Előkerestem egy másik régebbi írásomat is, felteszem ide is, Karácsony szenteste nincs kedvem sokat írogatni, de ez már kész van... 
Van benne disznós kaland is, de a lényeg a végén mégiscsak egy gida elejtése, ja és bocs ha kicsit hosszú.. :"Úgy kezdődött a nap, hogy akivel találkoztam a készülődés, pakolás közben, mindenki jó szórakozást, jó vadászatot kívánt… Rég nem látott osztálytársak, házmester, mind-mind csupa jókívánsággal indított útnak. Még szerencse, hogy nem vagyok babonás, így rossz érzések nélkül indultam útnak.
(Azért biztos, ami biztos a kedvenc „kabalaalsónadrágomat” vettem fel…)
A Kesznyéten melletti Tisza-Sajó menti Vadásztársaság elnökéhez, vadászbarátomhoz, Attilához igyekeztem őztarvad selejtezésre és vaddisznóvadászatra.
Ezen utamat már megelőzte másik kettő, amik igen élménydúsak, de kézzelfogható eredménnyel nem járók voltak.
Még december elején jártam először Kesznyétenben, amikor is egy csendes este végén, már a lesről való indulásom közeledtével hallottam meg a közeledő nehéz testek neszét a fagyos éjszakában. Egy kissé nyitott lesen várakoztam bízva abban, hogy a disznók nem néznek fel a szórótól 18 méterre lévő ülőkére. Sajnos azonban óvatosabbak voltak a süldők, és a majdnem teilhold fényénél valami gyanús volt nekik, mert a szóró szélén tőlem 20 méterre, de végig velem szemben ácsorogtak fel-fel nézve, így meg sem kíséreltem a lövést. Aztán messziről felhangzott a közeledő terepjáró zaja és a disznók végképp elvesztve bizalmukat, türelmüket a közeli nádasban pillanatok alatt eltűntek.
Másodszor egy egész napos vadászatra érkeztem január elején Attiláékhoz. napközben őzre cserkeltünk, este pedig egy lesre ültem fel, hátha végre hozzám szegődik a szerencse és elejthetem íjjal első vaddisznómat. Reggel hét óra után, már világosban indultunk útnak, és alig mentünk pár száz métert a körgáton, máris megláttunk egy sutát, de mire az autóból kiszálltam és elindultam felé, már éppen belépett a gazosba, így mire a közelébe értem azt sem hallottam, hogy elugrott-e. Arra viszont gyorsan rájöttünk, hogy nem lesz könnyű vadászat a mai, mert a fagyos földön csendben járni, nem lehetett. Volt azonban jó néhány kísérletem a nap folyamán, csúsztam, kúsztam, másztam, lopakodtam, de legnagyobb sikerem csupán az volt, amikor tíz méterre megközelítettem egy bakgidát.
Egy hiba volt azonban. Közöttünk volt a gát koronája és amikor kidugtam a fejem szembe nézett velem két nagy őzfül és a gazdája. Nem tudta mit lát, kicsit kíváncsi is volt, így éppen a lövést megkísérelhettem volna, hiszen nem menekült, de őzfület egyrészt nem akartam lőni, másrészt megegyeztünk, hogy lehetőleg a bakgidákat kíméljük. Így hagytam elhúzódni őkelmét.
A nap egyik igen izgalmas része volt, amikor egy elugró rudlin mélázva baktattunk az autó felé és észrevettem a tőlünk kb. 300 méterre lévő sűrűből kiváltó hatalmas kocát és 30 kilós süldőit. Számomra azért volt ez különösen érdekes, mert déli 12óra 10 perc volt. Gyors haditerv készítést követően Attila is magához vette az íját és elálltuk azt a két váltót ahová gondoltuk az érkezésüket. Hosszú percek teltek, talán negyed óra is amikor kezdett gyanússá válni a dolog.
Esetleg egy harmadik útirányt vettek? Sajnos a terepadottságok miatt már régen nem láttuk őket, de egy hosszú szakaszon befagyott szélű csatorna állta az útjukat, így feltételeztük, hogy vagy felénk jöttek a csátéban, vagy a csatorna partján húzódtak el. Újabb haditerv, és már indultunk is az 50 méter széles gazcsík két szélén a disznók felé. Idegeinken vesszőkkel óvatoskodtunk előre, de semmi. Már csak 15 méter volt a csatorna szélét övező gyalogakácig amikor felnézve azt láttam, hogy előttem turkál a konda és egy süldőcske bambán bámul felém. Ahelyett, hogy lövéshez készültem volna Attilára néztem, hogy merre jár, majd látva, hogy ő is mindjárt jó helyre ér visszafordultam. Ekkor azonban az eddig kedvező szél fordult egyet és a koca hangos fújással riasztotta a kondát. Volt-nincs és hangos recsegéssel menekült visszafelé a csatorna partján a csapat.
