|
Tomek
|
 |
« Új üzenet #7 Dátum: 2008. április 15. - 23:30:41 » |
|
Tisztelt Fórumozók! Fogadjátok szívesen ezt a kis történetet, remélem tetszeni fog, még ha kissé sötét is a hangulata. Két hozzászólásban tudtam csak feltenni...
Barátra találni
A sétálóutcában végigfújt a szél, s ezzel a fuvallatával meghozta a városba a tavasz üzenetét. Nem volt erős szél. Inkább lágy, simogató, mint az anyák keze, és simogatása nyomán az égről eltűntek a szürke felhők, előbújt a tiszta kékség, itt-ott egy-két fehér pamaccsal, a virágok pedig örömmel hajtották fejüket a szellő útjába. Kinyílottak az ablakok, hogy a lakások áporodott bűzét átadják a friss levegőnek, s ezzel együtt a tespedt gondolatokat is útjukra eresszék. Hajnalonként feketerigó fütyült a fák csúcsán, a lágy trillák nyomán visszaköltözött a városba egy kissé a természet.
hangulatot. Az emberek nem vettek tudomást róla, vagy ha észre is vették, ronda gondolatokat forgattak magukban… hajléktalan… csavargó… koldus. Mi tagadás Guszti bácsi ruházata kopott volt, és néhol foghíjas, de tiszta, és ami a legfontosabb: szívének kedves. Nem törődött a kíváncsi pillantásokkal.
Egyszer csak megérezte, hogy nézik. Kinyitotta szemét, és hunyorogva nézett körül, de a mellette lévő hely üres volt, s előtte sem állott senki. Csak vele szemben ült a kopott szőrű kis kutya. Kedvtelve nézegette. Valamikor régen neki is volt ilyen forma ebe, tacskó, amelyik viszont előtte ült, valamilyen másfajta kutya lehet.
A kutya is észrevette, hogy figyelnek rá. Még mindig érezte zsigereiben azt a késztetést, ami arra sarkallta, hogy idejöjjön, ehhez az emberhez, hát közelebb csúszott hozzá. Egészen a repedezett bőrű bakancsokig lépegetett, leült, okos fejét Guszti bácsi fordította, és dióbarna szemei találkoztak az öreg megfáradt, vizes tekintetével.
- Szervusz kis kutya, – simogatta meg a bácsi a durva szőrzetű fejet – hát te kihez tartozol? – kérdezte tőle. Körbehordozta tekintetét, de senkit sem látott, aki a kutyára várt volna.
- Pedig szép kutya vagy, tudod? – mondta neki, miközben ujjaival a lazán lógó fülek mögött kutakodott. – Régen nekem is volt ilyen kutyám, mint te.
A kutya úgy nézett vissza rá, mint aki érti, mit mond az öreg. Egészen megnyugodott. A késztetés már elporladt benne, helyére valami csodálatos nyugalom kúszott, ami azt sugallta neki, hogy a simogató kéz, és a hozzá tartozó ember nem akar rosszat, hanem csak jót, és neki vele kell menni.
Guszti bácsi tovább duruzsolt a szürkeségnek. Megszűnt számára a világ, csak ketten voltak, és újra gyereknek érezte magát. Mégsem maradt hát egyedül… igaz, otthon lánya szeretettel várta mindig, és unokái, veje között is megértő, bensőséges légkör vette körül, ám ez nem tudta pótolni az elveszett régi világot; a susogó fák alatti csendes lakot, melyben leélte egész életét, a szabadságot, melyet akkor érzett, ha körzetét járta. Szeretett otthon lenni, mert az öreg házban, mintha ősei között lett volna, de legjobban szeretett a határban barangolni, figyelni az élet apró rezdüléseit, vagy néma csendben ülni egy öreg fa alatt elmélkedve. Amikor megpattant egy ér a fejében, lányához kellett költöznie, mivel már nem tudta önállóan ellátni magát. Ezt mondták neki. Ő semmi változást nem érzett magán. Kicsit lassabban mentek a dolgok, mint annak előtte, olyan volt az egész, mintha lassított felvételen látna maga körül mindent. De beletörődött a család akaratába, mint mindig, hiszen tudta, hogy szeretik, és a javát akarják. S most itt van ez a kis kutya, akiben talán újra társra lelhet. Hiszen eb a vadász kutya nélkül… mondogatta magában. Mert emberi társak mellett is jó néha egy négylábú barátot maga mellett tudnia.
