Vuc

[Horrido]

Vuc története, avagy egy vadkan élete....



„Vuc” születése problémák nélkül lezajlott. Édesanyja az öreg, tapasztalt koca immár negyedszer épített kényelmes és gondosan összeállított vackot gallyakból és puha, apránként összegyűjtött száraz fűből. Idén számára és öt testvére részére.
A kis Vuc másodikként született, erősebb volt a társainál, így a testi adottságait felhasználva azonnal biztosította magának a legjobban tejet adó hátsó emlőt, mely az övé maradt egész malackorára. A testvérek osztozkodtak a többi tejforráson, ha az övé felé kacsintottak, irgalmatlanul odébb orrozta őket. A vacokban mindig az anyja mellett a melegebb oldalon feküdt, másik oldalát a testvérek melengették. A déli fekvésű erdei fenyvesben, teljes biztonságban és kitűnően érezték magukat a vacokban.
Mikor az öreg koca már egyre nagyobb köröket kényszerült megtenni, hogy a napi betevőt és tejre valót összeszedje, a malacok a vacok mélyén szorosan összebújtak, itt is a kis Vuc volt mindig a malacgombolyag közepén, ahol a legmelegebb volt.
Nem csoda, hogy a legerősebb malacává vált a vacoknak és egy langyos február végi napon ő tette meg az első kirándulásokat is a szűkebb környezetükben.
Ahogy teltek múltak a napok, a malacok egyre jobban gyarapodtak, és az öreg koca egyre vékonyabb lett, de megvolt az eredménye, mert mind a hatan átvészelték az első, kritikus heteket és a mindenek felett álló anyatej mellett, az anyjuk mintájára, már turkálgattak és eszegettek a még bizony csak ritkán fellelhető földi javakból.
Egyik sötét hajnalon a jó öreg vacok mellett egy idegen disznó jelent meg, Vucék anyja még messze járt így a testvérek ijedten bújtak össze. A jövevény megszaglászta őket és néhány méterre tőlük egy lelógó fenyő lombja alatt, a tűszőnyegben vackot túrt, majd eltűnt. Mire az öreg koca megérkezett, visszatért a jövevény is, négy malacot vezetett.  A két nagy disznó összeszimatolt majd leheveredtek a régi és új vacokba és megszoptatták a malacokat. A jövevény, az öreg koca, tavaly előtti lánya volt.
Néhány nap alatt még két koca és 7 malac csatlakozott hozzájuk, mindketten az öreg koca lányai és azok malacai. Összeállt a régi-új konda, csak a tavalyi malacok hiányoztak. Számukra tilos területé vált az erdei fenyves malacszoba. Amennyiben bemerészkedtek, a kocák azonnal elzavarták őket.
Vucék számára viszont vidám idők kezdődtek. Immár egy teljes malacsereglet kötött gyorsan barátságot és az egyre jobb idő és egyre több ennivaló mellett, vidámmá és hangossá vált a fenyves.

 Állandósult jelleggel kísérték el anyjukat a táplálékszerző körútra, a közeli tölgyesbe, ahol még akadt az elmúlt évi bő makktermésből. Ebben a szálasban ismerkedett meg azokkal a mennyei ízű sárga magokkal, melyek egy tisztáson, vastagon és kifogyhatatlannak tűnő mennyiségben hevertek. Csak azt nem értette, hogy miért nem lehetet egyszerre odarohanni és miért időzik az öreg koca csak néhány percig és máris vonulnak tovább. Egyszer ugyan, a hívó morgás ellenére többen is visszamaradtak a nekik térdig érő finomságban, de anyjuk villámgyorsan visszatért és a tisztáson nem kellett átszaladniuk, repülve érkeztek a csalánok közé. 
A konda továbbállt és a tölgyesből kiváltott a szálas mellett frissen elművelt kukoricavetésre. A koromsötét, viharos éjszaka teljes biztonságot nyújtott számukra, a vezérkoca jól tudta, hogy ilyenkor nagyon ritkán zavarja meg őket a titokzatos, rossz szagú ellenség a táplálkozásban, amit Ő károkozásként él meg. Vucnak jó kalandnak tűnt ez a nyílt területi kirándulás. A sárga magok sorban voltak elásva és a kitúrásuk számára sem jelentett akadályt. Némelyik magocska már csírába szökkent, ezeknek különösen jó íze volt, szépen sort tartva lehetett belakmározni őket. Rövidesen jól is lakott, de a magocskák mellett giliszta, pondró és csiga is akadt, ezek a fehérjeforrások még a legjobban megtömött malacbendőre is még ráfértek. Persze Vuc ezt a fehérjedolgot nem ismerte, csak ösztönösen habzsolta be a puhatestűeket. A lezúduló hideg esővel keveset törődtek, a bunda bírta és ők, kiskoruk ellenére, már megszokták az időjárás viszontagságait. Az öreg vezérkoca meg egyenes örült ennek az ítéletidőnek, de ösztönösen már jóval hajnalhasadás előtt visszaterelte a rablóbandát a biztos beálló helyre.
 Itt a fenyők oltalma alatt még hosszasan elidőztek, turkálgattak, szedegettek, játszottak egészen napkeltéig, mikor is anyjuk melege, mint egy élő és kifogyhatatlan kazán, és a kelő nap jótékonyan melengető sugarai, közösen álomba nem nyomták őket a vacokban.

folyt.k.

[Horrido]

Kis ugrás térben és időben:

Vuc az ősz nagy részét a jól bevált, falu közeli rejtekében töltötte, kijárogatott a terített asztalt kínáló gesztenyésbe, rejtett dagonyáit rendszertelenül használta és csak a legsötétebb éjszakákon mozgott hosszasan. A holdfényes éjszakákat a sűrűben, turkálással töltötte.
Mikor azonban eljöttek az első fagyok a nagy disznó izgatottá vált.
Kellemes bizsergés járta át  a testét!  Ismerte ezt az érzést, tudta, hogy önkéntelenül is a kondák és a kocák közelébe fog vezetni az útja. A disznók már rendszeresen járják a nagy kukoricatáblákat, a malacsereg mindig éhes, nem lehet őket jóllakatni az erdei turkálással.

