Sziasztok!
Egy ideje már adós vagyok egy kis történettel, már az okból is, mivel néhány Fórumtárs is jelen volt azon a januári hétvégén, amiről illene pár sort ejtenem..
2015. 01. 23. – Óbíród
Szakad.. Már a takaró alól hallom. Gyorsan kipattanok az ágyból, irány az ablakhoz, hogy megbizonyosodjak, nem csak a kesze-kusza álmaim okozta feldúltságomban hallom az esőt a párkányon. Zeusz nem hallgatta meg előző esti fohászomat, mintha dézsából öntenék, 4-5 fok.. Egy-két keresetlen szó elmormolása után igazából nem lepődöm meg, az idei tél hozza a formáját. De sebaj, a hosszú hetek, vagy ha úgy tetszik eddigi vadászéveim várakozásának izgalma elnyomja a holmi időjárás keltette aggályokat.. December elején fixáltuk az időpontot, már minden a helyén. Azért egy telefont megejtek előtte, hogy nem úszik-e teljesen a tolnai dombság. Nem sokkal később már vadászbárátommal az autóban latolgatjuk az esélyeket, rójuk a kilométereket.. Alig 60 Óbíródig.
Még mindig esik.. De talán itt a vadászháznál már csak „esik”. Ugyan lehet, hogy ezt csak az emelkedő hangulatom mondatja velem, de már nem is érdekel. A képeken már sokszor látott óbíródi dám sziluett a fehér homlokzaton szertefoszlatja minden kétségem. Egy kedves hölgy fogad minket a főépületben, az illusztris külső után, a belső helyiségek sem kevésbé hangulatosak, igazán hű egy ilyen múltú vadászterület jelenéhez és a remélt jövőjéhez is. Időben érkeztünk, a hivatásos urak kicsivel később érkeznek, van idő átérezni a miliőt.
Attila érkezik elsőként, majd Csaba is betoppan és sorra a többi kolléga és vadásztárs. A kötelező formaságok, adminisztráció után, oldott hangulatban folyik a kapcsolatteremtés, a közös érdeklődés révén gördülékenyen. Aztán nem sokkal később már talpig felszerelkezve, beöltözve, Attila G-Merci-je mellett állunk. Ő lesz a kísérőnk, életem első dámbikájának elejtésére készülünk. Ehhez mért lelkesedéssel huppanunk be az igazi vadászjárgányba, irány az erdő. Útközben gyakori kérdez-felelek formában van idő a területtel való közelebbi megismerkedésre is, Attila készséggel állja a ’sarat’, a Merci nem kevésbé. Az eső nem sokat csillapodott, az elsőként aszfaltos erdei utat mélyen áztatott ingovány-út váltja fel, de a gépezet szinte kétéltűként veszi az akadályokat. Kísérőnk közben azért talál pozitívumot is ebben ’csodás’ időben: ”Ilyenkor legalább nincsenek kint a favágók.” Szó ami szó, ez igaz és nem is utolsó szempont lehet. Kiérünk a kiszemelt körzetbe, egy dombélen szeretnénk cserkelni. Előkerül a CZ is, nem mondom, hogy örül az esőnek, de egy-két apróbb megoldással bírni fogja a körülményeket. Pár 10 méter séta után viszont a kamera, barátom táskájának mélyére kerül. (nem kis szívfájdalmamra ott is maradt, de jövőbeni használhatóságát figyelembe véve jó döntés volt.) Főként galagonyás, fiatalabb fás dombgerincen sétálunk, távcsövezve mindkét oldalra. Itt-ott a völgyben, a szemközti oldalban látunk dámokat, de kivétel nélkül tarvadak. Lassan-lassan közeledünk egy leskosár felé, ahonnan majd lelátunk teljesen a völgybe, egy vadföld sarkához ahol némi szálas takarmány van terítve. Közvetlenül a kosárhoz érve pillantom csak meg a párás völgyben, hogy a saroknál, olyan bő 130m-re 15-20 dám csipeget. Szinte kivétel nélkül bikák, köztük három akkora dalia, hogy