Csak bámultam magamban és máig sem értem, hogy miért bambáskodtam el egy ilyen kiváló helyzetet. Álcaruhámban nem ismert meg a süldő, társa fényes nappal, szépen, gyanútlanul keresztben állva turkált, és néhány másodpercig a szelünk is jó volt…
Este a leshez kísérve Attila figyelmeztetett, hogy lőhető a tarvad is, de vigyázzak, mert nagyon óvatosak. Így is volt. A kifejezetten íjas vadászat céljára kialakított szinte teljesen zárt lesben elhelyezkedve vártam a szürkületben, amikor a szemem sarkából észrevettem a szóróhoz óvatoskodó sutát és gidáját. Hihetetlen, de a suta tudta, hogy honnan várható a veszély, mert folyamatosan a lest nézte. Többször el is ugrottak, de mindig vissza-vissza is tértek. A mozdulatlanságom meghozta a gyümölcsét, mert rámentek végre a kukoricadarára és eszegetni kezdtek. Egy falás felcsípése után azonban megint csak szemben állva, a lest figyelve rágott, így nem is csodálkoztam, hogy arra elugrottak amikor a kezemet pár centit mozdítva az irányzék-megvilágítást kapcsoltam be. A nádasból folyamatosan hallottam a disznók motozását, közeledtek, majd ismét elhúzódtak, de mindig hallótávolságon belül voltak.
Aztán egyszer csak jobbról szapora lépések közeledtek a nádasban és kibukkant egy róka, aki úgy gondolta, körülnéz a szórón. Leült a közepére és forgatta a fejét, figyelte, nincs-e pocok, egér a kukorica között. Óvatosan felemeltem az íjam, lassan megfeszítettem és megcéloztam a rókát. Rám nézett, aztán tovább forgatta a fejét, majd a róka ugrott egyet, de nem el, hanem talán egy egér irányába. Majd keresztben állva nézett az eltűnt rágcsáló után. Az irányzékom ráillesztettem ismét a lapockájára, de nem lőttem, mert egyre közeledtek a disznók.
Megfeszült idegekkel vártam a disznók érkezését, de hiába. Azok másfelé vették az irányt és fél nyolc felé elcsendesedett a nádas. Nem sokkal később, a telefonos egyeztetést követően érkezett is értem az autó.
A hosszú bevezetőt követően visszaérkeztem január 27. napjához, amikor megtört a jég és 18 hónap eredménytelen íjas vadászat után ismét vért törülhettem a vesszőmről.
Délután háromkor volt a találkozó Attiláéknál, majd a beiratkozást követően el is indultunk a Tisza ártere felé. Két lehetőségem volt, vagy valamelyik, a gát külső oldalán lévő fácánetetőt fosztogató kondát próbálom kivárni, vagy bemegyek a belső oldalra és az ártéri tölgyesben ülök fel egy fára.
Hogy döntésemet megkönnyítsük, kifelé menet meglátogattuk a vadőr által jelentett megdézsmált etetőket. Az elsőnél már kint volt egy rudli, de amint meglátták az autónkat, már ugrottak is el. Azonban néhányan megtorpantak a gazcsík mögött és én már penderültem is ki a kocsiból, ennek zaja azonban sok volt az őzeknek, mert kecses ugrásokkal tűntek el a kökényes mögött. Az etető alja tényleg fel volt túrva, süldőket és komolyabb kant sejtető csülöknyomok voltak a hóban. Nézzünk még körül, mondta Attila és visszaülve az autóba megcéloztuk a néhány száz méterre lévő másik etetőt. Amint az úton zötykölődött az autó ismét észrevettem valami feketeséget a pusztában, ami megint csak disznónak bizonyult. Nem is kicsinek. És egyre közeledett. Gyorsan hátramenetbe kapcsolt Attila és betolatott a gazosba. Kiugrottunk mindketten íjat ragadtunk és megindultunk az etető melletti fácskák takarásában. A kiszórt kukoricától kb. 20 méterre leguggoltunk és vártunk. A disznó pedig csak közeledett. Jól lehetett már látni, hogy nagy kan, legalább másfél mázsásra saccoltuk, és miután bő száz méterre bóklászott már csak, az is látszott, hogy idős, komoly jószág.
Aztán felkapta a fejét és az autónk irányába kezdett figyelni felálló farokkal. Először nem értettük, mit láthatott meg, hiszen a fehér autó a hóban, gaz takarásában a disznónak még láthatatlannak kellett volna hogy legyen, de egyértelmű volt, hogy az addig gyanútlan kant valami megzavarta. Óvatosan megfordulva láttuk egyből mi a baj. A társaság vadászmestere állt terepjárójával az úton és figyelt, majd miután telefonon az Elnök úr jól leteremtette gyorsan elporzott a hóban. A disznó pedig nagyon éhes lehetett, mert ismét elindult felénk illetőleg az etető felé, de végül meggondolta aztán magát és mégis elvonult.
