Tisztelt Fórumtársak!
Ígéretemhez híven „röviden” megírtam dámbika vadászatom/vadászataim igaz történetét. A teljesség érdekében természetesen az előzményekkel együtt.
Javaslom, mindenki vonja le a tanulságokat az első vadászatban elkövetett hibáimból, (van bőven) a másodikat pedig olvassátok szeretettel.
Bánat és öröm
Olyat mesélek, hogy talán el sem fogjátok hinni! Én sem hinném, ha nem velem történik.
Talán két éve elhatároztam, hogy hatvanadik szülinapomra meglepem magam egy „rendesebb méretű trófeát viselő dámbikával”. Olyan gombos-csapos formájúakat már lőttem, de nagyobbal nem hozott össze a vadászszerencse az elmúlt tíz év alatt. Illetve ha össze is hozott, az szigorúan arra az időre esett, amikor fegyvert sem emelhettem rá. A dámbika vadászati idény első napjától addig a napig, míg az utolsót el nem ejtették a területen, én biz nem találkoztam érdemes bikával. Barátaim jókat nevettek rajtam, és erősítgették, hogy Józsi rám szórt átka mellett (talán egyszer ezt is megírom) minden vajákos banya erőlködése csak pipafüst, és amíg azt vissza nem szívja nem is járok sikerrel. Hát ez a visszavonás a nyáron megtörtént, így bizakodva indultam az októbernek. (Ebből még a vak is láthatja, hogy a vadászbabonának bennem se híre se hamva!
)
Így adódott, hogy október harmadikán lehúztam a lakókocsit, és kiköltöztem a területünkre. Az elmúlt két napban láttam egy pár tehenet borjúval, (barcogás alatt tarvadat nem lövünk) három csapos bikát meg egy fiatal kanalast, de nagyobbat nem.
Harmadik hajnalban úgy döntöttem felülök egy lesre, (egy dagonya van ott, és valamelyik nap bent voltak a turkácsok is) mert a cserkelés a szárazság miatt szinte lehetetlen, és a két nap alatt próbálkoztam már vele eleget.
Még sötétben óvatoskodtam fel a lesre. Négy őzet láttam, egy tehenet és egy borjút a tisztáson, de ezek is csak "jöttment"vendégek voltak. Hét óra előtt három perccel kijött egy akkora testű bika, hogy egy gímnek is becsületére válna. Az agancsát óvatos becsléssel is olyan 3,5 kg.-ra tippeltem. Hatvan méterre megállt a dagonya szélén nagyon enyhén srégen, de mondhatni inkább keresztbe. A 308 Win. lassan emelkedett fel kezemben, s mikor a szálkereszt szépen állt a lapocka mögött, útjára indítottam a golyóbist. A bika elvágódott, bele a dagonyába, majd nagy keservesen feltápászkodott, és támolyogva elindult elfelé! Lövésről szó sem lehetett, mert az elfelé menő bikát csak tükrön tudtam volna lőni, de láttam is, hogy bár melyik pillanatban eldőlhet. Úgy összességében 8-10 métert ment kb fél-egy perc alatt, többször megrogyott, majd megállt, lábai megmerevedtek, imbolygott egy helyben és elvágódott. Többet nem is mozdult.
Leengedtem a puskát, és rágyújtottam. A keresőben nézegettem a mozdulatlan bikát. Elszívtam a cigit (talán túl gyorsan
) és lementem a lesről. A kocsi úgy három-négyszáz méterre volt egy tanya mellett, odamentem kivettem a fényképezőgépet, a tőrömet, és visszaindultam a bikához. Úgy száz méterre az autótól eszembe jutott, hogy odaállok a kocsival úgy is be kell valahogy tenni. Visszamentem ismét a kocsiért és odahajtottam. Úgy 15 méterre a bikától megálltam. Levágtam három fenyőágat, és odamentem a mozdulatlanul fekvő bikához. Úgy egy percet álldogáltam mellette. Kicsit magasabbra ment lövésem, állapítottam meg, de közvetlenül a lapocka mögött jó helyen találta el a bikát. Orrából, szájából és a sebből habos tüdővér folyt, illetve az orrától úgy negyven centire is kifröcskölte előzőleg.
Lehajoltam, hosszasan nézegettem, simogattam a bikát, és megforgattam az agancsot, hogy jól megnézhessem. Aztán leengedtem a fejet, és még álldogáltam ott egy darabig. Mazsi kutyám közben ismerkedett a dámmal, szaglászta, nyalogatta a sebet!
A fenyőgallyakat mellé tettem, és elindultam a kocsihoz a puskáért meg a fényképezőgépért, amit az ülésen hagytam. Pár lépésre voltam a kocsitól, amikor a tacskóm elkezd éktelenül ugatni. Hátrafordulok, hát látom ám, hogy a bika kocog elfelé az úton.