Egy deresen hűvös novemberi estén Vuc egy nagy kukoricatábla szélén állt. A sűrű kökényes jótékonyan takarta, orrába mennyei illatok vágtak. A kukoricát malackora óta imádta, de mivel az évek során kitapasztalta, hogy igen sok veszély leselkedik a terített kukoricaasztal körül, ritkán élt vele. Most viszont a kukoricaillat közé számára vonzóan finom kocaillat is keveredett.
A természet hívó szavának nem tudott ellenállni. A konda már a táblában dorbézolt. Felhősen borongós, sötét éjszaka volt, Vuc szerette ezeket az éjszakákat, a rossz szagú ősellenség ilyenkor vak és nem tehet kárt benne.
Óvatosan lépett ki a tábla szélén a léniára, majd szaporán átosont rajta és egy nagy bokor alatt megállt a teljes sötétségben. Figyelt.

A konda újra felvisongott, így türelmetlenül lépett tovább. Már a lépésben iszonyú ütést érzett az oldalán, mely majdhogynem megemelte és oldalra döntötte, ugyanakkor éles fájdalom hasított a mellkasába.
Megperdült és teljes iramban rohant vissza a szálasba. A nagy fák biztonságában megállt és próbálta felfogni mi történt. Mellkasa alján hatalmas nyílt seb, a vér locsog, az erek lüktetnek…. Kicsit még vár majd ösztönösen rohan tovább, de rövid időn belül imbolyogni kezd, érzi, hogy pihenni kell, nem lehet tovább menekülni. Erőt kell gyűjteni…. Lépésben megy tovább. A ritka szálasban nincsen nagy búvóhely, csak néhány szederfolt. Az imént ment el egy mellett. Visszafordul és belebújik az indák közé. A hasán fekszik, az esőáztatta avar jótékonyan hűsíti hatalmas sebét….

A puskás ember már jó ideje figyelte az éjjellátón keresztül a nagy árnyat a lénia szélén. Izgult, tudta, hogy egy nagy disznó áll előtte. Csak várni, hogy kijöjjön, a célinfra még nem fogja….pedig hogy fognak irigykedni az üzlettársak és a cimborák….. Nem is viszi be ma, csak holnap a platós uazzal, had egye a penész a fél várost. Amikor a disznó átoson a lénián azonnal a fegyver után nyúl, céloz, gyorsan, a zöld kereszt a lapockán, remeg, mégis, elfog menni, mit szólnak a cimborák, lőni kell, mindenáron lőni kell és remegő kézzel meghúzza a ravaszt.
A 300-as magnum nagyot szól, hatalmas becsapódás, a disznó eltűnt, de a puskás ember elégedetten szereli le a tiltott célzóeszközt és teszi fel a helyére a céltávcsövet. A rálövés helyén hatalmas vértócsa jelzi a találatot és jó vérzés vezet be az erdőbe.
A puskás ember nem régóta vadászik, a fegyver már régebben megvolt, a haver nevén, de a vizsgát nemrég intézték. Öreg ő már ahhoz, hogy vizsgákra járjon. Egy százas meg nem fáj a vállalkozásnak, elmegy költségágon….
Gondolkodóba esett, mit is csináljon? Menjen a nyomon, ne menjen?  Mondták, hogy veszélyes lehet. Hívja a vadőrt a tacskóval? A fenét hívja, majd aztán a vadőr lesz a hős, ő meg a hülye, aki mellélőtt. Utánamegy és kész, van vér, bár nem igazán látott még vérnyomot, de itt sok vér van. Aztán mi is lehet? Egy ilyen disznó nem is olyan veszélyes, meg van lőve, legyengülve, félreugrok vagy odarúgok, ha kell, morfondírozott….

A szálasban egy helyen majd egy méteren tiszta vér minden. Még bizakodóbbá vált a puskás ember hangulata, jó hogy nem hívta a vadőrt, hiszen nem lehet a disznó messze. Nincs is már vér benne….
 Csak az a fránya lámpa, egyre halványabb lett, majd elsötétült. Eszébe jutott a fejlámpája, no az ledes, a vadászboltos szerint sosem merül ki, fel is csatolja és továbbindul a jól látható vérnyomon.

Vuc félig nyitott szemében egyre nagyobb körökben tükröződik az imbolyogva közeledő lámpa fénye. Tudja, hogy a lámpa az ősellenséghez tartozik, ösztönösen menekülne, de nincsen erő… A fény egyre közeledik, az ő nyomán jön az ellenség. Menekülni, menekülni diktálja az ösztön! De hova? Ebben a nyitott erdőben nem tud elég gyorsan biztonságba kerülni.
 A fény alig kéttucat ugrásra jár, előtte fog elhaladni…. Menekülni…menekülni…nem lehet…nincs erő…
A fejlámpa rávilágít a szederfoltra és Vucon eluralkodik a kétségbeesés….menekülni…
Hirtelen soha nem tapasztalt késztetést érez! Valami egészen új érzés kerülgeti, összeszedi maradék erejét, lassan felemelkedik, a szeder szétválik, semmi sem érdekli! Kirobban a takarásból, egyenesen a fény irányába, a rontásra, az ellenségre….
Pillanatok alatt ér az emberhez és odavág a fénynek. Szövet szakad, bőr hasad, vér fröccsen, fém csattog és máris rohan tovább…. Csak el, el, minél messzebbre el…..

