Kedves Fórumozók! Még friss...
VadőrökA nagy fák úgy borultak a kis ház fölé, mint jótékony dajkák. A falu messze volt innen, óra járásnyira is talán, ha jól kilépett az ember hamarabb is ott lehetett. Erdészlak volt ez, s annak pont megfelelő méretű is. Két szobából állott mindössze, meg egy konyhából, azokkal a vastag vert falakkal, melyek között nyáron jólesően hűvös levegő pihent, télen pedig a kályha melegét is jól tartották. A konyha ablaka az udvarra nézett, ami talán még az épületnél is kisebb volt, nem nagyobb, mint egy erdei tisztás. Nyáron jókat lehetett itt pihenni, a fák hűvösén heverészve, vagy az asztalra rakott finomságokat falatozgatva.
Az öreg Rajtos Pál volt akkor a ház gazdája, meg a hozzá tartozó erdő oltalmazója is. Kistermetű ember volt, nem sokkal kisebb a többiektől, de vékony és inas, ami miatt apróbbnak látszott a valóságnál. Aszott arcán mély ráncokat szántott az idő, mélybarna szemei pedig kutakodva fürkészték a világot. Hanem a felesége úgy tetszett magán hordozza mindazt, mit az öreg Rajtos elhanyagolt. Puha volt és kövér, gombszemű, mint a játékbabák. Csöndes asszony volt, néha napokig nem lehetett hallani egy szavát sem, ha férje kért valamit, azt is szó nélkül megtette.
Fiuk pedig mintha nem is ettől a két embertől való lett volna. Magas volt és nyúlánk. Kisebb korában nem gondolta volna róla senki, hogy majd olyan égimeszelő válik a gyerekből. Hanem olyan tizenhárom-tizennégy éves korában megindult nőni, s úgy tűnt, ha már belekezdett abba sem igen akarja hagyni. Isten tudja csak, hányadik ősére ütött vissza, mindenesetre az öreg Rajtos lelkében valamilyen kimondatlan gyanú kezdett lelket verni. Eddig sem igen mutatta ki, hogy szereti a fiát: nem az ő természetéhez tartozott az. Szótlan volt, mint a felesége, összeillettek, napokat elhallgatott az asszonyával együtt, kézmozdulatokból is megértették egymást. Olyan volt, mint azok a régi pusztai juhászok, akik a kutyán kívül más élőlényt nem is láttak hónapokig sem. Csak a birkát.
Az öreg a fákkal volt így, meg a vadakkal. Azoknak nem kellett beszéd. Elmondták azok beszéd nélkül is, mi bajuk van, aki ért az ő nyelvükön, megérti azt, minden erőfeszítés nélkül. Talán még a feleségére is úgy tekintett, mint a vadra meg a fára. Két dolgot szeretett igazán, ez a kettő pedig a pipa volt és a bor. Az asszony csak úgy volt. El se igen kellett viselni, minthogy szavát se hallotta jó ideig.
De a pipáért meg a borért tűzbe ment volna. Úgy gondozta büdös kis cseréppipáját, mint a gyerekét se. Ezt még becézgette is. Akkor is, mikor rágyújtott, de még akkor is, mikor szívta. Persze nem hangosan, csak úgy magában, két szippantás között. Hogy is nézne ki az, hangosan egy pipához beszélni… inkább bort ivott közben, azt láthatja mindenki. S ha az öreg Rajtos bort ivott, akkor ágaskodni kezdett benne az ősi magyar virtus. Nem gondolta volna senki, hogy abba a vékony emberbe mennyi ital fér bele. Két-három liter meg se igen kottyant neki, nyugodtan elpoharazgatott magában, hanem ezután már igen kicsi is elég volt neki, hogy még kedves kutyájában is a bajt keresse.
Tudta is az asszony, mikor az öreg a borosüveget az asztalra állította, hogy mindennek rendben kell lennie a ház körül, mire férje elkészül az ivással, mert ha nem, akkor az addig csendes ember, bizony alaposan megváltozik. Amennyire szótlan volt addig, hát a bor most megoldotta a nyelvét. Cifrábbnál cifrább káromkodások közepette gyalázott az mindent és mindenkit, aki az útjába került, mígnem a hegy leve annyira elgyengítette, hogy kénytelen volt ágynak esni. Ott aztán kialudta dühét.
De a gyanakvástól, ami egy ilyen borgőzös délutánon szöget ütött a fejébe, nem tudott szabadulni. Sokszor végignézett magán, és a gyereken is, ám mindig arra jutott, hogy nem tőle való. Pedig igazán kár volt ilyeneken gondolkodnia, gyanúsítani a szegény asszonyt. Ugyan kivel és mikor? Mégis, mégis…
Kezdett úgy nézni a saját fiára, mint egy idegenre, annyira rabul ejtette ez a bűnös hit. Már amikor Palika otthon volt. Mert nem sűrűn volt otthon. Járta az erdőt, ahogy a nap megvirradt, egészen sötét éjszakáig ott bolyongott benne, ismerte, mint a tenyerét. Tudott ő minden rókalyukról, minden madárfészekről, tudta hol jár ki az öreg bak a lucernára, s ami az erdőn történt, az ő tudta nélkül meg nem eshetett.