- Úgy bizony, kis kutya velem jössz mostmár – mondta a feszülten figyelő ebnek – jó helyed lesz, ne félj, majd én gondoskodok rólad. – vakargatta tovább a buksi fejet. – El is indulunk, mert időbe telik ám, mire hazaérünk – duruzsolta, azzal a kopott, zsíros kalapot fejébe nyomva felállt a padról. Csoszogó léptekkel indult meg, és a kutya követte. „Hívni sem kellett, igazán rendes kis jószág.” – gondolta Guszti bácsi, és sűrűn hátranézett, újdonsült pártfogoltja követi e.
De felesleges volt. A kutya ment utána, mintha láthatatlan póráz kötné össze az öreggel, ám megtartott egy bizonyos távolságot, amit lassan-lassan csökkentett. Pár sarok után már Guszti bácsi mellett baktatott, kisvártatva pedig az öregember előtt haladt. Néha ugyan visszanézett, mintha azt kérdezné, jó felé megyünk-e, ilyenkor a bácsi intett, és továbbhaladt.
Amikor pedig Guszti bácsi megállt egy cifra kerítéses ház előtt, a kutya tudta, hogy hazaérkeztek. A kapu nyikorogva nyitott utat a lakás felé, s a kis kutya bátran lépett be az előtte felmagasod új világba. Az előszobába már nem mehetett be, mert az öreg kinn tartotta, de csak addig, amíg lányát fel nem készítette a várható következményekre.
A ház asszonya kissé ingerülten fogadta az új jövevényt, hiszen következetesen tartotta magát ahhoz az elhatározásához, miszerint állatot a lakásba behozni tilos, de mikor apja fáradt szemeibe nézett, ez a keménység elhalt benne.
- Keresek neki egy kosarat – nézett ki az ablakon – a padlásról pedig lehozok pár rossz pokrócot, és egészen úri helye lesz neki. – fordult Guszti bácsi felé, akinek arcáról eltűnt a várakozás, átadva helyét az öröm mosolyának. Szélesre tárta az ajtót.
- Gyere be, na… - szólt az ajtó előtt várakozó ebnek – de rosszalkodni nem szabad, mert akkor lapátra kerülünk! - fenyegette meg a szürke gombócot, mire az megcsóválta farkát, mintha jelezné, részéről a dolognak akadálya nincsen.
A kosár igazán tökéletes volt, még pokrócok nélkül is, de mikor azok megérkeztek, az volt csak az igazi élvezet. A kis állat jóleső nyöszörgéssel fúrta be magát a puha anyagok mélyére, hogy aztán elnyomja az álom, mint aki kifáradt egy fárasztó nap végén. A bácsi unokái persze megszakították az édes pihenést. Úgy csüngtek rajta, mintha életükben most láttak volna először kutyát, valójában csak arra az élőlényre zúdították összes szeretetüket, aki először lépte át büntetlenül a ház kapuját.
A kutya csodálatos nyugalommal tűrte az apró kezek kutakodását a füle mögött, a hasát vakargató ujjak édes játékát, mégis, az öreg felől áradó nyugalom, és szeretet sokkal többet jelentett számára.
Guszti bácsi mosolyogva nézte unokái játékát. Valamikor ő is ilyen lelkesedéssel viselkedett a kis állatok iránt, de az évek múlásával ez a késztetés lassan kiveszett belőle. Nem is tudta mikor látott utoljára ilyen hűséges állatot. Feltörtek benne a régi emlékek, s eszébe jutott az öreg lemezjátszó a szekrény mélyében. Az unokák közben elrohantak körülülni a vacsoraasztalt, és ő izgatottan válogatott a bakelitkorongok között. Vastag por rakódott a borítókra, de odabent, a selyempapír zizegő lapjai közé csomagolt lemezek szinte újként csillogtak. Döcögve indult meg a tű a barázdák között, de utána magára talált, és apró recsegések között felsírt a régi nóta: „Most van a nap lemenőbe’, kimegyek a temetőbe’…”. Guszti bácsi önfeledten kísérte az énekest. Megmagyarázhatatlan érzések suhantak át rajta, ahogyan végigénekelte a nóta mindkét strófáját. A szám után újabbak következtek, s az öregember újra legénynek érezte magát, lányok után járó, ablakok alatt vallomást éneklő fiatal embernek.
Lánya a konyhában meglökte férje vállát.
- Hallod papát? Milyen régen nem dalolt már! – aggódva nézett a kis szoba felé – Ráadásul nem ilyen lemondó, régi dalokat. Furcsa érzésem van.
- Ugyan szívem, kár aggódni – csókolta meg homlokát férje – a papa is szeretne kicsit szórakozni. Jár neki egy kis boldogság öreg napjaira. – kortyolt bele a gőzölgő kakaóba.