Mindez úgy 10-12 perccel a lövés után! Futás a kocsihoz, ki a puskát, de mire visszaértem az akácsarjas elnyelte. Telefon a vadőrnek, és várakozás háromnegyed órát még odaért. Meglátta a vértócsát, és nyugtatott, (látva, hogy remeg kezem, lábam) hogy ilyen tüdővérrel itt lesz az száz méteren belül. Még ki is röhögött, hogy olyan ideges vagyok, mint egy kezdő!
Lényeg, elindultunk utána a tacsival ami egy olyan hatszáz méteren keresztül ment is rendesen, de aztán egy keresztbe menő őz csapa eltérítette. Visszamentünk, próbáltuk újra felvenni a nyomot, de minden alkalommal az őzek után indult. Végül hagytam had menjen azon, de úgy négyszáz méteren egyetlen dámnyom sem volt a homokban így visszafordultunk. Nem kísérleteztünk tovább, hívtunk egy vadásztársat egy olyan kutyával, ami tapasztalt jó csapázó. Az is elment ugyan ott ahol az enyém, de tovább ment az őzcsapánál egyenesen át a szomszéd területre. Telefon ide-oda, (vagy hat) végül nagy nehezen engedélyt kaptunk, hogy átmenjünk. A határúttól úgy 500 méterre több barcogóteknőt és a sok friss csapát találtunk, s innentől a másik kutya is megkeveredett, ő sem ment tovább! Mi pedig nem akartuk tovább zavarni a területüket. Ha tudnátok, mikor visszahívtuk a szomszéd társaság „illetékesét”, és elmondtuk, hogy úgy 500 métert bementünk a területükre, de nem találtuk meg, mit összeugatott. Persze, hogy odaküldjön valakit arról hallani sem akart, persze tudtuk, nem is lenne kit! Ígérte, hogy majd ők is keresni fogják, de az egyet jelentett azzal, hogy azt a bikát mi már nem látjuk többet!!
A felállás helyétől egy csepp vér sem volt még azon a tiszta úton sem ahol láttam menni. Összesen hat órát kerestük, minden bokrot, gödröt átnéztünk, de felszívta a nap. Én sem tudom elhinni, hogy ennyit elment, ilyen lövéssel.
Tudom, nem hiszitek el, de ez a bika nem lélegzett, és a szeme sem rebbent egyszer sem. Esküdni mernék rá, hogy rendesen élettelen volt!
Hát!
Így ment el életem legnagyobb dámbikája, amit élőben láttam eddig! Még örülhetek is, hogy nem vágott oda nekem az agancsával!
Most már csak a hollókban bízhatok, talán mutatnak valamit pár nap múlva! :
Azt talán mondanom sem kell, hogy az eset híre vadászbaráti berkekben gyorsabban terjedt még az influenzavírusnál is! Volt ki azzal keresett meg, hogy rossz kilövés után kézrátétellel élesszem már fel a bikáját, volt aki hosszasan magyarázta, hogy a kézrátételnél sokkal biztosabb a „seggbecsókolás” próbálkozzak meg azzal is! Lényeg, hogy a tüskék hetekig szúrtak rendesen.
December elején csörög a telefonom.
Galoscsabus hívott, hogy eljött az idő, és jó pár hónapos virtuális ismeretség után személyesen is megismerkedünk. Elmondta, hogy Barátaim megkeresték őt, és születésnapom apropóján befizettek engem egy dámbika vadászatra Tamásiba! :
Miután felvettem a telefonomat a földről, és kaptam levegőt mondtam Csabának, hogy ne vicceljen már velem, legyen tekintettel hajlott koromra, és ez túl nagy ajándék ahhoz, hogy elfogadhassam. Egyáltalán kik azok az elvetemült „mecénások” akik a pénzüket rám költik? Hosszas faggatás után annyit megtudtam, hogy a megbízók személyét nem fedheti fel, én meg nem tehetem meg, hogy egy ilyen kedves ajándékot visszautasítok.
Igen csak küzdöttem a „meghatódottsággal” s talán természetes, hogy az ezt követő néhány percben beszéltekre nem igazán emlékszem. Annyi megvan, hogy volt választási lehetőségem az időpontok tekintetében, és talán a legkésőbbit választottam. (ezt később pontosítottuk)
Az elmúlt hétvége volt az egyeztetett időpont a vadászatra!
A megbeszélteknek megfelelően kora délután megérkeztem (feleségemmel) az óbíródi vadászházhoz. Éppen annyi időm maradt, hogy elfoglaljam a szállást, és átöltözzek a Kísérőm megérkezéséig.
Vadászkísérőm Attila a „Király” pontosságával meg is érkezett. Első pillanatban átjárta a szívemet az öröm, mert alkatilag, és „magasságban” hozzám hasonló Vadász lett a kísérőm, (talán egy árnyalattal kisebb hassal
) bár nekem volt húsz év „előnyöm”. (A fene megeszi az ilyen előnyt!) Aztán ez az öröm gyorsan elszállt, mert tudatosult bennem, hogy ő mindennapjait itt e „zergedugta” dombokon tölti, és biztos nem fog lihegni, ha felfelé megyünk. Gyorsan tisztáztam is vele, hogy ha nagyon szuszogok, lemaradok, szenvedek, vagy netán hibáznék, gyorsan lőjön agyon és dugjon egy rókalyukba, mert amit akkor én a barátoktól kapok az amúgy is a föld alá süllyeszt!