Látta ezt az erdő gazdája is. Akárhányszor kinn járt ő is, nem volt alkalom, hogy Palikával ne találkozzon. Ott volt mindenhol. Futott integetve a szekér mellett, ha éppen úgy kocsizott ki a gazda, aki kedvtelve nézte a szurtos kölköt, ahogyan öles ugrásokkal követi a lassan zörgő alkalmatosságot. Ha pedig éppen vadászott is, mire zsigerelte a vadat, ott volt Palika is. Isten tudja, honnan került oda. Kezdett érdeklődni a gyerek után.
Egy napon a kerülő, miközben megpihent az erdészház kerítésének támaszkodva így kiáltott a fák körül előbukkanó Rajtos felé.
- Hallja-e kend? Holnap reggel menjen az irodára, várni fogják. Aszonták a gyerök végett. – s már intett is, mire Rajtos kérdezni tudott volna, már el is tűnt. Nem szerette az öreget.
A vadőr meg se igen mozdult, egészen megmerevedett, mikor meghallotta az üzenetet. Ugyan miért kell neki az irodára menni, s éppen a gyerek miatt? Sehogy sem fért a fejébe. Még lefekvéskor is ez járt az agyában. Az asszony hallotta ugyan, hogy férje forgolódik az ágyban, de úgy gondolta, minek kérdezze meg, miért? Ha valami nyomja a lelkét, majd megmondja, ha nem, úgy is jó.
Nem mondta meg, de nem is aludt egy szemhunyásnyit sem. Kínosan lassan öltözködött, s botorkálva indult meg az iroda felé vezető hosszú úton. Nem is látta a fákat, csak maga elé bámult, észre sem vette, hogy beért a faluba, önkéntelenül fordult be a sarkokon, s csak a nagy épület billentette ki bizonytalanságából. Ott gyűrögette kalapját az ajtó előtt, mire nagy sokára nyílt az ajtó, s az éppen távozni készülő ember meglepetten nézett az öregre.
- Csakhogy megjött. Már vártuk. Tudja a járást. – mondta neki, azzal betessékelte a vadőrt a szobába, s becsukta az ajtót.
Az ajtón túlról motoszkálás hallatszódott, de Rajtos nem indult el semerre, pedig ismerte az irodát. Végül is a gazdája oldotta meg a dolgot. Kinyílott az ajtó, amely mögül a szöszmötölés hallatszott, s kinézett rajta az úr.
- Hát maga mire vár? – kérdezte a vadőrt.
- Semmire, csak úgy állok itten…
- Na, álljon idebenn. Jöjjön. – azzal szélesre tárta a bejáratot, s betessékelte az öreget.
Az megállott az asztal előtt, az úr megkerülte azt, s beleereszkedett a gazdagon párnázott székbe. Szemét Pálra függesztette, és belekezdett mondókájába.
- Biztosan megmondta már magának a kerülő, miért hívattam be. – szólt.
- Igenis, tekintetes úr, aszonta, hogy a gyerök végett. – folytatta Pál a kalapgyűrést.
- Jól mondta. – bólintott az úr. – Tetszik nekem a maga fia, Pál. Akárhányszor az erdőre kocsizok, vadászni megyek, nem múlhat el az anélkül, hogy a gyerekkel ne találkozzak. Igazán szeretheti a vadat, meg a többit.
- Bizony, úgy van, naphosszat ottan csavarog.
- Jár az a gyerek iskolába, Pál? – kérdezte az úr, miközben előredőlt a székben, s karjait összekulcsolta az asztal lapja felett.
- Járogat… tetszik tudni, állandóan csavarog, de azért iskolába jár. Nem lehet azt elhanyagolni. – válaszolt az öreg.
- Na, ne is hanyagolja. Mert ha kijárta az elemit, én tovább iskoláztatom.
Az öreg Rajtos csak meresztgette a szemeit, nem szólt egy szót sem.
- Úgy bizony – folytatta az úr – mégpedig olyan iskolába, hogy azután idevehessem maga helyett vadőrnek.
A vadőrben bennakadt a szó. Készült valamit mondani, de nem jutott el odáig. Csak nézett kifelé az ablakon, bárgyún, mintha minden gondolat kitakarodott volna a fejéből. Végül csak kinyögte.
- Az bizon jó lesz… - mormolta, de semmi többet nem szólt, összeszorította állkapcsát, s úgy állt ott, mint egy szobor.
- Na, ha jó lesz, akkor majd még beszélünk. – dőlt hátra az úr, s intett Pálnak, hogy távozhat.
Az öreg Rajtos szinte futott hazáig. Őhelyette… vadőrnek… ezt a fattyat! Egészen megbolondult a gondolattól. Azóta se nagyon szerette a fiát, mióta kitalálta, hogy az nem az ő vére, de most, mikor a saját vetélytársát látta benne, egyenesen gyűlölni kezdte.
Aznap este folyt a bor, s még jobban kiadta magából a dühöt, ami belülről feszítette. Az asszony nem sejtett semmit. Eddig se tudta az embere, mi az elég, hát most egy kicsit többet ivott a kelleténél. Megesik az ilyen, tűrte hát, amikor a begyulladt vérű vadőr levesestől vágta földhöz a tányért, mert az nem volt eléggé sós. Az asszony csendben felseperte a cserepeket, aztán odaült a hideg sparherd mellé, s ott darvadozott tovább. Nem volt szabad ilyenkor semmit tenni, mert az öreg Rajtos minden csekélységért ordított ilyenkor, hát csak ült.
