Sziasztok!
Engedjétek meg, hogy megosszam Veletek szilveszteri vadászatomat. Most volt rá időm megírni magamnak is....
A 2010-es év utolsó napját egy „őzezéssel” kezdtük. András Barátommal már sokadszorra húztuk fel az ébresztő vekkert kora hajnalra. Ez most sem volt másképp. Reggel 5:45-re mentem érte, gyorsan bepakoltunk és már mentünk is a beírókönyvhöz. Még előző este eldöntöttük, hogy melyik körzetbe megyünk, szóval útközben egy kicsit idegeskedtünk, hogy szabad-e még a kiszemelt hely. 6-ra értünk a könyvhöz és láttuk rajtunk kívül más nem nagyon akar kimozdulni ilyen korán az év utolsó, hűvös hajnalán. Miután beiratkoztunk elmentünk a faluba és letettük az autót. Viszonylag kényelmesen ereszkedtünk le a völgybe a megbeszélt helyre. Szinte az orrunkig sem láttunk olyan sötét volt még, a Hold sem segített a tájékozódásban. Leérve a völgybe, azokat a bálákat kerestük, melyekkel úgy számoltunk, hogy mögötte, vagy rajta fekve szép kényelmesen megvárhatjuk a pirkadatot, mikor is megindulnak az őzek. Az igazság az, hogy volt olyan sötét és pára (szerencsére nem köd), hogy alig találtuk meg a bálákat. Mire odaértünk látjuk, hogy sajnos a sok víztől és az időjárás egyéb viszontagságaitól igencsak meg vannak fáradva. Ráülni nem lehet, takarást is csak nagyon összehúzószkodva ad, de most már mindegy. Egy jó negyed óra, húsz perc elteltével kezdtük érezni a Nap első sugarait a horizonton. Szépen meg is indultak az őzek, persze volt eszük, mert nem nagyon akartak lejönni a dombtetőről. Onnan pásztázták a területet, a rájuk váró veszélyt. Figyelgettük őket rendesen a távcsöveinken keresztül, de nem sokat változtattak pozíciójukon. Tőlünk úgy 200-300 méterre lehettek folyamatosan. Míg várakoztunk többször is kipróbáltam, hogy milyen lehet lőni a báláról. Nagyon kényelmesen fel tudtam feküdni és feltámasztani a puskát. Szinte semmi mozgást nem érzékeltem a céltávcsőben. Ideálisnak gondoltam, még az őzek is jól néztek ki a célkeresztben, de semmi képen nem akartam ilyen távolról lövést leadni.
Várakozás közben egyszer csak egy fiatal bak kezdett felénk jönni. Folyamatosan jött felénk. Nem örültünk neki, mert ha ez kiszúr minket, akkor a domb oldalában legelésző 14 őz kereket old. De a bakocska csak jött felénk, egyre közelebb. Nem volt mit tenni, szinte kővé dermedve vártuk mi fog történni. Én úgy helyezkedtem, hogy azért lássam mi lesz ennek az egésznek a vége. A bakocska már olyan közel volt, hogy szinte végig tudtam volna simítani a kezemet a hátán, de a jó szelünknek és legfőképp a szerencsénknek köszönhetően nem szúrt ki. Csak simán elgaloppozott mellettünk. Közben a többi őz, csak nem jött leljebb és a domboldalban táplálkozott. Már egész világos volt és a vadak is mintha kezdtek volna távolodni feljebb a dombtetőre, mikor mondtam Andrásnak, hogy valahogy feljebb kell kerülnünk a következő bálához, mert ez így nem fog menni. Barátom helyeselt és felkínálta a lehetőséget, hogy én próbálkozzam meg a dologgal, mert sajnos neki gerincsérve van, ami épp akkor eléggé fájt is, így neki nem ment volna négy kéz-láb.