A puskás ember túl sok hibát vétett, esélye sem volt, hogy a zúgó erdőben meghallja a felugró és irányába induló disznó kelte zörejeket. Mire a pislákoló fejlámpa fényében észrevette, már néhány lépésre volt tőle. A puskát ráfogta, a fejlámpa belevilágított a nyolcszoros céltávcsőbe, semmit sem látott.
Végső elkeseredésében vaktában próbálta elsütni a fegyverét, de nem ment, nem volt meg a rutinosan kontrolállt, jól begyakorolt mozdulat és…. előtte nem húzta fel a Blasert…

A nagy disznó fellökte, ez tudatosodott benne. Érzett ugyan egy nagy ütést az alhasán, de nem volt fájdalma, próbált felállni és észlelte, hogy vizes a lába. Csak nem bevizeltem jött a hirtelen gondolatcsapongás?  
De nem, combját tapogató keze véres. Megvágta a kan. Hirtelen el akart ájulni, nem tudta kezelni a helyzetet, bárhova nyúlt vér és vér. Kikotorta  a mobilját, a híváslistán első helyen állt a vadőr száma, remegő kézzel nyomja a zöld gombot….csenget…csenget…egy örökkévalóság, mire az álmos hang beleszól….
Elmondja mi történt és hol van, majd ellenállhatatlanul álmosodik el és elalszik.  
A végig pislákoló fejlámpa fénye mutatja az utat a hivatásosoknak, az uazplatón nem a hőn áhított vadkan utazik, hanem a kapzsi vadász, élet halál között, útban a kórház felé!
Beérnek, szerencsére éppen az érsebész az ügyelete, életmentő műtét, megmarad…

A luccsoport alatt a nagy disznó csendesen pihent, mellkasán a mély és nedvedző seb folyamatosan lüktetett. Érezte, hogy egy belső melegség kezd úrrá lenni rajta és álmosság gyötri. A puha tűleveleken jó fekvés esett, hamarosan mély álomba szenderült.
A nap már jócskán fenn ragyogott az égen, amikor megébredt, lassan kinyújtotta gémberedett lábait, majd újra végignyalta a sebét. A mély szakítás tisztult és kezdett összehúzódni, éhség és szomjúság kínozta, ösztönösen tudta, hogy el kell jutnia a völgy aljában csordogáló patakhoz. Víz kell!
Lassan állt fel és nem törődve a belenyilalló fájdalommal, lassú lépésekben ment le a patakhoz, beletérdelt a vízbe és hosszasan ivott. Néhány part menti követ megforgatott, három parányi álca volt a jutalom, mohón nyelte őket le, majd visszakínozta magát a luccsoport árnyékába és pihent. Érezte, hogy az elmúlás árnyékából kikeveredett, de nagyon gyenge még. Szerencse, hogy egy ilyen, a télre kitűnően felkészített hatalmas testben, mint az övé, rengeteg tartalék van.  

A következő napokban végig a vacokban pihent, csak inni és egy picit turkálni járt le a patakpartra. A sebe határozottan indult gyógyulásnak, a kezdetben még kifehérlő sérült szegycsontot benőtte az életed adó friss szövet, de ennek ára volt. Vuc gyönyörűen gömbölyödő, hatalmas teste, egy összeaszott, beesett oldalú csontkollekcióra kezdett el hasonlítani. A tartalékok vészesen fogytak el, ennek ellenére napról napra többet mozgott.
Ki-kijárogatott a közeli tölgyesbe, ahol kevéske makkot talált, de tudott egy jó tucat szelídgesztenyefáról, ahol a kora téli fagyok és a dér, az avar alatt rejtőző gesztenyéket mézédessé tették. Vuc ezeket járta végig és türelemmel szimatolta ki a gyümölcsöket az avar alól, egytől egyig. Ösztönösen tudta, hogy itt lehet kevés erőfelhasználás mellett, kitűnően tápláló és erőt adó táplálékra szert tenni.

Így teltek a napjai, ácsingózott ugyan a nagy kukoricatarlók után, lenne is már ereje kiváltani, de  mélyek még az emlékek és a hold is fényesen ragyog. Sokszor látta már, ahogy az óvatlanuk tarlózó fajtársai pórul jártak és vérük vörösre festette a szőke kukoricatemetőt.