Hanem a gyerek nagy szemeket meresztett az apjára. Megszokta már ő is ezeket a kirohanásokat, de az ő finom lelke még felfogta azokat az apró rezdüléseket, amiket anyja már a sokévi hányattatás után nem érzett. Ült a gyerek az asztalnál, kanalazta tovább a levesét, ami már régen kihűlt, mert csak tátotta a száját, s bámulta a dühöngő öreget. Egyszer csak apja észrevette, hogy a fia nézi. Odalépett mellé, s ráordított.
- Hát te?! Mit keresel még itt?! Kotródj az ágyba, vagy elverlek a szíjjal! – emelte ütésre a kezét, s a gyerek hirtelen nem is tudta mit csináljon. De ahogy belenézett apja szemébe, egyből megértette, hogy most nem szabad ellenkezni. Otthagyta a levest, s nyakát behúzva eltűnt a konyhából. Utána még sokáig gondolkodott, ugyan mi történhetett apjával, hogy így kirohant ellene.
Ám gyorsan elfeledte a kellemetlen emléket, amikor megtudta, hogy mi vár rá az úr jóságából. Nem is tudta, hova legyen örömében, hogyan köszönje meg az úrnak. Apjára nézett, aki ott állt mellette a nagy bejelentéskor, de az öreg arcán nem látszottak érzelmek. Az csak állt és bámult valahová a messzeségbe, éppen úgy, mikor először megtudta, mit tervez az úr a fiával. Mintha nem is élt volna, csak éppen ott állana.
Onnantól kezdve a gyerek mintha még az elemiben is jobban teljesített volna. Hajtotta a vágy, hogy apja nyomdokaiba léphessen, hogy kitűnjön a többi gyerek közül, hogy megszolgálja valahogyan az ő szerény kis módján az uraság jóságát. Kevesebbet járt ettől az erdőn, de azért ha tudott, jókat bóklászott az árnyas utakon, s mikor meghallotta a szekércsörgést, még vidámabban rohant a döcögő kocsi után. Boldog volt. Feszülő izgalommal várta a napot, amikor elkezdhette a tanulmányokat az idegen iskolában.
Ritkán járt haza már ekkor, mert messzi volt a város, de nem bánta, azt tanulta, amit szeret, egyedül az erdő hiányzott neki, amit annyira szeretett. Igaz, kissé más volt itt a levegő, más a légkör, döcögősen indult az év. Küszködött egy kicsit az új könyvekkel, nehezen értette meg, mit is akarnak neki mondani, de egy idő után rájött, hogyan tanulhatja meg könnyen azt, amit feladatul adtak. Nem tűnt ki társai közül, ám egyformán teljesített, nem csapongott ide-oda az osztályzatok között, s az uraság elégedetten szemlélte pártfogoltja előrehaladását.
Aztán eljött az idő, mikor papíron is elismerték, hogy ifjabb Rajtos Pál kijárta az iskolát. A fiatalember számára éveknek tetszett a hazafelé tartó vonatút. Zsebét égette a papír, hányszor, de hányszor elképzelte ezt a pillanatot, mióta először ült az iskola padjaiba… és most eljött. Lassan maradtak el mellette az idők során ismerőssé vált állomások, amikor végre bedöcögött a gőzös a kis állomásépület mellé. Ott viszont nem várta senki.
Rá sem hederített. Rohant egyenesen az urasághoz a nagy hírrel, s büszkén nyújtotta át neki munkája gyümölcsét. A kopaszodó férfi ókulával olvasta a sorokat, s mikor a végére ért nem szólt semmit, csak a fiú szemébe nézett, majd némán megszorította a kezét. Az ifjú csak állt, és nem jöttek szájára szavak, de az úr megtörte a csendet.
- Büszke vagyok rád. – mondta, miközben átnyújtotta az írást. – Jövő héttől be is töltheted az állást, szegény apád elfáradt már a hosszú szolgálatban. Mutasd meg neki is a papírt. Büszke lesz rád ő is, meglásd. – veregette meg a fiú vállát, aztán szivarra gyújtott.
Az ifjabbik Rajtos meghajolt, majd elhagyta az irodát. Bandukolt a hazafelé vezető úton, amit már annyiszor megtett, de így még sohasem, hiszen vadőr lesz, s ezt már úgyis tudja mindenki, hiszen a falun nincsenek titkok. S végre leveheti apja válláról a nehéz terhet, ami alatt oly sok év óta görnyed már az öreg. Rég elfelejtette már azokat az estéket, amiket akkor élt meg, mikor apja megtudta, hogy fia fogja váltani a poszton. Szerette az apját, s elnézte neki ezt a gyengeségét.
De az öreg Rajtos Pál nem felejtett. Azóta is a főtt a saját levében, emésztette a gondolat, úgy rágta saját magát, mint ahogy az egér rágja a zsákot. Előbb-utóbb nagy lyukat mar rajta, s akkor úgy zuhog a földre az aranyló kukorica, mint a vízesés… sokszor gondolt arra a napra, amikor le kell adnia a szolgálatot, de nem gondolta volna, hogy ez a nap ilyen hamar eljön.
Összehúzott szemekkel nézte fiát, amint fütyörészve belép a kapun. Amikor pedig látta, hogy felé indul, szemére húzta kalapját, s úgy tett mintha aludna, de félig hunyt pillái alól kíváncsian leste annak minden mozdulatát.
A gyerek látta, hogy apja merre van, lassan ment hát felé, s mikor mellé ért, finoman megérintette a vállát. Az öreg hangos szusszanással „riadt fel”.
- Mi a … te vagy az? – vartyogta a fiú felé, de rá nem nézett.
- Megjöttem, édesapám – újságolta a legény – sikerültek a vizsgáim, vége az iskolának, itt a bizonyítvány is! – s azzal apja felé nyújtotta a papirost.
