Első (és eleddig egyetlen) muflonvadászatomról:Pár éve koptattam már a hivatásos jágeréletet, amikor először nyílt alkalmam muflonra vadászni a Vértesben. Egy kedves vadászbarátom engedte át számomra a kos elejtési lehetőségét, amiért ma is hálával gondolok rá. Mivel a céges területen rendesen el voltunk havazva (szó szerint is) az idény végén, ezért csak a leges legutolsó napok jöhettek szóba a vadászatra, amikor már olvadásnak indult a hó és egyre bizonytalanabbá vált a vadászat végkimenetele. De ez akkor sem, most sem zavar, a vadászatban az ígéretek adják a legtöbb izgalmat, nem pedig a végeredmény.
Egy kora tavaszias hajnalon érkeztünk meg a területre. Barátom ment tovább a dolgára, engem pedig a helyi hivatásos vadászra bízott. Nagyon tetszett a terület, valahogy betegesen vonzódom a hegyekhez, minél magasabb és több van belőlük, annál jobb! Autóztunk a még nagyon jeges, de zömében már hómentes utakon egy Nivával, időnként ki-kiszállva és becserkelve egy ígéretes katlanhoz, vagy végig osonva egy dombgerincen. Láttunk muflont is szép számmal (nekem egy is sok volt, hiszen előtte csak vadasparkban találkoztam ezzel a vadfajjal), de csak kis kosokkal és fehérnéppel hozott össze a sors. Aztán dél körül a kocsiból megláttunk egy nyájat, amiben volt több kisebb és egy igen szemrevaló kos is. Azt még én is láttam rajta, hogy a jobbak közül való, de kísérőm szerint kimondottan kapitális csigással álltunk szemben. Leállította az autót, óvatosan kiszálltam, oda léptem egy fához és vártam a kedvező alkalmat a lövéshez. Igen fedett helyen, erős takarásban álltak a kosok, néha megmozdultak és úgy csipegettek.
Kísérőm közben mögém lépett és lövésre bíztatott. Nem akaródzott kötélnek állnom, mert sokalltam a belógó ágakat a kos előtt. Mivel 9,3x62-es puskám volt velem, ezért többször is azt súgta, hogy nem lehet baj, a nehéz 18,5 grammos lövedék oda fog érni, ahová kell neki, csak lőjek már.
Sajnos könnyű volt Katát táncba vinni, egy arra alkalmasnak vélt pillanatban elengedtem a lövést. Azt már a céltávcsőben is jól láttam, hogy a kos a lövésre meg sem mozdult, aztán mire ismételtem és újból célba vehettem, abban a pillanatban elugrott a többiekkel együtt.
De sajnos mást is láttunk. A kiszemelt kostól balra, jóval hátrébb álló egyik kisebb kos igen betegen mozogva távozott, pedig előtte semmi baja sem volt.
Először a nagy kos helyére mentünk toronyiránt és mag is találtam azt, amit nem szerettem volna. Az elugrásának helye előtt úgy 5 méterrel egy bő 10 cm vastag galagonya ág volt teljesen átlőve, a kos helyén pedig semmi nyoma találatnak. Viszont a kis kos nyomán igen bő és sötét színű, elsősorban lágy részből származó vérzés mutatkozott. Vártunk fél órát és elindultunk a nyomon. Kutya sajnálatos módon nem volt a környéken, amivel jobb eséllyel indulhattunk volna a sebzett nyomába.
Egy idő után a vérzés megváltozott, az avar több helyen össze volt húzva, az északi oldalon még meglévő hóban is véres húzásnyomok voltak. Aztán vagy 7-800 méter után megtaláltuk a kos szinte összes belét, ami végül kiszakadt a felnyitott hasfalon át. Tehát innen voltak a furcsa húzásnyomok.
Jó órányi követés után láttuk meg először a beteg kost, amint tőlünk vagy 400 méterre, a szemben lévő oldalban baktatott felfelé. A vérzés bár folyamatos volt, de nem volt túl erőteljes. Közben sehol sem állt, vagy feküdt meg. Visszakapcsoltam két fokozatot és megpróbáltam hegymenetben beérni, hogy meglőhessem, de kis idő után észrevett és elkezdte szaporázni ő is. Nem volt más választásom, bő 300 méterről leadtam rá három lövést, de nem sikerült eltalálnom. Átment a gerincen és mászhattunk utána tovább.
Ez a mutatvány, távlövésekkel tarkítva még egyszer lezajlott, ekkor már kezdett ránk sötétedni és a fénnyel együtt a remény is erősen fogyóban volt. Egyetlen megmaradt lőszeremmel, fogcsikorgatva másztunk utána, immár vagy a hatodik hegyoldalban, amikor fentről zörgés hallatszott, majd nagy csörömpölés közepette a kos kishíján ránk zuhanva elszánkázott mellettünk a fagyos havon.
Mire odaértünk hozzá, már nem élt. Igen megilletődve és szótlanul álltunk mellette egy ideig, még a töretátadási, birtokbavételi ceremónia sem okozott igazából örömet. Nagyon sajnáltam, hogy ennyi szenvedést okoztam neki és még a felelősséget sem moshatom le magamról, mert nekem kellett volna megállnom azt a meggondolatlan buta lövést.
Annyit tudtunk kiokoskodni, hogy vélhetően a galagonyán szétforgácsolódó Norma Alaska lövedék köpenyéből származó repesz a rekeszizomtól kezdve az ellenoldali comb elejéig átlósan felhasította a hasfalat, ami az erőlködéstől tovább nyílott és a kilógó beleket a menekülés közben szabályosan kitaposta magából. Erre utaltak a hátsó lábakon talált vérnyomok, bélsár maradványok. Aztán a stressztől fakírrá vált kos addig ment megállás nélkül, amíg csak az utolsó csepp akarat vitte.
Gyenge képességű, vékonyka csigájú kis kos volt, 51 és 53 cm-es trófeával.
Számomra az azóta eltelt közel 15 évben mindvégig ő maradt a meggondolatlan és könnyelmű lövések ellenszere, mementója. Ha néha elkap a gépszíj és hajlanék arra, hogy kockázatos lövésre vállalkozzam, akkor igyekszem felidézni azt a délutánt és azonnal a helyükre kerülnek a dolgok.