A luccsoport alatti vackát rendszeresen használta, egy borongós délelőtt is abban pihent, amikor halkan szöszmötölő puha járásra lett figyelmes. A hajnali, beváltó nyomán három nagy test közeledett. Ismerte az ellenség segítőit, a kutyákat, de azok nem íly hangtalanul közeledtek.
A három nagy korcs felhúzott ínnyel állta körbe a lucost. Vuc érezte, hogy őutána jöttek, nyilván a gyógyuló nagy seb szaga bátorította őket, de nem érzett túlzott félelmet, sok kutyát penderített már át az örök vadászmezőkre. Kitapasztalta azt is, hogy általában csak mozgásra akarják bírni. Ennek nem igen szokott eleget tenni.
Most más helyzet állt elő, mikor az egyik korcs villámgyorsan kapott a hátsó csánkjához, Ő még gyorsabban vágott oda, de mire visszafordult volna a legnagyobb, rőt színű rabló a nyakára fogott.. Ez teljesen meglepte Vucot, ilyennel még nem találkozott, pánik lett úrrá rajta és tudatosult benne, hogy ezek a már az erdőn született gyilkosok nem mozgásra akarják bírni, hanem zsákmányt látnak benne. Ösztönösen merevítette meg nyakizmát, fejét behúzta és majdhogynem eltűntette a rövid disznónyakat. A rőt szorítása nem engedett, de csak a vastag páncélt érte át. Vuc egy oldalazó fejmozdulattal alávágott a kutyának és végig felvágta az első lapockát a mellkassal összekötő inakat. A kutya lefordult a nyakáról és hátradobta magát.
Eközben a hátsó lábába ismét beleakaszkodott egy támadó, de erre a jól bevált taktikával fordult vissza villámgyorsan és tiport rá a kutya ágyékára. Visszahőkölt ez is.
Vuc már nem pánikolt, két ellenfele maradt, az elsőnek támadó rőt korcs egy vastag vércsík élén  a szálasban szédelgett.
A másik két ellenfél egyszerre rohant rá. A rövidebb lábú a hátsó lábikrájába akasztotta tűhegyes fogait, a hatalmas testű szürke farkaskorcs pedig a fülére harapott. Vuc villámgyorsan megrázta a fejét, füle a nagy kutya szorításában széthasadt, a szürke viszont azonnal újra fogott a szemtájékára.
Vuc forgatta az egész kutyát, rázta a fejét, de a fogás nem enyhült. Hosszú ideig forogtak így. Egy pillanatnyi szünetben a nagy kutya úgy vélte, hogy előnybe kerülhet, fogást váltott és a lapockánál próbálta a disznót lerántani. Ez a kisebb süldőknél jól bevált taktika azonban most végzetes hibának bizonyult. Ezt a közel kétmázsás, az erdő eleven atlétáját, még az ő hatalmas ereje és tapasztalata sem tudta térdre kényszeríteni. A fogásváltással viszont szabadon hagyta a nagy kan elejét….
A hatalmas disznófej iszonyú erővel vágott a rá merőlegesen álló szürke rabló oldalára. Egy ilyen jól irányzott vágás rendszerint el szokta dönteni a közel egyenlő erejű nagy kanok téli, kocák gerjesztette vitáit és a vesztes fél megvágott páncéllal, bevérzett oldallal szokott eloldalogni.
A nagy szürke farkasnak viszont nem volt páncélja, így a borotvaélesre fent, közel ujjnyi agyar ellenállás nélkül vágott a kutya oldalába.
A vékony bőr, mint zsenge levél vált szét…bordák roppantak…inak szakadtak…. A nagy kutya elengedte a disznót és kínjában belemart saját oldalába.
Vuc ösztönösen vágott újra és felhasította a kutya védtelenül hagyott szügyét egészen a nyakáig. Szőr szállt a levegőben, a vastag főerekből vérsugarak fröccsentek… A szürke rabló visszatántorodott és remegve a hátára dőlt…..
Vucból a küzdelem kihozta a harcost.
Villámgyorsan perdült meg és rontott rá a harmadik ellenfelére. A rövidebblábú kutya ügyesen kitért és a sok generáció óta az ereiben csörgedező kevés kis tacskóvér azt súgta neki, hogy ez a harc eldőlt.
Mire a véres agyarát csattogtató, teljes testében remegő, habzó szájú nagy disznó megfordult, már farkát behúzva sorolt el az oldalban kígyózó váltón.

[Horrido]

Vuc és kondája háborítatlanul dézsmálta a kukoricavetéseket, a holdmentes felhős idő velük volt. Egyszer ugyan egy éles fénycsóva majdhogynem nappali világosságot varázsolt a vetésre, de az öreg vezérkoca azonnali pánikszerű rohanással kivezette a csapatot a fényből, egyenes be a mindig sötét szálasba. Vuc nem értette minek a nagy rohanás, de követte anyja parancsát a menekülésre. Az elkövetkező néhány napon nem mentek a táblák közelébe, a szálasban turkálgattak, csemegéztek. A szálas biztonságában a malacok élénk visításokkal kísérve játszottak és piszkálták egymást. Valójában ebben a játékban már a malacok közti sorrend dőlt el a rangsorban. Vuc a legerősebb koca legerősebb malaca volt, így hamar kiderült ki az esőszámú malac a seregletben. Mindezek mellett Vuc rengeteg tapasztalatot gyűjtött, ellentétben malactársai zömével, melyek csak azt figyelték, hol lehet az anyai szigort lazítani és elszaladni, lemaradni, utasítást nem követni; valamilyen öntudatlanul titkos ösztön azt súgta neki, hogy : mindig az öreg kocát követni, parancsait teljesíteni, viselkedését leképezni.

Az egyik éjszaka, mikor még mindig szüneteltették a kukoricavetés pusztítását, ismét felkeresték azt a Vuc szemében emlékezetes helyet, ahol a mennyei sárga magok tömegesen hevertek a földön. A hold, fényesen világított, ezért óvatosan közeledtek a világos tisztásra. Az öreg koca bizalmatlanul szaglászva lefutott egy félkört, majd visszatért a kondához. Nem fogott szagot, de érezte, hogy valami van a levegőben. A malacok már nagyon türelmetlenek voltak, ki akartak rohanni a terített asztalra, de a vezérkoca, halk morgással adta a tudtukra, hogy veszély leselkedhet a tisztáson.
A konda fiatalabb kocáinak a malacai túl éhesek voltak és nem vették a figyelmeztetést. Kiözönlöttek a tisztásra, ahol mohón kezdték el ropogtatni a sárga magokat. Vuc szájában összefutott a nyál….

Lassan a kisebb kocák is kiszállingóztak és békésen eszegetni kezdtek. Vuc és malactársai már nagyon türelmetlenek voltak és a vezérkoca éppen kiadta volna a „mehettek” vezényszót, amikor valahonnan, a tisztás mellől iszonyú nagy csattanás hallatszott. A tisztáson ez egyik nagyobb koca felnyikkant és elvágódott.  A malacok szanaszét szaladtak, Vucék anyjuk mögött, végig a biztos, sötét szálasban rohantak, messze el a világos tisztástól. A többi disznó követte őket. Néhány perces futás után a vezérkoca megállt, morgott egyet és rendezte a sorokat, mind megvoltak, csak három malac kereste kétségbeesetten a kocájukat…  Nem törődött velük senki. A konda ugyan megtűrte őket, de ettől a pillanattól kezdve az utolsó helyre szorultak vissza a rangsorban. A három árva eldönthette, hogy az utolsók közül ki lesz a legutolsó…..