Az csak kikapta kezéből, s olyan gyorsan végigfutott rajta, amennyi idő alatt, egy betűt sem, nemhogy egy egész oldalt el lehessen olvasni.
- Szép. – morogta. – Eredj be anyádhoz, mutasd meg neki is.
A fiú nem szólt semmit. Örült, s ennek az örömnek a hideg fogadtatás sem tudta szárnyát szegni. Hunyorgott, amikor a fényes udvarról a homályos konyhába lépett, alig látta meg a tűzhely előtt forgolódó édesanyját. Anyja keblére ölelte, mikor észrevette fiát, s könnyező szemekkel böngészte át az apró betűk sorozatát.
Az öreg Rajtos csendesen duzzogott az eperfa alatt. Szívta a pipát, de most nem beszélt ám hozzá, mint máskor, hallgatott kinn, hallgatott odabenn is. Csak a néha eregetett füstfelhő árulta el, hogy él, máskülönben meg sem moccant. Este viszont annál jobban kiadta mérgét, öntötte magába a bort, tört-zúzott mindent, ami keze ügyébe került.
Így teltek a napok. Amikor az öreg az erdőn volt, ment vele a gyerek is, de nem együtt jártak. Az egyik ment erre, a másik amarra, estére összetalálkoztak. Meg se igen beszélték, mit láttak, merre jártak, tudták azt mindketten, mi esik a másik járásába, milyen vad tanyázik arrafelé. Hanem esténként felborult az öreg vadőr által színlelt békesség, ismét jött a bor, a mámor, s a düh.
Végül eltelt a hét, s jött a hétfő. Nem is igen akarta elhinni Rajtos, még ha a saját szemével látta, akkor sem, amikor gazdája levette melléről a jelvényt, s a fia hajtókájára tűzte azt. Őt pedig elbocsátotta azzal, hogy köszöni eddig szolgálatát, a kis házat adja át fiának, onnan könnyebben éri az erdőt, ő pedig asszonyával együtt költözzön az egyik faluszéli házba.
- Úgy leszen. – vakkantotta. Azzal már sarkon is fordult, otthagyott mindent, uraságot, gyereket, s eltűnt a szemük elől.
Mire a legényke hazaért, már szekéren volt minden, ami szüleinek kellett. Az öreg fuvarost fogadott a faluban, vele zörgött ki az erdei lakba, vászonba kötötték az asszonnyal a holmit, s úgy ültek a tojásoknak látszó holmikon, mint valami madarak, akiknek ezekből a tojásokból kell várni az új élet reményét.
Anyja megölelte a fiút, akinek már puska lógott a vállán, s egészen embernek látszott az egyenruhában, aztán átnyújtotta neki a kulcsokat. Aztán meglódult a szekér, s ahogy eltűnt az út kanyarulatában, a fiú úgy gondolta, most kezdődött meg igazán új élete. Benyitott a házba, de olyan idegen volt minden, annyira más az eddig megszokottól, hogy ki is fordult azonmód, s indult az erdőre, kerülte körbe, nem is tért haza csak estére.
Majd lassan-lassan megszokta a változást. Maga kedvére rendezte a bútorokat, szerzett mindent, ami kellett neki, s úgy érezte ismét, hogy hazatér, pedig korábban nem igazán gondolta úgy.
Szerette a munkáját, s szerette őt az úr is, volt úgy, hogy délutánokon órákat elbeszélgettek valamelyik nagy fa alatt a határban, megvitattak mindent, ami eszükbe jutott.
Egy ilyen alkalom után, mikor a fiú elköszönt munkaadójától, hazafelé indult. Nem egyenesen arra vette útját, kis kanyarral gondolt hazatérni, útba ejtette az egyik fiatal erdőfoltot, azt gondolta megnézni, hogyan fejlődik, miként alakul. Ráér utána is hazamenni, úgysem várja otthon senki. Útjában őzbakot ugrasztott fel, a vörösesbarna kecses állat neszezve ugrott el, aztán kíváncsian figyelt, s a fiú is kíváncsian figyelte arányos agancsát, erőteljes testét, s arra gondolt, ebből a bakból évek múltán kapitális példány válik.
A bakot puska dörrenése ugrasztotta el. A gyerek felkapta fejét. Ki lőhetett itt? Lázasan gondolkodott. Az úrnál nem volt fegyver, a kerülők sem járnak most idekinn. Felpattant, s sietett arra, ahonnét a dörrenést sejtette. Talán valakivel szembetalálkozott a gazdája, aki fegyvert hozott elé, s valami kívánatos vadba botlott, azt lőtte meg. De nem beszélt erről, nem és nem. Ki lehetett az? Ment tovább, biztos volt az irányban, a hang szinte beleégett agyába, s a hely is, mikor hirtelen arra kapta fejét. Az öregerdő környékéről jött, s nemsokára ott is magasodtak előtte a vén tölgyek, mint valami őrt álló sorfal.
A fiú vakarta fejét. De jó lenne most egy kutya… hiszen itt van már, ez az öregerdő, de tovább nem tudott tenni egy lépést sem. Hiszen ebben a rengetegben akárhol pattanhatott a puska, hogy találja meg ő azt? Akár tűt a szénakazalban… mégis belefogott. Nem hagyta nyugodni a tudat. Elnyelte az erdő. Úgy bujkált a fák törzse között, mint egy nagyra nőtt manó, aki kincset keres, s azt is keresett. Számára kincset ért a drága vad, s most már szinte bizonyos, hogy az ellen követett el valaki valamilyen aljasságot. De kicsoda, és legfőképpen hol?
