Így írunk mi...

Akkor egy most készülő írás első fejezete:
KÖR

Ősz

Kora ősz van már, s az évvel együtt korosodó fák kezdik elhullatni koronájukat –kopaszságuk még nem zavaró, de a figyelmes szemnek már elárulják, hogy bizony lassan lejár a Nyárnak kiszabott idő. No, gyászolni azért még nem kell, az odébb van, de egy két öregebb fűz már el-elgondolkodik az elmúlt időről, ahogy a korosodó emberek is elmerengenek fiatalságukon, holott a Halál még nem érintette meg őket. Ilyenkor még dúsak a legelők, a fák roskadoznak a gyümölcsök súlya alatt, a szőlővesszők alig bírják lassan édesedő terhük és a határ még tele van élettel, mint ahogy a fiatal asszonyok csípőjén is maga az Élet ring.
Kong a déli harang, s hangja szétterül a buckák fölött, mintha egy kéz gondosan szétszórná, hogy mindenhova jusson belőle –ahogy pár hónapja a szántó-vető szórta a kenyérnek valót. Az erdők-mezők állatai felfigyelnek egy pillanatra, de életük során már megtapasztalták, hogy nem kell félniük ettől a hangtól. Sőt! –az csak nyugalmat hoz nekik, mert ilyenkor a határban dolgozó emberek is megállnak pihenni, elfogyasztják ebédjük, és talán még le is heverednek a hűvös földre, a fűbe, hogy megkönnyítsék az emésztést és átadják maguk annak a gondtalan élvezetnek, melyet a felhők és a tiszta égbolt nyújt, s ki tudja, milyen édes álmokat szőnek Isten szent ege alatt.
Itt-ott egy pacsirta kacagja a világba énekének utolsó trilláit, melyet halkan igazít ki egy fürj pitty-palattyolása, mint mikor a cserfes hercegnőket halkan helyesbíti ki dajkájuk, de aztán az álmos melegben ezek a dallamok is elfekszenek egy vackorfa alá, hogy tovább édesítsék a fáradt népek mézédes álmait.
Maga a Nyugalom fedte be a tájat, ahogy ráült a világra. S ami zavaró hang hallatszik, az is csak annyit tesz, mikor a földön ülő lánynak gyűrődik a szoknyája: az alakját formálja, de a valón nem változtat –alatta, eltakarva mégis ott a mindenség.
DURRR!- csattant végig a hang a tájon, s mintha ezer meg ezer apró szilánkra robbant volna szét az iménti béke, úgy pattog a hang a szántók mellett húzódó fasorok között. Az alvók úgy pattannak fel, mintha bolha csípett volna hátsójukba, majd kábultan néznek maguk elé, nem értve mi rántotta vissza őket az álomvilágukból, de aztán mindegyik gondolat a helyére ugrik, eltűnik a posztó között a megmaradt kenyér sercli, szalonnabőrke, uborka, s újra emelkedik a kapa, a kasza, a metsző olló és mindenki nekilát a munkájának. Mert bizony az este még messze van, de a munka nem végzi el önmagát! Először csak lassan lendülnek neki a feladatnak a szerszámok, mint amik még nincsenek kellően bejáratódva, de aztán elbukik a horoló alatt a gaz, dől a rend a penge előtt és hullnak a túlnőtt indák az olló vágásai nyomán. Halad a dolog, ha csinálják, s mert a betevő falatra, a kertből származó kevéske többletre mindenkinek szüksége van, hát el is végzik a parasztok a teendőiket.