Az elkövetkező éjszakákon ismét csak a szálasokat túrták, a malacok felszabadultan élvezték a malacság probléma mentes időszakát, míg az öreg koca sokkal gondterheltebbé vált. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy az apraja éhesen kerül a vacokba és ennek kapcsán elszántan mutatja ki a nemtetszését.
Egyik este korábban szállt ki a vacokból, hosszasan szimatolt bele a déli szélbe. Tudta, hogy elérkezett az idő. Indulni kell!

Alighogy besötétedett azonnal kiváltottak az eddigi menedékből, a vezérkoca röviden szimatot vett és a konda elindult. A nagy, tapasztalt koca tudta egyedül hová indulnak. Ez a menetelés nem volt a szokványos táplálékszerző körút, amit  a malacok megszoktak. Határozottan és a kicsik által is tartható tempóban vonultak egy távoli cél felé. Átváltottak a jó öreg szálason, idegen gazosokat szeltek át, átgázoltak egy sebes folyású patakon, csakis előre az ismeretlen cél felé. A nagy koca nem tartott pihenőt, menni kellett előre mindenkinek. Már több mint két órája úton voltak, amikor egy Vuc számára furcsa akadály állta útjukat. Egy hosszan kígyózó szürke valami, amin iszonyú hanggal és nappali fénnyel jöttek mentek más valamik. A vezérkoca megállj parancsolt. Sokáig álltak és vártak, a fura szörnyűségek jöttek mentek. Vuc kicsit megnyugodott, nem tűntek veszélyesnek. A vezérkoca pattanásig feszült testtel szimatolt előre és amikor valamelyest csendesebb lett a helyzet, kiadta a parancsot. Azonnal indultak és átrohantak a szürke kígyón, Vuc lába furcsán kopogott rajta, de szedte szaporán, mivel a dübörgő fények két oldalról is közeledtek. Átért a konda a túloldali csalánok közé, csak a késve induló három árva malac volt még útban. A dübörgés és világosság már egészen közel került, ketten utánuk szaladtak, de a legkisebb malacot megvakították a fények. Azt tette, amit anyja éltében legutóbb megtanított neki, veszély esetén lelapulni.
A fények még nagyobbak lettek….éles hangok……nyikorgás…..csattanás…. és a kis malac békésen bújhatott anyja mellé egy boldogabb világban…

A konda tovább folytatta útját, hegyre fel hegyről le, míg egyszer csak elfogytak a hegyek és a szálas is. Egy hatalmas, a nyári szélben arany színben, hullámzó –Vuc szemében – alacsony erdő előtt álltak.
Az öreg koca tudta, hogy célhoz értek, röviden szimatot vett, majd bevezette csapatát a hatalmas, tejesedő búzatáblába….

[Horrido]

Vuc úgy érezte, hogy megérkeztek a paradicsomba… Egy erdő, melynek termése végeláthatatlanul mézédesen tejes finomság. Kicsit ugyan magasan lógtak a kalászok, de anyja hamar megmutatta nekik, hogyan érik el ágaskodás nélkül. Egyszerűen csak el kellett feküdni majd hemperegni egy kicsit és a finomságok máris malacközelségbe kerültek. Majdhogynem a világos reggelig lakmároztak, a malacok hasa kezdett egy dob formájához hasonlítani, amikor a vezérkoca indulásra adott parancsot.
A kicsik nem tudták elképzelni hova is kellene ebbel a földi mannából kiváltani, de az öreg koca tudta mit kell tenni.
Libasorban vonultak végig a hatalmas búzatáblán egyenesen be egy szomszédos, még  hatalmasabb repcetáblába. A tábla közepén patak folyt keresztül, melyet egy sűrű remíz vett körül. Itt egy kiterjedt, borostyánnal benőtt bodzabokor alatt tértek nyugovóra. A vezérkoca elégedetten vette tudomásul, hogy az elmúlt évi vacok még rendelkezésre áll, sőt ideálisabb a tavalyinál, mivel elmúlt évben búza vette körül, az idén pedig egyik oldalról repce a másikon pedig kukorica határolja.
A konda számára gyönyörű időszak kezdődött. Benne laktak a mindennapi táplálékban. Röpke fél óra alatt jóllakott még a rangsor legutolsó helyen álló árva malac is. A patakparton, részben a vízben, majd  a sárban igencsak finom és izgalmas álcákat, piócákat, bogarakat miegyebet találtak. Még világos nappal is gyakran végigturkálták a bodzák alját. A sűrű csalán és szeder jótékonyan takarta az egész kondát.
A feneketlen jólétnek meg is volt az eredménye. A pizsamás malacok lassan elvesztették csíkos rejtő színűket és vöröses barnás kis vaddisznókká avanzsáltak elő. A növekedésben is Vuc járt az élen, hasa mind a teli hordó, marja megemelkedett, már látni lehetett, hogy fajtájának egy igazi büszkesége tör előre.
A nagy konda tevékenysége a gazdálkodó szemében is mély nyomokat hagyott. A táblákat az egykori TSZ-ből továbblépett ismert vállalkozó műveli, ki helybéli, a vadászatot nem művelő, de nem is elitélő gazdálkodó és igen kifinomultan tudja kezelni a vad által okozott kárt. Jellemzően a búzában történt pusztítást nem jegyzi, nehéz is lenne bizonygatni, mit okozott a vaddisznó és mit a szélsőséges időjárás, de az azt követő kukoricakárt keményen tartja, pedig még csak nyár vagyon.
Péter a vadászegylet fiatal tagja gyakran jár a mezőgazdasági területeiken. Szereti ezt a részt, annak ellenére, hogy vadászpályafutása kezdetét a területük hegyes völgyös, nagyvadban gazdag területén töltötte. Itt lett igazi vadász édesapja tanítása mellett.  Mikor a ciklusváltás során lecsökkent a vadászterületük és hozzájuk került egy jelentős mezőgazdasági rész, kíváncsian térképezte fel ezeket a területeket. Meglepetten tapasztalta, hogy gabonaérés idején iszonyú vaddisznóbőség mutatkozik erre. Ez talán válasz volt azokra a kérdésekre melyeket régebben a hegyen, jellemzően az év júniusában tették fel maguknak: Hova tűntek  a disznók?
Hát ide érkeztek…..
Holdvilágod éjszakákon többször is megfigyelte a nagy kondát, ahogy a búzában lakmározott.
Pontosan tudta, hogy a nagy disznók minden egyede koca és a malacok, bár nem látszanak, de ott vannak a búzában. Egyedüli nagy disznó nem mutatkozott, így mindig csendben maradt az apai örökségből származó mannlicher.