Csendesen járt, bár nem igazán bízott hozzá, hogy aki lőtt, itt tartózkodik még. Vadorzó volt az, s ez a hitvány fajzat nem vár, hanem lő, összeszedi a vadat, s már el is tűnt, bottal lehet ütni a nyomát. Mégis, valami nyomot kellett hagynia, a vért, vágott szőrt nem takaríthatja el maga után. Ideje sincsen rá, nem is tudná. Menekül.
A gyerek tanácstalanul rogyott le az egyik fa alá. Úgy gondolta kifújja kissé magát, mert a nagy figyelemtől valamelyest eltompult, aztán újult erővel keres majd tovább. Talán szunyókált is kicsit, mikor a ferdén a lombok között tűző napsugarakra felriadt. Fel is állt volna, indult volna tovább, ha valahonnét cinkék zaját nem hallja. Fülelni kezdett, és óvatosan, mint az árnyék, arra kezdett csúszni, amerről a madarak zsinatoltak. Nem sokat haladt így, talán öt percet, amikor a bokrok közül tovaröppentek az apró, kék szárnyasok.
A ritkásan nőtt cserjék alatt ott vöröslöttek egy őz zsigerei, feje, mellső lábai, meg a paták. A gerincet, és a hátsó részt, paták nélkül az aljas tolvaj magával vitte. A legényt elöntötte a méreg. Szomorúan nézte végig a barbár munkát, aztán elindult vissza, az őz vérnyomán haladva, egészen a rálövés helyéig. Próbált rájönni, honnan lőhetett a rabsic, de nem tudta megtalálni a helyet, ahonnan az őzre meredt valamikor a puskacső. Megtalálta az elugrást, korábban látta az őz vállán éktelenkedő sebeket, amiket nagy szemű sörét vágott a húsba, esélyt sem adva annak, amiket eltalálnak. Megvakarta fejét, aztán visszatért a bokrosba, leült a tetem mellé, és nézte. Elszívott egy cigarettát, majd gondosan elnyomta a csikket, eldobta, aztán munkához látott. A fejet, meg a patákat otthagyta a rókáknak, de a mellső részt a vállára vette, s elindult a falu felé, hogy jelentést tegyen az úrnak, és megmutassa neki, mire is talált.
Ettől a naptól kezdve megváltoztak az erdei séták. A fák úgy álltak mellette, mint akik sötét titkot őriznek, s ő szerette volna megkérdezni tőlük, mi is az, amiről tudnak? A lopások pedig ismétlődtek. De jó is lett volna azt hinni, hogy azzal az első őzzel vége lesz mindennek! Nem múlt el hét anélkül, hogy vad ne tűnt volna el az erdőről. Mindig ugyanannak a puskának a hangja, csak az időpont nem egyezett. Mindegy milyen napszak volt, a vadorzónak nem számított. Süthetett rá a nap, vagy a hold, ő kilőtte a vadat, legértékesebb részeit magával vitte, a többit otthagyta ebek harmincadjára.
A fiú leste későn-korán, de nem akadt nyomára. Csak a barbár munkát látta szeme előtt, és azt, hogyan fogynak kedves vadjai. Kezdett rögeszméjévé válni az ismeretlen alak, ott növesztette szeme előtt, látta alakját, ahogyan görnyedve oson a fák között, csúszik a bokrok alatt, vállán a puskával, ahogyan lesi a vadat, lő, hogy aztán a lőporfüsttel együtt egy újabb élet váljon semmivé. Óriásnak képzelte ezt az embert, aki az ellensége volt. Hiába látta maga előtt a törzset, vele a végtagokat, nyaktól fölfelé homályba veszett minden, arcot már nem tudott odagondolni. Egészen hatalmába kerítette ez a képzelt alak. Pedig nem volt ez más, mint egy gondolat.
Nem is látta már, ahogyan változik körülötte az erdő. A nyári zöld lassan megtört a határban, aztán lassan rozsdabarna öltönyt húztak magukra a fák. Odafönn az égen megjöttek az északi vándorok, akik a tél üzenetét hozták a hideg levegőben. Messze volt még a csontkezű, fagyos leheletű vándor, de hírnökeit már előreküldte, akik éjjelenként lopva jéghártyát vontak a pocsolyák tükrére. Elcsitult a szüretek hangja is, elült a hordók kongása a szőlőhegyek mélyén, s az öreg alkalmatosságban megpihent a szőlő leve, hogy aztán forrásnak indulhasson.
A vadőrt pedig kísértette tovább az ismeretlen. Hiába változtak az évszakok, hiába hitte azt, hogy talán befejezte bűnös szenvedélyét a titokzatos idegen, csalódnia kellett. Sőt, a csülkös vad után már a libák csapatait is meg-megvámolta a puskás tolvaj. Ezerféle lest vetett azóta a fiú, hogy az első orvul lőtt vadat felfedezte, de egy sem járt sikerrel. Mégsem szegte kedvét a sikertelenség. Meg kellett találni ezt az embert mindenáron. Talán még egy patront sem sajnált volna tőle… mostanában egyre gyakrabban így érezte.
Apja pedig egyre sűrűbben látogatta, amit korábban nem tett. Egészen állandó vendég lett nála. Elmúlt már az az idő, amikor az udvaron lehetett pöfékelve beszélgetni, beszorultak hát a konyhába, ahol a sparherd kellemes melege mellett jobban esett a pipadohány íze is.
