Kedves Vadászbarátaim és fórumtársaim!
Engedjétek meg, hogy ezzel a kis visszaemlékezéssel kívánjak Nektek és Szeretteiteknek Boldog Új Esztendőt!
Kívánok mindnyájatoknak hasonló maradandó emléket és igaz Barátságokat!
SzilveszterVastagon száll a füst a bódé kéményéből. Ahogy eléri, a tölgyes szélét, bekúszik az erdőbe, s mind köd úgy terül szét a fák között.
Írhattam volna vadászházat is, de a vadászházak az én ismereteim szerint nem ilyenek. A Bódé nevet azért kapta, mert megboldogult fiatal korában egy nagy gyár udvarán, mint gyümölcsös bódé üzemelt, onnan került ki a vadásztársaság udvarára. Azt nem tudom, hogy ő tudott e örülni a füstös-zajos gyárudvar után az erdő csendjének, de azt igen, hogy mi nagyon örültünk neki. Igaz, nem volt valami felemelő látvány, de anno nekünk nagyon is megfelelt. Volt hova letelepedni, megenni a magunkkal hozott szendvicset, vagy behúzódni a vihar elől. Falait kívülről lefestettük zöldre, belűről kapott egy vakolt nád borírást, és így már kinézett valahogy. Később, került bele asztal, székek, két darab emeletes vaságy, egy sparhelt, és ennél több talán akkor nem is kellett. Nagy előrelépés volt ez a szalmakazlakban töltött éjszakák után. Egy nagy baja volt csupán, hogy nyáron elviselhetetlenül meleg, télen dermesztően hideg volt, pedig ez fordítva lett volna az igazi. De nem voltunk telhetetlenek!
Ahogy az ajtót megnyitom, arcomba csap a meleg. A sparhelt igen csak befűti a pár négyzetméteres helységet. A „szobát” megtölti a száradó ruhák, a sülő malachús, a forralt bor, az égő fenyő, a bódé dohos szagának, és a fene sem tudja még minek a vegyes keveréke.
Sanyi és Dezső egy szál gatyában szárítkozott, így majdnem fejemet veszik, hogy nyitva hagyom az ajtót.
Reggeltől kukoricát hordtunk az etetőkbe, mert az éjjel leesett vagy húsz centi hó, és most is szakadatlanul esik. Nagy szükség van ilyenkor az etetésre, ezért a mára tervezett kacsázás elmaradt.
Én is hamar átöltözök, jól esik végre a meleg, száraz ruha.
Peti is megérkezik, és a legnagyobb jóindulattal sem mondható vidámnak. Nem elég, hogy ő ment legmesszebbre, de az ő hátizsákja volt a legnehezebb is. Nem csak a kukoricától, hanem a bele dugott két keramit téglától is. Hogy miket mondott le sem merem írni, talán elég annyi, hogy azt ajánlotta, „dugjuk fel a köveket”. Nem elég, hogy kicipelte, de vissza is hozta, mert ezeket szoktuk a bogrács alá rakni, az asztalon. Persze ugrattuk is rendesen, hogy nem árt neki erősödni, meg így nem fújta el a szél, de nem értékelte humorunkat. Röhögésünk még inkább felingerelte, mondott még egy pár cifrát, de az első pohár forralt bor azért csak megnyugtatta.
Az egyetlen normális dolog tőletek, hogy csináltatok forralt bort! – morogta.
A gyertyák, és a petróleumlámpa elég szegényes fényt árasztott a szobában, de arra elég volt, hogy megtaláljuk a szánkat. Talán jobban is, mint kellene, mert szegény malacsült nem bírta sokáig, egyszerűen eltűnt. Nem is maradt más az asztalon, mint a csontjai. Jóllakottak, elégedettségével dőltünk hátra a széken, és valahogy nem tapostuk le egymás lábát az igyekezettől, hogy leszedjük az asztalt. A poharak így is elférnek, akkor pedig nem lehet gond.
Talán a gyertyák fénye tette, de mintha egyre jobban csillogott volna a szemünk, és pirosodott az arcunk. A megemelt poharak számával egyenesen arányosan megeredt a nyelvünk is. Előkerültek a megélt élmények, melyek egyre színesebbek, és érdekesebbek lettek. Így került a harminc méterről lőtt nyúl hatvan méterre, így lett a három kacsából hat, így történhetett, hogy a 200 méteres csapázás után Treff által visszahozott liba is mára már dögre esett, vagy a kifogott tenyérnyi keszegből három kilós ponty lett. Abban is egyetértettünk, hogy a nyáron nem a saját hülyeségünk miatt borult fel velünk a csónak, hanem a kutya miatt, ami talán ott sem volt!
