Emlékezzünk

[Regius]

Úgy hallottam, hogy vasárnap 6-án elhunyt Cseke (Csekő) Sanyi. Nyugodjék békében! 

[mr.Hucul]

 Atya Isten! Fiúk, a Cseke-Csekő Sanyival de sok viski meg salánki bort legurítottunk. Ugratott  annyit, hogy ahhoz már az én birkatürelmem is kevés kezdett lenni, de aztán valahogy sosem tudtunk megharagudni egymásra. Amit meg a Magyar Vadászlapnál művelt az példaértékű. Csinált a semmiből egy olyan színvonalas kiadványt amire csak felnézni lehetett. Műkedvelő firkászként elképesztően tiszteltem. Pár tudósításomat-riportomat is megjentette, és most gondol egyet és lelép. Sajna már vagy egy éve nem beszéltünk, és ezek szerint ebben az életben már nem is fogunk. Ha lesz valaki a közületek a temetésén, tegyen egy szál virágot a koporsójára a kárpátaljai cimbora nevében.

[Erdojaro (Molnár Attila)]

Ha lesz valaki a közületek a temetésén, tegyen egy szál virágot a koporsójára a kárpátaljai cimbora nevében.

Anno mikor még a Pilisbe jártam szalonkázni sok estét töltöttünk együtt a Sikárosi Vadászházban  Oroszi Tibi barátoméknál. A humora valóban egy kissé "érces" volt, de akikkel jó kapcsolata volt, azok megszokták, akik pedig megsértődött élcelődésein, azoknak úgy kellett.  Az igazi nagy esték azok voltak, mikor Tomai Éva, és Zoltán János is tagja volt a csapatnak. Éva néni humora sokak által ismerten kimagaslóan jó volt, vitte is a prímet amire Sanyi rendre ráfejelt. Ha nagyon belelendültünk a konyakozásba és egymás ugratásába, János Bá  csak azt hajtogatta: " Istenem, hova kerültem! Istenem, hova kerültem! " De sok átvirrasztott éjszaka után onnan mentem dolgozni!
 (Hmmm. Ebból a "csapatból" is már csak egyedül élek!  )

Hucul!
Szeretnék ott lenni a temetésen, és megígérem teszek a nevedben egy szál virágot a sírjára!

[Marksman]

Tegnap elhunyt legjobb barátom, Urr Antal.
Nyugodj békében Anti

Sajnos, vagy talán hál'Istennek ritkán jutok ehhez a topikhoz...

A minap, amikor a nyestet lőttem, majd kézbe kaptam a kikészített trófeát, épp Anti jutott eszembe. Amikor Vele, és Zolival hárman kiszálltunk a kocsiból a terület egyik szép fenyvese mellett, Anti szelíden mondta: ő beül a dagonyához, hátha valami szép nyest a vegyescsövűje elé kerül, hiszen épp a kisragadozók miatt döntött mellette...
Ma olvasok egy vele kapcsolatos bejegyzést: ma lenne 38 éves.
Meg kellett nézzem, biztosan nem látok-e rosszul? Felfoghatatlan, talán jobb is, hogy később tudtam meg. Nagyon kedveltem, igazi vadat-vadászatot-vadásztársakat szerető cimbora volt. Az erdő volt temploma és otthona is.

Sok prémvadászatot ott fenn, mindent mondj el Istennek!

 

[Németh Lajos]

http://index.hu/kultur/cinematrix/2014/08/12/meghalt_robin_williams/

[Németh Lajos]

[Németh Lajos]

[galoscsabus]

Üdv!
Emlékezzünk.....