Nem változott semmit az öreg Rajtos. Ugyanazzal a gyanakvással, és dühvel nézett a fiára, mint akkor régen. Talán egy kis utálattal is… mégis rájárt tulajdon gyermekére, mint egy zsandár, s számon kért rajta mindent, ami az erdőn történt. Ital nem volt ugyan a környéken sem, arra a fiú kínosan ügyelt, de bor nélkül is mérgesen pattogtak a szavak a volt vadőr szájából. Hiába próbálta a fiú leinteni, beléfojtotta a szót.
- Nem így lenne, ha én lennék még mindig a vadőr. – vetette oda a pipaszár mellől az öreg. Fia nem szólt semmit, csak a cipője orrát vakargatta a piszkavassal. Egészen kormos volt már az öreg bakancs orra.
- Nem bizony! – folytatta Rajtos. – Én tudnám, hogy kellene ezt a fickót elkapni. Ha valaki, én tudnám. – bólintott saját szavaira. – Hol van járása, merről jön, merre megy. Megtanultam én azt, hogy kell ezekkel bánni! – villant a szeme.
- Honnan tudná azt édesapám, hogy merre jár a bitang? – kérdezte a fiú. – Lesem én, mikor tudom, mégsem látom még csak az orra hegyét se… egészen beleőrülök már.
- Őrülj is! – kontrázott az apja. – Úgy kell neked! Nekem itt tekintélyem volt! Mid van neked? Hiszen te még azt a hitvány kerülőt is megsüvegeled. – verte az asztal lapját mérgesen a kis ember. – Előttem nem állna meg egy sem, még most se! Én tudnám… ne félj! – kezdte újra a régi nótát. A fiú kacagott egyet.
- Na hiszen, édesapám, nem álltak azok bizony, mert egyet sem lehetett itt a környéken se látni. Most meg mind itt van, ha kell, ha nem.
Az öreg szeme elé valami homályos fátyol kúszott.
- Te még kinevetsz engem? Engem?! – ordított. – Nincs neked arra jogod! Nem vagy te senki! – tajtékzott tovább.
A fiú apjára kapta tekintetét. Addig révedezett csak a bakancsorra, meg a piszkavasra, de ahogy ezek a szavak megütötték a fülét, eldobta a vasat, s csendesen felemelkedett. Kimért léptekkel az ajtóig ment, aztán szélesre tárta.
- Arra van a hazafelé, édesapám. – suttogta csendesen. Nem lehetett eldönteni, hogy a sírás fojtogatja, vagy a düh torzítja el szájában a szavakat.
Az öreg Rajtos feltápászkodott a székről, megigazgatta magán a kabátot, majd odaállt a fiú elé, s mint valami csökönyös szamár, amivel nem lehet bírni, újra elismételte.
- Akkor is tudnám! – azzal kidobogott az udvarra.
A fiú bevágta az ajtót, s nézte az öreget, ahogy az udvaron tétovázik. No, nem sokáig tétovázott. Kiverte a pipát, zsebre vágta. Régen kialudt már, elfelejtette szívni. Visszanézett az ajtóra, köpött egy nagyot, és elindult. Nem tudni a dohánytól köpött-e, vagy fia miatt. Tudta, hogy az ajtó mögött lesi.
A gyerek azóta még jobban gyűlölte a vadorzót, mióta az apjával összemarakodtak miatta. Igaz, nem volt az nagy marakodás, hiszen a fiú csendesen tűrte, ahogyan az öreg vitatkozni próbált, de az utolsó szavak mély sebeket ejtettek a lelkén. Nem is tudta elfelejteni őket. Tudta mostmár, ha összetalálkozik a vadtolvajjal, nem lesz kegyelem. Neki se kegyelmezett az apja.
Ezen járt az agya azon a délutánon is. Nem igen bízott hozzá, hogy történik ma valami, hiszen éppen tegnapelőtt szólt a puska, s meg is találta egy süldő zsigereit. Ma biztosan nem jön. Séta volt ez inkább, idegnyugtató séta, s bizony jót tett neki. Mióta összekülönbözött az apjával, háromszor járt nála az öreg, és talán még jobban legyalázta. Szívni kellett egy kis friss levegőt, mert úgy érezte a falak között magát, mintha börtönben lenne. Lábai alá halkan simultak a lehullott levelek, s úgy gondolta, ha már otthon nem tud ülni, üljön hát idekinn: felmászott egy magaslesre. Mennyivel más volt ez, mint odahaza! Nincsenek falak, nincsenek tárgyak, amik az apjára emlékeztetnék. Érdeklődve tekintett körbe. Innen a magasból egészen másként látszott minden. Azt a keskeny vadváltót még nem is látta például, ami ott a bokrok között alig észrevehetően kanyarog. Vadváltó… nem volt errefelé ilyen.
Egyszeriben megélénkült. Úgy pattant fel a les deszkájáról, mint akit megcsíptek, s kettesével lépte a fokokat, sietett a bokros felé. Nem volt egészen biztos az irányban, lentről sűrűbbnek is látszott a falnak tűnő növényzet, meglassult hát, s módszeresen kutatta át a környéket. Nyomokat szeretett volna találni. Disznóra gyanakodott, járt erre egy erős kan, talán annak a váltója lesz ez, más nem töri át ezt a kefesűrű dzsungelt. Lázasan kutatta a benyílást, mire megtalálta. Olyan volt, mint egy kis alagút.