Kicsit csalódottan mentünk az autóhoz és inkább az erdő felé vettük az irányt. Utolérve a vadászmestert megálltunk mögötte, hogy néhány szót váltsunk vele, de ő tetézve a bajt, és minket nem észrevéve hátramenetbe kapcsolt és egy nagy lendülettel nekünk tolatott. Szerencsére nem történt baj, mert a pótkerék csattant csak a gallytörőnkhöz, így csupán a disznó elzavarása miatt hallgathattak, de miután kiderült, hogy mivel azt hitték elakadtunk, és azért indultak irányunkba, így gyorsan megbékéltünk és tovább indultunk, mert az idő haladt.
A Csüllősi járóhoz érve kiszálltunk az autóból és a szóróhoz mentünk ahol jól látszott, igen forgalmas helyéhez értünk az erdőnek.
Felszereltük a mászólest a fára, összekészítettem a felszerelésemet és megkezdtem a fára való felaraszolást. Miután felértem magam után húztam az íjat és megkezdtem az elhelyezkedést. Attila elment egy másik leshelyhez és megegyeztünk, hogy fél hét körül keressük telefonon egymást, meddig maradjunk.
A számomra szokatlan helyzetben – mivel mászólesen most ültem élesben először – kicsit idegenül éreztem magam a fa tetején, de gyorsan megszoktam a magasságot, elhelyezkedtem és a lőkész helyzetet próbáltam létrehozni, amikor hó roppanást hallottam a sűrűből. Bajban voltam mert nem volt a kezemen a tab, vessző a tárban, az leszerelve az íjról és a fára akasztva és az őzek közeledtek.
Gyorsan, de csendben összekészültem és már láttam is a havon óvatoskodó őzeket, egy sutát és két gidáját. A suta megállt a gyalogakácban, onnan figyelt, de a két gida közeledett. Aztán a hátam mögött is roppant a hó és onnan is őzek érkeztek. A les alatt hat méterre ment el egy szép hatos bak, mögötte meg egy kisebb bak. Közben beért a szóróra a két gida is. Azonban bakgidák voltak, így veszteg maradtam. Enni kezdtek, amikor egy kisebb gida érkezett, amit először a nagy bak elzavart a kukoricáról, de nem messzire, mert kis idő múlva már jött is vissza. Felnézett rám befelé jövet, de nem ismert fel, fán nincs ember… Enni kezdett a legideálisabb pozícióban, kicsit elfelé menet állt és csipegette a kukoricát. Távcsővel megnéztem, pamacsot nem láttam a hasa alatt, fején sem látszott semmi, így lövésre szántam magam. Óvatosan felemeltem az íjam, megfeszítettem, megcéloztam és útjára engedtem a vesszőt. Nagy csattanással érkezett célba és az őz összecsuklott. A többiek szétugrottak és hangos riasztással toporogtak pár száz méteres körben, de nem tudták mi történhetett, mert nem akartak elmenni. Aztán elcsendesedett az erdő és írtam egy üzenetet Attilának, hogy fekszik a sutagida. Pár perc múlva csörgött is a telefonom, gratulált a vendéglátóm és a rövid beszámolóm követően a továbbiakat tervezgettük amikor megemelte a fejét a gida. Megijedtem és Attila tanácsára a kegyelemlövésre szántam magam. Közben felszereltem a nálam lévő lámpát és azzal rásegítve megcéloztam a fekvő gidát és ismét lőttem. Megrázkódott és elcsendesedett.
Elpakoltam, majd kényelembe helyeztem magam, mivel nem volt több vadászhegy nálam, csak terephegyes vesszők, ugyanis a szerelékes dobozom a kocsiban hagytam.
Gyorsan telt azért az este és az előző napok kemény hidege valahogy késett, így nem is fáztam. Nagyon kellemes volt a lesen.
Fél hétkor megjött értem Attila és megállapítottuk, hogy sajnos bakgida fekszik előttünk, de nem volt gond, hiszen nagyon satnya volt - a mérlegen hat kilónak számolták el -, és a szórón lévő többiekkel történt összehasonlítás során is a legkisebbnek tűnt, így nem volt hibás lövés, valóban selejteztem. A töret átadását követően készítettünk néhány terítékfotót, majd sietve elindultunk vadászbarátaink segítségére, ugyanis nagy disznót lőttek, amit nem tudtak kihúzni a nádasból…
---------------------------------------
A zsigerelésnél derült ki, hogy első lövésem a gerincén érte a gidát, keresztül ment rajta az NAP Shockwave 125 grain-es hegye, lebénítva az állatot. Sajnos nem volt halálos az első lövés, így szükséges volt a második, mely tüdőt érve pillanatok alatt végzett az őzzel.
A hegy bár teljesen keresztülment az őzgerincen, de nem sérült, csorbulás, görbülés nem látható rajta."
Nos eddig a történet...
