatával, lüktetésével. Az egyik kristályos képet fest a valóságról, a másik maga a valóság, amit át kell élni. Mint a fagyos téli hajnal, melyben még az égbolt is kristálykupolaként veszi körbe az embert, ami a nap első érintésére darabokra hullik és a várakozással teli tavaszi éjutó, mikor az embert elragadja az a fény és meleg utáni vágyakozás mely a hajnal első sugaraival érkezik és szerelemre lobbant minden élőlényt erdőn-mezőn.
Gondolataimba révedve alig hallom az első cserrenést, ami a hátam mögül érkezik, de amint eljut az agyamig, egyből egy gondolat fészkeli be magát a fejembe: lehet rossz helyen állok? Hiszen, ha jobban belegondolok, a szarka a sűrűt szereti, és van ennél bozótosabb kijárata is turjánnak. Nosza, gyorsan át az árok túlsó oldalára! Ahogy átverekszem magam a kökény és galagonya sűrű szövedékén, már hallom, hogy jó volt az elképzelésem. Erre tartanak a szarkák, miközben halkan csörögnek egymásnak. Várok, nézelődök. Szinte kívülállónak érzem magam ezen a reggelen. Kívülállónak, aki életet rabolni jön, a hideg által amúgy is megtépázott természetbe.
Aztán egy csörrenés tőlem balra, gyors duplázás és a szarka már esik is le a turjánba. „Hű, ez könnyen ment! Mit magyaráznak az öregek, hogy szarkát lőni nehéz?Csak tudni kell, hogy hova álljon az ember.” Bízom el magam azonnal, de a természet azonnal visszatromfol. Több madár nem jön felém, mind eloson a tőlem még vagy 60-70 méterre lévő másik árok szélén. Attila felől két durranás is hallatszik, de aztán ott is csend. Várok még, majd töltényt cserélek és néha meg-megfújom a nyúlsíró sípom. Semmi. Se zörgés, se szuszogás, csak a fenyőrigók állandó zsivaja, mely olyan erős, hogy még este is azt hallom cseng vissza a fülembe.
Pár perc múlva megcsörren a telefonom:
-Még 10 perc, aztán vége. Ok?-halk suttogás, majd én is suttogva válaszolok:
-Rendben. Menj ki a turján szélére, ott felveszlek.
Suttogok, mert érzem, pusztán ottlétemmel sem illek bele a téli reggelbe, nemhogy még hangot is adjak.
Ahogy ott állok és próbálom minden részletét megjegyezni a tájnak, egyszer csak motoszkálást hallok tőlem jobbra, a kökényes túlsó felén. Odanézek, és meglepetésemre tőlem nagyjából 5 méterre egy rühes, sovány róka próbál átbújni a bozóton. Meglepetésemben azt sem tudom, hogy mit csináljak. „Sűrű a bozót, oda nem akarok belőni, meg hát igen közel is van...” tépelődöm, de aztán ahogy egy kicsit tisztább helyre ér a koma, emelem a puskám, mire ő is felfedez. Megtorpan, és talán ez a szerencséje, mert elé lövök. Ilyen közelre még nem terít a puska, pár cm átmérőjű lyukat vág a raj a földbe, ahogy becsapódik. Persze a vörös frakkosnak sem kell több, már perdül is meg és amíg az előbb csak lopódzott, addig most szinte villámként töri az utat a tüskés gallyak között. Ahogy odaér a nyíláshoz, amin átjöttem, szól a második cső is, de mintha egy kicsit lemaradtam volna, mert nem látom jelét a találatnak. Sajnálom, hogy így elhibáztam, de hát mit csináljak?-ezen változtatni már nem lehet.
Elmegyek, keresgélem a szarkát a sűrűben, nem találom meg. Szomorúsággal vegyes nyugalommal megyek vissza az autóhoz, majd felveszem Attilát és miközben autózunk hazafelé, már meg is beszéljük, hogy a következő hétvégén újra kimegyünk.
