Sajnos nem tudom elkísérni Pétert "arra az útra"...
Ezzel a pár sorral szeretnék elköszönni...
Kedves Péter!
Nagy űrt hagytál magad mögött...
Amikor utoljára beszéltünk, akkor azt ígérted, hogy ha jobban leszel felhívsz.
Vártam a hívásod és bizakodtam, mert az ígéreteidet mindig betartottad.
Aztán jött Édesanyád értesítése, amiből csak az első két szót tudtam elolvasni, mert azután a készülék kijelzőjére folytak a könnyeim.
Itt a fórumon ismerkedtünk meg valami rókás téma kapcsán, aztán ebből a pár levélből
egy barátság szövődött.
Az évek során már nem csak a vadászatról esett szó ezekben a levelekben és telefonhívásokban,
hanem családról, munkáról, kertészkedésről, meg mindenről, ami mindkettőnket érdekelt.
Kölcsönösen véleményeztük egymás írásait és nem udvariaskodtunk, mert mindketten tudtuk,
hogy a kritika építő jellegű.
Az első, nagy sikerű könyved után belekezdtél egy rókás könyvbe is, aminek elkészült fejezeteit
igazi élmény volt olvasni!
Az külön öröm volt számomra, hogy elmentél helyettem arra a dámvadászatra, amit az egyik irodalmi pályázat "különdíjaként" ajánlotta fel egy kedves fórumtársunk.
Nagyon drukkoltam Neked ezen a vadászaton, és amikor megjött az értesítésed, akkor jobban örültem, mintha én lettem volna a szerencsés elejtő!
Igazi élmény volt veled együtt vadászni, de a közösen töltött időt akkor is többre tartottam az eredményeknél.
Egy kép égett bele a lelkembe a közös vadászatokról:
Hatalmas búzatarlón sétáltunk a távoli magasles felé, mert azt mondtad, hogy érdemes lesz oda menni.
A talpunk alatt halkan ropogott a tarló és mindkettőnk vállát egy-egy vegyescsövű puska húzta...
Még most is várom a szokásos napi leveled, de sajnos több már nem fog érkezni...
Ezután már onnan "felülről" nézed az életem történéseit és szinte látom magam előtt azt az igazi "Péteres" szerény mosolyt, ha valmi jó történik velem.
Péter!
Nagyon fogsz hiányozni, Isten veled!