Mégis, mintha más lett volna, mint azok a váltók, amiket már látott. Beljebb bújt hát rajta, és megdobbant a szíve, amikor jobban szemügyre vette, mire is talált. A bokrok benyíló ágai le voltak nyesve, a kis csapás útjába eső törzsek tőből kivágva. Emberkéz alkotta tehát ezt a „váltót”. „Itt jár be a kutya, és itt is megy ki!” – gondolta a gyerek. „A fene gondolta volna, hogy errefelé kutasson.” Úgy megörült a leletnek, hogy már rohant is volna, elújságolni az úrnak: most már meg lesz fogva a tolvaj, csak idő kérdése. Tudja már, hova kell lesbe állnia. Eszébe sem jutott, hogy csapdába csalja az ismeretlent. Meg kellett azzal küzdeni, visszaadni neki a sok keserűséget, amit az adott neki. Aztán mégis másként gondolt. Jobb, ha csak ő tud erről.
Körbejárta a nagy sűrűséget, s a túloldalon is megkereste a nyílást. Meg is találta, egy nagy cserbokor alatt. Kis darabon végig is haladt az alagúton, s úgy találta, hogy a szűkössége mellett mégis egészen gyorsan lehet rajta haladni. Közepe táján kicsit kiszélesedett a folyosó. Több vérnyomot talált itt, fekvések helyét. Itt bújt hát meg, minden gaztett után… ahogyan haladt visszafelé kínosan ügyelt arra, hogy ne hagyjon maga után nyomot. Körbenézett, s még így, levelek nélkül egészen jól rejtve volt, még a folyosó végén is. Nem csoda hát, hogy a rabsic olyan könnyen el tudott tűnni. Na, de nem úgy lesz az ezután. Csak idő kérdése, és üt a gazember órája. Ezen gondolkodott, amíg haza nem ért. De nem sok időt töltött otthon. Éppen csak annyit, míg megtömte a tarisznyát élelemmel, vizet töltött a butykosba, s indult vissza, oda a lyuk mellé.
Alkalmas helyet keresett magának, ahonnan jól látta a cserbokrot, de őt nem lehetett látni, aztán elhelyezkedett, kioldotta a tarisznya száját, hogy könnyen bele tudjon nyúlni, s csak várt. Hol volt már a kíváncsiság, mikor madárfészkek után kutatott, vad után lesett. Egészen más ember volt az, aki akkor volt, s egészen más volt az erdő is akkor. Ez az erdő most idegen… ellenség… rejti a tolvajt, aki a vadat pusztítja. S ha csak ennyi bűne lenne annak a tolvajnak. De miatta haragszik rá annyira az apja. Valahol mélyen emiatt tán jobban gyűlölte, mint az összes vad miatt.
Nem hallotta a madárdalt, nem hallott semmit, csak lapult és fülelt. Ha valami törés közeledett felé, csak odafordította fejét, de nem izgatta magát túlságosan. A vadorzó az más, az csendben jön majd, osonva, mint az árnyék, aztán pedig… nem tudni mi lesz.
Eltelt egy nap, eltelt kettő. Szinte észre sem vette. Fáradt tagjai zavarták csak, de ezen is tudott segíteni, ha kényelmetlen volt a fekvés, hátára fordult, ha úgy sem volt jó, az oldalára. Ezt a három módot váltogatta. Nem volt egészen tökéletes módszer, de arra elégnek bizonyult, hogy a kellemetlen tűszúrásszerű fájdalmat elűzze. A tarisznyában még tartott valameddig az élelem, de a víz fogytán volt már. Tűrt, összeszorított foggal, várt tovább. Várta az éjszakát, többet remélt tőle, mint a nappaltól, ám annyira ismerte már emberét, hogy tudja, mindegy annak, mikor jön. Mégis, az éjszakában jobban bízott.
Észrevétlenül hajlott át az alkony szürkületbe, szürkület az éjjelbe. Sötét volt, vastag felhőket húzott magára a hold, nem lehetett volna rendesen látni még a mezőn sem, nemhogy itt a fák között, ahol még napvilágnál is félhomály bujkál, most pedig neki lehetne támaszkodni a feketeségnek. Valahol macskabagoly huhogott, s a fiú arra gondolt, hogy igazi vadorzónak való idő kerekedett, amikor alig észrevehetően megmozdult a cserbokor.
Nem látta rendesen a bokrot, csak a körvonalait, felemelkedett hát kissé, hogy biztos legyen benne, mi is az, ami ott készül előbújni. Talán valamelyik vaddisznó rábukkant a kényelmes útra, s azon keresztül gondol átváltani egyik erdőrészből a másikba. Meresztette hát a szemét, hogy biztos legyen a dolgában.
A bokor mozgott tovább. Aztán egyszerre csak megvastagodott, s ketté is vált kisvártatva. Ott volt a rabsic, ott volt minden baj okozója. Ez villant először a fiú agyába. Gyorsan, de csendben próbált közelebb csúszni hozzá, hogy aztán egy ugrással rávethesse magát, mielőtt végleg eltűnne. Nem látott mást, csak egy emberforma árnyat, de ez épp elég volt neki. Nem jár itt ilyenkor senki…
Ott mozgott már előtte az alak, amikor a fiú arra gondolt, mégis, előbb rá kellene kiáltania. Hátha megadja magát, s akkor könnyebb lenne neki is, a vadorzónak is.
- Megállj! – ordította a vadőr az éjszakába.