Szomorkás nap ez a mai, az emlékezés napja.
Számomra az enyhülő fájdalomé is, hiszen Édesapa alig több, mint egy éve hagyott itt minket. Többen mondták/írták akkor, hogy ez soha nem fog elmúlni, csak az idő múlásával változik a hiánya, átértékelődnek majd dolgok, stb...
Ez teljesen igaz, még ha nehéz is elfogadni a történteket, pedig ez a világ rendje.
Hajnalban nem tudtam aludni, régi történetek kavarogtak a fejemben, köztük az egyik a mostani ünnephez passzol:

13 év körül járhattam, a haverokkal irtó nagy hecc volt a mindenszentekkor gyertyafényben úszó temetőben játszani suli után. (Nem voltam egy kimondott jógyerek, szegény szüleimnek főtt a fejük rendesen a hülyeségeim miatt, de már az is csoda, hogy megéltem a felnőtt kort)
A temető bejáratánál volt egy nagyobbacska, jelöletlen sír, amiről sokáig nem tudtuk, hogy kik nyugszanak benne.
Aztán kiderült, hogy három fiatal német katona van eltemetve, akiknek elegük volt a háborúból és a helyiek elbújtatták őket az egyik sváb gazda birtokán.
Az átvonuló oroszok viszont rájuk akadtak és a három beteg, lesoványodott kiskatonát, akik annyira szerették volna már a békét, egyszerűen agyonlőtték a ház udvarán, a háziakkal együtt :-((((
A helyi németek eltemették őket, de csak külön a többiektől és nem tehettek még keresztet sem a sírjukra, jeltelenül feküdtek sokáig, míg végül valaki a túlélők közül évek múltán, mikor már csitultak a kedélyek, csak összeszegelt egy keresztet és oda szúrta a három német gyerekkatona fölé. Mivel a helyi svábság nem kerülte el a kitelepítést, a sírnak alig akadt gondozója, éppen csak látszott, hogy hol van.
Szóval ott játszottunk a temetőben, amikor belém vágott a felismerés, hogy azon a síron bizony egyetlen gyertya sem világít.....
Igazságtalannak éreztem a dolgot, mert valahol belül éreztem, hogy azok a német katonák éppen úgy hiányoznak valakinek a messze idegenben, ahogyan nekem hiányzott Nagyapám, akit a háború miatt meg sem ismerhettem soha. Mellette a bontakozó öntudatomban az is munkált, hogy mi is svábok vagyunk, így a nemzetiségi összetartozás is szót kért bennem.
Így a sírok között járva, ahol nagyon sok gyertya világított, onnen elvettem egyet-kettőt és zsebre tettem. Majd amikor végeztem a gyűjtéssel, az egész készletet rátettem a katonák sírjára és meggyújtottam őket.
Úgy éreztem, sikerült egy kis igazságot szolgáltatnom nekik, éppen elég vád és mocskolódás érte őket az eltelt közel 40 évben.
Persze volt aki észrevette mit csinálok, és már be is köptek otthon, hogy a "tanár fia gyertyát lop a temetőben".
Mikor nagy sokára hazaértem, apám azal a komor és szigorú arckifejezéssel várt, ami akkor szokott megjelenni az arcán, ha nagyon mérges volt, de még nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. De ezeknek a találkozóknak a vége rendszerint pár kiadós pofon volt.
Bele is kezdett a vádbeszédbe, hogy nem szégyellem magam, gyertyát lopni, milyen dolog ez, stb.....
Tekintetet egyre sötétebbre váltott, majd felkelt az sztaltól és tudtam, hogy ebből kiadós verés lesz.....
De mielőtt megkaptam volna az első nyaklevest, még kiabálva megkérdezte, hogy mit tudok erre mondani?
Én csak azt rebegtem sírós hangon, hogy "A német katonák sírjára vittem a gyertyákat, mert azokéra senki nem gyújtott és ők is megérdemlik"

Édesapám erre ledermedt, keze megremegett, szólni akart de végül nem jött hang a torkán. Fojtogatta a hirtelen feltörő zokogás. Mikor ellépett mellőlem, a válamra tette a kezét és némán ott hagyott.
Soha többé nem hozta ezt szóba egyikünk sem és soha többé nem emelt rám kezet és nem kérdőjelezte meg egyetlen döntésemet sem.
Kicsit úgy érzem, hogy azon az estén lettem felnőtt.......