Itt tudta meg Sanyi, hogy azért nem engedtem meglőni májusban első bakját csak akkor mikor az átment a csatornán, mert akkor nem kellett volna a derékig érő iszapban áthoznia!
Vagy itt vallottuk be, miért vetettük a lőtt rókát Péterrel (hajtó korában) a nyakába, és hozattuk a terítékig!
Ekkor meséltem el, hogyan csúszott bele Pali barátunk december hatodikán a Dunába, és hogyan csáklyáztuk ki másnak a puskáját a négy méteres vízből. Azóta is őt hívjuk a makádi Vizi szörnynek, mert az Unikum reklám vízből felbukkanó figurája csak gyenge kismiska lehetne mellette.
Ekkor mesélték el, hogy miért is borult ránk a sátor a nyáron, mikor a barátnőmmel a legkevésbé sem azt figyeltük, hogy kihúzgálják a cövekeket, és Öcsi barátunk Dorka nevű vizslájával hogyan apportíroztatták a sátor tetejére kötött vadkacsát.
Újra könnyesre nevettük magunkat azon, ahogy az „öreg” Josef a vaskampós kezénél fogva lógott a magaslesen, és a nevetéstől még be is pisilt mire nagy nehezen leszedtük! Vagy, hogyan mesélte osztrák vadásztársainak teljes részletességgel bakjainak lelövését, amelyeket igazából a vadászmester lőtt meg helyette. (Jobb kézfeje helyén egy vaskampó volt, de úgy lőtt célba szabadkézből, mint kevesen! Vadra viszont nem emelt fegyvert, csak azt nem tudhatta a kísérőn kívül senki!)
Szóba került Feri hajtónk is akivel papír híján hógolyót javasoltunk fenéktörlésre, és csak később értette meg, miért mondtuk, hogy mennyire javítja a hó a látást! (Ha ti sem tudjátok, egyszer próbáljátok ki, és meglátjátok, ha leszárad a könnyetek milyen tisztán fogtok látni!)
De még ezer, és ezer megtörtént eset került elő, persze mind egy kicsit megfürdetve, kiszínezve.
Talán ekkor értettem meg Apám szavait, hogy „az igazi vadászjelvény egy aranyozott agancsokkal körberakott zöld rétet ábrázol, ahol egy vadász áll puskával a kezében, és hazudik.”
Abban viszont sehogy sem tudtunk megegyezni, hogy az öt kilós lecsókonzerv nem a nap miatt, hanem azért robbant szét, mert Peti felbontás nélkül rakta a tűzre melegedni. Arra meg egyáltalán nem akart emlékezni, hogy még egy hét múlva is paprikaszeletek lógtak az udvar fáin.
Sokáig folyt az „emlékezés” és nagy szerencse, hogy messze voltunk a falutól, minden normális embertől, mert olyan hangosan nevettünk, hogy a ház oldala majdnem kidőlt.
Nem is vettük észre, hogy éjfél már régen elmúlt.
Úgy gatyában és atlétában kiszaladtam az udvarra, kikotortam a hó alól a pezsgőt, és sűrű ölelgetések közepette pezsgővel a kezünkben kívántunk egymásnak boldog újesztendőt. Azóta sem volt olyan borgőzös szilveszterem, mint 1973 végén.
ui: Ez volt az utolsó szilveszterünk így együtt. Én harmadikán bevonultam katonának, és két év múlva leszereléskor megnősültem. Dezső a következő nyáron nősült és úgy örült, hogy kanállal habzsolhatja a pin@t, hogy az asszony óhajára abbahagyta a vadászatot, Sanyi az NSZK-ba került dolgozni, (pár éve sajnos eltávozott közülünk) Petinek több esze volt, soha nem nősült meg. Igaz négyünk közül csak én maradtam vadász, de a Barátság mai napig megmaradt. Lehet, hogy az idő azóta elszállt fölöttünk, de ha összejövünk, ma sem vagyunk egy fokkal sem jobbak, csendesebbek, mint az akkori magunk, és ugyan úgy tudunk röhögni egymás baromságain.
Attila