De nem csak a földművesek vannak kint a határban, hanem a vadőr is. Kora hajnaltól kint volt rókalesen a fácánnevelő környékén, aztán bejárta a fél határt, ahol a legelők nagy része van. Közben átnézte a leseket, hogy kell-e javítani valamelyiket. Így aztán jól esett neki a vackorfa alatt elfogyasztani a kora tavaszi vágásból megmaradt szalonnát, két napos kenyeret, zöldpaprikát és egy korty citromos teát. Ebéd után, ledőlt a magas fűbe, amelyik mindig zsenge maradt a vackor árnyékában és kék eget nézve Isten dicséretére elszundított. Még talán álmodott is valami szépet, mert, ahogy a verebek lenéztek a fa sűrű koronájából, láthatták, hogy egy kis mosoly huncutkodik a szája szegletében…
Hát ezt a nyugalmat lopta ki a vadőr szeméből a durranás. Talpra ugrott, és mint akit most pottyantottak e világra úgy nézett szét mérgesen. Nem találta a hang forrását, de a visszhang miatt még csak azt sem tudta megállapítani, hogy merről jött a dörej. Hát vette a bőr tarisznyáját, amiben korábban az ebédje volt –az is megfért benne a töltények mellett még ha szűkösen is. Vállra kapta az öreg sörétesét és újra talpa alá vette a határt. Volt még mit tenni és úgy gondolta, hátha valami használhatót talál az ébresztőjével kapcsolatban.
Már jó utat megtett, mikor egyszer csak hangos rikácsolást hall maga előtt az egyik turjánban. Szarkák –mégpedig négyen vagy öten a hangból ítélve. Óvatosan odalopakodik a bokorsoron, majd a puskát levéve válláról kilép a turján melletti tisztásra. Persze a frakkos tolvajnépség azonnal levegőbe rúgta magát, de a puska két csöve leszólít egyet-egyet a hangos kompániából. Odamegy, és mint mindig, most is örömmel veszi fel a két madarat. Mint az elmúlt évek alatt oly sokszor, most is eszébe jut egy mondat: „Fiam, csak addig érdemes vadászni, amíg örülni tudsz a legkisebb vadnak is, és amíg sajnálatot érzel, akárhányszor sütöd el sikeresen a puskád.” Egyszer régen halotta egy idős vadásztól és örökre megjegyezte. Jól eső érzéssel dugja a hátizsákba a szarkákat–jók lesznek éjszakára csalinak a csapdákba. Aztán felfigyel valami vöröse a bokrok között… közelebb megy és az ütő majd megáll benne, mikor rádöbben mit is lát maga előtt az árnyékban. Egy őztetem. Közelebb megy és megvizsgálja –bizony csúnyán helybenhagyták ezt a nemes kis állatot. Nyaka körül hurok, a feje szétroncsolva, két hátsó lába levágva. Még egyszer megnézi, és lassan összeáll benne a kép: szegény beletéved az aljas hurokba, de az nem végzett vele, csak legyengítette. Aztán valaki megtalálta és fejbe lőtte. Nem kispuskával és nem messziről. Mintha kivégezték volna. Ki tehetett ilyet? Sehogy sem fért a fejébe a dolog. Vadász biztos nem volt. Akiket ismer és a környéken vadásznak, egyik sem tenne ilyet. De még egy rapsicról sem feltételezne ilyen tettet. Kivégezni egy állatot? –azt nem lehet. Elejteni, sebezni, megváltani a szenvedéstől, azt lehet. De ilyet? Nem is beszélve róla, hogy nem vitte el az illető, csak megcsonkította. Még egyszer körbejárta a tetemet, nyomokat keresett, de semmit nem talált. Gondolkodott, hogy mit csináljon, de magával vinni nem tudta, így hát megjelölte a helyet, hogy később visszataláljon, ha autóval jön erre este és elindult jelenteni az esetet a társaság elnökének…
Szépen színesedett az erdő. Mintha az angyalok festették volna ilyenre a tájat. A vadőrt mindig megfogta ez az ezerszínű harmónia, melyet egy ember sem alkothatott volna ilyen tökéletesre. A sárgától a vörösig, a zöldtől a barnáig minden szín megtalálható volt erdőn-mezőn melyeket menyasszonyfátyolként takart hajnali köd, diadémként övezte a déli letisztult égbolt és palástként takart a hűvös őszi est. Még az eső sem árthatott neki, mert csak élénkítette a színeket és mikor a felhőn áttörő fénysugár földet ért millió kis szivárvány csillogott a halódó leveleken. Igen, szerette az Őszt! A kedvenc évszaka volt a maga alváshoz készülő nyugalmával, és szerette a természet bőkezűségét. Ilyenkor sokszor tért haza körútjairól gombával, szederrel, majd mikor megérkeztek az első fagyok kökényt majszolgatott séta közben, mellyel minden nap megrakta az elmaradhatatlan tarisznyát.
