Idén februárban sikeresen behúztam az 5. X-et a határidőnaplómba.
Ezen való felbuzdulásból úgy döntöttem, hogy idén megpróbálok a vadászatban "nagykanállal enni", vagyis ha a feljebbvaló is úgy akarja,
akkor idén nem teszek lakatot a kezemre, és olyan célokat tűztem ki magam elé, amik még hiányoznak a vadászati repertoáromból.
1. Őzbak üzekedésben, elöltöltővel.Ezt sikeresen teljesítettem a Túr-Erdő Vt. területén a nyáron. Gyönyörű vadászat volt, szép emlékeket hagyott bennem
2. Bőgő gímbika, lehetőleg elöltöltővel, esetleg íjjal.Megette a fene, az egész szeptembert szinte szünnap nélkül végig sikerült dolgoznom, összesen a bőgés legvégén tudtam kiszakítani 3-4 alkalmat,
amikor már szinte bőgés sem volt. Ahhoz képest voltak szép élményeim, a tehénhanggal mögém, takarásba behívott bika max. 10 méterről akkorát
ordított rám, hogy ha belegondolok, még most is megremeg tőle a gatyaszár
Láttam néhány fiatal, kímélendő bikát, de olyant, amire azt mondtam volna tiszta lelkiismerettel, hogy "Ő Az", na olyant nem.
És most került elérhető közelségbe a:
3. Dámbika barcogásban, szintén vagy füstölögve, vagy íjjal.Tekintve, hogy sem bőgő gímbikát, sem barcogó dámbikát nem ejtettem még soha el a magam örömére, a rangsor kizárólag időrendi volt.
Az íjas vadászatra való felkészüléshez nem volt időm, így a pengetős maradt itthon, és újfent az .54 kaliberű, fekete lőporos Pedersoli Hawken került a vállamra.
Tegnap hajnalban voltam kint először, majd késő délután újfent körülnéztem.
Német barátommal közösen bérelünk egy kis területrészt, így hatalmas előnyt nyújt a nyugalom ami fogadott, közel 2 hét szünet után.
Akár merre mentem, mindenütt vadnyom fogadott, és az utóbbi napok heves esői után nyitott könyv lett a terület, és rajta a nagyvad élete, mozgása.
Láttam teljesen világosban két fiatal dámbikát és este szürkületben egy nagyot is, aminek a korával nem voltam teljesen tisztában, de nem tűnt túl korosnak.
Úgy gondoltam, hogy ma reggel, még jó sötétben odaülök a kisszékes hátizsákomon a váltó közelébe, ahol a nyomok alapján nem csak egy bika mozgására számíthatok.
Azt tudni kell, hogy nálunk a dámbikák nem mozognak a tarvad után, viszont egy-egy bikának több barcogóhelyen is vannak teknői, és ezeket naponta felkeresik.
A mi területünkön sajnos nincsen barcogóhely, de pont útba esik a két szomszédos területen lévő nagy barcogóknak, így a tranzitforgalmat bonyolító bikák közül, nagy szerencsével
mi is megnézhetünk párat, és még nagyobb szerencsével lőhetünk is belőlük.
Ugyan szigorúan véve ilyenkor a "szomszédok bikáját" vadásszuk, de hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a dámbikák egy nagy része november-decembertől egészen szeptember
közepéig nálunk él, és természetesen itt csinál nekünk évente 2-3 milliónyi vadkárt, majd barcogni, és ezzel egyidőben a java bika terítékre feküdni, átlibben a szomszédba.
A Gyulaj Zrt. pincehelyi területének az egyik legjobb barcogóhelye a határtól kb. 300 méterre kezdődik, óriási audio-élmény a 30-40 bika hullámzó barcogását hallgatni,
de sokszor napok telnek el anélkül, hogy néhány kósza csaposon, kanalason és tarvadon kívül bármi mást láthatnánk.
Na, de nekem ma reggelre más volt megírva.....
Jó széllel kerülve elfoglaltam a kiszemelt fa tövében a helyemet, és vártam a világosodást.
Amint szabad szemmel is lehetett már látni ezt-azt, megjelent pár tarvad, de a magas aljnövényzetben a fák és bokrok között nem sokat láttam belőlük.
De abban legalább már biztos lehettem, hogy a szelem tökéletes, nincsenek kósza csavargó fuvallatok a völgyben, amik elárulnák a jelenlétemet.
Már egészen kivilágosodott, amikor nem messze felettem a domboldalban meghallottam egy bika halk, rövid horkantását.
Nem kellett fél perc, és a tegnap este látott nagy bika meg is jelent a mellettem kb. 30 méterrel elvezető váltón.
Hiába maradtam teljesen mozdulatlan, azonnal kibökött. Gyanús volt neki az a valami a fa tövében. Mozdulatlanul fixíroztuk egymást, még a távcsövet sem mertem megemelni.
A völgy túloldalán elkezdett barcogni egy távoli vetélytársa, erre odanézett egy pillanatra. Ez az idő már elég volt ahhoz, hogy felemeljem a keresőt.
Így már tisztán láttam, hogy egy különösen kímélendő, de így is kapitális fiatal lapátos van előttem. Brutál méretek jellemezték, egészen biztosan verte a 200 pontot
és a 4,5 kilós tömeget. De inkább csak 7 évesnek néztem, mint 8-nak. Még egy ideig néztük egymást, majd megnyugodott és tovább indult.