Emlékezzünk.....

(Évek múltán olvastam Fekete István egyik kis novelláját, amikor a korán elhalt testvéreinek sírjára vett gyertyát a családi könyvre a boltban....nagyon megérintett az írás.)

[Jager74]

Üdv!
Emlékezzünk.....

Szomorkás nap ez a mai, az emlékezés napja.
Számomra az enyhülő fájdalomé is, hiszen Édesapa alig több, mint egy éve hagyott itt minket. Többen mondták/írták akkor, hogy ez soha nem fog elmúlni, csak az idő múlásával változik a hiánya, átértékelődnek majd dolgok, stb...
Ez teljesen igaz, még ha nehéz is elfogadni a történteket, pedig ez a világ rendje.
Hajnalban nem tudtam aludni, régi történetek kavarogtak a fejemben, köztük az egyik a mostani ünnephez passzol:

13 év körül járhattam, a haverokkal irtó nagy hecc volt a mindenszentekkor gyertyafényben úszó temetőben játszani suli után. (Nem voltam egy kimondott jógyerek, szegény szüleimnek főtt a fejük rendesen a hülyeségeim miatt, de már az is csoda, hogy megéltem a felnőtt kort)
A temető bejáratánál volt egy nagyobbacska, jelöletlen sír, amiről sokáig nem tudtuk, hogy kik nyugszanak benne.
Aztán kiderült, hogy három fiatal német katona van eltemetve, akiknek elegük volt a háborúból és a helyiek elbújtatták őket az egyik sváb gazda birtokán.
Az átvonuló oroszok viszont rájuk akadtak és a három beteg, lesoványodott kiskatonát, akik annyira szerették volna már a békét, egyszerűen agyonlőtték a ház udvarán, a háziakkal együtt :-((((
A helyi németek eltemették őket, de csak külön a többiektől és nem tehettek még keresztet sem a sírjukra, jeltelenül feküdtek sokáig, míg végül valaki a túlélők közül évek múltán, mikor már csitultak a kedélyek, csak összeszegelt egy keresztet és oda szúrta a három német gyerekkatona fölé. Mivel a helyi svábság nem kerülte el a kitelepítést, a sírnak alig akadt gondozója, éppen csak látszott, hogy hol van.
Szóval ott játszottunk a temetőben, amikor belém vágott a felismerés, hogy azon a síron bizony egyetlen gyertya sem világít.....
Igazságtalannak éreztem a dolgot, mert valahol belül éreztem, hogy azok a német katonák éppen úgy hiányoznak valakinek a messze idegenben, ahogyan nekem hiányzott Nagyapám, akit a háború miatt meg sem ismerhettem soha. Mellette a bontakozó öntudatomban az is munkált, hogy mi is svábok vagyunk, így a nemzetiségi összetartozás is szót kért bennem.
Így a sírok között járva, ahol nagyon sok gyertya világított, onnen elvettem egyet-kettőt és zsebre tettem. Majd amikor végeztem a gyűjtéssel, az egész készletet rátettem a katonák sírjára és meggyújtottam őket.
Úgy éreztem, sikerült egy kis igazságot szolgáltatnom nekik, éppen elég vád és mocskolódás érte őket az eltelt közel 40 évben.
Persze volt aki észrevette mit csinálok, és már be is köptek otthon, hogy a "tanár fia gyertyát lop a temetőben".
Mikor nagy sokára hazaértem, apám azal a komor és szigorú arckifejezéssel várt, ami akkor szokott megjelenni az arcán, ha nagyon mérges volt, de még nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. De ezeknek a találkozóknak a vége rendszerint pár kiadós pofon volt.
Bele is kezdett a vádbeszédbe, hogy nem szégyellem magam, gyertyát lopni, milyen dolog ez, stb.....
Tekintetet egyre sötétebbre váltott, majd felkelt az sztaltól és tudtam, hogy ebből kiadós verés lesz.....
De mielőtt megkaptam volna az első nyaklevest, még kiabálva megkérdezte, hogy mit tudok erre mondani?
Én csak azt rebegtem sírós hangon, hogy "A német katonák sírjára vittem a gyertyákat, mert azokéra senki nem gyújtott és ők is megérdemlik"