Hajnal van. Az éjjeli fagy még meg-megcsípi orrát, de a nap már ébredőben, és miközben álmosan kukucskál ki a hajnali felhőnyoszolyából, a vadőrt már a határban éri az új nap. Most is a tegnap délután szedett kökényt rágcsálja. Miután elvitték anyósának a Márton napi ludat, még kiugrott az a ház mögötti erdőbe kökényt szedni. Nem tudná megmondani mikor szerette meg ennyire, de olyan ez neki ősszel, mint másnap a tökmag. Persze azt is szereti, de az a kályha mellett adja ki igazán a hangulatát. Nézelődik. Vállán a puska úgy áll, hogy bármikor lekaphatja, ha egy megtévedt róka ugrana ki elé, vagy egy kóbor kutyát hozna elé a balsorsa. Igaz, most nem szeretné használni a fegyvert. Érzi a pillanat szentségét, melyben a Teremtő méri fel a világot hajnalonta: „Na, kis teremtményeim, túl vagytok az éjszakán? Jöhet az újabb nap?” Emlékszik, régebben még az számított neki, hogy szóljon a puska. Nem értékelte az élet apró szépségeit, melyeket csak az vesz észre, aki meg mer állni a rohanó világban és figyelmesen szemléli a hatalmas természetet. „Néha kellenek azok a pillanatok, mikor az ember átérzi parányságát és szembesül a nála hatalmasabb, teremtő és pusztító erővel.” Jut eszébe a lelkész szavajárása, aki sokáig kísérgette útjain, de soha nem vadászott. Úgy érzi barátok lettek a sok közös túra alatt. Nagyon sajnálta, mikor elhelyezték innét. Igen, a pusztító erőt már ismeri, mióta a lőtér melletti faluba került vadőrnek, de az nem Istentől ered! Isten a természetben, a növényekben, az állatokban él, melyek mind egy láthatatlan erőnek, egy törvénynek, egy akaratnak szolgálva élnek, szinte teljes harmóniában. Az ember csak beavatkozik a pusztításaival ebbe a rendbe… de mint mindig, a természet rendbe hozza, amit az emberek elpusztítottak. Látta már a földbe robbantott gödröket, melyeket egy év alatt benőtt a fű és látta mikor a kiniglik üregeit hasítja fel egy gránát, szétdobálva lakóit, de aztán egy év múlva újra járatokkal és még több luki nyúllal van tele a lőtér. Mert a Természet mindig rendbe hozza, amit az ember elront. Mert a természet maga az erő, a teremtő Isten. Tudja, hogy ezekért a gondolatokért bármelyik egyház megkövezné, de érzi az igazát és az évek során felállította a maga kis teóriáját. Félte Isten, és épp emiatt mélységes alázattal végezte a rá bízott teendőket. Talán a lelkész értette meg leginkább az érzéseit, de hát ő már nincs itt, hogy elmondhassa neki a hajnali töprengéséből kicsorduló gondolatokat.