Nyikorogva nyílt ki az öreg ajtaja, bentről halkan szólt a hegedű.
- Fiam – fordult Guszti bácsi a veje felé – holnap hajnalban, ha megtennéd… - akadt el a szava.
- Tessék mondani papa! – biztatta a vő.
- Ha kivinnél engem ezzel a kis kutyával együtt a szokott helyre… ahol a szalonkákat szoktam figyelni… megköszönném. – mondta, miközben leereszkedett a székre.
- Nagyon szívesen apuka, holnap reggel már elő is áll a hintó. – vidámkodott a férfi, de felesége olyan fanyar képpel nézett rá, hogy rögtön visszaszívta volna, amt mondott.
Guszti bácsi megvacsorázott, majd nyugovóra tért. Elalvás előtt sokáig nézte a kis kutyát, aki hatalmas nyugalommal szuszogott a kosár mélyén, s lábai néha megrándultak, mintha álmában kergetne valamit. A kutya egyenletes lélegzését figyelve a bácsit is lassan elnyomta az álom.
Furcsa álmot látott. Otthon volt, a régi erdőszéli házban, régen holt feleségével, szüleivel, de nem szóltak hozzá, csak nézték, aztán mindenki felállott az asztaltól, s búcsút intve távoztak. Felesége még a küszöbről visszafordult, és hosszan nézte, aztán eltűnt. A következő képben virágos mezőn járt, és őzbakra cserkelt, de mikor belopta a bakot, s célba vette, a puska nem sült el, s a bak kíváncsi tekintettel meredt rá, majd hosszan riasztva elugrott.
Felriadt… odakinn a hajnal pírje úszott, s álmából ébredt a város. „Badarság… - gondolta Guszti bácsi – ez csak egy álom, nem jelent semmit. Viszont jól elaludtam az időt, lassan el is késünk” – s már mászott is ki az ágyból, felöltözött, bevetette fekhelyét, aztán kilépett a konyhába.
A kutya már akkor felébredt, amikor az öreg felült az ágyban, s most árnyként követte. A bácsi könnyű reggelit adott neki, s míg kedvence ezzel volt elfoglalva, felköltötte vejét, s elővette a régi, kopott kalapot.
Fél óra múlva már a város melett elterülő kiserdő sarkán állott, lába mellett pedig engedelmesen ült a kis kutya. Vejétől elköszönt – gyere értem két óra múlva – aztán elővette háromlábú vadásszékét, leszúrta az avarba, majd csendes várakozásba süllyedt. Éjjel könnyű eső permetezte be a tájat, s most, ahogyan a nap kelt, finom párába burkolózott minden.
„Jöhettek madaraim” – mondta magában az öreg, és figyelmesen tekintett az égre, el ne szalasszon akár egy alkalmat is, amikor a hosszú csőrű vándor átszeli az eget, vagy átlendül a kis úton. Gondolatokba merülve gubbasztott a kis ülőkén. A mögötte terülő erdőrészben élesen roppant el egy gally.
Óvatosan fordult arra, s szeméhez emelte a keresőtávcsövet. Őzsuta óvatoskodott a magas fűvel felvert, harmatcseppektől csillogó, alig sejthető útra. Nagy figyelemmel szimatolt körbe, közben egyet-egyet lépett, és megállt az út közepén. Kapkodva falt pár szál füvet, majd az erdő felé tekintgetett. Kisvártatva még két suta állt ki az útra, őket pedig egy barkás agancsú bak követte. Szoborként álltak, s Guszti bácsi megbabonázva nézte őket. Kedvenc vadja volt az őz. Szerette a téli fácán- és nyúlvadászatok hangulatát is, de akkor volt igazán önmaga, ha őzbakra cserkelhetett, vagy várta a szalonkák érkezését. Régi napok… újra nosztalgikus hangulata támadt.
Ekkor korrogás hallatszódott a félhomályba burkolózó erdő fölül, s az út fölött átlibbent egy alig sejthető árnyék, ezzel a mozdulattal el is tűnve az öreg szeme elől. Guszti bácsi csendben megemelte kalapját, és üdvözölte az égi vándort. Van annak már tíz éve is, hogy utolsó szalonkáját felvehette, s nem is hiányzott neki a vadászata. Rengeteg élménnyel gazdagodott a hosszú évek során, s amikor végleg szögre akasztotta fegyvereit leginkább azt sajnálta, hogy nem lehet többé nap mint nap az erdőn. Szerencsére veje megértő volt vele, és amikor Guszti bácsinak kedve támadt, szívesen vitte egy-egy vadlesre.