A vadorzó abban a pillanatban megfordult, s tüzelt, inkább csak a hang irányába, mint célzottan. A fiú hallotta, ahogyan a sörétszemek zizegve törtek maguknak utat a gallyak között, s elborult az agya. Rávetette magát a gazemberre, s a földre lökte. Kicsavarta kezéből a puskát, messze hajította, aztán birkózni kezdett az idegennel. Arra, hogy a fegyverrel sakkban tartsa ellenfelét, nem is gondolt. Máshogyan kellett ezt elintézni…
Erős volt az ellenfele. Ugyancsak megszorongatta néha a vadőrt, de hiába, a fiú, mint egy kígyó mindig kicsúszott a szorításból, hogy aztán ő karolhassa át még erősebben küzdőfelét. Nem volt ott egy hang sem. Nyögtek, ümmögtek, mintha valami vadak lennének, akik beszélni sem tudnának. A fiú érezte az alatta vergődő test minden mozdulatát, de nehezen talált rajta fogást. Ficánkoltak, forogtak, nem érezték, hogy fatörzseknek ütődnek, gyökerek nyomják derekukat, a düh elvakította és érzéketlenné tette őket.
Az ismeretlen megpróbált rúgni néha, volt, amikor sikerült is neki, ilyenkor a gyerek felszisszent, de azért tartotta magát hősiesen. Jaj lenne neki, ha a tolvajnak sikerülne magáról lerúgnia, ha alulra kerülne, vége volna. Szorította hát, s rúgott ő is, ahogyan tudott, térddel, combbal.
Közben összekulcsolódtak a kezek, ropogtak a csontok, s néha annyira megszorongatták egymást, hogy bennük szorult a lélegzet is. Egyik sem bírt a másikkal. Hiába forogtak ide-oda, a fiú mindig úgy irányította ellenfelét, hogy ő kerüljön felülre, s a vadorzó alulra. Aztán folyt tovább a csata.
A fiú nem is tudta, hova nyúl, csak fogni próbált, s szerette volna, ha már vége lenne, mert kezdett kifáradni, de a rabsic is lihegett már alatta. Egy ilyen vak tapogatózás során kerülhetett keze az ismeretlen szája elé. Nem is gondolta a fiú, hogy odakeveredett, csak nyomta lefelé ellenfelét, amikor megérezte, hova is keveredett. Kínzó fájdalom hasított belé, annyira kínzó, hogy fel kellett ordítania. Egészen megvadult. Ököllel ellenfele arcába csapott, aztán ha már ott volt, elkapta a nyakát, s szorította, annyira, hogy a szeme is kidülledt belé.
Hiába rugdalózott, kaszált kezeivel vakon ellenfele, nem engedte el. Állati lihegés hallatszódott az éjjeli erdőn, előbb kettő, aztán az egyik egyre ritkábban. Lassult, erőtlenedett a rugdalás, aztán egészen abba is maradt. Nem mozgott már a tolvaj, csak feküdt csendesen, de a fiú még mindig nem engedte el. Görcsösen szorította a nyakat, nem is tudta, meddig, aztán lassan meglazította ujjait, s lefordult küzdőfeléről.
Ott pihegett mellette, szemei előtt karikákat látott, s zihálásától nem is hallott szinte semmit. Annyira kifáradt a nagy küzdelemben, hogy felülni sem volt ereje. Hevert hát, s pihent. Apránként érezte, ahogyan visszatér belé az élet, zsibogni kezdtek lábai, mégis, igazán csak akkor tért magához, mikor a hideg szél jólesően végigsimogatta az arcát. Hagyta, hogy csak simogassa.
Végül késznek érezte magát, hogy feltápászkodjon. Nem tudta, merre keveredtek a tusa hevében, de szerette volna megkeresni a hátizsákot, ami ottmaradt a leshely mellett, hogy a gyufa fényénél megnézze, kiből is szorította ki imént a szuszt.
Orra is bukott párszor, miközben kereste, de néhány fát növéséről megismert, azok útba igazították utána. Ott volt a cserbokor is, ott volt a hátizsák, s mellette a butykos. Jót húzott a maradék vízből, vállára akasztotta a zsákot, és megindult vissza oda, ahonnan jött.
Kis ideig kotorásznia kellett a batyu mélyén, mire megtalálta a gyufát, s meg tudta gyújtani. Sárgás fény világította meg a fekvő alakot, s a gyerek kíváncsian hajolt közelebb.
A gyenge világításban ott feküdt az öreg Rajtos. Szája összeszorítva, mintha még holtában is dacolna fiával. Zsebében ott csörögtek a patronok.
A gyerek kezéből kihullott a gyufa.
A hold elől lassan elkúsztak a felhők.
Halványan világították meg az erdőt, s az erdőszélt. Hosszúra nyúlt árnyék úszott egy ott botorkáló alak után.
*
Az öreg Rajtost kétnapra rá találták meg a kerülők. Mellette volt a hátizsák, meg az elégett gyufaszál. Hogy ott volt a zsák, keresni kezdték a fiút. Nemsokára találtak is egy kabátot, amiben az egyik kerülő ráismert a gyerek ruhadarabjára. Onnan kezdve kis időközönként előbukkant valami. Nadrág, ing, kalap… rosszat sejtve követték a nyomokat. Egészen a folyóparti fákig tartottak azok, ott voltak körülöttük elszórva a kopott bakancsok. Lehágtak a magas partról, s a homokban rábukkantak a vadőr lábnyomára.
Csak az egyikre.
Következő lépését már a túlvilágra tette.