December 20. szombat:
Előző este elégkésőn sikerült lefeküdnöm, de azért most is felébredtem az ébresztő első csipogására -mint mindig, ha valami fontos esemény vár. A ruháim kikészítve, nekem már csak bele kell bújnom. Hát igen. Jó érzés, ha valaki gondoskodik az emberről: Márti (a párom) tegnap este munka után még előkészítette a vadászöltözékem és a meleg zoknikat. Mivel elalvás előtt a sötétben még azzal köszöntünk el egymástól, hogy majd reggel eldönti, hogy jön-e,megpróbálom felébreszteni. Álmosan közli, hogy ő most inkább pihenne még, így nem is nyaggatom. Öltözés után, a konyhába menet még megpakolom a kandallót, majd egy hörpintéssel elintézem a reggeli kávét. Magamhoz veszem a puskám, a töltényeket és az elmaradhatatlan sípot, majd irány Tatárszentgyörgy. A hőmérő -9 fokot mutat, a hó pedig ropog a kocsi kerekei alatt, mikor félreállok Attiláék háza előtt. Mint a múltkor, meghívómra most sem kell sokat várni. Egy-két perc és már robogunk is ki a múltkori helyre. Ahogy lefordulok a kövesútról, lekapcsolom a fényszórót és a hajnali derengésben csodálom a téli tájat. Mindenfelé zúzmarás ágak, bokrok, nád, … csodás ez a sok fehér!
Attila kiszáll a múltkori helyénél, és elköszönünk. Én is is átmegyek a már jól ismert sarokhoz, és a bokorba beállva csodálom a téli napfelkeltét. Persze a rigók már itt zajonganak mögöttem, de most valahogy jól esik. Már nem érzem magam annyira idegennek ebben a tájban, mint a múltkor, de azért még ott motoszkál valami megfoghatatlan érzés a bensőmben. Mivel sehol egy csörgés vagy károgás,így megfújom a sípom. „Legalább róka jöjjön, ha már már nem akar megtisztelni.” Gondolom, de a sípra nem jelentkezik egy ravaszdi sem. Várok még egy kicsit, majd ránézek az órámra: hét múlt 5 perccel. „Hát igen -ilyenkor kellene egy normális embernek a másik oldalára fordulnia a párja mellett, nem pedig itt fagyoskodni.” zsörtölődök, de mintha csak el akarná hessegetni az ilyen vadászhoz nem méltó gondolatokat, megcsörren mögöttem egy szarka. Figyelem-figyelem, de nem látok belőle semmit. Aztán még pár nyöszörgés szerű hang és újra csend.”Mi van itt? Hát nem felém kellene jönnötök?” mérgelődök, de aztán eszembe jut, hogy a múltkor is másfelé csorogtak ki a frakkosok a turjánból. Új terv körvonalazódik bennem: megpróbálom valahogy belopni a szarkák váltóját, hátha ott még elcsípem őket. Átbújok a bokorsoron -ott ahol a múltkor majdnem fellökött a rudi-, majd elfordulok jobbra és behúzódok egy nagyobb bokor mellé, annyira, mintha összenőttünk volna. Ahogy így nézelődöm, rókakaffogást hallok magam elől a turjánból, de mintha távolodna. Elő a nyúlsírót, de hiába fújom el a strófát és várok percekig, felőle akár oda is fagyhatok a bokorhoz -mással van most őkelme elfoglalva: a következő évekre próbálja összehozni a tyúktolvaj bandát. Lassan csordogálnak a percek, hogy aztán szinte megfagyjon a pillanat is, mikor kibukkan a nap a látóhatár mögül. Szinte mozdulatlannak tűnik a világ a hirtelen jött fényben, ami csak csillog, de meleget nem hoz, sőt!Hiába a több réteg ruha, bizony kiráz a hideg. Valahol a távolban elkárogja magát egy szürke, de olyan messze van, hogy az irányt is csak nagyjából tudom belőni. A turjánban semmi mozgás, se zörgés, semmi. Úgy látszik ma nem lesz szerencsém. Attila felől egy durranást hallok, remélem ő sikeresebb, mint én. Várok még, de aztán hiába vánszorog fagyott ólomlábakon az idő, csak eljön az indulás ideje. Megcsörren a telefon, Attila az: mehetek érte ha gondolom, mert nála semmi.
Mikor hozzáérek, megkérdezi, hogy volt-e valamik, de látva savanyú ábrázatom, nem kérdezősködik tovább. Persze én is rákérdezek az eredményére, mert felőle legalább a fegyver szólt. Egy szürkét próbált magához „édesgetni, de az olyan messze volt, hogy észre sem vette a puska hívó szavát”. Ezen muszáj volt nevetnem egy nagyot, mert hiába érződött egy kis csalódottság a hangján, legalább a jókedve megmaradt ennek a betyárnak!
(folyt. köv.)
|