A következő bála tőlünk úgy 80-100 méterre lehetett. A fegyvert keresztbe raktam a hátamon, és elindultam négy kéz-láb a domboldalon. A térdeimnek nem nagyon tetszett a dolog, a fagyos föld néhány méter megtétele után már elég kellemetlen volt, s bár az őz hullatékok tengere is be volt fagyva, azért kerülgettem őket rendesen, nem akartam magam össze sz…ozni…
Út közben többször meg kellett állnom, mert az őzek nagyon figyeltek. Ekkor mindig úgy tettem, mintha én is közülük való volnék, fejem a földnek szegeztem mintha csipkednék a földről, majd egy kicsit felkaptam mintha körülnéznék. Ez beválni látszott. Már csak 20 méter lehetett hátra, mikor látom, az őzek most már tényleg odább akarnak állni. Kúszásomat kissé gyorsabbra válltava végül is odaértem a bálához.
Gyorsan levettem a puskát és feltámasztottam. Igen ám, de a nagy munkában úgy felment a pulzusom, hogy jó kitámasztás mellett is a célkereszt meg sem állt egy pillanatra. Le kellett nyugodnom. Ezt sikerült is kb. két perc alatt elérnem. Ezután a céltávcsőben kerestem az elbírálandó vadakat. Rengetegen voltak. Ekkor vettem észre, hogy bár jóval közelebb vagyok hozzájuk mint az előbb, de domb tető lévén, semmi sincs a horizont mögött. Így viszont nem lövünk! Újabb várakozással teli percek következtek, de ekkor már egy pillanatra sem vettem el a szememtől a 8x56-os csövet. Most végre jól jött, hogy mozgolódtak, mert elindultak egy olyan irányba, ami nekem kedvező volt. Arra már volt a dombtető mögött is egy újabb domboldal, így nyugodtan lőhettem.
Kiválasztottam a sutát és gidáit. Tudtam, hogy először a gidákkal kell próbálkoznom, de ők nem álltak még túl jól. A suta tükre viszonylag sötét volt, és maga a vad is egész erős volt. Nagyon szépen beállt egy fa alatt, mikor eldördült a fegyver. A 30-06-os HPBT fellökte a sutát, viszont gidái dermedten állva maradtak, fogalmuk sem volt mi történt. Gyorsan ismételtem és már dördült is a következő lövés a suta-gida irányába. Ő még egyet felugrott, majd összerogyott. Testvére volt hozzám a legközelebb, aki az irányomba kezdett el menekülni, majd egyszer csak megállt. Ránéztem tőlem kb. 80-100 méterre lévő Barátomra mi tévő legyek, aki a bálánál integetve mutatta, hogy lőjjek. Így is tettem, és lőttem,de én már igazából nem akartam, nekem ennyi elég volt. El is hibáztam, és a gida kereket is oldott.
Oda mentünk a rálövés helyeire, ahol mindkét őz már békésen feküdt. Én mindkettőjüktől elnézést kértem, meg köszöntem hogy szórakozásomért az életüket adták,kicsit símogattam őket, majd utolsó falat és töret következett.
Mindig kicsit furán érzem magam őz elejtésekor. Kedves, aranyos és talán egy kicsit esendő, butácska állat. De mindig meg is sajnálom őket valahogy. Nem azt az érzést váltják ki belőlem mint a vaddisznók. Valahogy más. Talán úgy mondhatnám, a tájkép részei ők. Beszéltem olyan „öreg” vadásszal, aki azt mondta, hogy ő nem vadászik őzre, mert neki az olyan, mint a búcsúban a céllövölde. Hát nem tudom… Belőlem nem ezt váltják ki.
Ez történt velem az év utolsó napjának reggelén. Szép vadászat volt, egy év lezárása. Azóta nem tudtam kimenni vadászni, viszont január 2.-án megszületett a kisfiam. Elhatároztam, hogy minden évben a születésnapjának reggelén kimegyek vadászni, és megpróbálok neki valamit elejteni…
Bocs a kép minőségéért, telefonos....