Alig vette észre, hogy a két óra, amit vejének mondott, letelt. Még látott egy kergetőzve repülő cvikket, de más vad nem jött elé. „Nem számít – gondolta az öregember – csodálatos reggel volt.” A kis kutya végig hangtalanul ült mellette. Néha fellobbant benne az ősi vágy, de ilyenkor fejére simult az öreg keze, és a négylábúban szétáradt a nyugalom. Megnyugtatta az öregúr közelsége, s noha nem volt vadászkutya, úgy ült ott szoborként, hogy ők ketten modellt állhattak volna bármelyik festőnek.
Amikor meghallotta a motorhangot, Guszti bácsi megdícsérte a szürke ebet.
- Jól viselkedtél – suttogta neki – legközelebb is velem jöhetsz, ha te is akarod – mire a kutya visszanézett rá, mintha azt mondaná, felőle még ezer ilyen alkalom is elkövetkezhet.
Az autóban kellemes zene szólt, a vő kérdéseire a bácsi nehezen felelt, majd hosszan hallgatott. A városközpontban megállíttatta az autót, és kiszállt.
- Sétálok egyet – mondta a vejének – ebédre otthon leszek, szólt, majd becsukta az ajtót, és búcsút intett a kezével. Ismét ott áltak a sétálóutca kezdetén ő, és a kis szürke kutya. Vasárnap volt. A reggeli órákban nem mozdult a tömeg, mindenki aludt, vagy éppen a piacon járt. A távolból villamos csikorgott egy kanyarban, de ettől eltekintve az egész környéken szokatlan csend uralkodott.
Guszti bácsi elindult. Lassan haladt, élvezte a felszáradó eső illatát, figyelte, ahogy a napfény tükre millió darabra szóródik szét a kirakatüvegeken, s ahogy a tér virágágyásai között a betévő falat után bújkál a feketerigó. Mennyi különböző élmény, s mennyi illat, látvány, egy helyen összesűrítve! Pár lépéssel ezelőtt a bakancs talpa még rideg betonon taposott, ám a következő pillanatban, már puha föld simul az kopott lábbelik alá, s a virágágyásokban ezer színnel nyújtják fejüket ég felé a virágok. A fű zöldje közé néhány rozsdabarna tavalyi levél kerül, megtörve az egyhangúságot, s az öregúr élvezettel szemlélte ezeket az apró képeket, melyeket a rohanó világban olyan kevesen vesznek észre. Leült egy padra, hogy megpihenjen. Végignézett a téren, aztán pillantása bakancsaira esett. A fűzó rakoncátlanul oldódott ki, úgy hevert a betonon, mint valami vékony, barna kígyó. Előre hajolt, hogy megkösse, s ebben a pillanatban előrebukott, s lefordult a padról.
A vasárnap reggeli óra ellenére sokan verődtek össze körülötte, s egypáran azon a véleményen voltak, hogy a bácsi egyszerűen részeg. Mások megálltak egy futó pillantásra, de mikor látták, hogy csak egy kopott kabátú öregember fekszik a betonon, tovább is siettek. Egyvalakinek jutott mindössze eszébe, hogy feltárcsázza a mentőszolgálatot. Szirénázva érkezett a piros csíkos autó, s a kipattanó mentőtiszt határozott fellépésére a kör kitágult, ám a bámészkodók száma nem csökkent.
Guszti bácsit megvizsgálták, s miután hordágyra helyezték, az öreg vadász eltűnt a mentőautó mélyén. A mentőtiszt, mielőtt magára húzta volna az ajtót, végignézett az embereken, s az ápolóhoz szólt.
- Fel nem tudom fogni, hogy vannak emberek, akik képesek végignézni a másik szenvedését – mondta, miközben kezéről a kocsi aljára dobta a gumikesztyűket. – Lelkiszegények… - mérte végig a kinn maradottakat, s hangos csattanással behúzta az ajtót.
A kis kutya magára maradt az emberek között. A mentőautó elszirénázott, az esemény elmúlt. Néhányan körbeállták a szürke ebet, s sorsán tanakodtak. Megpróbálták megsimogatni, ám a kutya megoldotta a kérdést: rájuk morgott, és faképnél hagyta őket. Elképedve néztek utána.
