Így írunk mi...

Ágak között

Ifjú vadőrként nagy lelkesedéssel jártam a rókák után és gyűjtöttem a tapasztalatokat és az élményeket. Akkoriban még nem élveztük az immunizáció „jótékony” hatását a rókaállományon. Ennél fogva négy-ötévente végigsöpört a veszettség és minimumra csökkentette a rókák számát.
A mai napig is az egyik legkedveltebb vadászati módom a rókahívás. Lesről jobban szeretek hívni, mint földről. Jobbak a vadász esélyei, messzebbről észreveszi a vadat, a szélre sem kell annyira figyelni.
Abban az évben sem volt sok róka, viszont ami megmaradt az nem ismerte a rühességet, mint manapság
Tudtam egy jártas kotorékot az egyik száraz mély csatorna oldalában. Les viszont nem volt a közelében. A sűrű aljnövényzet pedig a földről történő lesre sem sok esélyt adott.
Sokat gondolkodtam, hogy mit tehetnék esélyeim növelésére, amikor eszembe jutott Kopasz Feri barátom elmondása, miszerint ő már sok rókát hívott be fára felmászva les nélkül.
Kimentem terepszemlét tartani. Az árok mellett erdősáv volt végig, itt nem találtam alkalmas fát. Viszont egy dűlőút húzott merőlegesen az árokra mellette szintén erdősávval, aminek az árok előtt százötven méterre vége szakadt. Itt egy kissé külön álló tölgy nevelt terebélyes koronát, amire felmászva elég jól el lehetett helyezkedni. A kotorékra is ráláttam, ami előtt sárgállott a frissen kikapart homok. Lemásztam és megnéztem. Tele volt kutyanyommal.

Már itt is jártak. Egy hatalmas dalmata járt ki a faluból már több mint egy éve. Sosem volt egyedül. Mindig volt két-három kisebb nagyobb korcs vele és körbevadászták a határt. Már két alkalommal sikerült őket behívni nyúlsíppal, két társa már rajta is veszett. Azóta ha meghallotta sípot, rögtön hazafelé vette az irányt és a társait is magával vitte. A dalmata volt a vezér a társai azok szinte minden alkalommal változtak. Sikerült kinyomoznom a gazdáját is. Egy iszákos válófélben lévő fiatal pár tulajdona volt. Többször mondtam a gazdájának, hogy zárja be a kutyát, mert valaki előbb utóbb agyonlövi, ha ennyit jár a határba. A válasz csak annyi volt, hogy őt nem érdekli.
Este felültem a fára. A puskát a törzshöz támasztottam és egy hosszú madzagon húztam fel.
Híváskor mindig várok kb. húsz percet mielőtt sípolni kezdek, hogy üljön el a jövetelem zaja. Most is nekiálltam körbetávcsövezni a terepet. Éppen a kotorékot figyeltem, amikor legnagyobb meglepetésemre kijött belőle egy kis termetű kutya. Hát ezért volt tele a homok kutyanyommal.
Ugyanakkor messzebbre az erdősávból vadat hajtó kutyacsaholást hallok. Megint kint vannak a kutyák vadászni. Az ugatás lassan közeledik, az erdősávon jönnek végig. Aztán elhallgatnak. Vadat fogtak volna? Szerencsére nem. Pár perc múlva egy tarka és egy barna kutya társaságában megjelenik a dalmata. Ismerősen üdvözlik a kotoréklakót. Szaglálgatják egymást nagy farkcsóválások közepette, utána le-fel járkálnak az árokba.
Gondolkodom, hogy mit tegyek. Ha rájuk sípolok a pöttyös elviszi őket. Várok. Amikor mindegyik lemegy az árok aljába lemászom a fáról.
Két lőszert még a bock előagyához fogok, hogy kéznél legyen. Lövésre kész fegyverrel közelítem meg az árkot. Itt vagy négy méter mély és az aljában vannak, így nem látom őket.

Húszméternyire vagyok már csak az ároktól, amikor a túlsó partjára feljön a dalmata és mérgesen rám vakkant. Az alsó csövet megkapja és legurul az árokba. A lövésre a másik három is kiugrik és menekül. A legjobban kézre esőt felborítja a felső cső. Amint kilőttem a puskát az árok innenső felén kiugrik a dalmata és rohan rám.
Nyitom a puskát és tenném be a bal kézben tartott két lőszert, de az ejektor csak az alsó hüvelyt dobta ki. A felső félig kilógva a csőben maradt. Kirántom, és a felső csőbe dugok egy lőszert. Közben felnézek, a kutya már csak pár méterre van és rohan rám. Arra már nincs idő, hogy a másik lőszert is betöltsem. Összecsapom a puskát és rákapom a kutyára. Húzom a billentyűt, de csak kattan nem sül el. Automatikusan az alsó üres csövet sütöttem rá. Már közvetlen a lábam előtt van, amikor a felső csővel lövök. Ha kinyújtottam volna a kezem a puskával, elérem. A lövés pillanatában a bal lábammal hátra lépek és kifordulok oldalra.

A lendülettől még csúszik vagy két métert. Súrolja a nadrágom szárát. Tarkóján gőzölgő lyukból folyik a vér, kiáll belőle a sörétkosár vége. Farkánál fogva behúzom az árokba. Jó nehéz, legurul a csalánszár közé.

Pár nap múlva újra ülök a fán. Oá oááá-szól a síp. A harmadik strófa után rohanva jön egy nyúl. Figyelget, nézelődik, utána miután nem észlel semmi rendellenességet, leül, és valamit rágcsálni kezd. Ötpercenként sípolok tovább. A nyúl figyel, de már annyira nem érdekli a dolog, mint először.
Húsz perc múlva riaszt a rigó szemből az erdősávból. Aki ért a természet nyelvén az tudja, hogy ez mit jelent. Távcsővel figyelek az irányába. Egy róka jön ki jobbról a fák közül, és kocogva felém veszi az irányt a dűlőúton. Észreveszi a nyulat, és rögtön lehasal. Óvatosan figyel. Azt hiszi, hogy ettől a nyúltól jött a hang. Lassan lapulva kúszik a nyúl felé.
Ötven méterre, ha vannak. Nagyon élvezem az előadást, távcsővel minden szőrüket látom. Kíváncsi vagyok, hogy most mi fog történni.
A nyúl észreveszi, feláll két lábra, és úgy figyeli. A róka látszólag nem vesz róla tudomást, hogy észrevették. Lapul tovább. Aztán egy gyors ugrással lerohanja a nyulat. A nyúl egy oldalugrással kitér, és tíz méterre ismét megállva meglepetten figyeli a rókát. A róka most jött rá csak, hogy ez a nyúl teljesen egészséges és megfoghatatlan. Leül, és csalódottan nézi elszalasztott áldozatát. Vakaródzik egyet, aztán megfordul és elindul visszafelé.

Lőni messze van a sörétnek, hívni pedig túl közel. Megvárom, amíg eltávolodik vagy száz métert. Kézbe vett puskával halkan fújok egyet. Mint akibe villám vágott úgy fordul meg és szalad felém. Húsz méterre engedem be.

Azóta már sok év eltelt. A kotorék ma is megvan, néha lakatlan, néha borz van benne, néha róka. A tölgyet lepermetezte a repülő, amikor napraforgó volt ott, és miután kiszáradt kivágták. Sok rókát behívtam és lőttem, de fáról azóta is csak ezt az egyet.