Újabb kis bogyót vesz a szájába és elindul az erdő szélre, hogy szarkára lessen a reggeli napsütésben. Kevés a fácán ezen a részen, pedig a terület jó. Hát megpróbálja segíteni a tavaszi kotlást egy kis dúvadazással. Ahogy sétál, felfigyel egy kis barna foltra az egyik fa mellett. A levegőben lóg, és nagyon rendellenesen fest már távolról nézve is. Sietősebbre fogja lépteit, mert rossz érzés kerülgeti. Ahogy közelebb ér látja, hogy egy nyúl lóg a levegőben. Nyakán és az egyik első lábán hurok –már a húsba vágta magát, mire szegény pára kiszenvedett. Egy vékony növendékfára volt erősítve a hurok, mely le volt hajtva a földig, és ahogy a nyúl kioldotta a biztosítékot a szokásos útján haladva, a fa kiegyenesedve csapdába ejtette az ugrifülest. Nem először találkozott hasonló ocsmánysággal azóta a szeptember eleji suta óta. Most is undorral nézte ezt a csalafinta, de alávaló szerkezetet, melyet csakis egy nagyon rosszindulatú ember tehetett ki. Találkozott már korábban is pár hurokkal, csapdával, de azok egyike sem volt ennyire brutális. Pár hete talált olyan őzet, melynek lábára egy fogakkal telireszelt vékony lemez szorult. Szegény csak feküdt a fűben egy turjánban és lázas szemekkel figyelte a közeledő Halált, ami a vadőr formájában a megváltást és nem további megváltást hozott számára. Most is, mint az elmúlt egy-két hónapban óvatosan körüljárja a csapdát, nézelődik, keresgél, de sehol egy nyom, sehol valami használható. Mint mindig: semmi, ami a nyomra vezetésben segíthetné. Biztos, hogy nem kezdő az illető, de honnét jöhetett? A faluban egy két éve nem volt új lakó, a környéken pedig egy kollegája sem panaszkodott hasonlóra. Nem érti… nem fér a fejébe, és mint mindig, ha valami érthetetlen számára, most is ideges lesz. Remegő kézzel veszi le a nyulat a fáról. A drótot rajta hagyja bizonyítékként és elindul a kiszemelt lesre. De a kedve már elromlott, már nem a természet részeként végzi a munkáját, hanem kötelességként. Délután pedig ugyanolyan mérgesen dobja a nyulat az elnök elé a vadászház előtti rönkasztalra, mintha a felmondását lökné oda.
„Mi van Bandi?” –néz fel az elnök- „Már megint egy”
„Most mondja meg Jóska bátyám: mit csináljak én? Olyan ez a galád, mintha szellem volna. Ha éjjel megyek, nappal teszi ki a hurkokat. Ha nappal megyek, éjjel lő valamit. Se hajnal, se szürkületben nem érem kint. Mintha tudná merre járok, mikor mit csinálok, mikor garázdálkodhat. Engem meg esz a fene miatta. Mit csináljak? Mondja meg!” Szinte köpi az izzó szavakat, pedig tudja, hogy az elnök jó ember. Régebben ő is vadőr volt, az akkor kiharcolt becsület emelte elnöki rangra a rendszerváltás után.
„Fiam. Semmit ne csinálj másként, mint eddig. Ne hagyd, hogy a kedved szegje ez a gazfickó. Előbb-utóbb úgyis hibázik, akkor aztán csőstől a nyakába varrjuk az egészet, hogy egy megbánja még azt is, hogy megszületett. Te csak végezd a dolgod. Még a télen, a hóban elkapjuk ezt a szemetet. Hogy száradna le a keze… aki ilyen rafinált csapdákat gyárt…”
Bandit, a vadőrt megnyugtatja egy kissé a válasz, de a lelke nem tisztul. Tudja: addig nem lesz nyugta, míg a rendet helyre nem állítja az ő kis több ezer hektáros világában. Elindul haza, majd ahogy otthon leszedegeti az aggatékról a reggel lőtt szarkákat észre sem veszi, hogy nagy pelyhekben elkezd hullani az első hó az idő közben szétterülő, sötét felhőkből.

Folyt.köv.