Ismeretlen utcák tárultak ki a kutya előtt. Rosszat sejtett, valami rejtetten motoszkált zsigerei között, olyan érzés, amit még soha nem érzett. A kedves ember elszakadt mellőle, aki mellett olyan jó volt lenni, igaz, csak egy napja még, hogy ismeri, de máris hiányzik. Ment a feje után. A kapocs, ami az első perctől fogva összekötötte öket, most még erősebben szorította egymáshoz őket, s a kutya szinte hallotta Guszti bácsi hívó szavát. Bandukolt utcáról utcára, ösztönösen fordult be a sarkokon, noha még soha nem járt arra. Egyszer csak feltárult előtte a klinika épülete. Érezte, hogy megérkezett, körbeszimatolt, de az ismerős illat, hiszen már ismerős volt, az együtt töltött rövid idő ellenére nem hatolt az orrába. Mégis tudta, hogy ide jött, s várnia kell. Hát várt. Összekucorodott, s szemét az egyik ablakra szegezte.
Az intenzív osztály ajtaja előtt Guszti bácsi lányát nyugtatta az ügyeletes orvos.
- Nyugodjon meg hölgyem, mindent elkövetünk. Súlyos agyvérzés érte az édesapját, de még el kell végeznünk a vizsgálatokat… nem, egyenlőre nem jöhet be, megtesszük, ami tőlünk telik, addig talán foglaljon helyet. – intett a folyosón sorakozó műanyag székek felé. A hölgy megköszönte a tájékoztatást, de nem tudott leülni, fel – s alá járkált a folyosón, percenként az órájára pillantva, szívében jeges nyugtalansággal.
Guszti bácsi a körülötte zajló eseményekből mit sem sejtett. Ernyedten feküdt az ágy ölelésében, s leengedett pillái között erőtlenül küzdötte át magát a fény. Egyfajta meghatározhatatlan állapotba süllyedt, a körülötte lévő gépek hangját inkább csak gondolta, mint hallotta, s a föléje magasodó orvosokból csak elmosódott árnyakat látott. Nem is vette észre, hogy telik az idő. Úgy érezte, mintha mindig is itt feküdt volna. Sűrű köd úszott szeme elé, s mikor megpróbálta elhessegetni, keze ellenszegült a parancsnak. Soha nem történt még ilyen. Aztán már a ködöt sem látta. Egy más világban járt. A forgó alakzatok között egy fényes anyag örvénylett, aztán beszippantva mindent, mint egy hatalmas robbanás szertehullott, különféle, soha nem látott valamiket dobva ki magából.
Azt sem vette észre, mikor lánya mellé lépett. Akkor már az est sötétítette feketére az ablakokat, s odakinn hunyorogva pislákoltak a csillagok, de benn, a neonlámpák vibráló fénye alatt megállt az idő. Egy halvány szorítást érzett kezén, szeretett volna szólni de nem tudott. Szemei előtt csak az a csodálatos örvény forgolódott, melyből egymás után váltak ki az alakzatok. Majd a csodás formák után felismerhetőek következtek. Régen volt használati tárgyai kavarogtak előtte, kusza összevisszaságban, s ebből az összevisszaságból néha egy számára különösen kedves tárgy vált ki, de abban a pillanatban vissza is hullott a többi közé. Ezután szerettei képe tűnt fel előtte, lánya, veje, unokái képe vonult el a csukott szemhéjak alatt, s megrándult belé a keze.
Ebben a pillanatban a forgás megállt. A feketeségbe egy erdő részlete kúszott, melyben élesen látott mindent, s az előző rohanásnak, kuszaságnak nyoma sem volt. Megnyugodott… valami ismeretlen érzés áradt el testében, ahogyan a fák között járt. Félhomályban úszott a fák alja, csúcsukon pedig olyan világosság ragyogott, melyhez foghatót soha nem látott. Mégis, ebben a furcsa erdőben megszámlálhatatlan vad mozgott. Büszke tartású szarvasbikák, kecses termetű őzbakok, mogorva vadkanok tűntek fel a fák között, majd váltak köddé egymás után, s mialatt a föld közelében így váltották egymást az alakok, a mélyen szántott fatörzsek között madarak cikáztak, ezerféle színben, s ezernyi dallal. Leült. A megnyugvás szétáradt benne, s ekkor a távolban feltűnt egy hosszú szárnyú madár, mely feléje tartott, szárnyai mögött egy sejtelmes árnnyal, mely lehajolt érte, s maga mögé emelte.
Lánya testét az ágy mellett megrázta a zokogás.
De ekkor a sötét kertben a kis kutya mellett felmagasodott egy megfoghatatlan sejtés, s tisztán hallotta fejében az ismerős hangot: „Hát eljöttem… ha akarod, indulhatunk.” A szürke eb felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, s lassan poroszkálva megindult, ki a kapun, neki az ismeretlennek, a görbe utcáknak, messzi tájaknak, és nem félt, mert érezte, hogy öreg barátját örök társként rendelte mellé a Teremtő.
|