Volt közöttünk egy sűrű, nagy bodzabokor, mikor annak a takarásába ért, felvettem a puskát, és amint a túloldalon kilépett, rányekegtem.
Abban a pillanatban lecövekelt és nézett vissza rám. Forgatta a füleit, próbálta felfedni a zaj okát. Én meg közben gondosan megcéloztam az oldalát, (gondolatban) rásütöttem a nagy
füstölgőt és kiélveztem a pillanatot.
Pár másodpercig tartott még a mozi, aztán tovább indult az újból felhangzó távoli hang felé.
Kifújtam magam, nagyon szép bika volt, a lehetőség nagyon kecsegtető, de semmivel sem tudtam volna megmagyarázni sem másnak, sem legfőképen magamnak, ha
meglövöm ezt a bikát. Annyira nem lehet fontos, ha az élet úgy hozza, majd talán lesz még lehetőségem kapitális dámbikát is lőni..... ki tudja...
Amint ezeken a dolgokon tűnődtem, a szemem sarkából újabb mozgást láttam. És már ott is volt egy másik bika, közvetlen az előző nyomában, ugyan azon a váltón.
Mindkét kezem tele puskával, ráadásul nem is mozdulhatok, mert ugyan azon a ponton ő is kiszúrta, hogy valami nincs rendben.
Nézett rám, mint egy szobor, és én pislogás nélkül próbáltam a lehető legnagyobb mozdulatlanságban megmaradni. Iszonyat jó szeme van a dámnak, akinek nem volt hozzá
még szerencséje, az tán el sem tudja képzelni, hogy milyen apró jelekből képes rájönni a veszélyre. Pl. elég hozzá a pislogás is.
Újfent a másik oldalban barcogó ismeretlen bika oldotta meg a helyzetet, amikor arra fordította a fejét, gyorsan a combjaimra fektettem a puskát és mire visszanézett rám,
már a távcsövön át vizslattam. Láttam azonnal, hogy nem egy kapitális lapátos. Kevés, hosszú csipke, kis lapát, osztott sarkantyúk, elöl összehajló lapátvégek, átlagos szemágak.
Dámbikánál erre mondjuk, hogy "örökös közepes háromkilós". El is döntöttem, hogy amennyiben lehetőségem lesz rá, megpróbálkozom vele.
A forgatókönyv az imént le lett próbálva a nagy fiatal bikánál, ha most is minden úgy menne.....
És láss csodát, úgy is ment.
Megindult, amikor beért a bodza mögé, gyorsan átcseréltem a kukkert a puskára.
Felhúztam a kakast, és a túloldalon kiérkező bikára éppen rá akartam nyekkenni, csak előtte még meghúztam a snellert....és arra a kis fémes pengésre azonnal vigyázzba vágta magát.
A teste javarészt ott még a magas csalán között volt, de nem várhattam, mert láttam rajta, hogy acélrugóként feszíti magát, készen arra, hogy elugorjon.
Néhány csalánszár a nagy, nehéz ólomlövedéknek nem jelent problémát, belehúztam a célgömböt a csalánba a mar-vonala alá, ahol a teste közepét sejtettem, és megérintettem
a felpeckelt ravaszt.
Hatalmas tompa detonáció, még nagyobb füstcsóva, én meg nem láttam szinte semmit.
Mint ha egy képkockányi időre az égett volna be a szemembe, hogy a bal melső lábát mereven tartja, de aztán a mindent elborító füst nem mutatott többet.
Amikor a füst nagyjából oszlani kezdett, csak abban lehettem biztos, hogy a bika nem maradt ott.
Ez a kép a lövés után kb. fél perccel készült:
Citerázott kezem-lábam, alig tudtam újratölteni.
Mire úgy, ahogy készen lettem, elindultam arra az erdei útra, amin a bikának át kellett váltania. De azon sem egy friss nyomot, sem egy csepp vért nem láttam.
Visszamentem a lesfámhoz, benéztem azt a helyet ahol a bika a lövéskor állhatott, és elindultam oda.
Amikor úgy gondoltam, hogy jó helyen lehetek, lenéztem a földre és azonnal ez a látvány fogadott:
Nem mondom, hogy megnyugodtam, de azért elkezdtem bizakodni.
Követtem a gyenge vérnyomot, ami átvezetett az úton, de sem előtte, sem utána nem volt semmilyen csapajel, vagy vérnyom, amit az úton észlelhettem volna.
Aztán az úton túl egyszer csak a belövési oldalon elkezdett erősödni a vérnyom. Húsz méter után már minden csurom vér volt.....és 50 méterre ott feküdt a már dermedt bika.
Az én első, barcogás idején elejtett dámbikám.... nehéz leírni azt az érzést. Kb. 700 bika elejtésénél voltam jelen, vendégnek is "besegítettem" pár alkalommal,
de ez valami egészen más érzés volt.
Az, hogy elöltöltős puskával vadászhattam, tulajdonképen szinte a "saját területemen", hogy senkinek nem kellett megfelelnem, nem szólhatott bele, hogy mit és miért csinálok, vagy nem csinálok,
hogy a saját bikámnak gyűjtöttem a tölgylombot (azért átszöktem az állami erdőbe, mert ott szebb a lomb
) és egyedül, a saját dámbikám terítéke mellé heveredhettem le az avarba...
Ez kimondhatatlan élmény.
Csak azt kívánhatom, hogy akinek még nem adatott meg, annak legyen hozzá szerencséje az életében.
