Valamikor, tán tizenegynéhány éves koromban olvastam. Nagyon jó!
Ugyanez a fejezet, de azt hiszem, számomra jobban kifejezi a vadászatot, mint bármi, amit eddig olvastam:
"Eldörrent a lövés, a fegyver megrúgott kegyetlenül. Sajgott a vállam. Füst lepte el az erdőszélet, tarló, vakondtúrások, nyúl, minden eltűnt. A dörrenés még visszaütődött a szemközti oldalról, aztán belefulladt a semmibe. A csönd, mint híg iszap, újra összezárult.
Táti mozdult meg először.
- Jól van - mondta hangosan, rekedten s a hangja engem is felsebzett, akár a néma erdőt. - Jól van, fekszik a nyúl!
Két vakondtúrás között valóban ott feküdt a nyúl, fehér hasa belevillant puhán a szürkületbe. Odamentem hozzá. Nem futottam, pedig úgy illett volna. Csak mentem s Táti mögöttem jött. A nyúl nem élt már, mire odaértünk. Szürkén, puhán, halva feküdt ott, alig látszott. Olyan volt éppen, mintha kicsike kölyke lett volna a reánk boruló roppant szürkületnek.
A nyúl mellett álltam, de nem örvendtem. Nem is a nyulat néztem. Fölfele néztem újra, az erdősarokra, ahol az őzbak állott. Üres, borzasztóan üres volt az erdősarok. De fent az égen, éppen ott, ahol ő felszegte a fejét, két fényes csillag égett. Olyan volt, mintha agancsa két hegyével átdöfte volna az alkony peremét.
Aztán mentünk hazafele. Szó nem esett. Én nem kérdeztem Tátit, hogy látta-e ő is az őzbakot s ő nem szólott róla. Nem is beszéltem erről soha senkinek. Sötét volt az erdő és titokzatos. Táti ment elől, pipázva. Puskája csövén csillant a felkelő hold, mely a fák ágai között akkor bukkant föl éppen kövéren és sárgán.
Én hátul mentem. Balvállamat húzta a fegyver, jobb kezemet a nyúl zsibbasztotta. Nehéz vén nyúl volt. Tenyeremet bevérezte, markomat görcsbe fárasztotta. Fájt a karom tőle, olyan nehéz volt. Összeharaptam a számat és mentem. Hosszú volt az út. Ötször, tízszer, százszor olyan hosszú, mint jövet. Néha megálltam és letettem a nyulat. Ilyenkor nehány lépés után Táti is megállt és visszanézett. S dünnyögte, hamiskásan, a bajusza alatt:
- Ki mit lőtt, hozza haza. Ez a rendje a vadászatnak.
Szegény öreg Táti, ki ma már alszol békés álmokat ott túl a szentegyedi szőlőben, köszönöm Neked, hogy azt a nyulat haza vitted velem akkor. Hogy nem vetted át, hogy nem segítettél. Hogy hagytál izzadni, gyötrődni, fájó vállal, elzsibbadt karral, görcsbe ránduló ujjakkal. Hogy haza cipeltetted velem a Gyertyános túlsó végiből azt az első nyulat. Pedig magamban szidtalak akkor, de most köszönöm Neked, öreg Táti, nyugodjál békében. Te faragtál vadászt belőlem, azon az egyetlen estén, azon a fárasztó, hosszú, kegyetlen estén a Gyertyános és a konyhaajtó között, ahol a nyulat végleg letehettem s odaülhettem melléje én is a küszöbre. Elcsigázva, kifáradva, de komor büszkeséggel, igazi férfias vadászbüszkeséggel a szívemben.
Mert vallom veled együtt attól a naptól kezdve: csak akkor öröm a siker, ha megfáradtunk érte. Nem az a vadász, aki halomra lövi a vadat és tűri, hogy más cipelje azt s más bajlódjon vele. Ő azalatt egyébre gondol, talán már új vadat keres, amit megölhessen. Nem az a vadász. A vadász egy vad után jár. Egy vad után, egy bizonyos vad után, amit jól ismer, vagy nem ismer, csak tudja, hogy van, hogy kell legyen valahol. Aztán elejti. Aztán leül melléje. Pipára gyújt, vagy csak úgy elnézi az erdőt s gondol egyszerű és szép gondolatokat. Aztán elrendezi a vadat úgy, ahogy illik. Vállára veszi és hazaviszi. Mert az ember nem ragadozó állat. Az ember, ha vadász, az élményt keresi, nem a gyilkolást. Köszönöm Neked, öreg Bartha János, hogy megtanítottál erre. Sokszor megköszöntem már ezt neked. Forró nyári délelőttökön, az Andrenyásza pojánáin, vagy a Lisztes alatt, amikor nagyszerű és egészséges érzéssel dobtam le vállamról az elhozott őzbakot a kalyiba elé s véres ingemet levetve megmosdottam a patak jéghideg vizében, érezve izmaimban a fáradt erőt s valami furcsa, szép vadászbüszkeséget. Te tanítottad meg nekem ezt az érzést, amikor a sikert az izmok fáradságán keresztül érzi az ember s azt a komoly, pompás büszkeséget, amit annyiszor éreztem azóta.
Akkor még nem tudtam, mi az, amit érzek. Fáradt voltam, kegyetlenül fáradt. Ültem egy keveset a küszöbön, hallottam, hogy a konyhában dicsérnek engem és a nyulat s ez jólesett. Aztán megmostam a kezemet és bementem a házba. Éppen akkor vitték a vacsorát. Mindenki ült már a helyén, amikor beléptem. Szótlanul a helyemre mentem. Senkise nézett rám s az érdeklődés nem is hiányzott. Természetes volt, hogy a nyúl, amit haza hoztam s aminek a súlya ott égett a karomban, az én ügyem egészen. Éhes voltam. Jóízűen, boldogan ettem. Vacsora vége felé az egyik vendégnek eszébe jutottam.
- Na! Hát mi volt a lesen?
- Lőttem egy nyulat.
Ennyi volt az egész. Mindenki lelkesedett akkor és csodálkozott. Még ma is mondják, kik visszaemlékeznek arra a vacsorára, hogy úgy látszott, az egész nyúl-ügy nem volt rám semmi hatással. Lőttem egy nyulat - mondtam halkan és közömbösen, mintha már a századik lett volna legalább.
Furcsa dolog ez nagyon, hogyan is magyarázzam. A nyúl az én ügyem volt. Én hoztam haza. Nem csupán meglőttem: megdolgoztam érte, megkínlódtam érte. Izzadva cipeltem haza a dicsőségemet, nyöszörögve és összeharapott fogakkal. Azért volt az a dicsőség olyan komoly, olyan igazi férfi-dolog, hogy nem lehetett ujjongva dicsekedni vele. Talán ha kocsin hoztak volna haza, ha a nyulat nem is kellett volna a kezembe vegyem, lehet, hogy hencegésbe csúcsosodott volna ki a bennem felgyülemlett izgalom. De az izgalmat levezette derekasan a fáradság és ez így különben is más volt. Komoly vadász-dolog, férfi-ügy s házunk kényelmes léha életétől nagyon távolálló.
Így volt az, mikor az első nyulat lőttem. Fáradt voltam és jól aludtam utána. Álmomban nagy sötét erdőket láttam -azóta is gyakran álmodom ilyent -nagy súlyos csendet hallottam és föld és ég között mozdulatlanul, mint pompás kőszobor állt a fejedelmi őzbak és csillagokat bökdösött az égbe."
Ezt érdemes lenne végigolvastatni mindenkivel egy-egy tanfolyam legelején...
