Üdv!
Egészen érdekes (nekem legalábbis érdekes) élményben volt ma részem.
Mivel csütörtök este hazajöttem, és itthon töltöm a hétvégét, ma délután úgy döntöttem, teszek egy sétát a vadászterületen. Nagy a sár mindenfelé, védettebb helyeken, északi oldalakban, völgyekben pedig néhol még mindig akár 20 centis (bár már nem összefüggő) hótakaró borítja a földet. Ezeken a helyeken, ennek megfelelően a földutak még mindig jégpályaként funkcionálnak, tehát valószinűleg néha-néha jót nevetett volna rajtam valaki, ha lát amint botladozom. De mivel nem volt aki nevessen, így csak a jagd tett szemrehányó pilllantásokat, mikor néha indokolatlanul megrántottam a pórázát.
Na, de azért nem ez a jellemző, hanem a térdig érő sár, és a terepjáróval járhatatlan földutak. Az meg a másik, hogy nem azért írok ide, hogy az útközbeni szambázásaimat ecseteljem...
Szóval, lényeg az, hogy amikor egy nagyobb emelkedő után egy 2 évvel ezelőtti cseres tarvágásba jutottam, úgy döntöttem, megpihenek egy arra alkalmasnak tűnő fatönkön. Kicsit lejjebb ereszkedtem a völgybe vezető úton, mert a tetőn nagyon ért a szél, lejjebb kicsit védettebb volt. Letelepedtem, a kutya odakucorodott mellém. Ülőhelyemről jól beláttam az alattam elterülő völgybe, és a szemközti oldalban lévő vágásba is. Bal kézre tőlem, amerre az út folytatódott, egy kis domb volt, abba az iránybe nem láttam messzire. Miután helyet foglaltam, nem telt bele egy perc (nem túlzás, tényleg nem volt annyi!), nem akartam hinni a szememnek... Az úton egy vadmacska ballagott felém!
A kutya is egyből észre vette, mindketten mozdulatlanná váltunk és figyeltünk. A vadmacska komótosan, farkát billegetve sétált egyenesen felénk. Bár figyelt minket, nem azonosította a veszélyt, mert csak jött tovább. Amikor már nem volt 10 méterre se, a kutyánál elszakadt a cérna, felugrott és megpróbált utána menni. Persze a póráz megfogta, ekkor viszont elkezdte ugatni. Na, erre persze a vadmacska már kapcsolt, és elinalt. De a vágásban még sokáig figyelhettem ahogy fut elfelé, mert körülbelül a közepében ültem, és sokáig semmi takarása nem volt. Bár még soha nem láttam ilyen közelről vadmacskát, a pofája alapján öreg egyednek gondoltam, nem tudnám megindokolni, olyan benyomást tett. Ezzel lehetne magyarázni, hogy nem látott jól, és ezért volt ennyire figyelmetlen.
Azon bosszankodom csak, hogy a fényképezőgép otthon maradt, bár, ilyen távoltságból valószinűleg a mozdulatot, ahogy a gépért nyúlok, korábban észre vette volna.
Ennek most így kellett történnie...
Vadászüdv!