Regős Bendegúz szavaival élve: „Olyan még a kalendáriumban sincsen.” Csodás látvány. Innentől kezdve a vadászláz egyre magasabbra kúszik bennem. Az elképzelésem a túra előtt az volt, hogy első bikát olyat szeretnék lőni, ami nem nagy, nem vastag, de valamelyest hosszában, lapátjában hordozza a dám jegyeket, 2,5kg-ig. Csendben távcsövezzük a szarvasokat, akad benne fiatal ígéretes és akad kisebb is. Attila töri meg az eső monoton zúgását: „A rudli bal felén középen van egy keskenyebb lapátú, egy picit sötétebb agancsú legény, Ő rá kéne koncentrálni!” Tetszik a bika, a keresővel nézegetem. Néha kicsit megkeveredik a rudli, de a szelünk jó, nyugodtan el vannak. Lassan felveszem a puskát és lövéshez készülök, összpontosítva a kiszemeltre. Mint ahogy az oly sokszor lenni szokott, Murphy itt sem rest. Vagy egy másik dám áll be elé-mögé, vagy Ő gondol egyet és az egyetlen kis takarást nyújtó lucerna bála mögé lép be. A vadászláz úgy érzem most tombol a csúcsán, mert már minden egyes szívdobbanásom hallom. Egy pár perc után le is engedek, elveszem az ujjam a ravasztól, majd vissza, újabb hosszú percek. Szerintem 20perce már a leskosárban vagyunk. Közben Attila lát egy másik lapátost teljesen külön a jobb szélen, ami egyedül áll: ”Ha tetszik, az is belül van kereten.”Felveszem a keresőt, látom, hogy a másik bika egy kicsit ugyan erősebbet is mutat, picit hosszabbak is a sarkantyúi, de világosabb színű. Addig nézegetem, míg rábeszélem magam és vissza a puska a kézbe. Még egyszer megnézem az Első lapátost, ugyanúgy takarásban van. A második bika sétál a jobb szélen sréhen a többi felé, szálkereszt a lapockán, ha nem éri el a rudlit és megáll, lövök. Megáll, dörren is a 30-06os.. A lövedék lucerna szálakat magasan feldobva, a dám előtt a laza talajba suttyan. Őszintén bevallom, úgy ahogy illik ezt elizgultam-elbénáztam. A bika az előtte csapódó golyótól hátraarc, lép párat és csodálkozva nézelődik, de már kicsit takarásban a jobb szélen. A rudli szétugrik. Gyorsan újratöltök, kísérőm már meg is erősít, hogy: „Elé lőttél!” és kontráz is rögtön: „Ott a másik, amit elsőként néztél középen!” A gyors ocsúdás után megismerem az Első bikát, teljesen keresztben alul középen áll. Durrrr..Engedem is útjára a következő 11,7g-os SPCE-t. Becsapódás és a bika az elejét megemelve bukdácsol jobbra, aztán 15-20 méter után megáll, kitámaszt még néhány másodpercig, és hátrabukva zuhan le az eső áztatta avarra és nem mozdul. „Ez megvan!” Jön az itt most jólesően cinikus, pozitív hanglejtésű kifejezés mögülem. Nagy mosollyal és megkönnyebbüléssel húzom hátra a zárdugattyút és szótlanul teszem el a hüvelyt a zsebembe. Ő volt az első gondolat is, a hibám ellenére úgy érzem ennek így kellett történnie..
Az események után Attila körbe jött az autóval, mi a vadászcimborámmal egyesen a Lapátoshoz mentünk, a domboldalban lefelé. Nah ez is megérne egy misét..
De csak odaértünk a Bikámhoz. NagyÖröm, Tiszteletadás, Töret.
A vadászházhoz visszatérve búcsúztató kürt szó is felharsant és természetesen nem maradhatott el az avatás és a koccintás sem..
(ázós hangulatkép
)
A trófea: 1,92 kg, 6 év.
Ezúton is köszönöm Mindenkinek aki közreműködött e vadásznap létrejöttében, a zökkenőmentes és maximálisan korrekt lebonyolításban!
Vadászüdvözlettel:
FeCZo