Édesapám erre ledermedt, keze megremegett, szólni akart de végül nem jött hang a torkán. Fojtogatta a hirtelen feltörő zokogás. Mikor ellépett mellőlem, a válamra tette a kezét és némán ott hagyott.
Soha többé nem hozta ezt szóba egyikünk sem és soha többé nem emelt rám kezet és nem kérdőjelezte meg egyetlen döntésemet sem.
Kicsit úgy érzem, hogy azon az estén lettem felnőtt.......

Emlékezzünk.....

(Évek múltán olvastam Fekete István egyik kis novelláját, amikor a korán elhalt testvéreinek sírjára vett gyertyát a családi könyvre a boltban....nagyon megérintett az írás.)

[Balkóbátya]

Üdv!
Emlékezzünk.....

Ez a nap a hiányukról szól.
Az egyik sírnál az jut eszembe,hogy mielőtt a kórházba ment,megígérte,hogy megtanít gyümölcsfákat oltani...Hiába vártam haza.
A másik sírnál az jut eszembe,hogy hol lehetett amikor a diplomaosztómra indult,de nem ért oda?
...a legendás vadásztörténetek....
Hogy miért nem látogattam eleget???
Miért nem segítettem rajta többet??
Mi lett volna, ha nem betegszik meg?
Miért nem vettem magnóra a sok szép történetét,amire már csak foszlányokban emlékszek...
Ki volt ő egyáltalán?...kár,hogy nem ismerhettem,mert habitusából valami itt van bennem...
Ezek járnak a fejemben gyertyagyújtás közben.

[Horrido]

Üdv!
Emlékezzünk.....

Szomorkás nap ez a mai, az emlékezés napja.
Számomra az enyhülő fájdalomé is, hiszen Édesapa alig több, mint egy éve hagyott itt minket. Többen mondták/írták akkor, hogy ez soha nem fog elmúlni, csak az idő múlásával változik a hiánya, átértékelődnek majd dolgok, stb...
Ez teljesen igaz, még ha nehéz is elfogadni a történteket, pedig ez a világ rendje.
Hajnalban nem tudtam aludni, régi történetek kavarogtak a fejemben, köztük az egyik a mostani ünnephez passzol:

A magyarországi németség volt, van és lesz. Magyarabbak a magyarnál, de németül beszélnek, és ez így van rendjén.

[wildheger]

A magyarországi németség volt, van és lesz. Magyarabbak a magyarnál, de németül beszélnek, és ez így van rendjén.

Szerintünk így van rendjén,de szerintük nem!
Újra másodrendű állampolgárok lettünk,a választási törvényük révén. Nem tudják,de majd egyszer rájönnek,hogy csak a dacot növelték bennünk.Jó értelemben!
Mert Mi olyan hülyék vagyunk,hogy minél nehezebbek a körülmények,annál többet dolgozunk,alkotunk!

[S.Fox]

Szerintünk így van rendjén,de szerintük nem!
Újra másodrendű állampolgárok lettünk,a választási törvényük révén. Nem tudják,de majd egyszer rájönnek,hogy csak a dacot növelték bennünk.Jó értelemben!
Mert Mi olyan hülyék vagyunk,hogy minél nehezebbek a körülmények,annál többet dolgozunk,alkotunk!

Miért, mi történt? Komolyan nem tudom, pedig félig sváb vagyok

[dama]

csabus! 

[Németh Lajos]

http://444.hu/2015/01/08/banksy-ezzel-a-rajzzal-emlekezik-a-charlie-hebdo-karikaturistaira/