Egy nyárdereki este, Péterék éppen baráti körben grillezgettek a kertben, mikor megcsörrent a mobiltelefon. A vonal túlsó végén a gazdálkodó volt, szólt, hogy másnap kezdi aratni a repcét és hogy jó lenne, ha ott lenne valaki a vadászegylettől, mert a nagy konda bizony ottan vagyon, a  kukorica pedig már csövesedik és baj lesz  ebből.
Péter gondolkodóba esett…. A nagy tábla repce mellett búza a másik oldalon,ami már nem oly magas, a kukoricatábla 40-50 méterre kezdődik. A disznók minden bizonnyal a remízben fekszenek és a kukoricába fognak beváltani.
Némi telefonálás után csak hárman jönnek össze a holnapi vadászatra, talán jobb is, mert hárman barátok, így mindenképpen jó vadászatnak néznek elébe.
A reggel a repcetábla mellett éri őket, a gazda már a második kört húzza a kombájnnal a tábla körül.
Péterék  a remíz és a kukoricatábla mellett foglalnak állást. Olyan, egymástól 100 méteres távolságban. Várható, hogy a konda egyben indul meg és csak egy puskás jut lövéshez. Szerencse kérdése az egész…
A repce határozottan fogy és a kombájn egyre jobban közeledik a tábla szélén húzódó remíz felé. Nem történik semmi, azon kívül, hogy néhány őz keres menedéket a nem messze húzódó kukoricásban. Mikor a repce teljesen elfogy és még semmiféle feketecsuhás nem ugrik a vadászok arca kezd elkeskenyedni…. A gazda is megáll a kombájnnal, éppen itt kerül sor az ürítésre.
Az öreg koca a bodzák alatti félhomályban az utolsókig nyugtatja a kondáját. Sokszor megélte már az aratást, de ilyen rossz érzéssel még sohasem volt tele.
A menekülésük útvonalából emberszagot hozott a szél…vészjósló emberszagot… Mégis vártak még és vártak….
Péter úgy gondolta, hogy a disznók nincsenek itthon, mert már ugrottak volna ekkora zenebona láttán, de meg akarta nézni, hogy hol is rejtőznek ezekben a remízekben itt a táblák közepén.
Lassan sétált be a nagy bodzabokor irányába, a drilling kézben, hiszen bármi lehet….
A nagy koca egy ideig figyelte a letaposott tarlón feléjük közeledő emberalakot, majd úgy gondolta nincs miért tovább rejtőzni és indulási parancsot adott… A rövid röffentésre az egész konda kiugrott rejtekből és teljes iramban kezdett rohanni a kukorica felé….
Pétert meglepte a hirtelen földindulás, de villámgyorsan kapta le a drillinget a válláról és fogta rá az előtte keresztben és libasorban rohanó disznókra.
Az egyes szálkereszttel megsimogatta a nagy vezérkocát, majd a jól termett malacait, nem lőtt a kisebb kocákra sem, de a sor végén rohanó kis mokány malacnál elé húzott vagy harminc centit és elhúzta az első ravaszt. A kis vörös malac karikát vetett…. Villámgyorsan újra célba vette az utolsó malacot és rálőtte a jobb csőben lapuló brennekét. A másik kis vörös malac is felbukfencezett és nem mozdult többet.
A konda bevonult a nagy kukoricatáblába és a tavasszal orvul meglőtt kis koca, a rangsor anyátlan utolsó gyenge malacai, elfogytak…..

[Horrido]

Vucnak a kis malacnak nem is tűnt fel, hogy a konda két tagja nem követte őket, jó kis rohangászásnak vette a kukoricába történő menekülésüket. Az öreg koca bezzeg nem látta ilyen egyszerűnek a helyzetet. A nagy tábla kukoricában ugyan biztonságban volt az egész csapat, volt víz is a tábla közepén, de a vezérkoca azért tudta, hogy ez sem a disznókánaán.
Pedig Vuc es testvérei, barátai annak látták ezt az egész kukorica életet.  Gyönyörű és végeláthatatlan zárt búvóhely, elérhető magasságban ezernyi jó falatok, a kukorica tövében lehet turkálni, állati fehérje bőven akad, kukac, pondró hamar megtömte a malachasakat.

Vuc számára, ki tavasz óta imádta a sárga magokat különösen nagy élmény vette kezdetét ebben a zöld rengetegben. Kitűnően érezte magát, de ellentétben a testvéreivel és a többi malaccal mindig a nagy koca mellett maradt és sohasem lépett ki a kukoricatáblából. Még a táblát övező gazos árokpartra és a part mellett húzódó benőtt útra sem. Pedig de jó lett volna a friss gyepben turkálgatni, csemegézni.

A napok a hatalmas táblában gyorsan követték egymást, a malacok egyre erősebbek lettek, a kocák egyre kövérebbek, igen jó dolguk volt mindannyiuknak. Hetek teltek el békében és  gondtalanságban és mire a tengeri barnulni kezdett, a nagy vezérkoca egyre többet állt meg a tábla szélén és szimatolt hosszasan a távolban egyre jobban sárgálló összefüggő szálasok felé. Az egyik, igen sötét estén a nagy táblában dorbézoló fiatalságot maga mögött hagyva elindult. Ritkán hagyta magára kondát, de most úgy érezte, hogy eljött az idő.
Az alig 15 kilométeres utat a nagy disznó igen gyorsan megtette.
A sötét éjszakában veszély nélkül lépett be a biztonságot nyújtó tölgyesbe.