Bár határozott ígéret helyett csak egy mosoly volt a válasz, de bíztam együttérzésében, így elindultunk!
Egy bő fél órát mentünk hegynek felfelé, de nem szuszogtam, nem lihegtem, ha elhiszitek, ha nem bírtam! (Mármint a Mercedes terepjáróban!) Ezután cserkelés következett. Egy olyan helyre igyekeztünk ahol a fenyves és a bokros között egy nyiladékon lucerna volt szétszórva. Egy palánk takarásában közelítettük meg úgy 120-130 méterre az öt bikából álló rudlit. Gondolom, mondani sem kell, hogy a jól, keresztben álló két bikának a „fejfájára” nem az én nevemet tervezte Hubertus, mert ezek nagyobban voltak, mint amit eddig valaha is láttam. Kettő kisebb fiatal bika volt, lövésről szó sem lehetett, és volt egy, ami úgy állt takarásban, hogy csak az agancs hegye látszott ki néha.
Időközönként engedett valamit sejtetni az agancsából és úgy tűnt ez a nekem való!
Ez az a pillanat, amikor a vadász elveszti az időérzékét! Én sem tudom mennyit állhattunk ott a fenyő és a palánk takarásában, de nem tűnt kevésnek. Időközönként néhány süldő is keveredett a bikák köré, de azok inkább mászkáltak össze vissza, mint zsidóban az a bizonyos fájás!
Talán a fekete csuhások morgolódását unták meg a bikák, de elindultak a bokros felé jobbra. Ekkor már az ötödik bika is kilépett a takarásból. Jól éreztem ez az, amit az égiek vagy, hogy hű legyek az igazsághoz, Barátaim nekem szántak.
Druszám megadta az engedélyt, és útjára engedtem a 10,7 g Hornady-t.
Megvan!- hallottam kísérőmet.
Hát úgy elkezdett remegni a kezem, hogy orromtól fülemig mindenhova dugdostam a cigarettát, csak a számat nem találtam! A lövés előtt soha sincs vadászlázam, utána is csak ritkán, de most úgy elfogott, hogy attól féltem szétráz! Még szerencse, hogy csontjaim jól bepárnázódtak, így nem zavartam el minden élőlényt a zörgésükkel.
Végre a rálövés helyére sétáltunk. Semmi találatra utaló nyomot nem találunk a bokáig érő sárban, de én éreztem a jó találatot, Druszám pedig látta is a becsapódást! Így hát elindultunk a nyomon. Pár méterre már vért is találtunk, és úgy 15 méterre ott feküdt az „ÉN BIKÁM”!!
Feküdt, de a feje még fent volt, illetve nem feküdt az agancs a földön. Vadásztatóm javasolta, hogy adjak neki kegyelemlövést, mert ha netán lemegy a domboldalon, fel se tudjuk húzni. Megadtam, bár mint a zsigerelésnél kiderült nem is lett volna rá szükség.
Azután kezdett összeállni a kép. Én a kocsiban utazva elmeséltem az októberi bika feltámadását, Csaba meg –mint később kiderült- utasításba adta, hogy amíg a bika ki nincs zsigerelve, nem nyúlhatok hozzá! Hát ezek után nem csodálom, a nem bízott bennem, és biztos, ami biztos alapon, inkább így döntött!
Ami ezután következett az már a mindnyájatok számára is sokszor átélt tiszteletadás, töret átadás, örömködés, zsigerelés, …
Mielőtt a vadászházba visszamentünk, Attila jócskán kőrbevitt a felügyelete alá tartozó területen. Láttam gyönyörű területrészeket, és sok-sok dámot! (és sajnos kerítéseket)
A vadászházba érve feleségem, és meglepetésre, Boar Feri és Családja várt.
Elkészült a teríték, volt nagy fényképezés és öröm.
Este pedig Csabával kiegészülve ittunk egy keveset a Dámbika bőrére!
Este megtört a jég is, és végre megtudhattam, kik azok, akik ekkora ajándékkal leptek meg.
Ezúton is köszönetet mondok: Boar, Bobakos, Horridó, Kapszli, Németh Lajos, Sabbati, Sam6, Sakac, Soma, S.Fox, Voldemort Barátaimnak az életre szóló ajándékért! Természetesen külön köszönet azoknak akik ezt a hétvégét, a vadászatomat megszervezték, előkészítették. De, hogy ezt mivel érdemeltem ki azt még most sem tudom, és talán jobb is, ha titok marad.
Hogy mit jelent nekem ez a Bika azt elmondani nem tudom. Amit tudok, hogy ez lesz az egyetlen olyan trófea a falamon, amire ha ránézek elsőre nem az elejtés körülményei, hanem azoknak a Barátoknak a neve fog eszembe jutni, akik ekkora élménnyel ajándékoztak meg!
Íme Ő!
