Álljunk meg pár percre a mindennapi rohanásban és jussanak eszünkbe azok a barátaink, akik már nem lehetnek köztünk...
Édesapám 4 éve ment el, Édesanyától október elején búcsúztunk....
Nézem a fiaimat, örülök, hogy egészségesek és mikor egyedül vagyok, nagyon sokat gondolok azokra, akiknek már nem szoríthatom meg a kezét, akiket már nem ölelhetek át.
Nehéz igazságok járnak a fejemben.
"Mindannyian végigmegyünk ezen az úton. Egyszer elveszítjük a szeretteinket, és egyszer minket is elveszít valaki" Tudom, tudjuk, hogy ez a Természet Rendje.
De akkor is kell valami kapaszkodó, hogy az ember kibírja ezt a terhet.
Így, vagy úgy, de kell hozzá valami, amit a legjobban tán "hit"-ként foghatunk fel:
"Az életünk egy zene. Hogy a kottát írja valaki, vagy mi a saját lépéseinkkel írjuk tele, mindenki eldönti a maga hite alapján. De végül is nem mindegy?
Mindegyik dal lehet hamis, és egyszer mindnek vége van."Szeretnék úgy élni, hogy a hozzám közelállók majd akkor is felidézzenek valamit az én zenémből, amikor már nem leszek.
Ahogyan nap, mint nap hallom szüleim, nagyszüleim, eltávozott rokonaim és barátaim hangjait.
Nem kell hozzá sem temetői környezet, sem mécsesfény, sem gránit lapok, betűkkel és számokkal.
Érzem a szeretetüket és abban reménykedek, hogy Ők is érzik valahol az enyémet, ami szüntelen árad feléjük, szívemben az utolsó dobbanásig el nem múló
hálával, hogy itt lehetek.
Mert úgy lenne szép, ha a felszabadult lelkük valahol, egy másik dimenzióban egymásra találva várná, hogy újra találkozzunk, ha eljön az ideje.
Mert én nem búcsúzom, hanem az újbóli találkozásban hiszek.
Mert így kibírhatóbb a hiányuk.
Emlékezzünk...de ne csak ma.