A szálasban valami megmagyarázhatatlan érzés keltette hatalmába, mintha hazatért volna, Csak állt a gyenge szélben suttogó nagy tölgyesben és hallgatta a folyamatosan hulló makkok kopogását.
Valójában az öreg koca hazaérkezett. Ebben a tölgyesben látta meg a napvilágot immár hat évvel ezelőtt és nem egyszerű körülmények között.



Az akkori január vége nincsen az emlékei között, nem is lehetett, hiszen akkor még anyja hasában kényelmeskedett, magzati pózban. Anyja szintén erős és tapasztalt koca volt. Abban az idényben már az ötödik hajtáson volt túl a kondájával és alig veszítettek néhány süldőt. Tapasztalatból tudta, hogy most a nyugalom időszaka és az új utódok születése következik.
Az illetékes vadásztársaságnál akkor nem így vélekedtek. A kasszasor végén piros a szám megint, tagdíjat nem lehet emelni, világgá mennének a régi tagok, egy havi ötezer forinttól….
Kell még egy hajtás! Disznó van és a bejáratott Bécsi csoport jönne is. Hamar megszületik a döntés, legyen január 31-én. Úgy is volt.
A vadászat nagyon jól sikerült, már az első hajtásnapon meglőtték az osztrák vendégek az ígért 12 darabot, mégis meghajtották a következő nap az igazi vadrejtő sűrűket. Péter ugyan felszólalt, hogy nem kellene, mert lehet már malac, de lesöpörték az érveit.
Másnap az első hajtásba az öreg koca által vezetett konda is bekerült. Tudta, hogy előre széllel szembe nem szabad elindulni, ezért hátrafelé mozdult az egész konda. A hangoskodó hajtók felé rohantak, az öreg koca érezte, hogy nem kell félni tőlük, arrafelé nem eshet bántódásuk. Át is értek a leghangosabb részeken szerencsésen és immár kocogó tempóban soroltak a szomszédos sűrű felé.

A szálasban már messze lőtávolon kívül voltak a szemközti oldalban álló puskássortól, az egyik vérmes puskás mégis átlőtt egy teljes tárat a jó 400 méterre kocogó kondára.

Látszólag nem történt semmi, az elállókat összeszedő kísérő - a reménytelen távolságra való tekintettel -  át sem ment megnézni a rálövések helyét.
Valójában a vezérkoca sorsa megpecsételődött… A mögöttük és alattuk fütyülő elfáradt lövedékek közül az egyik belevágott az oldalába. Futott tovább átlőtt horpasszal, de egyre lassabban haladt, és mögötte a vércsík egyre vastagabb lett.
Szeretett volna elérni a lucfenyők borította napos domboldalba, ahol az elmúlt évi fialóvackát hagyta.  Nem ment, elfogyott az erő és csak mozdulatlanul állt a tölgyfalevelek között. A konda tanácstalanul tolongott körülötte, majd némi tétovázás után, a rangsorban következő kis koca elindult és a csapat többi tagja lassan oldalgott el utána.

A nagy disznó egyedül maradt fájdalmával, orrával félrekotorta a vizes lombot és belefeküdt rögtönzött vackába. Érezte, hogy az oldalából kiterebélyesedő rontás egyre jobban szövi át a testét. 
Görcsök kezdték kínozni, egyre jobban és erősebben markoltak bele az alhasába. Az oldalán pirosló seb mind jobban kezdett el vérezni. Hirtelen rádöbbent, hogy eljött az ideje annak, amire már hetek óta készül, de most nem tudott felkészülni.

Megindult a malacozás és az első kis csíkos már ott is feküdt a barna tölgyleveleken. A nagy disznó nem tudta kiélvezni az anyává válás semmihez sem hasonlítható érzését. Kínok között fordult hátra és tisztította le a kis jövevényt, majd tehetetlenül az oldalára dőlt. Nem tudott tenni már semmit, a többi malacot nem lehetett megszülnie, teljesen kimerült. Mozdulatlanul pislogott, amikor a kis malac hozzábújt és szopni kezdett, majd hátsó lábát kicsit felhúzva igyekezte melengetni kicsinyét.
Mást nem tehetett és alig ért véget a rövid téli nap, amikor az anyai ösztön felett győzött az elmúlás és a nagy koca elaludt, majd végleg elszenderedett.

A kis malac egyre jobban didergett a hideg januári éjszakában, anyja teste mind jobban hűlt ki, a tej elapadt, hiába próbálta végig az összes emlőt. Sorsa kezdett megpecsételődni, bár  nem is tudta mi az ő sorsa, rövidke élete eddig csak arról szólt, hogy ösztönösen keresse az emlőt és a meleg anyai testet.
 A hosszú téli éjszaka már a végét járta, amikor a tölgyes szálasban szél felől egy nagy fekete árnyék közeledett, majd óvatosan szagolt a kimúlt nagy disznó felé. A kis malac a mozgásra előbújt anyja dermedt lába alól, a nagy árnyék végigszagolta, majd óvatosan a kampói közé fogta és szaporán elindult vele a közeli fenyves irányába.
Egy másik koca volt, mely a harmadik hajtásból sikeresen megmenekült, de a vackot, a hat alig háromnapos malaccal el kellett hagynia. Az éjszaka második felében visszatért a vackához és a szíve összeszorult, amikor meglátta és megérezte, hogy a terrierek mit hagytak a malacokból….
Nem volt mit tenni, sarkon fordult és kiváltott a szálasba, ahol rövid időn belül újra belevágott az orrába az elmúlás keserű szaga, de ugyanekkor újra anya lehetett….

Ilyen kalandos körülmények övezték az öreg koca születését. Ezt követte egy gondtalan és –
egyedüli malacként – igen bőséges malackor, majd süldőkor, anyja mellett vált igazi törzskocává, mely kiváló utódoknak adott életet, köztük Vucnak is.

[Horrido]

A nagy disznó eleget látott, nem időzött sokat, gyorsan összekapkodott annyi makkot, mellyel kezdődő éhségérzetét elverte és indult vissza a kondájához. A hajnal első fényeivel bújt be a barna rengetegbe, a nem túl csendesen dorbézoló bandáját hamar megtalálta. Megnyugvással tapasztalta, hogy megvannak mindannyian.

Az egész nyáron át tartó mezei disznóélet kőkeményen nyomta rá a bélyegét a kukoricára. Annak ellenér, hogy a nagy táblában jól eloszlott a pusztítás, nem volt őszinte a vadászmester és az elnök mosolya, amikor a gazdálkodóval a vadkárbejárásról visszaértek.   A lap alján a szorzások után, nem eggyel kezdődő, hétjegyű szám feketéllet.
Pedig megpróbáltak mindent, hogy a nagy kondát kipiszkálják a táblából. Többszöri, összevont hajtás, ami teljesen kudarcba fulladt. A disznók bevárták a vonalat és teljes nyugalommal csak átbújtak a már lejárt részre, vagy egyszerűen elő sem kerültek a sokszáz hektáros táblában. Szeptember elején nagy bizakodással várták egy ismerős kotorékos csapat érkezését, melyek kutyái már bizonyítottak, ilyen mezei disznós helyzetben is.
Ennek a bevetésnek az lett az eredménye, hogy az egyik jagd elveszett és csak három nap múlva került meg a harmadik faluból. A másik, igen fogós szukát pedig a nagy koca egyszerűen felkapta és elhajította a kukoricában. Nem is értette hirtelen, hogy mit akar ez a méregzsák, mely úgy ront rá szemből, mintha csak egy kismacska lenne. Szerencsére a terriernek sem lett komoly baja. A hiányzó szőr, meg egy kis bőrfolytonosság a hátán mutatta a kalandot, de disznót hajtani aznap már nem volt kedve.
Így, hát  a vadászok ismét csak a fogukat szíták..
Tudta  a vadászmester jól, hogy nem egy könnyen pánikoló és szanaszét szaladó süldőbandáról van itt szó, hanem egy nagyon tapasztalt kocától vezetett jól szervezett, nagy konda garázdálkodik a kukoricában. A tábla szélén hiába leskelődtek, bemenni meg nem volt érdemes a hatalmas táblába.
- Megvédeni nem lehetett a kukoricát, hát majd kiszedjük a vámot utólag!   Szólt a mondás.

A konda közben kezdett bevackolni a patak tövében kikoptatott már hónapok által használt vacokba. Csak a vezérkoca tudta, hogy ebben az évben utoljára pihennek itt.  A vackolást nem követte azonnali alvás, sőt ebben  a háborítatlan tengeriben teljesen kijöttek a bioritmusból. Néha egész nap szöszmötöltek, turkálgattak, majd éjszaka szunnyadtak egyet. Mai nap malactisztogatás volt a soron, a nagy koca óvatosan fordult a mellette fészkelődő Vuchoz és hosszasan csipegette és végtelenül óvatosan rágcsálta meg  a malac bőrét és csipkedte ki belőle  a kullancsokat a hasa alján, az oldalán, nyakán, végig a gerince mellett is. Ezt követően végignyalva tisztogatta tovább ezt a nagy szamár, immár 30 kilót bízván nyomó malacát.
A többiekre is sort kerített volna, de Vuc élénk morgással tudatta, hogy meg se próbáljanak közeledni. No, ezt az öreg koca sem tűrte és Vuc kapott egyet a hasa alá a hosszú ormánytól és csak három szál kukorica állította meg a patak előtt….Nem vette nagyon zokon a dorgálást, hanem pajkos csikóként szaladt egy kört a kukoricában.  Társa is akadt hamar egy másik malac formájában, kivel aztán komolynak látszó vitába is keveredtek. Mind a nagy kanok csak kicsiben, hosszasan araszoltak egymás mellett és vágott oda, hol ez, hol az a másikának.

A nyarat idézően meleg november napnak hamar vége szakadt és alkonyatkor a vezérkoca intenzíven kezdte tépni a kukoricát és telis tele tömte a bendőjét viszonylag rövid idő alatt. A konda többi tagja nem értette minek a nagy sietség, hiszen eddig csak eszegettek éjjel nappal folyamatosan. Ugyanakkor ösztönösen követték a kocájukat az evésben is, érezték azt is, hogy változás van a levegőben és valami történni fog.  A szokatlanul meleg őszi nap által generált kései zivatar felhői lassan tornyosultak föléjük a csillagfényes égen, amikor a nagy disznó már a tábla szélén állt és hosszasan hallgatózott. A dörgéseken és a kukoricát erősen csapkodó szélen kívül nem volt veszélyes hang, gyanús szimatot sem hozott a viharos szél.

Teljes sötétségben indultak el, eső nem esett, de a gyakori villámok fényénél sötéten sejlett át a távoli hegyek vonulata és a hatalmas tölgyes.  
Mikor hajnalban a tábla mellé ért a három nagy kombány és  mögöttük a vadászok kígyózó terepjárói, a konda már a szálas melletti nagy lucosban, a téli szálláshelyükön pihente ki az éjszakai út fáradalmait.
Hosszas egyezkedés és megbeszélés után a vadászok először leállták a nagy erdő felé húzódó váltókat, majd ahogy szűkült a tábla, úgy állták azt  körül egyre szorosabban. A kukorica lassan elfogyott, de három rókán kívül, melyekre a disznók reményében nem eshetett lövés nem mutatkozott semmi….
Mikor a patak melletti utolsó csík kukorica is lekerült a  vadászmester mérgében belevágta a kalapját a végtelenül agyonkoptatott vackokba.
A vámszedés elmaradt.